Adulting vol. 6224

Ma elkezdtem a telefonálgatást ovi-ügyben, nem túl bíztató. Az első számú favorit kerek perec megmondta, hogy semmi esély. Reggel elrohantam a nőgyógyászhoz és bőrgyógyászhoz, aztán itthon dobozoltam, főztem kétfélét (tegnap volt élelmiszermentés), kacagtam egy kicsit, mikor megtudtam, mennyi honort kapok az egyik munkáért, loholtam postára meg gyerekekért. Közben aktívan izgultam az apámért, akit végül délután műtöttek meg és minden rendben volt, de talán kell még egy beavatkozás. Ovi után megint Nymphenburgba bicikliztünk, vettem napszemüveget a babáknak, nézelődtünk könyvesboltban, ettek megint argentin fagyit, aztán sétáltunk a Hirschgartenben meg játszóterezés (meg trécs) volt a FM családdal. Teljesen elhúzódott az idő, mire hazaértünk, 9 után volt a villanyoltás és én is eldőltem volna legszivesebben, de át kellett beszéljük A.-val a költözés állását (ma érkeztek az új lakásba a konyhai gépek, közben még megy a renoválás nagyban, de a környék kapcsán megint elbizonytalanodott, ahh). Itt persze most a legszebb, virágoznak a gyümölcsfák a kertben. Holnap állítólag megint szaharai eső lesz, megérte mostanig halasztgatni a kocsimosást…

Közben aktívan kellene házifeladatokat oldjak, álláshirdetéseket nézzek (bár L. ma felhívta rá a figyelmemet, hogy mind nézhetem, de a gyerekek előbb legyenek beszokva az új intézményekbe, addig várjak). Ehelyett keresgéltem gyerekíróasztalt, konyhai tárolórendszert, Kallax polcot. Agymosás gyanát Search Party-t néztem, de a Life of Beth-re vagyok inkább ráizgulva. Illetve per pillanat leginkább az alvásra.

Dolgok

Kicsit alábbhagyott a grafomániám, de azért összeírom, mik történtek mostanában.

Pénteken elzarándokoltam a Gasteigba letudni az állampolgársághoz szükséges vizsgát. Hazafele kicsit bámészkodtam a központban, rácsodálkoztam, hogy milyen karakteres hely azért ez a München. Többet kéne csavarogni benne, felfedezni.

A konyhát nagyjából elképzeltük már, de még nem volt idő elmenni az IKEÁba frontot választani (meg ezer más dolgot). Ma vadásztunk szuper emeletes ágyat a kölyköknek, A. a konyhai gépeket intézi, szereztem diákmunkásokat a cipekedésre. Épp bevákuumoztam a téli ruhákat, amikor megláttam, jövő héten megint havazni fog.

Elkezdtem végezni az első munkakeresősdis kurzust, elég sok időt elvesz. Közben mindenféle orvosi időpontok is zajlanak, J.-nek logopédust kell keressek. Még mindig nincs ovihely a babának, egyre jobban stresszel a dolog, mert egyre több a szomorú, együttérző hümmögés, amikor szóba kerül a téma – ezek szerint mindenki tudta rajtam kívül, milyen reménytelen dolog ovihelyet keresni (én elmaradtam a bölcsődei helyek fölötti harcnál).

Tegnap először jutottunk el az alpesi szövetség (?) éves bolhapiacára, ami eseménynek is izgalmas volt – gördeszkások, mászófalak, street food, stb. Találtunk is jó dolgokat, A. meg jól lefáradt, mert a gyerekek végig rajta lógtak és nagyon sütött a nap. Hazafele megálltunk egy közeli gyerekbolhán, ahol nagy hirtelen jól bevásároltunk mindenféléből. Így lett a manyikának babarollere végre, meg új kabátja, cipője, sisakja stb. Állt estefele a tükör előtt az új szerkóban, aztán megállapította elégedetten, hogy “Szép vagyok. Megnéztem.”

Az indiai szomszédasszony teljesen bedepressziózott, cseten próbálom győzködni, hogy nem szégyen a terápia, de a kulturális különbségekre hivatkozik, szerinte a férje nem fogadná el, úgyhogy fel sem meri hozni a témát, inkább szomorkodik naphosszat és utálja az életét. Úgy fogja fel, hogy most bűnhődik a rossz döntésért, amiért ide akart költözni. Uhh.

Mint a békák a fövő vízben már nagyon hozzászoktunk a rekordszintű esetszámokhoz, az egy hónapja zajló háborúhoz, L. viccesen emlegette, hogy akkor most felássa a kis kertjüket, mert eljött az idő megtermeszteni, amit lehet. A boltban több hete nem lehet napraforgóolajat és lisztet kapni. Még nem érezzük hiányát.

Holnap apám befekszik végre a kórházba, megjöttek az alkatrészek, kap két sztentet és ha minden jól megy, utána ismét vidám lesz és ugrálós. Nagyon szorítok.

A szomszédasszonyokról

Volt ugye a szlovák szomszédasszonyunk, akiről csak annyit tudtunk, hogy verte a férje, aztán elköltözött a pasi (mivel távolságtartási végzés lett a dologból), de a gyerekek is utána mentek, aztán suttyomban a nő is. Néha láttuk őket együtt, aztán a nő egyedül visszaköltözött és szomorúan motyogta néha, hogy a pasi már nem akar együtt lenni vele. Nem volt túl beszédes, aztán eltűnt és csak találgattuk, hogy mi van vele. Hétvégén összefutottunk a kastélyparkban és elmesélte, hogy talált egy olcsó kis lakást a közelben és minden oké, kivétel, hogy a gyerekei nem akarnak beszélni vele és a (volt?) férje rászólt, hogy ne mind stalkingolja az ő kis családját. De reméli, hogy a fiúk – akik pár év múlva nagykorúak lesznek – majd észhez térnek és ismét normális lesz a kapcsolatuk.

Az indiai szomszédasszonnyal nagyjából Whatsappon tartjuk a kapcsolatot. Szegény iszonyúan be van fogva, most volt a német vizsgája és most egy másik intenzív kurzusra jár, közben meg napi 3x főz a nagyétkű családjára. Mindegyre kapacitálom, hogy legalább egy fél órát sétálgasson velem a napon, mert fő a mental health, de váltig állítja, hogy neki ez sajnos nem fér bele. Cserébe mostmár átkozza a napot, amikor ideköltözött, mert cseléd lett belőle a saját életében és lassan idegösszeroppanást fog kapni. Húsvétkor hazalátogatnak Indiába, talán három éve először, azt már nagyon várja.

A másik (szinte) szomszédasszony, akinek a velünk egykorú gyerekei meg az összeesküvéselméletket faló férje van már hat hónapos terhes. Összefutottunk ma az utcán, eléggé lógott a nyelve, de lelkesen mesélte, hogy fél év önmegtartóztatás után ma megivott egy capuccinót és woooow! micsoda energiasúbja volt tőle. Nagyon cuki volt, mintha legalábbis egy átgintonicozott éjszakáról mesélt volna. Mindeközben a gyerekei kilopták a zsebéből a kocsikulcsot, kinyitották az ott parkoló kocsijuk ajtaját és elkezdték feltúrni nyalóka reményében.

Aztán itt vannak a nénik: a kutyás néni, aki máris bánja, hogy lelépünk (és nemcsak az élelmiszermentésből származó láda zöldségek miatt), a láncdohányos szembeszomszédnéni (a tőle származó húsvéti, karácsonyi stb. édesség rettentő büdös, még az ízén is érződik a cigi), aki fél órát sopánkodott, hogy akkor nem látja majd a cuki kis szomszédokat, meg K. néni a földszinten, aki a legédesebb, de annyira nagyot hall, hogy még nem volt időm megosztani vele a hírt, hogy költözünk. Az előbb egy potenciális mosógép-cipelés kapcsán számba vettük, hogy kit lehetne megkérni segíteni, meg kellett állapítanunk, hogy a szomszédságból valahogy hiányzanak a markos legények. Na de kölcsön fokhagyma, cukor, currypor, cuki akis ajándékcsomagok mindig kerültek.

Lajstrom

O. barátnőm (akinek szupercuki kisfia született ma! hurrá! hurrá!) jelezte, hogy kissé túlsúlyba kerültek itt a borús dolgok és hát hogy a viharba ne! igaza van, úgyhogy most összeírom a jókat is.
– Itt van nagynéném, úgyhogy ma a kuzinomékkal meg vele elmentünk a Tegernseehez flangálni kicsit. Igaz, hogy kissé hűvös szél volt és ők tavasznak öltöztek, de attól még jó volt találkozni velük meg kacarászni a szélvédett pavilonban.
– A Tegernsee még mindig gyönyörű, elhaladtunk a rehabilitációs központ mellett is, ahol anno 6 hetet üdültem. (8 és fél éve, aszta!)
– Eladtam egy csomó mindent a kinőtt gyerekcuccok közül, kezdődik a pakolászás.
– J. ma úgy döntött, ha már mostanig nem készítettem albumot az életéről, akkor majd most kezébe veszi a dolgot és amíg bevásároltam, fogott egy adag kinyomtatott fényképet (amik lekerültek a hűtőről) és elkezdett teliragasztani velük egy rajztömböt. Az elejére ákombákom betűkkel felírta: “J. születése” (ezt mondjuk másolta, megkérte A.-t, hogy írja le neki, hogy “J. első születése”, aztán tisztázták, hogy az emberek általában egyszer születnek meg).
– Hosszas tépelődés után kiváltottam a brutálisan erős antibakteriális szájvizet, és hát igaz, hogy teljesen szétégette a nyelvem hegyét, de egy nap alatt máris sokat lendített a torokfájáson. Máris kellemesebb társaság vagyok, remélem legalábbis.
– Csak lesz tavasz, láttam már rózsaszín virágokba borult bokrokat.
– Ma eltemették M. barátomat. Külön bugyra a szomorúságnak, hogy nem tudtam ott lenni, ugyanakkor remélem, ezzel kicsit előrébb lépünk a gyász folyamatában. Küldött az anyám ma egy fényképet: a tesóinkkal állunk különböző turkálós kabátokban és farmerekben a Hargitán kb. 1992-ben és nagyon vidámak vagyunk rajta.
– Kivettünk sok könyvet a könyvtárból és egész izgalmasakat olvasok J.-nek esténként. Most akkor németül (is) olvasok mesét neki, kicsit fura, de lehet, hogy nekem sem árt. A kocsiban egyébként Hofi-kabarét hallgattunk, néha magyaráztuk J.-nek a poénokat, elég lelkesen kacagott, aztán egy idő után inkább kérte a Micimackót.
– A mohamanyi meg úgymond living her best life, tegnap nagybátyámékkal volt egy kis videocset és hát nagyon rajongás tárgya volt a baba, pláne amikor bájosan fotelnek használta a szőnyegen fekvő apja fejét. Elkezdett elég komplex dolgokat is mondani. Tegnap vánszorgott le a pincébe vezető lépcsőn és azt mondta A.-nak, hogy “nagyon öreg bácsi vagyok”. Utána meg nekem fent elpanaszolta, hogy “Anya, én fáradt vagyok és nyűgös.”

Fail

Könnyed figyelemelterelésképp elkezdtem nézni a The Great c. sorozatot, amiről hallottam jókat és jól lehet közben ruhahegyeket összehajtogatni. Sajnos mégsem az a könnyed téma, a mai rész konkrétan arról szólt, hogy miért nem képesek az oroszok lemondani a barbár háborúról, ami főleg a saját embereik ellen vívnak. Akkor már inkább konyhabútordizájnt kellett volna guglizzak, mert abban eddig inkább A. jeleskedik.

Március, hol a nyár

Anyósom emlegette ma az ún. tavaszi fáradtságot és hát tiszta jó, most akkor erre kenek mindent egy darabig. Több napja este csak úgy eldőlök a gyerekekkel, állandóan fáradt és morcos vagyok, fáj a torkom (vissza kell mennem a tüdőgyógyászhoz, hátha tud állítani az asztmagyógyszeren, mert állítólag az okozza). Szomorú is vagyok meg frusztrált meg irritált, húzódik a seb a combonom, kint megint hideg van, közeleg a költözés, apám még mindig nem kapott időpontot a műtéthez, nem tudok tervezni semmit húsvétra, az iskolai beiratkozáskor a tanítónő szóvátette, hogy J. nem vágja még perfektül a névelőket*. Reggel lett volna egy online időpontom, amit betegség miatt lemondott az illetékes. Megörültem, hogy akkor most felszabadult pár óra és végre csinálok valami értelmeset, ehelyett nyilván mostam, porszívóztam, főztem, dohogtam az Édes Annás életen. Szóval kicsit összegyűlt most megint minden. Sajnos tornára sem mentem, mert nem bírtam összevakarni magam (meg a hangulat sem volt túl rózsás épp, ma veszekedtünk pár kört). Helyette konyhát tervezgettünk, ami külön kihívás ugyebár. És J. is elkezdett megint csúnyán köhögni. Nyiff.

*Ettől lehidaltam, nem tudtam, hogy kétnyelvű 6 éves ovisok esetében ez követelmény. Persze indult egyből a para, hogy hiába ápolom én itt bőszen a magyar nyelvet, olvasok nekik és hallgatjuk a hangoskönyveket orrvérzésig, ezek szerint a németre kellett volna mégis ráállni, ha jót akarok a gyereknek. Szerencsére ma az óvónő megnyugtatott, szerinte nem vészes a helyzet, J. tök ügyes, jó lesz minden.

Szaharai homok

esett ma, sárgán borongott az ég egész nap, a félelmetes sejtelmes fények jól passzoltak a hangulatomhoz. Kiderült, hogy sokszorosan kontaktszemélyek lettünk, szombaton találkoztunk az egyik haverinával meg a pasijával, aki azóta pozitív. (Jó hipochonderként ma este már ismét fáj a torkom, most vettem észre, hogy két napig nem fájt, háhá.)

Mivel nyakunkon az ún. Stichtag (a nap, ameddig a pulyákat be kell jelenteni a soron következő intézménybe – oviba, suliba, napközibe), pár napja ezen pörgök, megint utolért az alulinformáltsági pánik, telefonálgattam meg kérdezgettem tapasztalt népeket, hogy mit hogy kell és hogy érdemes. Persze az a tanulság, hogy nincs bevált recept pl. arra, hogy hányig maradjon intézményben egy elsős gyerek. Arra hajlunk mindketten, hogy első évben inkább hamrabb elhoznánk, ráér még késő délutánig különböző szakkörökön bandázni a sulis haverokkal. Az ovi igazgatónője kicsit rám ijesztett, szerinte simán meglehet, hogy nem találunk épp olyan flottul ovis helyet, mint ahogy gondoljuk (nála például kétszázan vannak várólistán és egyetlen helyet tud ajánlani, mert a bölcsis gyerekeknek van ugye elsőbbségük). Úgyhogy mindjárt bejelentem még pár helyre, hátha az eddigi 9 ovi nem elég. Ez persze stresszes folyamat kicsit, mert mostmár olyan intézményeket is be kell jelöljek, amik nem annyira szimpik, vagy távolabb vannak. Az igazgatónő szerint csináljuk úgy, hogy a mostani helyet (a J. csoportjába tervezték átvenni a manyit, ha nem költöznénk el) tartsam addig biztonságból, amíg nem találunk újat, max. ingázunk még pár hónapot. Ez dupla beszoktatást jelentene szegény babának, szóval ez lenne a végszükség esete…

A pszichonő olykor felveti a témát, hogy a spiritualitás melyik formája is áll hozzám közelebb, hát szerintem az emberi kapcsolataim töltik (avagy töltötték) be ezt a funkciót. Ma kb. másfél órát beszéltem Cs.-vel, aki továbbra is pont két évvel van előttem az élet minden területén és segített perspektívába helyezni a dolgokat.

Még mindig nem tettem le róla, hogy hazautazzak a temetésre. Pénteken mennék, hétfő este jönnék. Ha nem fájna veszettül a torkom, ha nem lenne kissé para pár határral odébb lenni, mint a család, ezekben a fura időkben, akkor szerintem egyszerű döntés lenne. A babák mostmár minden nap megkérdik, hogy nem akarok este tornászni menni? Ennyire jól megy már az egyedül fektetés A.-nak (diafilmeket vetítenek a háló falára meg ilyesmi). Persze más dolog pár óra egyedül velük, és megint más 4 nap, én sem tapsikolnék neki azt hiszem.

Meanwhile van csomó jó dolog is, hétvégén nagy biciklitúrán voltunk az Isarnál, vasárnap a starnbergi tónál családoztunk a kuzinomékkal, az is szuper volt. Hétfőn megejtettük a babákkal a szezon első fagyizását, aztán megbámultuk az őzikéket meg összefutottunk a FM-családdal. Holnap délelőtt egy rég nem látott francia csajjal kávézok, délben viszem J.-t beiratkozni az iskolába (whaaat?). A saját dolgokkal semennyire sem haladok, túlságosan szét vagyok esve, napokon keresztül csak bőgtem mindegyre.

Csend

Nem tudom, mit lehet írni ilyen időkben. Túlélő üzemmódban tesszük a dolgunk, próbálunk hozzászokni ahhoz, amihez nem igazán lehet, lessük rettegve a híreket, erőltetjük magunkra aktívan a nyugalmat.

Gyerekkoromban egyetlen igazán jó fiúbarátom volt. A szüleink nagy haverok voltak és sokat jártak össze, évekig szinte minden hétvégénket együtt töltöttük. Velem egyidős lévén ő volt a nekem kirendelt barát és ragaszkodtunk is egymáshoz. Utoljára azt hiszem az esküvőmön láttuk egymást, rég beszéltünk. Nyáron kellett volna találkozzunk, de aznap belázasodtam és az ágyat nyomtam egész nap. Lesz még alkalom behozni, azt mondtuk. Ma meghalt. Nem térek magamhoz.

Vonalkás (nehéz idők különkiadása)

• A csapból is az folyik, hogy kell beszélni a gyerekeknek a háborúról. Mármint egyrészt, hogy konkrétan szükséges, másrészt, hogy hogyan kell. Pár napig elsunnyogtuk a témát, aztán a közkedvelt játszóteres analógiával vázoltuk J.-nek elég röviden a helyzetet (a verekedős gyerek megtámadta a gyengébbet, úgyhogy most a többi gyerek próbálja jobb belátásra téríteni stb.). Egy hét szünet után ma ment ismét oviba, megkérdeztem reggel Frau P.-t, hogy tervezik-e tematizálni a dolgot a gyerekekkel. Azt mondta, eredetileg nem tervezte, de úgy hallja, egész reggel csak ez a téma pörög a csoportszobában, úgyhogy mindenképp beszélni fognak róla.
  Fürdéskor kikérdeztem a macit a dologról, blazírtul válaszolgatott, mintha semmi külünös nem lenne a dologban. Elalváskor aztán nagyon szorosan hozzám bújt és kitört belőle, hogy ő nem szeretne meghalni, ő még sokáig szeretne élni. Drága kicsi babám.
  Mostanában rászokott, hogy a nagy ágyban alszik el: én középen, a baba az ágyikóban, J. mellettem. Tudom, hogy nem jó tendencia, de most nem is bánom ezt a ráadás-bújást, megnyugvást. (Meg hamarabb is elalszik, eddig leste, mikor alszik el végre a húga, hogy átmenjek vele az ő szobájába.) Aztán éjszaka persze leszakad a derekunk, amikor átcipeljük az ágyikójába, de ez mellékes.
• Összefutottunk vasárnap a játszón azzal a szomszédasszonnyal, akinek a férje révén anno értesültünk a Quanon létezéséről. Az ürge már azelőtt ontotta magából az összeesküvéselméleteket, hogy az mainstream lett volna, nem csodálkoztunk, amikor rácuppant a hülyeségre a járvány kitörésekor. Bár a felesége szimpi (meg a gyerekek jól elvannak együtt), annyira kínos volt kerülgetni a témákat, hogy egy idő után már nem igazán kerestük egymás társaságát. Nemrég aztán írtunk egymásnak. Ők is el fognak költözni hamarosan, reméltük, még összejön pár közös játszóterezés. Vasárnap aztán ott fagyoskodtunk Lajoséknál, amíg a kölykök körbe-körbe rohangáltak és a költözős témák után persze szóba került a háború is. Rögtön megtudtam, hogy szerinte sok a fake kép, nem kell mindent elhinni, amit látunk, lehet, nem is ott, vagy nem most készültek a fotók. Meg különben is, Amerika mennyi háborút indított! Gyorsan ejtettük a témát. A nő egyébként terhes a harmadik gyerekükkel (ami még neki is meglepetés volt, azt mondja). Az apósáékhoz fognak költözni nyáron, egy hatalmas családi házba, falura. Nagyon kedveltem ezt a nőt, talpraesett meg gyakorlatias, egyszerű (mármint nem buta, sok józan paraszti ész szorult bele), nem játszmázik, kedves. Meg gyönyörű. Perzsa származású, kreol bőrű, nagy, barna szemekkel – az ilyet hívják klasszikus szépségnek. Csodálom, hogy mekkora elánnal neveli a két gyereket, miközben a férje minden alkalmat megragad egy kis túlórázásra – nyártól majd napi 2 óra ingázás is rájön majd erre.
  Valahogy arra terelődött a szó, hogy nem tudjuk, mi jön most, és hogy ez anyaként mit jelent majd. Azt mondtam, hogy nem hittem volna, hogy a családi legendáriumól ismert, háborúban helyt álló erős asszonyok szerepkörét nekem is ki kell majd próbálni, mire azt felelte, egyikünk sem hitte. De ha kell, akkor majd megcsináljuk. A járványig ő is abban a hitben élt, hogy békében neveli majd fel a gyerekeit.
• Hogy szerzünk vissza icipici kontrollt az életünk felett nehéz időkben? Sütünk, főzünk. Ezer év óta ma először csináltam ebédre arab kenyeret, falafelt, salátát. Délután megsütöttem a Cs.-féle pités könyvből azt a málnás marcipánost, amire J. a szülinapja óta vágyott.
• Annyit mostam az elmúlt két nap, hogy teljesen megtöltöttük a szárítótermet a saját ruháinkkal. A ház sokat nem renoválódott ma, de haladtam hivatalos ügyekkel (bár nem eléggé), meg eljutottam a háziorvoshoz. Egyrészt kedvesen eloszlatta a worst case scenario-gyanúmat, másrészt megerősítette, hogy ez a vad torokfájás biza az asztmagyógyszer mellékhatása, reméljük elmúlik hamar, öblögessek, oké.
• Szerveztem magamnak egy munkát a következő hónapokra (vagyis még nincs meg minden lépés hozzá, de elvileg tudom már, hogy ki fizetne ki érte), már csak az a kérdés, hogy mennyire épültek le a nyelvi készségeim az elmúlt években. (Szerintem nagyon.) Azért nekiszöknék. A kurzusok is elkezdődnek hamarosan. Közben meg komolyan felmerül a kérdés, hogy van-e mindennek értelme, nem gázmaszkot kellene-e beszerezni sürgősen, ahogy az élelmes sógorom vélekedik. Utánanéztem, hol lehetne önkénteskedni egy kicsit a menekültek fogadásában, de lehet, maradunk az adakozásnál. Őszintén szólva nem tudom eldönteni, nem esnék-e szét érzelmileg/idegileg teljesen (az anyai nagyanyámra ütöttem, minden jel szerint). A konkrét cselekvés viszont nagyon hiányzik.
• Meanwhile mennek a jóféle gyerekszáj-beköpések. A baba az anyajegyeit úgy hívja, “manyijegy”! Mindegyre mutatja, honnan itta régebb a tejecskét (ezek ugye én volnék): “Anyának oda betöltötték a tejet, aztán én megittam így: szlüüüüürp!”
  Reggel költögettem, “Szia mufi…” mire rávágta félálomban “Virágokat, állatokat!” (Ez még a mi gyerekkorunkból származik, hogy anyám megkérdezte, mit álmodtunk, és én azt felelgettem, hogy “Kirányokat, bárányokat…”)
  J.-nek tegnap délután mondtam az uszodában, hogy “Mennyien vannak!” Mire rávágta: “Nagyon!”
• Merthogy tegnap elmentünk ezer év után uszodába, még szaunázni is elengedett a család. Kiderült, hogy a baba egy vizikutya, mindenki nagyon élvezte, aztán hazafele úgy kidőltek az utánfutóban, hogy öröm volt nézni. Hát így terelgetjük a gondolatainkat a háttérben futó szörnyű filmről.

Where do I begin

Az összes eddigi “problémámról” hirtelen kiderült, hogy röhelyes és banális, úgyhogy írni sincs nagyon miről. Csak a jeges rémületet és a döbbenetet meg az állandó bőghetnéket lehetne ecsetelni, de azt meg minek. Hülye fejjel én (meg kb. a generációm nagy része) azt hittem, hogy a történelem valamiféle lineáris fejlődést követ, ergo a háború az valami olyan távoli és szörnyű dolog, amin szegény nagyszüleink még át kellett vergődjenek valahogy, de mi, meg a gyerekeink már semmiképp, micsoda szerencse. Ezzel, ami most zajlik, semmilyen szinten nem tudok kezdeni semmit. Nem tudom, hogy lehet normálisan működni, nem a híreket lesni, nem vészszcenáriókat gyártani.

Közben meg elmentünk végül Ausztriába. Úgy indultunk (vagyis én) neki, hogy ha már vége a világnak, akkor legalább valami szép helyen érjen utol. Annyira rá voltunk már izgulva, hogy kiszakadjunk ebből a katatón állapotból, hogy szinte elindultunk egy nappal korábban – már féligmeddig be is pakoltunk, mikor R. megkérdezte, hova igyekszünk? Kacarászva vájtuk ki a bőrönd aljáról a pizsiket meg a fogkeféket, de nagyon fájdalmas volt az a plusz 24 óra is. Aztán ott fenn a hegyoldalban már kicsit más színben láttunk (láttam) mindent. A sok akció (nekem főleg a baba terelgetése, szórakoztatása) meg a kint levés meg társasági élet kicsit helyretett, de végig ott maradt a mélyben egy alapréteg rettegés és borzasztó szomorúság. Aztán persze mindenféle fizikai manifesztálódás is lett belőle (most épp hatalmas afták vannak a nyelvemen, such fun), meg 1-2 irritáltabb hangnem – nem az a felhőtlen kikapcsolódás lett, amire vágytunk. Viszont a kölykök élvezték, J. sokat sízett és szerette, a hat gyerek rengeteget bandázott, mi is valamennyit, szóval tapétacserének tökéletes volt. Csak ne nyomasztott volna végig, hogy milyen dekadens ez az egész, miközben mások segítenek a bajbajutottakon, ahogy bírnak.