Vonalkás, sebtiben

• Alapvetően nyugodtak vagyunk, vagyis igyekszünk nyugodtak maradni. Híreket alig olvasunk-hallgatunk, azért eljut hozzánk a fontosabbja. Lapulgat a görbe, hurrá. Otthon karanténba került egy egész város. Véletlenül megtudtam, hogy apámnak gyakorlatilag nincs sem sebészi maszkja, sem egyszerhasználatos kesztyűje, hónapok óta hiánycikk mindkettő. Plexi védőmaszkot talán most szerez magának (magánszemélyek gyártják ügybuzgóságból). Most kajtatok, hogy honnan lehetne gyorsan szereni, Amazonon rendelve kb. egy hónap amíg kiér.
• Kapcsolódó: tudom, hogy nem konstruktív a dühöngés, de sajnos gyakran eszembe, jut, hogy mennyi adót fizettem a román államnak az évek során, a szüleimről nem is beszélve. Ahhoz, hogy most magánszemélyek adakozzanak és kapirgálják össze a legszükségesebb alapfelszerelést az egészségügyiseknek. Van az a jó kis román mondás, hogy a korrupció öl, hát tényleg. Sírok.
• Szürreális, hogy nem tudjuk, mikor találkozunk legközelebb. Négy nap múlva kellett volna hazainduljunk. Jó, hogy van internet, próbálom sokat közvetíteni a babákat mindenkinek.
• On a different note: kicsit szétestek a jó kis napirendek itthon. Próbálok alkalmazkodni A.-hoz, hogy a munkarendjéhez mérten találjam ki a J. foglalkoztatását, de közben neki is sokminden alakul közben, szóval nem mindig lehet tervezni. Néha egészen kilátástalannak tűnik ezt az egészet összehangolni, hiába állítja váltig, hogy tud koncentrálni úgy, hogy közben J. dumál meg csörtet és a baba gőgicsél vagy visibál, szerintem az egyszerűen nem lehetséges, plusz engem teljesen lestresszel, hogy rá is tekintettel kéne legyünk. Na de még mindig jobb így, mintha bemenne a céghez dolgozni. Egyébként a cég épülete teljesen kiürült, de akkor is. Nekem elég elemi ösztönöm most, hogy mind egy helyen legyünk, úgy látom, neki is. Az más kérdés, hogy fektetés után éjfélig kell dolgoznia, hogy valamennyire utolérje magát. (Én meg viccesen előállok mindenféle elméletekkel, hogy mit kéne csináljunk a szabadidőnkben, hogy ne bolonduljunk meg. Kedvesen emlélkeztetet rá mindegyre, hogy neki nincs olyan.)
• Ma életemben először készítettem császármorzsát. Zajos siker volt (“Szüker.”) Nehéz időkben legalább hízzunk rendesen. (Jól van, ez banánalapú, csak egy kis porcukor volt rajta.)
• J. tegnap, mikor egy országos kiakadást követően sikerült kimoccanni és elmenni a parkig, nekiállt süniodút építeni egyik bucka oldalába. Ma ugyanoda kellett visszamennünk, lapikat meg füveket pakolt bele, meg hazulról gondosan vitt zöldség- és gyümölcsdarabokat. Végtelenül cuki, mikor épp nincs benne egy nyígós-vannyogós loop-ban. A kisbaba ezzel szemben olyan, mint egy jókedélyű kiskutya. A. szerint jó stabil operációs rendszer fut rajta, nehéz kihozni a sodrából és hálás. Ma a csipeszfogást gyakorolta a mellbimbómon kis morzsákon. Két hét múlva 9 hónapos lesz, durva!
• Az is durva, hogy foglamunk sincs, mikor lesz itt business as usual, ha lesz egyáltalán. Szürreális, hogy most a fél világ ugyanebben a tanácstalan üzemmódban van. Mikor és hova utazunk majd? Mikor és hogy találkozhatunk barátokkal? Szülőkkel? A többi rokonnal? Mindenki lemarad a baba első évéről? Durva.
• Most, hogy a csapból is a social distancing és ennek a lélektani hatása folyik, mélázhatok rajta, hogy én az elmúlt években socially distant vagyok alapjáraton, és nem feltétlenül önszántamból. Online közvetítik a napokban a valahavolt (szerintem) legfontosabb színházi munkámról készített felvételt, majd kicsit beleszagolhatok az előző életembe. Amikor azt az előadást készítettük (tíz éve, aszta!) a Monostoron laktam E. barátnőmnél, egyszerre utáltam és szerettem a munkámat, mindenfele kirándulgattunk P.-vel (de már eléggé megcsapott a szele annak, hogy ez a dolog kezd lecsengeni), rengeteg emberrel érintkeztem minden nap, hatalmas volt a zsongás. Na mondjuk zsongás van most is 🙂 csak kicsit szűkebb a világ. Az inverze az akkorinak. Hálás is vagyok érte.

Mit is írhatnék

Kicsit egybefolynak a napok. Szegény A. nem igazán tud dolgozni tőlünk, illetve biztos nekem kéne valahogy megtáltosodni és bírni a szörnyű hisztirohamokat produkáló J.-vel*, csak hát nem mindig sikerül. (Tegnapi horrorszcenárió: reggel 7-kor kelés után kiegyezünk déli alvásban, aztán mikor már félálomban fekszem a nagyágyban J.-vel, A. is behozza az alvó babát és épp elszenderülni készülök boldogan, hogy most akkor 1 óra pihi, a négyéves kaján vigyorral kezd el bökdösni és kiabálni, hogy keljünk fel, persze a baba is felriad egyből, wááá… elszállt az agyam sajnos.) Olvasgatjuk a híreket, de csak fél gőzzel, én speciel telítődtem azt hiszem. Ma végre kibőgtem magam egy adott pillanatban (továbbra is az otthoniakért izgulok a legjobban). Előzőleg J. annyira kiakadt (szintén rajzfilm-ügyben), hogy életében előszőr bántotta a babát: amíg gyorsan bepakoltam a mélyhűtőbe, egy fakockával homlokon ütötte. Hát ettől újabb magunkba roskadás következett, mondanom sem kell. Szerencsére a baba hamar kiheverte, vigyorgott, gügyögött és kúszott tovább, de mi eléggé kikészültünk az ügytől.

Nem tudom, mi a megoldás erre a totális rajzfilm-függésre. Valahogy ez a “csak módjával”-stratégia nem válik be, ha elkezdi nézni, nem tud leállni, utána garantált a min. negyedórás dühroham. Nem hiszem, hogy ez volna a normális… Eszembe jutnak a negatív példák a környezetünkben, ahol már pici baba kortól be volt dobva a gyeplő médiafogyasztások terén, mondván, hogy majd megunja és csinál majd mást is a gyerek. Hát, nem tudom, nem bánom, hogy ez nem igazán volt téma eddig, de most kicsit riasztó méreteket kezdenek ölteni a kiakadásai. Közben meg nagyon kellene az a napi pár perc nyugi nekünk, párhuzamos valóság neki, szóval igazán nem sajnálnánk tőle, csak nem tudom, hogy lehet valahogy szelíden megtanítani, hogy hol a határ.

A. ma letudta a nagybevásárlást (több órás projekt volt szegénynek), én meg nem törölgettem le mindent egyenként fertőtlenítővel, pedig többen arra esküsznek. Sajnos nem életszerű ez most nálunk, lehet, hogy nagyon felelőtlenek vagyunk persze. Délután tartottak a fiúk megint fociedzést a hátsóudvaron. Aztán a kiskertekbe sétáltunk el és nagyon jól esett, sütött a nap és kellemes meleg volt végre. Már el is fantáziáltunk egy holnapi biciklizős kiruccról, de aztán szembejött egy cím a SZ honlapján, hogy a jó időre való tekintettel a rendőrség is készül már a holnapi járőrözésre, hogyaszongya, a piknik nem elég nyomós ok (elhagyni a házat mármint). Hm. Az az igazság, hogy a kis sétáink miatt is szorongok kicsit, tudom, hogy a legtutibb el sem hagyni a házat. Nem tudom, ki hogy képzelte el a karantént kisgyerekekkel tömbházban, őszintén érdekelne.

*plusz a baba igényei. Vészhelyzetben persze hordozóben etetem-altatom, vagy újabban fel van csapva a hátamra, mint egy kis hátizsák, ott szundizik vagy nézelődik. Plusz a kaja, mintha egész nap főznék, meg tervezgetném a menüt. A háztartás az sajnos úszik, mondjuk szinte minden nap mosok (teregetés szigorúan csak a teraszon) meg porszívózunk szaporán. Esténként a konyhát elrámolom-kinyalom, olykor a fürdő is sorra kerül, fertőtlenítjük mindegyre a kilincseket, na de kb. ennyi.

New low

Hú, ma igazán példásan szaladtunk neki a napnak, indiános könyveket olvastunk, csinos kis tipit építettünk, tollakat vágtam ki kartonból, színeztük, J. élvezte, A. dolgozott a konyhában, csodás volt. Délutánra szaladt el az a bizonyos ló, éjjel ugyanis nem sokat aludtam és fáradtságomban (meg mert A.-nak ismét gyűlése volt) el találtam indítani egy kis tűzoltós rajzfilmet, aztán persze még párat, hát azt az országos kiakadást, amit szegény junkie kisfiam leművelt… a gyűlés végébe már beszüremlett gondolom az ordibálás, nem vagyok büszke magamra.

Na de vegyük sorba a jó dolgokat: a baba ma kúszott előre egy kicsit! Mint egy béna hadfi, a bal felkarjára helyezve a súlyát és húzta magát a kiszemelt játékokig, nagyon cuki volt! A másik jó dolog, hogy hatottak a gyógyszerek, az asztmás fulladás gyakorlatilag megszűnt (vö: science is real!). Kár, hogy most ez a rejtélyes hasüregi fájdalom állandósult, ma délután a lépnagyobbodást gugliztam serényen, aztán apám egy Poirot-hoz méltó fordulattal rávilágított, hogy a kezdődő köldöksérvem is okozhatja. Sokkal okosabbak nem lettünk, de legalább nem érzem a késztetést, hogy rohanjak a háziorvoshoz.

Az esetszám duplázódása lassul, enyhe felszusszanás, persze nem kell még inni a medve bőrére. Otthon még mindig az idegtépő felkészülés megy. A nővérem tesztje negatív, de most írja, hogy szarul van, ahh. Talán a legtöbbet jót azzal teszem az emberiségnek, ha megyek és lefekszem. Holnap ugyanis 6 órás online workshopja van A.-nak a konyhában. Fun.

Szépen alakul a kovász

Ha csak egy pozitívuma van ennek az egésznek, akkor az az, hogy az emberek elkezdenek otthon sütni kenyeret maguknak. Na jó, holtversenyben ott van még a kényszerű rengeteg együtt töltött idő a családtagokkal, nekem legalábbis nagy boldogság, hogy itt nézzük egymás fejét, A. nem csak reggel meg este meg hétvégén van jelen. (Aztán, hogy mennyi munkát tud így elvégezni tőlünk, az ugye más kérdés.)

Ma lovagos napja volt J.-nek: beöltözött jelmezbe, oktató rajzfilmet nézett, rajzoltunk várat, rohangált fel-alá és mindenkit lovaggá ütött egy hosszú cipőkanállal. Mit mondjak, nem hiányzanak neki a rohangálós hétköznapok. Bár a tegnap havazott, gyönyörű napos idő volt, meg jó hűvös, de ezt csak onnan tudom, hogy az erkélyen teregettem egy kört. Ma nem moccantunk ki a házból (kivétel A. aki hozott egy adag kaját az Allnaturából), viszont volt nagy délutáni szundi – most persze kukorékol J.

Kicsit megnyugtató, hogy lapulni látszik a görbe országszerte. Otthon persze még csak most kezdődnek a bajok, nyiff. Aztán képzelem, milyen lehet az élet a még nálam is hipochonderebbeknek napjainkban. 🙂 Tegnap este óta szorít a mellkasom, mintha görcsölne rekeszizmom. Minden hülyeség átfutott a fejemen, aztán lassan ki is tudtam tapogatni, hogy pontosan melyik bordák fájnak. Szerintem azzal függ össze, hogy mindegyre kitekert pózokban alszom (hogy a baba hozzáférhessen az életető nedűhöz, amit pláne éjszaka nagyon méltányol), a hátam csupa bog és ez összevissza sugároz. Na de ennyi baj legyen.

Business as usual, csak néha ráz ki a hideg

Ma ideért a hideg meg az eső, úgyhogy a részleges kijárási tilalom igazán jó eredményeket mutathat fel, de talán inkább a hidegfront tollaival ékeskedik. Előttünk jár a villamos, mindegyre kinéztem, alig páran lézengtek rajta. A megálló hangosbemondóján néha felcsendül a hivatalos közlemény, ha erre fújja a szél a hangot, akkor kicsit A szolgálólány meséje jut az ember eszébe. Mindegyre szirénákat hallok a távolban.

Ettől eltekintve teljesen szabályos szombat, talán kissé kevésbé enerváltan, mint máskor (mert kimaradt a muszáj-takarítás, meg a gyorsan-gyorsan menjünk valahova-nyomás). Sok játszás, olvasás, vitamindús ebéd (kényszeresen jól akarom táplálni a családot, plusz sok a zöldség, nehogy ránk romoljon), aztán darázsfészeksütés. Közben 1-1 hírműsor vagy gyors szkroll és mindegyre leszakad a pofánk, ezt basszus tényleg nem csak álmodjuk. Sok videocset a családdal, nagyszülők csodálják a babákat, nagynénémmel konzultálunk a kovász felől, megtudjuk, hogy otthon is hiánycikk az élesztő. Anyám felidézi, amikor áram sem volt, meg gyertya sem, ó, a huszadik század! A. elolvas egy cikket és megsúgja, hogy egyesek szerint ennek akkor lesz majd vége, mikor meglesz az oltóanyag (plusz-mínusz egy év?), woooow. Akkor lehet, hogy a baba már lábon jön ki a karanténból, nekem meg a fél homlokom egy nagy szemöldök fogja borítani (hacsak ki nem képezem magam youtube-ról végre szemöldökszedésileg). Hirtelen eszembe jut az előadás, amit tavaly láttam a kolleginával: egy négyfős család élete egy bunkerben, miközben várják a világvégét. Néha vidám online csivitelés barátnőkkel, idős rokonok ismételt felszólítása, hogy ne koslassanak. Mosok pelenkát, kivételesen a házban teregetünk, hogy a pincéig se kelljen mászkálni.

Még jó, hogy a gyerekek aranyosak és egészségesek. Vidámat is mondanék, de talán az elevenek jobb szó – J.-nél napi sokszor borul a bili, életkori sajátosság, mantrázgatjuk. Meg a Mancs őrjárat idegtépő főcímdalát, hogyaszongya “Semmi baaaaj, semmi baaaaj…”

Muszáj

kicsit a jó dolgokra is figyelni, hogy be ne golyózzon az ember. Here goes:

– A februárhoz képest ez egy kifejezetten kellemes hét volt: nem beteg gyerekkel ültem a házban egyedül zord körülmények körül, hanem egy szemibájos J.-vel csináltunk midnenféléket, hogy A. tudjon dolgozni, eleve: itthon volt A., tehát sokat voltunk együtt. Szép volt az idő, délutánonként nagy óvatosan mentünk sétálni, néztük, hogy ügyeskedik a baba.
– Aktívan értékeljük egymást, az egészségünket (mikor épp nem tüneteket képzelünk magunknak), becsüljük az együtt töltött időt. (Aztán ez úgy 5 hét múlva gondolom kicsit változni fog.)
– Önként és dalolva izoláljuk magunkat a nagyvilágtól. Képzelem, aki máshol ragadt, mint a közvetlen családja, huhh… Azon kívül, hogy a kívülről ránk erőltetett korlátozásokat mondhatni tárt karokkal vártuk. Ez még mindig nem a kijárási tilalom, csak korlátozása a kijárásnak, konkrétan a bandázást tiltják, ami nem is baj, mert riasztó méretekben zajlott az elmúlt napokban.
– J. egészen ki van virulva attól, hogy itthon van az apja és sokat vagyunk mind együtt. Szupervicceseket mond és aranyoskodik. Lenyúlta az apja egyik régi telefonját, mindenhova hurcolja magával, nézegeti, nyomkodjak, fontoskodik vele (na jó, az nem olyan szupercuki, vágom, hogy a mi szokásainkat tükrözi). Lefekvéskor megköszönte, hogy ilyen finom vacsorát készítettem. Mivel szegény csak összevissza játszott az elmúlt napokban, mára improvizáltam valami kis órarendet: olvasás, rajzolás, célirányos rajzfilmnézés, torna (youtube-os gyerekjóga), munkafüzetezés. Nagyon hálás volt érte.
– A baba jól van, megint eszik mennyiségeket, már nem pöttyös, jó a kedve. Főleg, ha meglátja az apját, akkor felragyog és vigyorog, mint a vadalma. Meg tudom érteni, rám is hasonló hatással volt/van, pedig ez most az a bizonyos hetedik év. (Vagy tizenhatodik, ahogy vesszük. Wow, vénülünk.)
– A tegnapi fulladozós-köhögős nap után ma kaptam rendesen levegőt. Micsoda érzés.
– Mindenki jól van. A tesóm lerobbant (teszteltette is magát), de javult, szüleim szintén, anyós-após, mindenki jól. Maradjon is így.

Máma

Van abban valami bájos, hogy mind itthon vagyunk, nem kell elérni sehova, nyugalom van és egy kis halálfélelem. Viszonylag jó nap volt, kevés kiakadással. Szerintem J. nagyon boldog, hogy egész nap együtt vagyunk. Délelőtt fociztak kicsit A.-val a hátsó udvarban, délután sétáltunk a park fele. Szigorúan kikerültünk mindenkit, aztán leszakadt a pofánk, mikor megláttuk, micsoda banzáj van a parkban: sörözgető fiatalok softballoznak és ordibálják hogy “co-ronaaa!”, kisgyerekes családok, a pagodáknál visibáló tinédzserek. Mi meg lefagyva figyeltük, hogy ez most komoly? Értem én, hogy meleg van, de hát ennyire nincsenek képben, vagy ennyire leszarják az egészet? Aztán hazajöttünk, főztem túrós laskát (kéne venni kenyeret, de előbb lesz itt tortillalap-evés, további kiflisütések – boltba akkor megyünk, mikor tényleg muszáj), volt pingpongozás az étkezőasztalon (legoból építettek hálót, cukik voltak), tovább fenyegettük a nagyszülőket, hogy vegyék már komolyan a szitut, stb.

A baba még mindig pöttyös de a kedve elég jó (mondjuk nekem a nyekergős oldalát tartogatja, ha az apját meglátja, akkor vigyorog, mint a vadalma), étvágya van, szóval reméljük, egészséges. Én továbbra is fulladgatok, köszi asztma. Vagy kitudja, minek köszönhetem, khm khm. Holnap azért felhívom a rémet (alias a háziorvosnő), lehet hogy nem ártani felszerelkezni olyan Ventolinból, ami nem járt le tavaly júniusban.

Vicces, hogy a fél világ most átáll a home office-ra, szerintem a pedagógusokat rég értékelték ennyire. Azért nem bánnám, ha valami más apropóján térne észhez az emberiség, de hát ekkora sallerre van szükség, úgy tűnik. S akkor az előbb Cs. barátnőm kérdezte, hogy nem véletlenül XY osztrák falucskában síztek az anyámék a múlt héten? De. Csak mert karanténba került. Ooooké, kilégzés, belégzés, inhalátor, nyugalom.

Szép is lenne

ha minden nap írnék egy kicsit. Látom, most sokan felbuzdulnak és napra pontosan jegyzik a karanténélményeiket. Nem is tudom, itt nem sok minden történt. Megy tovább a hullámvasút-effektus. Kipihenten ébredtem, a kisbaba láztalan, délelőttre megpakolta a pelenkáját, lassan az étvágya is visszatért. Amíg A. a konyhában bonyolította a konferenciahívást, olyan pánikrohamot produkáltam, hogy ihaj – inhalátorokat elő, kilégzés, belégzés, ezt még gyakorolni kell. Szuper kis ebéd a romlandókból, felváltva játszás a gyerekekkel, távmunka (A.), házimunka (én), néha infocserék, néha vihogás, máskor súlyos sóhajtozások. Délután kimoccantunk a kiskertekig, szépek voltak a fények, bújócskáztunk J.-vel. Vacsora, facetime anyámmal, online színház (piciny szülővárosomból, ifjú kolleginák írták a darabot, nagyon izgi volt). Most itt fekszem, gyanítom, hogy A. bealudt a gyerekszobában és remélem, nem akart dolgozni este. A konyha áll hűvös halomban.

Egy évszázadnál hosszabb…

Na, hát végül szépen illusztrálja a napunk ívét, hogy elég hamar eldőlt, nincs idő és energia az ablakkal vesződni. A. szerint a ragasztószalag megtartja (rusnya, de praktikus), fagy már nem nagyon lesz (meg eddig sem szigetelt rendesen), erre idő meg energia mostanában egyébként sem lesz. Aztán kb. délben kiderült, hogy ablakos sem igazán lesz, haha (mert csak a legszükségesebbek lesznek nyitva mostantól).

Nem igazán volt magas a hangulat nálunk. Az egy dolog, hogy J. korareggel elkezdi lelkesen kihordani a szobából az összes játékát és délire már térdig gázolunk bennük, de sajnos a baba elég rosszul aludt, tehát én is (lázcsillapítás, hánykolódás, hajnalban sétálás). Mindegyre felment a láza ma is, rossz volt a kedve, elesett volt, étvágytalan. Kizárólag a hordozóban érezte jól magát, úgyhogy a nap kb. 85%-ában rajtam volt, most be is jelzett a térdem. Na de térjünk vissza a napunkhoz. Miután A. reggel megkísérelte a dolgozást (a konferenciahívás hátterében diszkréten megbújtak a konyhaszekrényre lazán felhajigált kartondobozok*, szép lehetett), jónak láttuk, ha elmegy kenyérért beszerezni ezt-azt, mert akkor most a héten nem nagyon mászkálunk. Kezdte a kávéval, az jó húzás volt, jól fog jönni, és holnaputántól már zárva lesznek. Aztán déltájt direkt a nagyobb boltba ment, hátha az még nincs kifosztva. Beszámolója szerint két táborba oszlott a díszes bevásárlóközönség: voltak a lazán soppingoló taták-mamák (akik valszeg nem néznek híreket), meg a háborús üzemmódban csörtetve harácsolók. Én ezalatt itthon olvastam, rajzoltam, csitítgattam, altattam stb. meg a gyerekorvossal konzultáltam telefonon, aki belengette, hogy mégiscsak kellene egy vizeletminta, lépjünk be koradélután egy zacskócskáért. Illetve ezt csak én hallottam így, ő azt mondta, hogy lépjünk be. Úgyhogy mikor zárás előtt tíz perccel A. beugrott a zacskóért, akkor döbbenten nekiestek, hogy most azon nyomban bevinni és megmutatni a gyereket – ennek folyamányaként pánikos hangulatban taxiba vágtuk magunkat a hordozóban pihegő babával meg a nyígó J.-vel, a jófej gyerekorvosnő pedig elnéző volt, tetőtől talpig kivizsgálta (oxigénszaturációig el), együtt örvendeztünk, hogy belepisilt a zacskóba (a baba, nem a gyerekorvosnő), kizárta a fertőzést és megállapította, hogy a) vagy egy kis enterovirózis, vagy b) a székrekedés okozza az egészet. Úgyhogy felírt egy port, adott egy kis minibeöntést, mi meg kiszédültünk és ha már így adódott, hogy kimentünk a házból (pedig tényleg nem állt szándékunkban), a parkon keresztül sétáltunk haza, jó messzire elkerülve mindekit. Az a húsz perc normalitás egészen fantasztikus volt: virágoztak a fák, az emberek mosolyogtak – mondjuk mindenki tartotta a távot egymástól, hálistennek. Itthon J. véget nem érő rajzfilmmaratonba kezdett (de, véget ért, lett is ordibálás), A. elment gyógytornára és élelmiszert menteni (ami vicces, mert ugye nem megyünk sehova, de ezek az utolsó alkalmak voltak ugyebár, plusz hát körültekintő, na…), aztán este a beöntéssel szórakoztunk, sajnos sikertelenül.

Szóval megy tovább a babáárt izgulás, a kómás fáradtság (nem is tudom, mit írogatok itt), a rémült döbbenet úgy általában, meg a lelki rákészülés a bezártságra.

Meanwhile az ismerőseim kényelmesen betározgatnak a karantén szociális izoláció idejére filmekből, sorozatokból, stream-elhető koncertekből… szép. Öt éve mi is élveztük volna szerintem.

*le szoktuk üríteni egyébként, csak rég volt ilyesmire idő sajnos

Cím sem jut eszembe

Hát feleim, felültünk a(z érzelmi és mindenféle) hullámvasútra jó rendesen. Vígasztal-e, hogy “én megmondtam”? Nem. A vak is látta ezt jönni, illetve van azért, aki szemellenzővel él (egyik-másik nagypofájúgallérú bütü székely meg a parkban ma is nyugodtan bandázó fiatalok meg nyugdíjasok például), hát róluk nem tudunk, tehetünk-e. De ha lehet hinni a FB-buborékomnak, akkor lassan azért kezd leesni a népeknek, hogy ez most komoly.

Fogalmam sincs, hogy fogjuk kibírni ezt a pár hetet (hónapot? egyelőre 5 hétről szól a fáma, mások már két hónapot lengetnek be) összezárva. Fogalmam sincs, hogy mennyire sportszerű J.-t néha megfuttatni a hátsó udvaron, hogy meg ne bolonduljon. Akkor a cipője talpát is fertőtleníteni kell belépéskor? Kinti ruháinkkal mi a szitu? Kulcsok? Az a gyanúm, hogy ezekről azért nem esik szó, mert a mindenki mosson kezet-ből meg a “social distancing”-ból már rég áttértünk a kijárási tilalomra (csak még nem hirdették ki), szóval a cél, hogy mindenki otthon tartsa a vírusait stb.

Ehhez képest ma engedtem két barátnő nyomásának és mondtam, hogy hát végülis elléphetnénk szavazni. Felváltva mentünk, én csak besétáltam, saját tollal kitöltöttem, kifele kezet mostam, heló. A. viszont halálra válva jött haza, hogy ez micsoda felelőtlen húzás volt a részünkről, hát sorba kellett állni zárt terekben, ki tudja hányan megfordultak ott ma stb. Így utólag én is bánom persze… Ahh, nehéz bemérni, hogy mi a helyes döntés, de szépen illusztrálja, hogy mennyire problémás a politikumra bízni magunkat – egyik szájukkal azt harsogják, hogy menj szavazni, a másikkal, hogy ülj otthon iziben. A boltba járni bezzeg nincs gusztusunk, a csütörtöki bevásárlás kitartott, szombaton inkább sütöttem két adag kiflit, mint hogy ellépjünk kenyérért (a háborús lelkületű dédanyáim biztos tapsoltak nekem odafent).

Csodás időzítéssel a kisbaba pénteken (vagyis két napja) belázasodott. Esténként meg éjszaka szalad fel a láza, nem nagyon eszik, kicsit megy a hasa, valamint ma sugárban kihányta a vacsoráját, jól megriadtunk. Amikor épp lázas, akkor a többi para valahogy a háttérbe vonul, bekapcson a túlélőösztön magasfokon. Aztán mikor megint jól van (kúp beadása után kb. 2 perccel) megint lehet álmélkodni a szürreális filmen, ami fut a háttérben. Anyám szerint sima gyomorvírus, hátha.

Ők egyébként külön kalandfilm: a rizikócsoport-szüleim, akik elruccantak sízni múlt hétvégén és nem hagyták magukat nagyon befolyásolni, tegnap reggel indultak lazán útnak, aztán rágogattuk itt a körmeinket (csak átvitt értelemben of course), hogy melyik ország karanténjában landolnak, hol kapcsolják le őket stb. Szerencsére (sajnos?) hazaértek, apám holnap reggel már rendelni akar, agyrém, nem egyéb.

Szóval ebből az itthon ülős, lelassulós elméletből ma csak annyi valósult meg, hogy mindenki ki volt akadva (jó esetben nem egyszerre), kapkodunk, J. szegény csapódik ide-oda, ha van türelmünk, játszunk vele, néha elvan, de sokszor csak nyíg itt-ott és persze jól kiborít.

Ja, és a mai nap habja a tortán: reggel hatalmas durranásra ébredtem, azt hittem, csak álmodom, aztán mikor A. felhúzta a redőnyt, kiderült, hogy berepedt a hatalmas ablaküveg. Félelmetes volt nagyon, hangosan recsegett még sokáig és a repedések vonalai szépen kúsztak minden irányba. Szóval holnap telefonálgathatunk új ablak ügyében. Nem aprózzuk el ezt a szükségállapotot.