Magyarázkodós

Szóval tegnap úgy felzaklatott az, hogy nem ott vagyok, ahol a munkám* és a barátaim**, hogy kénytelen voltam sütni egy diós-narancsos-karamellás tortát. Igazából megkésett szülinapi torta akart lenni A.-nak, de nem lett olyan finom, úgyhogy nem is tudom, minek véljem. De legalább olyan mennyiség lett, hogy karácsonyig eszegethetjük hardcore-édesség gyanánt. Azt hiszem, másfél év alatt még soha nem tört rám ilyen durván a szelektív honvágy. Nem csodálom egyébként, mert nagyon jól sikerült a fesztivál előző kiadása (szétdolgoztam a fejem, de a sikerélmény is nagyon nagy volt), szóval számítottam rá, hogy most el fog kapni kicsit a nyugtalanság. És persze mindenki kérdezgeti, hogy miért nem vagyok ott, ez is rátesz 1-2 lapáttal.

Úgyhogy terápia gyanánt ebédeltünk a szimpi kis olasz étteremben és minden helyrepattant, amikor kicsit sóhajtozhattam déli 1-kor az A. vállán a saláta meg a főétel között. A tortát pedig nézzük el nekem, most sokáig semmi ilyesmi nem lesz, jur solemn.

* Ez micsoda hülyeség, a munkám ott van, ahol csinálom, illetve ahol keresem magamnak, khm khm (na jó, de ezen dolgoztam az elmúlt hetekben nem tudtam learatni a gyümölcsét)** A barátaim szanaszét vannak a világban, ha nagy szerencsém van, akkor majd az esküvőre összeszedem nagyrészüket

Let it go

Na most van az, amikor egyszerre két helyen vagyok, fejben legalábbis, és 2 percenként mondogatom magamnak, hogy de hát itt vagyok, nem ott vagyok, hagyjam már abba a fölösleges aggódást/izgulást/szomorkodást. (Nem olyan könnyű.)

Pedig: van itt egy cikk a müncheni kultúrmunkásokról, amit már rég készülök elolvasni. Meg van egyéb olvasnivaló és hallgatnivaló és ha sokat ugrálok, akkor mindjárt odateszem magam rendet rakni a konyhaszekrényekben és kivakarni a fürdőt (a deep cleaning volt az abszolút szitokszó, amikor rövid ideig housekeeperkedtem az amerikai szállodában).

Cilike a Karstadtban

A mosdóban egy kedves idős hölgy odajött hozzám és megkérdezte, megengedem-e, hogy megigazítsa a felcsúszott szoknyámat.

(Az egész belváros karácsonyi lázban ég, hejj mi lesz itt még.)

Hogyvolt?

Tehát egy hónapos (rekord)szünet után hétfőn újra voltam gyógytornán. Herr R. velem együtt örvendezett, hogy már ennyire jól vagyok, hogy torna nélkül is átvészeltem és hogy egyre többet megbírok, amikor meg elakadtam (ágy széléről lelógatott lábfejen és bokán súlyok, ezeket kell emelgetni, fujj), akkor elég hosszasan tette-vette a térdkalácsom (értsd: erősen megragadta és körkörösen mozgatta, miközben én próbáltam nem visítani a fájdalomtól), mert ez volt a hosszas szünet egyik hozadéka, a térdkalács veszít a mobilitásából. Aztán egy adott pillanatban kikérdezett az utazásról is, ugye Albániában voltam? Ööö…

Ugyanaznap reggel a mérleg 48 kilót mutatott: nagyon hízelgő, de rögtön gyanús volt, hogy elemet kell cserélni. Tény, hogy nem koplalok továbbra se és a tornával sem ölöm meg magam (a múlt hetet pl. a számítógép előtt töltöttem, oké, esténként szobabicikliztem, de a hétvégi zabálást ez talán nem teszi jóvá), mintha titkon azt remélném, hogy magától eltűnne ez a plusz néhány kiló. Az viszont meglepett, amikor az A. kolleganője este gratulálni akart. :)) Minden nő álma, ugye? Egyszer már jártam így, egy kolozsvári taxisofőr érdeklődött a “micuțul” (a kicsike) felől, hát azt a felsőt sürgősen elajándékoztam. Ez a mostani eset inkább tűnt viccesnek, bár szegény nő egész este kérte utána az elnézést, de hát kellett nekem bő felsőben kimenni a házból. Mindez a Jungle-koncerten  történt, hogy feledjük a traumát, heveny ivásba kezdtünk, ami éjjel 4 fele – a fürdőben kinyúlva, homlokom a fürdőkád hideg pereméhez nyomva – már nem tűnt olyan jó ötletnek. A buli viszont nagyon jó volt, tánc, visítás, minden ami kell (A. hatalmas háta az orrom előtt, amint önfeledten ugrándozik, boldog sóhaj).

Hát így történt a hétfő. Most pedig felkerekedek és megindulok receptet initézni, hazafele nem ártana beugrani egy bokor mentáért a török negyedbe, na lássuk.

Teaser

Na, majd ha odajutok írok a tegnapi napról aka. a terhes albán nő kalandjairól, aki elszokott a röviditaloktól.

A végtelen leadások művészetéről

Az a szép, hogy soha nem lehet az ilyen típusú munkákat elvégezni, még egy kis korrektúra, még pár újraolvasás és javítgatás, áttördelés stb. és persze rendesen belelógott a teljes hétvégébe. Azért tegnap kirúgtunk a hámból, Dachauba mentünk dupla szülinapot ülni és gyereket csodálni. (Ugyanaz az egyéves kisfiú, mint aki a múlt hétvégén is bűvölt, de egy csomó új dolgot tanult azóta, tényleg.) Amint az várható volt, világraszóló zabálás lett a vendégségből (borok, sós sütik, tökleves, kagyló és két féle torta), csak azt bánom, hogy 5 percenkén borongtam 1-1 kicsit a fent említett munka miatt. Aztán 11 fele S Bahn, metró, villamos haza. Persze alhattunk volna ott is, de valahogy határozottan vágytam rá, hogy itthon ébredjek, a saját ágyunkban, legyen csend, nyugalom, laptop és ugorhassak ha szükséges. Pedig hát milyen jó a társaság meg emberek, én legalábbis mindig örülök.

Holnaptól kis felszusszanás – illetve hát szerdáig még tart a leadás, gondolom folyton lesz valami, délután KGG (a hosszú kihagyás óta először), este meg Jungle koncert, hurrá. Kezdhetek gondolkozni, hogy melyik cipő alkalmas a (táncnak aligha nevezhető) ugrálásra így ősz végén.

done

Hát meglett a mű, kerek egy munkahétig (+pár óra) dolgoztam vele késő reggeltől koraestig, kissé alulértékeltem a munka mennyiségét és tán kissé felül a saját képességeimet. De megvan, vigadozzunk! És ma a nap is süt, ha sikerül megébredni akkor elmennék a boltba, hátha holnapra összejön a tortasütés, mert ma délután vendégségbe megyünk. Egyszómintszáz,  most akkor bedobom a lantot klaviatúrát a sarokba.

(Nyafog, magát fényezi)

Az önálló munka egyik legkellemetlenebb vetülete az, hogy senki nem veregeti meg az ember vállát, mert nincs tanu a hősies helytállásomra (sőt, egyesek arra célozgatnak, hogy lazázok egész nap, khm khm). Pedig mostmár megvan a munka kb. 4/5-e és elértem azt a szintet, hogy minden gondolatom automatikusan fordítom románra is, olyan kifejezések jutnak eszembe, amelyekről nem is tudtam, hogy ismerem. Sajnos rengteget felejtettem is és nagyon alap egyeztetésbéli hibákat követek el, de átnézi egy anyanyelvi is, úgyhogy remélem nem lesz gond.  Most kb. úgy állok, hogy ha ma este kitúrom A.-t a nagygéptől és jól haladok (értsd: nem fájdul meg a szemem vagy a kezem nagyon) akkor holnap estére talán befejezem és szombaton méltón üljük meg az A. szülinapját.

A lábam el van hanyagolva – mert mostmár lehet. Tegnap szobabicikliztem egy nagyot, semmi különös reakciót nem sikerült kiváltani. A napokban csak onnan tudom, hogy gond van a lábammal, hogy ha sokat ülök egy helyben, elgémberedik.

Helyzetjelentés

Lóg a nyelvem. Megvan a munka több, mint fele, látom a végét, talán a kezem is megússza. Harmadik napja nem hagytam el a lakást, de majd most jól leviszem a műanyagot a szelektívbe! Kissé restellem ezt a mackónadrágos műsort, de vigasztalódjunk a tudattal, hogy végre dolgozik a szürkeállományom, hogy Poirot-san fejezzem ki magam, és egyébként is takony idő van odakint. Sajnos a háztartás takarékon, mert spórolom a kezem az írásra-pötyögésre-klikkelésre. Reggel óta David Bowie-t hallgatok. Szombaton nekikezdtünk a True Detective-nek, szívből remélem, hogy ma megnézzük a harmadik részt. Megvettem a hazajegyeket, egyben belémhasított a felismerés, hogy mindjárt karácsony, atyámuram, sejj, az idő kereke stb. Nincs kedvem ajándékokon gondolkozni, mi lenne, ha mindenkinek rajzolnék zsírkrétával valami állatot?

Egykezes

2 részleges szünnap után ma próbálom teljesíteni a normát, hogy ne essek időkrízisbe, most diclofenac-fásli-egykezes gépelés, kívánjunk nekem sok szerencsét. Tegnap pedig minden épp úgy alakult, ahogy számítottunk rá: esély nem volt bejutni szavazni, úgyhogy kávéztunk-sütiztünk és bűvöltük a P.-ék kisfiát egy ideig, aztán még egyszer megnéztük a sort, hogy hátha, de még mindig eszméletlenül hosszú volt, úgyhogy továbbra is próbáltuk onlájn mobilizálni az otthoniakat. Este pedig néztük a híreket és csodálkoztunk (nincsenek különösebb illúzióim, de azért az milyen vagány, hogy sok ember moccant és hátha lesz is valami keletje).