Röviden az identitásválságomról

Cs. barátnőm kb. másfél évvel idősebb nálam. Az intézményben anno a bal oldalamon ült 6 éven keresztül. Eléggé össze voltunk nőve, mindig jól dolgoztunk együtt és jó barátok is lettünk, volt pár vicces európai roadtripünk, rengeteget kocsmáztunk együtt, közös volt a baráti társaság és sokszor pátyolgattuk egymás lelkét, mikor az olykor brutkó színházas hétköznapok épp bedarálták valamelyikünket. Aztán Cs. előttem három évvel Németországba költözött. Az első kislánya is J. előtt három évvel született, második talán egy évvel nagyobb a Kisbabánál. Szóval Cs. mindig pár lépéssel előttem va. Ez főleg az itteni munakeresős odüsszeiákban érdekes, lévén hogy a szakmai hátterünk gyakorlatilag azonos, tehát ő is túlképzett sokmindenhez, de alulképzett pár dologhoz. A napokban beszélgettünk párszor, mert hosszas keresgélés után talált egy izgalmas munkahelyet. Végül nem vállalta el, helyette egy képzésre jár, de az ezzel kapcsolatos dilemmák, konfliktusok és érzelmi viharok nagyon ismerősek. Gyakorlatilag ez vár rám 1-2 év múlva, ha a baba is beszokik majd valahova. Megint el kell dönteni, hogy maradok a szakmailag izgi, de alulfizetett állásocskáknál (amik általában projekt-alapúak, meg eleve kérdés, hogy megkapnám-e egyáltalán, meg hogy hajlandó volnék-e beáldozni az értékes családi időt meg békét a művészet oltárán), vagy nekiállok más irányba keresgélni, átképződni. Mihez értek, mire volnék képes, mit nem utálnék? Biztos megélhetés versus szívügyek és egyéb nem monetáris értékek? Nyilván mindez félnormában. Vagy kész lennék valami 8 órás szekeret tolni és a gyerekeket benyomni valami napközibe? Áhh.

Ez azért is nyomaszt foglalkoztat mostanában, mert a lakáskeresés kapcsán mindig ugyanoda lyukadok ki, hogyaszongya, én valamit nagyon elrontottam, meg ebben a városban nem nagyon tud labdába rúgni, aki ennyire elcseszte a szakmai életét, hát hogy akarunk (?) itt felnevelni két gyereket, ójaj stb. Illetve nagyon az az érzésem, hogy ezt a várost csak bizonyos büzsé mellett lehet igazán kihasználni, vagy kiélvezni.* A kuzinom meg a felesége konkrétan szétdolgozzák a fejüket ugyanebben a városban, aztán szabadidejükben viszont Mexikóban meg Thaiföldön lazulgatnak. Nem mintha arra vágynék feltétlenül, csak kicsit erős a kontraszt. (Pláne úgy, hogy ma a Fridays for Future tüntetésen voltunk a Kisbabával, annak fényében pláne nem vonz Mexikó. Ez de durva egyébként, hogy ennyire nyomaszt a klímaügy, hát ha valaki ezt mondta volna nekem húsz éve, hogy elveszi majd valami a kedvem, nem hittem volna el.) Szóval szoktam merengeni rajta, hogy mégis milyen irányba kellene elkezdjek teperni, hogy mentsem a menthetőt. Végülis a tavalyelőtti munkakeresős tréningen láttam elég nálam vénebb újrakezdőt.

Na, innen látszik, hogy kezdek kimászni a szülés utáni ködből, mert eddig ezek a témák nem nagyon jutottak el a tudatomig. Másképp minden nagyjából jól van (az ólmos fáradtságon túl), tegnap megint kapott oltást a baba, J. kapott szuper rakétás pizsit, ilyen apróságok. Magyar ovi helyett a piacra mentünk a tegnap, az ember mérje be a határait. Holnapután itt lesz anyám és megkezdődik a téli fesztivitássorozat, fejben már a januárnál tartok.

*Jó, gondolom a lustaság is egy faktor: veszem-e a fáradtságot, hogy  x idő alatt eljussak y helyre egy izgalmas programért?

Egy kis SAHM-idill, ha már ilyen grafomán lettem

Ma volt pár olyan pillanat, amit valahogy keretbe kéne foglalni, vagy befőttesüvegbe pakolni, eltenni a zord jövőre. Délelőtt például a napfényes ágyban fetrengtünk és vigyorogtunk a kisbabával, aki kegyesen megengedte, hogy aludjak is kicsit (pótolandó az éjszakai horrort – féléberen alszom, fülelem a két babát, kb. fél méter széles sávon fekszem, de nem is nagyon merek fészkelődni, mert még a takaró susogására is ébred a ded, ha meg etetni kell, akkor fenéken pattogok fel az ágy felső felére, a szoptatásba néha belealszom ülve, aztán visszapakolom a babát, próbálok csendben alvópózt improvizálni magamnak, hallgatom, hogy fel kell-e kapni, hogy ne hányja össze az ágyikót, olykor J. is szólít, megyek, betakarom, bealszom nála, vagy visszamegyek, a nonpluszultra, amikor A. is horkol).

J. is elég cuki volt ovi után: mézest akart sütni mindenképp, úgyhogy mentünk a boltba hiányzó hozzávalókért és különösebb hisztik nélkül össze is hoztuk az akciót. Voltak egészen szívmelengető pillanatok is, például mikor lelkesen mutogatta a babának a mézeskalács-embert, meg tényleg szuperügyesen formázott. 1-2 ordítós balhé így is befigyelt, de hát ne legyünk telhetetlenek.

Este aztán megfürdettem a Michelin-babát, mindig van, mit kipucolni a hájredők közül. 🙂 A pihe-haját is megmostam, illatos lett és puha, hatalmas kék szemekkel vigyorog meg kalimpál, mostmár mindent megragad és a szájához húz. J. pedig búcsúzkodáskor volt nagyon aranyos. Hirtelen látni véltem a huszonéves formáját is, a nagy barna szemeit, nagyon szép, amikor vidám. A dumáját is jegyezni kéne. Nagyon rá van izgulva a karácsonyra, ma kifejtette, hogy majd akkor vigyük a díszeket haza L. mamáékhoz, mert majd feldíszítjük a fát és az angyal hoz ajándékot. (Ok, neki a Télapó kattant be, talán a Télapó itt van-ból, hát lesz még pár eszmefuttatásunk ezügyben attól tartok.)

Idevág, hogy ma pelenkaöblítés közben (igen, mosom, és most épp nagyon meg vagyok elégedve: a Cs.-től kaptt Bambino Mio külsők eléggé gamechangerek, össze sem hasonlíthatóak azokkal, amiket J.-vel használtam) a tükörbe néztem és lehidaltam. A felső ajkam tele volt irdalva apró, függőleges ráncokkal. Mint egy hetvenévesnek, tényleg. Még sosem láttam eddig. Talán itt az idő, neki kell állni kicsit több vizet inni.

Vénülünk, vénülgetünk

Aztán olyan is volt, hogy a Kisbaba (akinek a körmét szinte lehetetlenség levágni, amióta elkezdett nappal is éberen aludni,) kicsit belekapott a szemembe. Mivel elkezdett kattogni és ugyanaz a szemem már napok óta viszketett és gyanús volt, hogy belement valami, elnyargaltam egy szemorvoshoz. Ezt azért sikerült megtenni, mert 1) A. épp szabadnapos volt (szülinapja alkalmából vette ki a napokat, gondolom remélte, hogy lesz valami kis ünnepi utazás, ehelyett csak a kezdődő midlife crisisát abajgatta itthon) 2) épp lemondott valaki egy időpontot, ezért a standard féléves várakozási idő helyett volt tíz percem odaérni. Aztán ott ültem a váróban a nyugdíjasok körében és elmélkedtem az élet értelmén aggódtam, hogy sikerül-e A.-nak elaltatni a babát.

Lényeg: nincs semmi baj a szememmel. Kicsit száraz, valszeg hormonális alapon, csepegtessem ha zavar. Azért még megmérték a szemnyomást is, hát ott volt egy spontán magánszámom, midőn az első kis puffintásnál hangos kiáltással felugrottam a székről – “Ja, első alkalom? Fel kellett volna készítsem akkor.”

Aztán a szülinap meg a véletlenek sorozata úgy hozta, hogy napok óta édességet eszünk, cserébe rendes ételt alig. Hogyaszongya, aluljárós sütikék a magyar ovi előtt, képviselőfánkok torta gyanánt, a volt kollegina hozott ajándékba banánkenyeret, ma  fánkevésre voltunk hivatalosak. A gyomrom tegnap este adott piroslapot, épp hazaértem este a két gyerekkel (A. szülinapi kocsmázásáról, ő maradt még a barátokkal), hát legalább ez is ki volt próbálva: dupla fektetés, 2 percenként budira rohangálással, enyhe halálfélelemmel. De végülis túléltük, A.-t sem kellett hazacibálni.

Mint jóravaló nej, elméletileg támogatom A.-t abban, hogy kapcsolódjon ki, pl. ma mehetett volna haverokkal a hegyekbe, gyakorlatilag viszont nem bánom olyan nagyon, hogy nem kell hosszú napokat egyedül tölteni egyedül a gyerekekkel. Isten áldása az ovi, tényleg – ma például J.-től már délelőtt megvolt a kb. egy hétre való nyígás, hiszti, unalmában rombolás. Szerencsére a házból kimozdulás mindig beválik, úgyhogy ebédeltünk a parkban. Egyébként ma volt az első alkalom, hogy a Kisbaba is az utánfutóba utazott M.-ékig, újra biciklis család vagyunk, hurrá! Holnap pedig J. elmegy élete első fociedzésére, hát ez is milyen klafa, hogy garaczisan fejezzem ki magam!

Here we go

És lőn: elhagyta a négy hónapot, elkezdett 2 óránként kelni a ded. Két óránként kb. félóra ébrenlétet kell nekem számolni, kómás-e vagyok? Szürcsögés is van bőviben. Zombi időszak, szerussz, nem vártalak olyan nagyon.

Novemberi

Tegnap egész nap maximálisan inkompetensnek éreztem magam az élet kb. minden területén. Nem jött hogy elhiggyem, hogy két gyerek neveléséért felelek. Ez biztos valami tévedés lehet, hát én még magam sem igazán tudom elmenedzselgetni. Az elmélet az volt, hogy majd menet közben felnövünk a feladathoz, akkor ezek most a növekedési fájdalmak ugye? Vagy csak a szar november. Legszivesebben bebújnék egy dunnyha alá úgy tavaszig, a családtagok bejöhetnének, ha kedvesek, vagy hoznak valami finomat. Köszönöm, hogy elmondhattam.

Vonalkás

• Figyelem, hogy kikészítenek az itthon eltötymörgött átszorgoskodott hétvégék. Eleve a nap 75+ százaléka azzal megy el, hogy a gyerekeket menedzseljük, meg a háztartással próbálunk szintbe kerülni, hajlamosak vagyunk a többit itthon ellődörögni (pláne, ha kint 5 fok van, pláne, ha köhög mindkét gyerek). Pedig mindig a házból kimenés (volna) a nyerő. Ezen a hétvégén 1-2 bevásárláson kívül a volt munkahelyemig jutottunk el. Kicsit lefigyeltük a kultúrát, kicsit barátkoztunk a volt kollegákkal, megmutogattuk a babát, kb. ennyi, máris el volt csúszva az esti műsor, mire hazajöttünk.
• Egy ideje felbukkant a boltokban a gyerekkorom egyik sarkalatos nasija és ifjúságom nagy guilty pleasure-je, az ún. pufulec. Itt viccesen pufulettizik. Két marokkal kell habzsoli, aztán az enyhén olajos (biztos pálma!!) kezet diszkréten a ruhákba törölgetni. Nem is szükséges úgy csinálni, mintha nem együltében gyúrná be az ember az egész zacskónyit.
• Ezzel szorosan összefügg, hogy lassú, de biztos hízásnak indultam (szerencsére volt honnan). A fektetések után A. sürgősen meg szokta bontani a sörét, én pedig szétnézek a rágcsálnivalók háza táján. Gáz, de ez van. Ja és szívem szerint minden nap sütnék valamit, ezt is betudom a szar időnek.
• Sem ötletem, sem időm meg kapacitásom nincs szuper ajándékok kitalálására sajnos. Eleve nem akarok fölösleges tárgyakat tukmálni a szeretteimre, úgyhogy nehezített pálya. A. pedig 40 éves lesz a napokban, whaaat?! Szintén szuper ajándék lenne esedékes, egyelőre csak lájtos sörözést szervezünk neki a kedvenc sörözőjében.
• A Kisbaba még vigyoribb, még kerekebb, még gurgulázóbb, még babább. Mostanában picit gyakrabban ébredt (mondjuk 3-4x az eddigi 2 helyett), és már nem csak fészkelődik, meg nyüffög, hanem néha rendes turbékolásba kezd az éjszaka közepén, alig győzöm gyorsan betömni a száját. Egyébként ide kapcsolódik, hogy van egy szomorú sejtésem a melleim leendő állapotáról, ami semmilyen szinten nem meglepő, de attól még kétségkívül kellemetlen lesz megélni.
• Apropo, az eddigi fura kis fájdalmak meg fura érzületek (köszi, szülés!) kezdenek összeállni egy príma diagnózissá, első körben hozzáértő gyógytornászt kell keressek, hátha elkerülhető a műtét. Wow, ez már az öregkor?
• Elnézem mindegyre J.-t, hogy milyen nagy lett. Kicsi lapátkezei lettek, más a fejformája, megnyúlt. Nagy dumás, tegnap meg ma koncerteket adott: a “varázsceruzát” (TipToi ceruza) mikrofonnak használva énekelt-reppelt nagyon hosszúakat, A. a melodeonon kísérte, hát rég szórakoztam ilyen jól. Fura, hogy az egykori kis selymes-pelyhes babának milyen más textúrája lett, a viselkedésében is, a bújásában is. Ha olyan a kedve, nagyon aranyosan bújik még mindig, de mostmár inkább nagyfiúskodik, 1-1 puszi, süssek pizzát a hátán lefekvés előtt (ez egy masszázsjáték), de már rendesen hozzámbújni nincs türelme, azonnal meglengeti valamelyik végtagját (fájdalmasakat tud csapni, nem szándékosan persze), vagy vadul dobolni kezd az ágyon vagy falon, esetleg a kispárnáját vagy vizespoharát csapkodja, üvöltve énekelni kezd (lehetőleg, ha épp elaltattam a Kisbabát) stb. Viszont vicces ötletei vannak, mindenféle összefüggéseket felfedez, szuperül lehet vele legózni. Pár hete folyton rajzolgatna, főleg A.-nak ajándékokat. Volt néhány botrányos hajmosás, most szerencsére megint jól megy. Nagy kedvencei most a Kuflik, mi is élvezzük.
• Mindegyre azon gondolkodom, hogy miért nem mozgunk többet a városban, miért nem lakjuk be jobban. Nem lehet mindent a lakhelyünkre fogni. De tény, hogy két gyerekkel megindulni szar időben nem kis projekt. Bánom, hogy nem mentem többet a babák előtt, illetve A.-t nem cibáltam többet ki a házból, amíg volt lehetőség.
• Apropo: pénteken A. elment szakmázni este, úgyhogy egyedül voltam este a gyerekekkel. Elég jól ment, bár jól elfáradtam a végére. Főztünk, “buliztunk”, építettünk mindenfélét, J. megtanult narancslevet facsarni, memoriztunk. (Aztán A.-val hirtelen felindulásból nekiálltunk társasozni – Isle of Sky, nem volt egy nagy siker, lefáradtunk tőle és egy idő után már csak arra koncenetráltunk, hogy bele ne aludjunk. Reggel ki voltunk nyúlva persze.)

Anyaság, áhh

Nagyon fel akartam már porszívózni a nappaliban (értsd: elrámolni és odatenni a robotporszívót), de J. kiegyezett az apjával, hogy a sínpályák meg a gondosan felállított erdő és jelzőtáblamező maradhatnak. Lefényképeztem, szétszedtem, aztán porszívózás után negyed órát tököltem, amíg hozzávetőlegesen rekonstruáltam a művet*. Most akkor odaadó anya vagyok, vagy csak simán puhány és félek a hisztigörcs fiamtól? (Is.)

Az ultimate bók ma A.-tól jött. Szerinte én vagyok a nap hőse, amiért sikerült a két gyereket felnyalábolni ill. összeszedni és elérni velük (viszonylag pontosan) egy orvosi időpontra. Ezzel őszintén egyetértek mondjuk, de milyen megható, hogy rajtam kívül más is észreveszi. Jó, rajta kívül más igazán nem fogja. Maradjunk annyiban, hogy örülök, hogy méltányolja az erőfeszítéseimet.

Úgy történt egyébként, hogy a nőgyógyásznál volt jelenésem, J. pedig hetek óta nyaggat, hogy mikor megyünk már (bejön neki a gyereksarok a váróban, plusz bőkezűen osztják ott neki a gumimacit). Szerencsére A.-nak sincs messze a munkahelyétől a Romanplatz, úgyhogy el szokott ugrani megőrizni a gyereke(ke)t, amíg én bent vagyok. Utána megszavaztam magunknak egy fagyit az argentin fagyizóban, csodás volt. Örök rejtély, hogy J. megemelkedett vércukorszintje mennyiben járult hozzá a buszon következő cifra hisztirohamhoz (“Mért ült oda az a néni? Nem látom a buszvezető bácsit! Ezt nem szabad!! Ezt nem illiiiiik!!! %#&§§!!”) Csapkodás is volt meg rugdosás meg frusztrált hörgés, rendesen néztek az utasok. Mondtam már, hogy szintet lépett a cuki kisfiam? De legalább nem egyből az ovi után esik szét, csak 2-3 órára rá. Ki tudja, még egy kicsi és talán kibírja estig is majd.

*Rá se hederített természetesen. Volt egy háromnegyed óra üvöltés, mert nem akart orrot fújni, aztán memoriztunk.

Márton napi

Emlékszem, tavaly zokon vettük, hogy a bölcsi nem szervezett felvonulást (így utólag elég megúszós volt a bölcsi ebből a szembpontból is), úgyhogy kissé terhesen, felfázástól parázva nyakamba vettem bicikliutánfutóstól a várost és bementünk J.-vel a Marienplatzra elvegyülni a tömegben, hogy nekünk is legyen részünk egy jó kis lámpásos felvonulásban. A bölcsi melletti trafikban vettem kis lampiont meg gyertyát (kikértem magamnak, mikor a kis ledes kütyüt ajánlgatták), aztán megértettem, hogy mért szokás kisgyerekeknek inkább olyat adni, mikor J. párszor szinte felgyújtotta magát, engem, másokat. De azért szép kis emlék volt.

Idén meg már ő is festett saját lámpást az oviban, pointilista stílusban (“Ez itt D. tata, épp megy fel egy hegyen.”), megtanulta az éneket is, szóval igazán kár lett volna kihagyni a happeninget. Ahhoz képest, hogy mennyire fostam a két beteg gyerekkel való itthonlevéstől, nem volt olyan vészes. J. mindig megérzi, hogy mikor nincs kapacitásom a hülyeségekre és átvált kooperatívba. Így sikerült egész délelőtt rajzolgatni, szerepjátékozni, szóval viszonylag rendben volt a nap. Aztán beöltöztettem magunkat, mintha sízni mennénk és ellibegtünk az ovihoz. Mivel vadiúj az ovi, ez az avatóünnepség is volt, kis szpíccsel, a felvonulás után levessel, gyerekpunccsal, mézeskaláccsal stb. Kedvesen kitalálták, kár hogy kb. 2 fok volt. A gyerekek persze nem zavartatták magukat, ment a bandázás, ismerkedtünk pl. J. új kis haverének a szüleivel is, de megint belém álltak a hormonok és egy adott pillanatban úrrá lett rajtam a pánik, hogy biztos most fagylalom le a kisbabát (akin egyébként szintén rengeteg réteg ruha volt, pusz a gyapjú kezeslábas, plusz a bárányszőr bundi).

Az ovival kapcsolatban még mindig vegyesek az érzelmeim. Azt hiszem, több közvetlen kapcsolat kellene nekem az óvónőkkel, így kicsit alulinformáltnak érzem magam. Bevallom, én sem vagyok most jó idegállapotban ismerkedni meg érdemben alámerülni mély beszélgetésekbe a személyzettel a pedagógiai konceptjükről, talán ha sikerülne egyszer a kisbaba nélkül menni. Ugyanez érvényes a többi szülővel való barátkozásra is, nem vagyok alkalmas most erre, érzem.

Annyi minden

Most, hogy végre ismét (szinte) egyszuszra olvasom végig valaki másnak a blogját (köszi, FM!) és nagyon sok olyan téma jön szembe, ami engem is foglalkoztat, folyton írnék. Ezt megnehezíti, hogy olvasni lehet fél kézzel fél szemmel is, miközben valaki lóg a mellyemen például, írni már kevésbé. Amire aztán van két kezem, leginkább már csak aludni szeretnék. De azért jegyezzük fel, hogy sorsát senki el nem kerülheti. Miután mérhetetlen hübriszről tettem tanubizonyságot és eldicsekedtem, hogy J. már két hónapja jár oviba és még egyszer sem volt beteg, gyorsan elfajult a köhösége. Most is rezeg a léc, hogy holnap mehet-e. Persze délután lesz a lámpás felvonulásuk, tipikus időzítés, szerintem a bölcsis ünnepségek háromnegyedéről szintén betegségek miatt maradt le. Az én torkom már nem fáj annyira, mintha borotvapengéket nyelnék le mindegyre, a fejem viszont még lüktet rendesen. És sajnos ma reggelre a baba is taknyosan meg lázasan ébredt, bágyadt volt egész nap, estefele aztán kapott egy kúpot, attól megvirgoncodott. Úgyhogy a tegnapi vendégségen* kívül semmi különös nem volt a hétvégén, itthon tettünk-vettünk, én a főzés-mosás-mosogatás Bermuda-háromszögében időztem iszonyat sokat, A. meg J. játszottak mindenfélét (amit szoktam azért irigyelni, mert velem azért nem játszik J. olyan elmélyülten), a kisbaba meg elvolt, mint mindig. Hjaj, lassan vánszorog majd ez a hónap, közben meg sokmindent elő kellene készíteni a decemberi nagy menetre, kezdhetem írni a listákat.

*A. kolleganőjééknél, 5 felnőtt és 5 gyerek volt a babával együtt. A másik 3 gyerek elég intenzíven játszott egymással, csak J. lógott rajtunk hevesen, egyből aktiválódtak megint mindenféle paráim – A. szerint túlreagálom, neki legyen igaza.

Megyünk, megnézzük a magyarokat

Bár J. mond néha meglepően összetett dolgokat, meg használ olyan szavakat is, amitől leesik az állunk, szerintem lehetne még fokozni azért a kitettségét a magyar nyelvnek. Van ez az érdekes jelenség is, hogy masszív székely akcentussal beszél (nem helyett “nám” stb.), amit először kuriózumként könyveltünk el, aztán  a frankfurti barátnőmmel beszélgetve, akinek a lányai szintén eléggé székelyül beszélik a magyart, felsejlett bennünk a gyanú, hogy a német behatás lehet. Lényeg a lényeg: ma elmegyünk lecsekkolni a magyar ovis foglalkozást, az intenzív nyelvhasználat meg a szocializáció nem titkolt reményében (ezt két irányba kell érteni: remélem, hogy kiderül, vannak normális jófej magyar családok a környéken, illetve remélem, hogy J. barátkozik kicsit, bár nincsenek nagy illúzióim, mert mostanában az ovitól annyira telődik, hogy délután már nincs kedve más gyerekekhez). Az is van, hogy szerintem nincs elég magyar könyvünk (illetve rendre inkább a németek érdeklik, amiket az félkómásan fordítgatunk neki esténként A.-val), és gyarapodhatna a szókincse kicsit tempósabban. Szóval úgy képzelem, jót tesz majd neki. Tudom, hogy a magyar konzulátusnál van hétvégi magyar ovi-suli, de az nagyon rigurózusnak tűnik (plusz magyar és állami, blöeh), úgyhogy egyelőre maradunk ennél a játékosabb verziónál.

Egyébként meg a családtagjaim összesen 7x ébresztettek az éjjel (J. 3x nyekergett, kiabált stb, a kisbaba 3x kajált-hányt meg ilyesmi, egyszer meg A. horkolt veszettül, meghült ő is szegény). Szundis délelőttöt terveztem, amit a baba eleddig galádul elszabotált Most persze alszik a hordozóban, de állva-sétálva nekem nem szokott sikerülni. Tudom, hogy babakocsiban is szuperül aludna, mert a tegnap is ez volt torna után, de nincs erőm két nagyobb kimozdulásra. Valami fájin vírus dolgozik bennem, a hetek óta tartó krákogás-taknyolás után most fáj minden izületem, torkom.