Valamiben hinni kell

Én például mától nekiállok magnéziumot szedni, hátha kevésbé leszek mélabús kb. márciusig. Most, hogy betört a tél (4-kor már sötétedik) és mintha lassan enyhülne a betegségtudat, tér vissza az alap őszi-téli szorongós-meghülős formám. Fél óra szobabiciklizés azért elég jó ellenszer. Biztos öregszem, mert már most várom a karácsonyt, családot, kutyát, fát, heverészést, barátokat, örvendezést.

Illetve van  még valami, ami segít, és amiről nemrég még nem is tudtam hogy létezik: a kinezológiai tapasz. Kaptam kedden pár türkíz csíkot a lábamra és mintha tényleg működne.  Ma este egyébként vendégségbe készülünk (ivászatot sejtek), szerintem ez lesz az első megindulásom házon kívül mankók nélkül. Persze könnyű így, ha A. is ott van, mert rá lehet csimpaszkodni ha kell, hagyja.

 

Vizet hozok, őrzöm a parazsat, etetem az állatokat

Hűvös halomba gyűlnek az írnivalók, de túl gyorsan telnek a napok. Továbbra is színházat látok szinte minden este és vannak köztük igen jók is (írni kellene róluk), illetve kurva hideg is lett és havazik, jeges hídon kell átmasírozni előadás után a villamos fele, de még egyszer sem taknyoltam el. Cipelem a mankókat rendületlenül, de leginkább arra hasznosak, hogy előzékenyebbek az emberek ha gyúródásra kerül sor. (És tegnapelőtt egy csendes jelenet alatt sikerült az egyiket leügyeskedni a lábam elől az emelvény alá: hatalmas csörömpölés, forgolódó fejek, az előadás végén az egyik ZDF-es cameraman hozta vissza, remek volt.) Találkoztam tavaly megismert itteni kolleginákkal is, kicsit megvitattuk hogy hogy kellene munkát keressek januártól.

Azt akartam még megírni, hogy ahhoz képest, hogy csak heti 2×20 perc a gyógytorna, nagyon komoly. Érti a dolgát a pasi és elég keményen megdolgoztat, fáj is rendesen. Azt hiszem a hideg és csapadékos idő sem a lábam barátja mostanában. Na, de hogy ne csak nyafogjak: ma Cs.-vel beszélgettem  sokat, többek közt elvihogtuk hogy micsoda klisék vagyunk, hogy nem átallunk receptekről meg szülő barátnőkről beszélgetni, bezzeg egyik-másik volt kollegánk továbbra is kidolgozza a lelkét stb. (Ez főleg annak fényében vicces, hogy délelőtt nagyon felment a cukrom egy interjún, amelyben egy otthoni nőszövetségi taggal – eleve: nőszövetség! érzem a szekfű illatát – amelyben egy fiatal nő megmondta a tutit, “mi nők” abban teljesedünk ki, hogy rakjuk a fészket és vasaljuk a férjünk ingét, persze. Nekem egyébként nincs bajom az átmeneti háziasszonykodással, bizonyos értelemben luxus és sok szempontból élvezetes. Meg élveztem éveken keresztül a napi sok túlórás munkát is, és fogom megint amikor eljön az ideje. De ez az interjú tényleg felhúzott, nagyon bárgyúra és sértőre sikerült. Elmélázik az ember, hogy mi a dolga egy nőszövetségnek, hogyha ahelyett, hogy mondjuk a több mint 2o%-os bérréssel foglalkozna, inkább megerősíti a meglévő sztereotípiákat. Na mindegy.) Lényeg a lényeg: most jó itthon lenni és gyógyulni, meg hű milyen jó lesz dolgozni megint. Minden jól van, minden az Úr rendelése, Olga is megmondta. (Pláne ha nem hallok több ilyen mondatot, hogy “mi nők”.)

Urbánus

Hát nem is tudom, a nagy jólét visszavette az írási lendületet. 4 előadást láttam a héten, volt köztük jó és volt așa-ș-așa is. Egy kicsit háziasszonykodtam, vagyis sütöttem-főztem, a többit A. csinálja mert ilyen kedves (és mert én még nem nagyon tudnám). Meg születésnapoztunk is és szombaton kocsmáztunk – rekord távot gyalogoltam, nagyjából mankó nélkül, voltak vendégeink is. Szóval csordogálnak a napok, tornászok, főleg a szobabicikli a nagy dobás! Ma voltam egy újabb ortopédnál, aki sok vizet nem fog zavarni, de ő írja majd ki a gyógytornákat ha a mostani adag lejár. (Az orvos kicsit olyan benyomást keltett, mint aki épp leszállt volna a jachtjáról, kezében egy rumos kólával, hátára dobva egy rózsaszín Ralp Lauren pulóver, mindegyre a hajába túrt, csillogott a neonfény az arany karóráján.) A vizsgálat egyetlen izgalmas pontja az volt, amikor vízmértékkel lemérte a csípőm tengelyét. Meg a “tudta-e ön” kategóriában elmesélte, hogy a láb terhelését 80%-ban az izmok hordják, úgyhogy hajrá-hajrá.

Szokom ismét a várost. A házunk előtt áll meg egy elég praktikus villamosjárat, főleg azzal közlekedek. Télen sokkal szembetűnőbb a lepattantság a villamoson, ma délután annyi lefáradt, fásult arcot láttam, hogy jaj. A kisgyerekesek legalább kevésbé unottak (bár fáradtnak biztos fáradtabbak). Nem vittem olvasnivalót, úgyhogy a váróteremben jó alaposan megfigyelhettem két gyerek-műsort: egy arab kisfiú csak üvöltött folyamatosan, de volt egy kb. 2 éves török kislány, aki rettenetesen unta magát, ezért fel-alá rohangált a termekben, mindenhova bemászott ahova nem szabadott volna, néha nagy lendülettel kopogott a falburkolaton és hadarva értekezett a fallal, aztán kicsit táncolt, kiabált, kezdte előről. Az anyja meg nagyanyja fásultan meredtek maguk elé. Milyen szerencse, hogy az ember a saját gyermekei irányába elfogult.

Egyébként tényleg nagyon sok a külföldi. És ha ezt mi, külföldiek is enyhe ciccegéssel nyugtázzuk, akkor milyen emberek vagyunk? 🙂 (Feloldom a drámai feszültséget: olyan emberek, akiknek a háztartása gyarapodott egy képes kártyajátékkal, nincs türelmem leírni a szabályokat, de a lényeg, hogy lelkesen csapkodjuk, néha azt kell kiabálni közben: villám! murok! hóember! stopptábla! ceruza!)

És az egészségügyi update: lassan egyenesedik az a láb, persze nem tökéletes. Viszont mostmár elég jól járok. Vannak napok, amikor mégiscsak felfér egy fájdalomcsillapító, de egyre ritkábban. Az izomgyarapítás viszont irtó hosszadalmas, én nem nagyon látom a különbséget egyik hétről a másikra. Heti kétszer járok gyógytornára, ott alaposan megnézik a tartásom, járást, nyújtást stb.

Meg a rendőrről is készülök írni egy kicsit, még mielőtt teljesen elfelejtem majd.

Melyben a szerző visszatér a városba és lelkes

Gondolom nincs nagy hírértéke annak, hogy itthon jó.

A tegnapi nap nagyjából el is telt azzal, hogy délután ledőltem egy kicsit – nyilván aludtam estig, be kellett hozni a deficitet. És elkezdődött a kéthetes színház-maraton (www.spielart.org), öröm, boldogság. A. szerint máris gyorsabban járok mint a műtét előtt, „ez is milyen smafu”. (A bal combom pedig olyan izmos lett, mint egy díjbírkózónak.) Ma beszereztem egy csomó papírt, beutalót, receptet stb., csütörtökön kezdem a gyógytornát. Addig itthon tornászok, lesz hamarosan szobabicikli is. Hétvégén pedig Cs. barátnőm látogat, éljen! Kicsit olyan ez a nagy jövés-menés és nagy mozgásszabadság, mintha megmásztam volna egy hegyet és most szédülnék a sok oxigéntől. Sniff!

Lállálá

Hát vége, bőrönd összecsomagolva, papírok elintézve. Milyen kár, hogy vége a kényelemnek és gyors tempójú gyógyulásnak (illetve az megy tovább, csak lehet hogy picit lelassul). Milyen fantasztikusan jó, hogy holnap este már otthon leszek.

Nyugodt vasárnap volt, délelőtt torna, délután utolstó séta a tóparton, vacsora előtt úszás. És délután egy kis autózás a mentőssel: vásárlás egy sajtkereskedésben (megbámultuk a pincében rengeteg sajtgurigát, hosszú sorokban érlelik őket, tiszta Mátrix-fless). Este nagy búcsújáték volt az asztaltársakkal meg az alumínium-doktornővel, kevés bor, móka, kacagás. Reggel még megpróbálok beiktatni egy tornát, aztán huss!

“A bajorok a német székelyek”

Ezt már többször is hallottam. Előítéletek lajstroma következik:

A bajorok állítólag makacsok (avagy büszkék), nagyon hagyománytisztelőek, vallásosak, konzervatívak és nem vetik meg az alkoholt – a témáról végtelenül tudnak értekezni a kedves asztaltársak, főleg a mentős. Így hallottuk például a plébános történetét, aki bekerült hozzájuk a kórházba. Amikor felvették, azt mondta nem fogyaszt alkoholt, aztán este szétverte a szobáját, kitépte magából a csöveket és megvert négy ápolót: mint kiderült, mégiscsak alkoholista volt és estére teljesen kiakadt. Végül a hívek hoztak neki pár liter bort, hogy átvészelje a nehezét. Az asztaltársak szerint a bajorok néha indulatosak, ha kell helyre teszik az asszonyt, meg-megmarkolják a kocsmárosnét és Bajorországban a történik az országban a májátültetések 75%-a, de nem küzdenek különösebb lelkiismereti problémákkal, mert vasárnap a templomban helyreáll a lelki egyensúlyuk. Két éve láttam a Nemzeti egyik előadását, “Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból” volt a címe, arról szólt hogy egy kis bajor faluban felütötte a fejét a homoszexualitás, hát mit mondjak, nem volt happy end. Eszembe jutott ez a darab a tegnapi pincér kapcsán. (Egyébként nagyon vicces a pasi, annyira karakteres, mintha rajzolták volna.  59 éves, szőkére festett taraj, magas hangol énekelve szokta kérdezni, hogy “Naaa? Egy finom leveskét?”)

Ma kettesben ebédeltem a halkszavú áccsal. Elég kínos, de sokszor kell fordítsák a többiek, amit mond, annyira nem értem. Na most aztán kézzel-lábbal értekeztünk, nem volt könnyű! Az esti játékmaratonra vittem a kisszótárt (bajor-német, szülinapomra kaptam), lecsekkoltunk egyet s mást. Pl. a rendőr káromkodását, hogyaszongya:

Kruzefix! Starker Fluch, auch: Kreizkruzefix, Kruzefixalleluja, Kreizkruzefixsaggrament; kurz: Zefix!

Eü: A lábam jól viselkedik, mankót már csak hosszabb távokra viszek. Mostmár nagyon várom hogy hazamenjek.

Szinte tél

Az éjjel havazott, megint hivalkodik a természet.

Van egy szimpi, középkorú, punk-frizurás és nagyon “más”  pincér. Ebéd előtt cigizett az udvaron, merengve nézte a havas hegyeket és közölte, hogy “Hát igen, hamarosan jönnek a síbalesetesek”.

Ma van az utolsó teljes munkanap, holnap és holnapután megint gyúródni kell majd a harmadik generációval. Az a titkos tervem, hogy elutazás előtt hétfő reggel még felugrok a sportrehába, mondjuk nem tudom, ez mennyire legális. Ma reggel az utolsó egyéni kezelésen a terapeuta csajjal beszélgettem (miközben elég brutálisan nyomkodta a térdhajlatomat). Azt mondta, hogy ne abból induljak ki, hogy milyen hamar és látványosan épülnek vel a térd- vagy csípőprotézises betegek. Egyrészt másfél év alatt odalett az összes izom és hosszú hónapok munkája lesz visszaszerezni. Másrészt azt mondta, eltűnt vagy átállt az idegreceptorok(?) nagy része is, és időbe telik, amíg a szervezet felfogja a változást és alkalmazkodik hozzá. Kár, hogy nem értettem pontosan amit mondott, de máris érthetőbb kicsit, hogy szerdán mért mondta a müncheni orvos, hogy nem hiszi, hogy az egy hetes hosszabbításon sok minden múlna. De a járás egyre jobban megy és már nem is dagad, szóval örülünk.

Ma a szokásosnál is sokkal finomabb volt az ebéd (saláta, húsleves, sült feta grillezett zöldségekkel, tiramisu). A többiek ebéd után mennek is edzeni, nekem kell legalább egy óra szünet, ami alatt kicsit pihen egy a lábam. (Még jó, mert durva volna teli gyomorral csinálni tornászni.) Kávé-süti akció is készül ma délután, mennek a  fiúk az alumínium-doktornővel, de ma kihagyom.

Breaking

Hétfőn hazautazok, méghozzá taxival küldenek (kb. 60 km a távolság). A müncheni orvos szerint sem szükségszerű a hosszabbítás, folytassam a gyógytornát meg a tornát otthon és minden jó lesz. Meg van elégedve a fejlődésemmel. Juhú.
Ma feltűnt a színen egy fura svájci nő (aki alumíniummal foglalkozik), elég szigorú és rámenős, rengeteget beszél, kiszúrta magának a mentőst. Vacsora után át is jött hozzánk, épp zajlott a revans társasjátékilag, megittunk mellé rengeteg vizet, ment a hülyeség amíg nagyon el nem fáradtam (be voltam szorítva a sarokba és már azt hallucináltam, hogy a hátam mögött van egy ajtó, azon belépve lefedőlök egy ágyra és onnan hallgatom, amint különféle dialektusokban kárognak). És ez a nő mesélte, hogy ő magánúton van itt, napi 400 eurót fizet. Öööö.

Dorbéz

Tegnap ebéd után elugortunk kávézni és sütizni a tó déli részére a mentőssel meg a rendőrrel. Jól esett végre kimozdulni kicsit és szétnézni a környéken. Sejtelmes, ködös idő volt, a felhők rálógtak a dombokra, egész közel a vízhez. A cukrászda ablakából ráláttunk a klinikára is:

 Aztán bezabáltunk:

 Az almatortára aztán sokat gondoltam, főleg az edzőteremben, amikor nem tudtam rendesen mozogni tőle. Vacsora után folytatódott a közösségi program: előkerült az Ember, ne mérgelődj! nevű, ezek szerint kultúrákon átívelő társasjáték, ami mindenkiből kihozta az állatot (kivétel az ács, aki elég csendes maradt). Játék közben elmesélték, ki hogy (nem) kérte meg a barátnője kezét, és arról ábrándoztak, hogy eljönnek jövőben Transzszibériába, az esküvőnkre 🙂

Ma reggel megvolt a záróbeszélgetés a helyi doktornővel, kb. 2 perc alatt lezavarta, szerinte minden rózsás. A müncheni orvossal két óra múlva találkozok, kíváncsi vagyok, mit mond. Szóltam a fizioterapeutáknak, hogy nagyon megterhelőek a stabilizáló gyakorlatok. Azt mondták, egyelőre ne erőltessem azokat a gyakorlatokat, amelyeknél a térdem oldalirányba mozdulva terhelődik, „Nichts überstürzen!”

Vonalkás

– Eddig csak féltem hogy megtörténhet, de tegnap tényleg túldolgoztam a térdem, úgyhogy ma kicsit visszaveszem a tempót.

– Van új asztaltárs, A Szomorú Ács: egy halkszavú, brutális akcentussal sutyorgó  fiatal pasi, aki leesett egy háztetőről.

– Ameddig a szem ellát havas fák és hegyek, karácsonyi hangulat.

– Előkerült egy idősebb rendőr is, sztereóban mennek a rendőr-mesék. Ugyanez az ürge betölteni látszik az ügyeletes “mutogatós bácsi”-szerepkört is, sikamlós youtube-videókkal traktál mindenkit, kissé pajzánul vigyorog a vastag üvegű szemüvege mögül.

– Nagyon telik az idő, igzulok.