Elmaradások

Már nem is tudom, hol maradtam el. Kis gyors vonalkás, mert sosincs idő írni (amikor van késztetés, az meg inkább csak nyavalygás lenne, próbálom visszafogni magam):
– teljes siker volt a gyerekek húsvéti vakációja nélkülünk. Nem nagyon hiányoztunk nekik és nagyon jól viselkedtek (egész amíg oda nem értem, akkor szétestek, ahogy illik, haha).
– nekünk sokkal nehezebben ment a lazulás, mint gondoltuk. Eddig ugye max. 24 órát töltöttünk gyerekek nélkül, kénytelenek voltunk gyorsan és nagyon kikapcsolódni, most az első jó pár napig csak ténferegtünk a házban. Mondjuk sokat jártunk moziba meg színházba, C.-ékkel indiaiban vacsoráztunk, én elmentem masszázsra (ahol a rettentően befeszült hátamat és nyakamat próbálták kicsit helyrepofozni, hátha elmúlik a krónikus fejfájásom), de mégiscsak az hozta meg az áttörést, hogy húsvét hétvégéjén “magunk mögött hagytuk a várost”. Péntekre annyira ki voltunk nyúlva, hogy inkább csak itthon regenerálódtunk, bútorokat pácoltunk a teraszon, meg ilyesmi. Szombat reggelre az A. háta annyira fájt, hogy elment az ügyeletre, hátha kap izomlazító injekciót – nem kapott, a vezetéstől eltanácsolták. De a vakáció az ugye nem játék, úgyhogy vakmerően megindultunk az alpok felé. Elég hamar látszott, hogy a kilátás nem olyan lesz, amilyennek reméltük. Viszonylag későre esett le, hogy nem pára, hanem a szaharai homok az, ami homályba borít mindent. Ettől még nem estünk kétségbe, viszont kb. egy óra vezetés után A.-nak annyira beállt a háta, hogy kb. egy szülő nővel vetekedő hangeffektusokat kezdett hallatni, az autópályán haladva kb. 140-nel. Nekem egészen úgy tűnt, hogy most sajnos meghalunk, előbb a kormányt próbáltam stabilizálni (ezen A. nagyon kacagott, csak ugye nem tűnt őszintének a jókedve, két fájdalmas üvöltés között), aztán csak elbőgtem magam kétségbeesetten. Hát így szoktunk mi nekiindulni az úgy nevezett lazulásoknak, hehe. Aztán Berchtesgaden előtt vettem neki egy meleg tapaszt (így hívják?) a Rossmannban, ez állítólag segített. Szerintem mondjuk főleg az segített, hogy kiszállt a kocsiból és mozgott, meg hogy végre a hegyekben volt. Kimásztunk egy szép kis csúcsra, ahol F. haverával voltak még az ősszel és amiről A. váltig állította, hogy Németország egyik legszebb kilátása. Hát aznap csak sűrű, tefjehér ködszerű filteren keresztül láttuk a gyönyörűt, amit A. eléggé zokon vett, szerintem viszont tényleg különleges volt. A szálloda, amit nagyon last minute foglaltam egy kicsit retro volt, de legalább volt kis wellness-részlege, úgyhogy este gyorsan úsztunk meg szaunáztunk, későbbre hagyva a vacsorát. Amiről aztán kiderült, hogy nem volt a legjobb ötlet, mert 9 után már minden konyha zárva volt. Úgyhogy krúzoltunk fel-le a faluban a nyári éjszakában, aztán valakik ajánlották, hogy lépjünk be a helyi kocsmába, ott legalább találunk mélyhűtött kaját. Azt az időutazás-fílinget! Én teljesen elfelejtettem a jellegzetes kocsmaszagot, amiben mégiscsak tekintélyes időt eltöltöttem tizen-húsz éve. A fejünknél pittyogott egy darts-gép és szóltak a nyolcvanas évek slágerei, fröccsöztünk meg söröztünk és mélyhűtött pizzát ropogtattunk, nagyon vigyorogtunk. Másnapra aztán kicsit odébb vonult a szaharai homok, úgyhogy elkirándultunk előbb egy kis tóhoz (Frillensee), aztán egy nagyobbhoz (a Hintersee-hez – ez nagyon turistás, de gyönyörű is), vizibicikliztünk, gyönyörködtünk a tájban. Délután még visszatértünk az előző napi terepre és kimásztunk egy első kilátópontig, hogy megnézzük, milyen is a kilátás, mikor látszik is valami, aztán betértünk egy fogadóba és megettem az évi egy bárányhús-adagomat egy nagyon puha steak formájában. Hát ez a két nap szuper volt, utána megint dolgoztam mint a güzü, mert péntek hajnalban indultam a gyerekekért.
– Egész pénteken utaztam, apám jött értem Szebenbe, estére estünk be és már jöttek is át B. kuzinomék a kisfiukkal. A szombat nagyon nyugisan és meghitten telt, kis sétával, játszással, pakolással. Vasárnap reggel indultunk is, nem akartam kockáztatni, hogy nem érünk ki a reptérre. Megállapítottam, hogy nagyon a babák és már egész jól lehet utazni velük. Értünk jött A., hazafele még megálltunk enni, teljesen nyár volt. (Azóta ugye már havazik és esik egy hete.)
– Minden összefolyik, ami az elmúlt hetekben történt. Nagyjából próbálom szinten tartani magam, mert a munka nagyon ledarál – egy jó kis vírust is benyaltunk, A. kidőlt és beteget jelentett a héten – ez azért volt jó, mert akkor ha már betegen bejártam dolgozni, legalább nem kellett izguljak, hogy neki stresszes itthon a gyerekek abajgatása (persze az volt, de legalább nem munka mellett kellett lenyomja). Nagyon sok minden zajlik párhuzamosan az irodában, mindenki közel áll a kidőléshez, ahh, semmi új.
– Hagyok még holnapra is vonalkákat. Ezer év óta először ma szobabicikliztem, megnéztem a Ripley c. agyonhájpolt sorozat első részét (ma Á. nagyon ajánlotta, az ő ízlésében meg lehet bízni), megyek kidőlök.