Szinte nyárias

(A szám az jár, de még mindig nem nyomtam le a seggem, hogy véghezvigyem a technikai átállítást.)

Egyrészt döbbenet, hogy a bújós és aranyos maci milyen nyegle kiskamasszá tud átvedleni percek alatt, csak állunk és nézünk. Közben a húga meg elkezdett beszélni, egyik napról a másikra elkezdte mondani, hogy “ezt!”,”oda”, “ablak” meg társai. Önállóan kezet mos, pakolja fel a wc-re a szűkítőt és intézkedik egyebeket is, nagyon megnyerő. Sajnos taknyol ő is, az ovi igazgatónője kedvesen sajnálkozott telefonon és kb. jövő hétfőn szeretné viszontlátni a gyerekeket (rövid hét, hurrá…). Még jó, hogy J. ma már focizott lenn a fiúkkal. Felvette a nagynénémtől kapott sötétkék focis zoknit és olyan büszkén ment le a hátsóudvarra, hogy nem lehetett nem vigyorogni rajta. (A másik nagy csele ma az volt, hogy rajzolt és összeragasztott magának egy laptopot és azt játszotta, hogy gyűlése van – kb. ismételgette azokat a dolgokat a “kollegáinak”, amiket A.-tól hall. Rég röhögtem ennyit.) Az indiai fiúk anyukája is a napon heverve szokott olvasgatni (nem zavarja, hogy a feje fölött repülnek a focilabdák), kicsit csevegtünk, mondta, hogy nagyon hiányzott J. a fiúknak.

A hétvégén eper- és spárga-tematikájú dőzsölés volt, ma meg a parkban ebédeltünk fenszi vegán zöldséges dönert, a tópart közelében heverve a pikniktakarón. Pofátlanul nekiestünk a kint evős szezonnak, de ez elég nagy könnyebbség, ha nem kell úgy főzni, hogy közben a gyerekek is itthon vannak. Még tart a jó idő, holnap L.-ékhez bicajozunk majd el (üres lekvárosüvegeket szállítunk vissza, ha már ma átjött egy adag patagóniai fagyival meg az idei eperlekvárral) aztán a napokban a volt kollegámhoz kellene eltúrázni az Isar túlsó felére, mert vannak fölösleges paradicsompalántái.

Vad péntek esténk vol. 8419

J. két napig járt oviba, ma reggel státusvizsgálatra kellett mennünk, de már fájt a torka, délutánra hőemelkedése lett. Ma estére a baba is elkezdett taknyolni. Borítékolhattuk volna végülis. Nem baj, gyerekközösség mindenek felett! A babával egyébként nagyon meg vannak elégedve, egész héten ügyesen evett, aludt 2 órákat. Mostmár vigyorog a néniknek is meg kommunikál velük. (Kérdezgették, hogy vajon mit is jelent az, hogy “anyaanya”… meg hogy ebéd közben a kis ökleit rázza meg üti egymáshoz vigyorogva? Hát azt, hogy ízlik neki és örül. Mi is örülünk.)

Ez az úgynevezett U9 elég bájos volt egyébként. Ugrálnia kellett meg emberkét rajzolni meg mesélni az ovis barátairól (“und Simon, aber der ist abgezogen… und XY aber der ist auch abgezogen…”)

A mai blink erről a könyvről szólt és már megint megvilágosodtam. Mindegyre megvilágosodok.

Egyébként meg úgy volt, hogy végre megnézzük az Another Roundot ma este (merthogy 9 körül már aludtak), de most persze felváltva ébredeznek és szenvednek szegény babák, úgyhogy nem az a kimondott péntek esti hangulat.

Ami viszont tényleg emeli a hangulatot: J. rákapott a Csoda és Kósza-könyvekre. Eddig nem ismertük, egy barátnőm ajánlotta és elég nagy sikert arattak a mackónál.

Decisions, decisions

Jelszavasítás vagy meghívós rendszer? Előnyök-hátrányok? Most kiderül, hogy teljesen analfabéta vagyok blogtechnikailag.

Mindeközben a babák ügyesen járnak bölcsibe/oviba és ez annyira felvillanyoz, hogy azt sem bánom, hogy esik és hideg van. Jegyezzük fel, hogy volt két éjszaka, amit teljesen végigaludtak mindketten (a saját ágyukban!!) – harmadik éjszaka persze már mindketten nyekeregtek és J. érkezett az apját áthívni, na de “immerhin”, ahogy mondja a német. Továbbá: annyira jó, hogy a derék takarítónő ma két és fél óra alatt végigment a lakáson és én közben főzhettem és bevásárolhattam, hogy hirtelen odalett a lelkifurdalás, amiért nem én takarítottam ki.

És kaptam egy vicces/kedves/abszurd állásajánlatot, amit még nem utasítottam vissza, mert közben E. barátnőm már ki is találta, hogy mit ajánlhatnék nekik, ami nekem is jó lenne. E.-vel egyszer (kereken tíz éve) leültünk jövőt tervezni, szépen megrajzoltuk, hogy mit szeretnénk, mik a prioritások és hát elég meglepően összejöttek a dolgok mindkettőnknek. Mondjuk ő sokkal jobban artikulálta a szakmai részét (és talán az sem árt, hogy nálam sokkal szorgosabb).

Tegnap a kiskerteknél sétált a család az esőben és kaptak négy szál akkora rebarbarát, mint a mohamanyi, épp epres-rebarbarás süti készül. Tis the season. Előjegyeztem magunkat ezer orvosi időpontra, kirándulások és játszóterezések vannak kilátásban, valamikor felugrunk lakást avatni (és remélem koktélozni) az egyik haverinához. Teljesen leveles lett a május.

Ennek is eljött az ideje

Már nem esik olyan jól az oversharing, és hát milyen nyafogós blog az, ahol az ember sokszor meg kell gondolja, hogy nyafogjon-e egyáltalán. A gondtalan nyígás érdekében jelszavasítok, biolujza@gmail.com – az igazán elkötelezettek követhetik tovább a végtelenített vernyákolást, a többieknek szívélyes üdv!

Innen tudjuk, hogy hazaértünk

A. bement a fürdőbe kezet mosni és a feneke kilógott az előszobába. (Merthogy a fürdőszobánk kb. 3 négyzetméter, elég szembetűnő a kontraszt az anyámék lakhatási körülményeihez képest.)

Aludtam negyed órát otthon, kb. két órát a kocsiban (viharban, esőben, a két gyerekülés közé passzírozva), egy órácskát a repülőn (részben a babával az ölemben), most így próbálom lehozni a napot. Hát ilyen, ha reggel 6-kor indul a járat. Cserébe a gyerekek nem cirkuszoltak út közben, a csekinnél nem kötekedtek az oltási papírral (ma pont 14. napja kaptuk a másodikat) és hazaérve kiderült, hogy Románia pár napja már nem rizikóterület, úgyhogy lemondtam a babák teszt-időpontját is és remélem, hogy holnap tárt karokkal várja őket az intézmény.

Az utolsó napok otthon nagyon szépek voltak, megmutattuk J.-nek a búcsút (csak távolról, de a hangulata így is átjött), nyári meleg volt, bandáztunk a kuzinom családjával meg egyéb barátkozós és kultúrprogram is volt, szóval telítődtünk. Jó lesz visszarázódni az itteni életbe is, csak előbb legyünk túl a mai napon és aludjunk egy jót.

Adulting

Írhatnám a hosszú listát, hogy melyik eü. para után melyik következett, de minek, legszívesebben elfelejteném az egészet. Szokom a gondolatot, hogy mostantól már mindig izgulni kell valakiért, fel kell vértezni magam, hogy bírjam majd idegekkel és szívszakadás nélkül. Még nem tudom, hogy kell, de majd ellesem a technikákat az ügyesektől.

Több napja az apróbetűs dokukat nézem, hogy mi változott a beutazási feltételek kapcsán. Ha minden jól megy, hétfő délután már otthon ájuldozunk a hajnali utazás után.

Vadkelet

Ez olyan furcsa, hogy minél jobban öregszem, annál erősebben kötődöm ehhez a vidékhez, miközben egyre egyértelműbb, hogy mennyi mindenben idegen tőlem az itteni gondolkodásmód. Az is jól látszik, hogy elkurvultam a német jólétben, működő demokráciában és általános értékrendben lubickolva, mert olyan dolgokon húzom fel magam itthon, amelyeken régebb a szemem sem rebbent volna. Például a primitív nőverős karikatúrán, ami nem is önmagában akasztott ki, inkább az ismerőseim paraszt kommentárjai a téma kapcsán. Vagy azon, hogy hiába vannak suttyó szomszédok (az egyiknek a gyerekei az élő fákat farigcsálták a hegyen, a másikok műanyaghulladékot égettek a kertben), anyámék nem szólnak, mert mindennél fontosabb a jószomszédi viszony. Én a saját fejem szerint minimum elbeszélgetnék velük, ha az nem segít, hívnám az illetékes hatóságokat (már ha ez egy reális opció volna, feltételezem, hogy valami bürokratikus útvesztő következne, vagy egyből lecsapnák a telefont).

Az igazi kultúrsokkot viszont tegnap kaptam, amikor a domboldalon sétáltattam a dedet délután. Gyönyörűen sütött a nap, pár kiránduló bóklászott az oldalban, én a tesómmal dumáltam séta közben. Épp elindultam visszafele, amikor feltűnt, hogy valami hangoskodás van a borvízkút körül. Közelebb érve pedig azt láttam, hogy két cigánybanda* ordibál egymással. Nagycsaládok, pocakos bácsikák, nők, gyerekek szekérrel, lovakkal. Az egyik öreg épp rá akart ugrani valakire, megcsillant a napfény a hatalmas késen a kezében, amint a levegőben tartotta – páran elkapták hátulról és sikerült visszarántsák. A másik társaságból valaki egy hatalmas vasvillával kezdett hadonászni a többiek fele. Hát kurva gyorsan visszafordultam sétálni még egy kicsit a szántóföldön.

*pc, nem pc, ők így hivatkoznak magukra…

Soha örömtelibb…

…virózisos tüneteket nem éreztem még, de tényleg. Tegnap délelőtt kaptuk a második Pfizert, estére már kicsit fájt a bőröm, éjjel minden ízületem egyenként éreztem és ma reggel még tart. Ezzel együtt is nagy az öröm, köszönjük tudomány, köszönjük román egészségügy! Bár időközben már Németországban is belehúztak a tempóba, mire visszamegyünk egészen élhető körülmények lesznek. Mától már az ovi is nyitott, insert anyai lelkifurdalás, hogy J. lemarad… na de épp horgászni tanítja az apám, meg elég szuper programokban részesül mindegyre (kirándulások, kutyázás – kiskacsázás, osztatlan nagyszülői figyelem, kertészkedés), hogy talán nem hagyunk mély sebet benne. Mostmár gyerekekkel is találkozik, van focis haver is.

Volt pár nap rettentő para, mert a mohamanyi elkezdett minden előzmény nélkül sántítani. Eleinte mindenki győzködött, hogy csak képzelem, aztán bevontunk egy ortopéd havert, aki video alapján mondta, hogy azonnal meg kell mutatni gyerekortopédnak, mert nem kizárható a komolyabb baj. Szerintem nincs rosszabb, mint amikor az ember üresben képzeleg rettentő szcenáriókat, úgyhogy én nagyon örültem, hogy ez a haver (aki anno a térdem is szuperül távdiagnosztizálta egyébként) különböző konkrét szcenáriókat vázolt fel. Benne volt a pakliban az is, hogy azonnal repülünk vissza, de szerencsére a vásárhelyi szaki csak azt látta röntgen alapján, hogy gyulladtak a térdízületek – állítólag kezeletlen sztreptokokkusz fertőzés tud ilyet csinálni. Legalább tudjuk, hogy mi volt az a kis márciusi lázas hűlés, amit aztán anyám is húzott jó pár hétig, átadott apámnak stb. Elvileg magától emúlik, de azért figyelni kell.

Amire ez a sztori lecsengett, kezdtünk tényleg kilazulni. Nekem a legnagyobb luxus, hogy például nem én kell nap mint nap főzzek, etessek, gyakorlatilag minden gyereknevelős teher is oszlik. Anyám kocsiját mindegyre kölcsönvesszük, nagyokat kirándulunk. Ezer éve nem voltam itthon tavasszal, gyönyörű a táj, virágoznak a fák. Mostmár emberekkel is találkozunk, ami külön szuper.

Ami nem annyira szuper, hogy úgy tűnik, itt 12 százaléknál le is állt az oltakozási kedv. Brutálisan nagy a lazaság, majdnem elájultam, amikor a Kauflandban megláttam, hogy micsoda kreativitással hordják az emberek a maszkokat. Ez persze azért is van, mert itt kültéren is kötelező hordani (több mint egy éve) és már mindenkinek tele van a töke az egésszel. Szerencsére esetek is alig vannak újabban, de azért ez a hozzáállás még mindig teljesen megdöbbent. (Ami persze előnytelen, mert ugye eleve a nagyzoló nyugati menyecske szerepkörében kapom magam mindegyre.) Na de ezt az egész gondolatkört próbálom elengedni és inkább a rengeteg kedvességre és otthonosságra figyelni, ami minden irányból ömlik felénk. Soha rosszabb kényszerszabadságot.