Random

Ma a kuzinomékkal elruccantunk a Weilchensee-hez. Fürödtem hideg, türkíz tóban, kissé befagyott a seggünk, de szuper volt. J. kivételesen imádta az autókázást (brümm brümm!). Az éjjel az egyik legszarabb éjszakánkat produkáltuk ever: J. taknyos, húszpercenként sírt fel, de néha csak úgy hosszasan jajgatott félhangosan álmában, szuper lehet annak, aki aludni tud emellett. Hajnalban ábrándosan kezdtem gondolni a park padjaira, de aztán maradtam. Délután egy órára ledőltem, de igazából csak félálomban hallgattam a kinti randalírozást, mostmár nem megy olyan könnyen az elalvás. Megint úgy tűnik, hogy ahányszor kinyitom a szám, nagy panaszáradatok érkeznek ki belőle, szó szerint unom már magam. A kimerültség teszi, remélem. Energiám nulla, szerdától vendégség lesz, addigra valahogy puccba kéne vágni a lakást meg magunkba egy kis életet pofozni (magamba, A. ügyeskedik így is).

Most egyszerre két projekt is zajlik a mackóval: éjjel igyekszünk csak vizet adni (az éjjel már fel is rúgtam, de már nagyon gáz volt a helyzet), másrészt meg a tejecskét most fogmosás előtt kapja. Ezen még kell majd finomhangolni, mert a fogmosás mostanában nagy hisztibe torkollik, teljesen belehergeli magát (hello, takony!), utána hosszas műsor az altatás. Meg mostanában csak velem akar lenni, mondjuk hülye vagyok én is, mert néha bepróbálkozok azzal a csellel, hogy hopp. eltűnök a kanyarban, apa fektet. Persze nem hülye a mackó, ilyenkor extra felháborodott, erőlködnek egy darabig, de aztán csak az a vége, hogy én altatok, akárhogy hadakozok, hogy nem kéne ennyire rám kapjon. Hát én vagyok az anyja, hova kapjon – ez most egy ilyen időszak. Általában az ágyikójában gügyörészi magát álomba az oroszlánt ölelgetve meg a kispárnát gyömöszölve maga alá, én meg ülök az ágy mellett, s ha kell megsimizem, vagy visszaterelem a párnára, mikor felkelne. Ma viszont a nyakamba csimpaszkodva aludt el, olyan vehemenciával, hogy néha alig kaptam levegőt. Kicsi babám, milyen jó azért, mikor rámcsimpaszkodik mind a tizenvalahány kilójával, visszasírom még ezt.

Na spuri aludni. Nekiálltam a kilencven naposnak, de csak a lájtos verziónak. A torna lésze lasă de dorit, de majd iparkodok. Persze vendégséggel kicsit hülyén veszi majd ki magát. Jájj, ki kéne találni a menüket, programot, közben el vagyok maradva a dupla nyaralástervezéssel, szorít az idő, stresszelnek a feladatok, teljesen lemerít ez a mindennapos kis semmittevés. Nagyon jól jönne pár nap nagymamázás, csak egy kicsi felszusszanás, 1-2 nap alvás és magammal rendbe kerülés. Ha ilyen durvák maradnak az éjszakák, akkor tényleg érvényes lesz sajnos, hogy a nyaralás nem pihenés, csak máshol gyerekezés.

Ugye, hogy mindig csak a panaszáradat? Báhh. Pedig mennyi jó is van.

Update

Megint hétszer keltem az éjjel a mackóhoz (számoltam, más dolgom nem volt), megint hideg volt és esett az eső, megint úton-útfélen aludt a gyermek (újfenn fél órát), aztán itthon már nem volt hajlandó. De túl vagyunk rajta. Rejtélyes volt a szemész, mindenkit hívogattak, hogy a doktor úr beteg, de nekünk nem mondtak semmit, csak megvizsgálta egy bizonyos Frau M., akiről nem derült ki, hogy ő is orvos, vagy segéd, vagy mi. Szívügyének tekintette, hogy kioktasson, nem jól nyugtatjuk a gyereket (aki fél óra várótermi fegyelmezés után, mikor meglátta a zárt teret meg a fehér köpenyt, kezdett kiakadni, csoda-e), és visszarendelt őszire, de nem mondta, hogy miért csak akkorra. Még jó, hogy jövő csütörtökön megyünk egy másik szemészhez, akit L. szervezett. Lényeg, hogy folytassuk a tapaszozást, de szerinte napi 2 óra elég. Hm.

Aztán a játszóházban ebédeltünk egy rövidet, J. játszott, pelenkáztam és megindultunk a kórházhoz receptért. Izgultam, hogy aludjon kicsit, le is koppant a szeme a metrón, de amire a váróteremhez értünk, már vidáman gagyarászott, ott még vártunk úgy negyven percet, de végül sikeresen beszereztük a recepteket, kész. Mindig izgalmas fless a kórház, ahogy tologatják szegény bekómázott betegeket az ágyakon. Már 4 éve, hú.

Itthon aztán szinte sírtam a fáradtságtól, de J. nem akart aludni. Bánatomban főztem egy sütőtökös rizottót (pármai sonkával ettük, nyamm), valahogy ébren tartottuk J.-t 9-ig, most pedig iszom egy pohár bort, és elrohanok olvasni kicsit a Hóhér házából és aludni. Lehet szorítani, hogy a ma éjszaka kicsit pihentetőbb legyen. (Ha már meg sem próbálom meg a munkával húzni az időt.)

A dolgok állása

Az van, hogy nagyon lassan haladok az elmaradt utómunkával, de a hétvégén nem voltam hajlandó lemondani sem a délutáni szundikról (a hétvégi délutáni szundi, az szent!), sem a sétákról, estére meg már nem vagyok igazán beszámítható. Viszont ma sem itthon volt a déli alvás és holnap sem itthon lesz, úgyhogy még két nap kiesik munkailag. Kissé szégyellem lassan.

Egy kollegina-ismerősnő itt volt a városban és megbeszéltük, hogy összefutunk egy kávéra. Eredetileg itt akartunk sétálni a mi környékünkön, de aztán kiderült, hogy egész nap zuhog az eső, úgyhogy séta helyett felajánlottam, hogy bejövünk a városba és kávézunk valahol. Déli 1-kor félt bele neki a találka, ami nálunk teljes lutri ugye (mert J. néha 12-kor eldől, máskor – főleg hétvégén, mikor sokmindent lehetne csinálni – húzza 4-ig). Végül ébren maradt addig, meg a kávézást is végignyüzsögte, utána viszont ügyesen elaludt a főtéren, úgyhogy felbátorodtam és (táttárárááá) berohantam a Hypo Kunsthalle-ba egy fotókiállításra, J. pedig a kilencvenes évek szupermodellei tövében aludt úgy 40 percet (Peter Lindbergh kiállítás volt épp). Tekintsünk el attól, hogy kb. feleannyi időt szántam az egészre, mint normálisan tenném, illetve, hogy a vetítésekbe bele sem néztem és az apró müttyöket sem figyeltem meg rendesen, koncentráljunk arra, hogy másfél év után eljutottam múzeumba a mackóval, és egész jó élmény volt.

Mivel még mindig rettentően hosszúak a napok kettesben itthon, hazafele inkább benéztünk a hétfői játszóházba. Ez az a hely, ahol tavasszal J. még elég riadtan csimpaszkodott belém és el-elbőgte magát, ha valaki hangosabban kiabált. Ma kb. először láttam, hogy teljesen jól elvan nélkülem is: játszott a labdával, dobolt, táncikált, mikor zenés rész volt, ment és felfedezte a teret anélkül, hogy azt leste volna, hogy hol vagyok. Szerintem van remény, hogy októberben mégiscsak megy majd a beszoktatás!

Aztán itthon épp készültem rádőlni a kanapéra (mert valakihez hétszer kellett felkelni az éjjel), mikor írt a szomszédasszony, hogy átjönnek, hogy összecsapjuk a gyerekeket. Nem volt képem lemondani, mert én kértem, hogy gyakrabban bandáztassuk a babákat, úgyhogy átjöttek, visibáltak, zajongtak, először láttunk üvöltős nagyjelenetet is egyik-másik játék fölött. Viszonylag hamar letudtuk az esti műsort (kaja, mosogatás, pelenkaöblítés, teregetés stb.), valahogy mégis tízkor feküdt le J. Kíváncsi vagyok az éjszakára (not) és a holnapi bioritmusára, mert délelőtt szemorvoshoz viszem (ettől csak kicsit fosok), aztán kettőtől nekem van időpontom az ortopédiára, ahol továbbra sem adnak gyógytorna-receptet, csak ha személyesen megy az ember, úgyhogy hurrá, cipelhetem majd a letraumatizált lefáradt gyereket, hogy ücsörögjünk a váróteremben, szuper lesz. Na nem baj na, elképzelhető, hogy megint eljutok majd tornára és kevésbé fáj majd mindenem! Merthogy úszni továbbra sem nagyon jutok el (hát biza, nem állok sarokra és hagyom itt az özönvizet esténként, hajnalban meg nem bírok felkelni, bár lehet, h jobban járnék azzal), a házi torna meg sokra nem visz úgy nézem.

By the way: nem tudom, ki hogy csinálja és hogy bírja ezt a non stop gyereknevelést, hogy anyáink hogy csinálták, nagyanyáinkról nem is beszélve. Itt továbbra is be van dobva a gyeplő házvezetésileg, csak a minimumot csinálom (persze az is elég bőven), inkább igyekszem tisztességesen foglalkozni J.-vel és mindenfélét csinálni vele. De a nem alvás miatt ez is alig megy, hogy a munkaügyi lemaradásról ne is beszéljünk. Ja, és nem is lehetek annyira pompás társaság A.-nak, mondjuk neki is vannak morcos fázisai, szép pár vagyunk. Muszáj ráncba szedjük magunkat őszire, mikor minden nap  korán kell majd kelni és hárman három féle műsort nyomunk majd.

És majd írnom kell J.-ről is: elkezdte énekelni, hogy “Csűüssz!” meg mostmár mindenfélét utánoz, mutogat, spontánul ölelget meg puszit ad, de azért meg is csapkod alkalomadtán.

Még egy vonalkásra sincs idő!

De azt azér lejegyzem, hogy a szokásos szerdai reggeli, amire járunk egy ideje (van hozzánk közel egy nemzetközi anya-gyerekközpont, eljárunk néha hétfő délután játszani meg szerdán reggelizni, kedves népekkel ismerkedtünk meg) ma szuper volt, J. evett és alig malackodott, játszott rendesen (vagyis nem volt sem túl szégyenlős, de nem is került konfliktusba senkivel) és megtanult felmászni a kis csúszdára, mikor nem néztem oda. (Azért rohantam, mikor megláttam, hogy fent van és pár centi híján mindjárt a semminek támaszkodik a háta.) És ez annak ellenére, hogy reggel már megint úgy keltem fel, mint akit megvertek, J. megint nyafogott és nem akart reggelizni (sőt, kicsapta a kezemből a kaját, arrgh), be kellett kenjük és ragasszuk a lábkörmét, mert picit begyulladt, A. pedig jó rendesen elkésett, mint minden reggel, mert besegít J.-t rendezni, én meg későn ébredek.

Na de örülök, hogy mentünk. 12 után hazaértünk és ki is dőlt ebéd nélkül. Nekem meg sürgősen dolgozni kéne, mert tegnap, bár volt egy kis bébiszitting (L. eltolta a parkba), de sajnos nem szóltam, hogy ne hagyja délelőtt aludni, úgyhogy elmaradt a déli alvás, pedig azt az időt szántam volna a munkára. (Még mindig az utómunkával lógok…) De legalább takarítottam kicsit. Mondhatnám, hogy hiába, mert a kuzinomékkal végül a szomszédos sörkert teraszán találkoztunk, de egyrészt szuper volt a sörkertben, másrészt meg bokáig jártunk már a dzsuvában amióta azt játsszuk, hogy hétvégén inkább pihenünk és kirándulunk ahelyett, hogy morogva takarítanánk, meg is látszik a házon. Mondjuk rajtam is, jó értelemben. Tényleg az van, hogy a tiszta ház – boldog gyerek – ép elméjű szülő háromszögből csak kettőt lehet választani.

Lássuk, meddig jutok a munkával, aztán teregetés, kaja, összepakoljuk magunkat és talán megindulunk a strandra. Holnap reggel jelenésünk van a bölcsiben az összes papírunkkal. Csak kicsit izgulok.

Ui. J. sunyiban kinövesztett egy őrlőfogat! Elnézek neki pár óra nyafogást így utólag.

Vonalkás, perszehogy

  • Nincs idő semmire.
  • Kemény hét: kevés alvás, hőség után lehülés, frontérzékeny (?) gyermek, szemi-meghűlés. A. tegnap céges futáson volt estig, ma céges kirándulás. Én már nagyon megértem a hétvégére.
  • Kapcsolódó: kész, el kell mennem valahova pár órára egyedül, legyen csend, nyugalom, vagy emberek, bármi, csak ne kelljen senkinek a gondját viselni.
  • Másik kapcsolódó: komolyan felmerült, hogy aludjak egy éjszakát valamelyik müncheni ismerősnél. Értsd: aludjak megszakítás nélkül úgy 9 órát.
  • Találtam egy szimpatikus állást. A tanácsadó rögtön le is beszélt róla, szerinte nem vágunk egymás profiljába az állással. Hát nekem meg épp tágul a profilom, bocs… Azért egy levelet mindneképp írok nekik, ezen ne múljon.
  • J. sokat dörzsölgeti a szemeit. Vagy azért, mert rosszul alszik és gyakran álmos, vagy, mert fáj neki, ójaj. Másfél hét múlva visszük itt szemészhez. Addig tapaszozunk, kapja a vitaminokat, én csendesen rágom a körmöm.
  • Bejött a hétfői terv, azóta sem nagyon főztem. Tegnap feltankoltunk a piacon, majd holnap (?) kibontakozok kulinárische. Most gyümölcsöt eszünk orrvérzésig.
  • Nagyon iparkodok nem rettegni a klímaváltozással (és nemcsak) kapcsolatos különböző főcímeken. Kurva nehéz. Hogy kell profin fejet a homokba dugni vajon?

Bedurvultam

Rettentően unom már, hogy sosincs időm főzni és folyton hülyeségeket eszek ebédre, úgyhogy délelőtt bevásároltunk és most párhuzamosan fő egy harira, egy brokkolileves meg egy bolognai, sütöttem fasírtot (J. párolt zöldséggel zabálta ebédre), ez gondolom kitart csütörtökig legalább.

Stratégiát kéne váltasak, és egyszerre mindenből nagy (nagyon nagy) mennyiséget főzzek és lefagyasszam, különben nem lesz ebből gálickő, bizony mondom néktek.

Kiszálláson

Mivelhogy vezetni még mindig nem vagyok hajlandó (mert natúrba is rettentő feszült vagyok bizonyos okokból, szerintem az első fára felcsavarnám magunkat), valahogy mégis át kell ugrálni az embernek a bizonyos árnyékán, elutaztam Cs.-ékhez Frankfurtba 3 napra kettesben a gyermekkel. Tudom, van aki első perctől kettesben utazik a kéthetes csecsemőjével, good for you, mi viszont eddig mindig hárman indultunk meg, vagy valamelyik nagyszülővel. 3 óra vonatút nem a világ – tényleg nem, csak valahogy túl kell vészelni a pár kiakadást, felszerelkezni csomó kajával (és az obligát pereccel, az a végső menedék), kispárnával, legyőzni a parát és magamra erőltetni a kalandvágyó pofit, kész. Tényleg nem volt vészes. Sokat kellett gyalogolni a gangokon, párszor kérlelni, hogy ne nyalja fel a folyósót, a szemetest, a szomszéd babakocsiját. Mert hogy kisgyerek-részlegen utaztunk: ez egy kapszulaszerű fülke, kb. 10 hellyel, asztalkával, be lehet húzni az ajtót, ha nagy a visítás és nem kell azon idegeskedni, hogy a középkorú pasik forgatják a szemüket. Még gyerektársaság is került, visszafele egy vicces (2 éves, de icipici, pufók és mérges) kislánnyal játszadoztak úgy fél órát.

Az út az csak az egyik része a kettesben megindulás kihívásainak. Én határozottan szeretem, ha A. is ott van, mert átveszi J.-t, amikor én mingyármingyár kiakadok, és viszont*. J. érdekes fejlődési fázisban van, már beköszöntött-forma a hisztis korszak, illetve képes fél órát nyígni maximális hangerővel. Ehhez képest ott teljesen jól viselkedett: Cs. kislánya három éves és birkatürelemmel instruálgatta-tanítgatta a mackót, teljesen jól elvoltak egymással. Annyi új inger került, meg annyi kaland került minden napra, hogy J. csak ritkán akadt ki, szóval azzal a résszel nem volt baj, csak a hátfájásom emlékeztet rá, hogy kicsit többet emelgettem, mint máskor.

Attól eltekintve, hogy sokszor lógott a nyelvünk a gyerekek abajgatásától (mert a Cs. férje is utazott épp, úgyhogy négyesben voltunk nagyjából), végig kánikula volt és alapvetően nem az a hátradőlős pihenés jellemezte ezt a pár napot, tényleg jól kikapcsolódtunk és feltöltődtünk. Hiába na, jó találkozni, megbeszélni az ügyeket, környezetet váltani (tapétaváltás, mondja a német). Csak Cs.-t sajnáltam, mert néha az volt az érzésem, hogy duplán kulizik miattunk (lásd még: fogadósné szindróma), mert én nagyjából J. után rohangáltam és nem tudtam rendesen kivenni a részem a konyhai műszakban – annak ellenére, hogy ezek ketten néha egész hosszasan eljátszadoztak egymással. Egy kis parafaktort biztosított még a pulikutya: J. nekiszökött és egyből gyámbászni kezdte (mert anyáméknál úgy tanulta, hogy lehet), ez viszont nem élvezte és odakapott, hagyott négy pici piros pöttyöt a könyökén, volt nagy bőgés, riadalom. Aztán leshettem még pár napig, hogy J. ne nagyon provokálja – vicces volt, hogy nem nagyon állta meg, hogy békénhagyja, elmentében mindig utánarúgott vagy meghanyigálta valamivel. További parafaktor: csipázott kicsit a szeme J.-nek, az első strandolás után pedig (gondolom, mert megdörzsölte) hatalmasra dagadt, lestem, hogy kell-e rohanni a sürgősségre. Reggelre szerencsére le is lohadt. Így csak a príma ikeás színes edénykéket felejtettük ott a strandon nagy ijedelemben.

Ezek voltak még:
1) strandolás – a város szélén laknak, tőlük 3 percre van egy hatalmas strand. J. az ún. kacsaúsztatóban boldogan elvolt akármilyen hosszan, csak kétszer kukkant el a vízben, és akkor sem ijedt meg. Néha ölben “úsztattam” a mélyebb medencében is, azt is élvezte. Utolsó nap én is úsztam 5 percet, hurrá!

2) játszóházaztunk meg kalandoztunk a központban a gyerekekkel, amíg Cs. nőgyógyásznál volt. A kislány egy easygoing természet, úgyhogy nem volt gond, csak a kánikulában mászkálás fárasztott le kicsit.

3) elbicikliztünk a Cs.-ék kiskertjébe – ez egy negyedórás túra volt, Cs. húzta a babákat az utánfutóban. Trambulinoztak, hintáztak, málnát meg ribizlit zabáltak, jó volt. Visszafele tandemben visítottak, amibe J. úgy belealudt, hogy aztán a garázsban őriztem a déli álmát (mert aztán estig nem aludt vissza persze).

4) voltunk állatkertben – iszonyú hőség volt, lefáradtunk, a gyerekek nem értékelték igazán, szóval szerintem ez a program még várhat pár évet.

5) ettünk nagyokat a teraszon, boroztunk a sötétben és sutyorogtunk az életről, játszottunk rengeteget a babákkal, néha felváltva szundiztunk kicsit Cs.-vel, mikor már nagyon nem bírtuk a strapát (az éjszakák különösen fárasztóak voltak, J. izzadt, forgolódott, és ott aludt a fejemnél egy kiságyban, úgyhogy minden rezzenésre felébredtem).

Azt is néztük, hogy nem hülyeség, hogy ha az ember eltalálja a megfelelő korkülönbséget/vérmérsékletet/kitudja, akkor a gyerekek szuperül eljátszanak egymással. J. minden reggel pizsiben nyargalt játszani, itthon elég csalódott és nyafogós, hogy csak mi vagyunk.

*Háhá, A. azt mondja, ő egy napra sem nagyon merne megindulni nélkülem. Nyertem. Van még, hova felfejlődjünk, na.