Párbeszéd 12.30-kor, amikor A. kiszabadult a reggel óta tartó gyűlésekből és a következő altatási kísérletem előtt ölbe veszi a nyűgös mohamanyit (=hirtelen lett két szabad kezem).
Én: “Kirámolhatom gyorsan a mosogatógépet?”
Ő: “Ha ez neked örömet okoz, vagy szellemi elégtételt, persze.”
Amikor ide költöztem (hét éve, a bőröndkémmel, ifjú házasként, lesántulva, ámde szerelemtől fűtve) akkor ez a táv a két otthon között nem tűnt nagynak. Nem a kilométereket számoltam, hanem hogy a fapados járattal a mi lakásunktól az anyámék házáig szegről végről 6 órát tesz meg az ember.* Két-háromhavonta mentem is haza, karácsonykor meg nyáron hosszabb időre, de máskor is, egyszer dolgozni másfél hónapra, hol A.-val, hol egyedül, mindegyre mentünk. Aztán megszületett J. és elkezdtek divatba jönni a nagymamai látogatások. Úgy kéthavonta jöttek egy-egy hétre és ez pont jó volt sürgős ügyeket elintézni, kicsit lazítani, elmenni moziba, ők is feltöltődtek unokával és a mélyhűtőt is feltöltötték. Közben meg ment a videocset mindegyre, de az csak áthidaló megoldás volt két igazi találkozás között.
Idén mindenképp haza szerettem volna menni a babákkal húsvétra. Márciusban jött volna anyósom. Nyáron nagy nehezen összehoztuk az anyámék látogatását, ami fantasztikus volt. Most meg minden jel arra mutat, hogy karácsonykor sem fogunk találkozni velük. Úgyhogy maradt a videocset, egyre intenzívebben. Anyósom meg J. egy folytatásos bábjátékban vannak benne elég intenzíven, apámmal pedig a hajóépítős terveiket szokták egyeztetni. Apósom egy kicsit nagyot hall, úgyhogy vele kedélyes ordibálások keretében kommunikálunk, ő is gyakrabban van mostanában vonalban, olvadozik a lányunokától. Anyámmal is napi sokszor beszélünk. Sokszor van élő közvetítés vacsora közben, figyelik, hogy eszik a baba egyre ügyesebben. Ez egyrészt mennyire szuper: nem csak sztorikból ismerik őket a gyerekek, nem téma, hogy elfelejtették a mama/tata arcát karácsony óta. Van élő interakció, lehet együtt énekelni, játszani. Hurrá, éljen az internet! Másrészt meg milyen kurva szomorú, hogy idén meghatározatlan ideig egy kis vibráló kijelzőre redukálódtak a hús-vér nagyszülők, akiknek pedig minden vágyuk az lenne, hogy jól meggyámbásszák a gyerekeket (nem is beszélve arról, hogy nekünk milyen jót tenne, ha kicsit rájuk szabadíthatnánk a babákat).
Szívás ez a járvány minden szinten, de ez a része most a legfájdalmasabb (plusz az értük aggódás). Nem számoltam az ilyen szemi-háborús állapotokkal. Azzal meg pláne nem, hogy az egyik legerősebb ösztönöm az lesz, hogy a szüleimet meg a gyerekeimet egy bogba tereljem. Érdekes.
(Milyen jó, hogy még nem álltam le a szoptatással és ezt az érzelgősséget is felírhatjuk a hormonok számlájára!)
*Ez még a repkedés miatti bűntudat előtti éra volt…
A nap legfontosabb híre előljáróban: J. teszteredménye negatív, hurrá. (Tudom, lehet fals negatív is, de ezzel most nem foglalkozunk.)
A másik nagy esemény: kaptunk csomagot a szüleimtől. Nem részletezték, hogy hány paraszt buszsofőrrel kellett bizniszelniük és hajnali hánykor kellett odaadni a csomagot, mindenesetre tegnapelőtt éjszakára ideért a pakk és ma reggel egészen Mikulás-hangulat kerekedett tőle. Pizsiben nekiestek a dedek és ezeket találták:
Emelkedett volt ma a hangulat és a szénhidrátfogyasztás is.
Egyébként meg borzasztó lassan telt el a nap, délutánra már keresztbeálltak a szemeim a fáradtságtól.
/ / / /
Ezeket felejtettem ki:
– B. barátnőm első kötete
– Egy sütőtök alakú recepteskönyv (sütőtökös receptek, háhá)
– Egy háziszőttes törlőkendő, talán dédnagyanyai örökség (“Ez nagyon jól szív!”)
Ma kiléptünk a mohamanyival a közeli játszótérre (amit úgy hívunk, hogy a Lajoséké) és meg kellett állapítsam, hogy szintet lépett a baba. Mostmár nem abból áll a játszótér, hogy leparkolom a homokba és ő kapirgál önfeledten: szétnéz nagy elszántan és egyenként levadássza a célobjektumokat, mindenre felmászik, mindent ki szeretne próbálni. Azért a homokevés még nem ment még ki divatból sajnos, egy teljes lapátnyit suttyintott lendületből a nagyra tátott szájába. A mennyiség kicsit meglepte, picit öklendezett egyik-másik nagyobb kavicstól, de alapvetően vidáman ropogtatta a homokot még fél órával később is is (és amikor a riadt anyja próbálta megmutatni, hogy hogy köpje ki a homokot, hát azon nagyon röhögött).
Hazafele bealudt, a ház előtt tologattam amíg vártam a család többi tagját – épp jöttek a tesztelésről. Haltam éhen, de szerencsére A.-nél volt egy bagett (úgy tűnik drive in-es pékséget is találtak, nemcsak tesztstációt), azt ideadta. Szóval állok a bejárat előtt, lökdösöm a babakocsit, harapom a bagettet. Szembejön velünk egy mama, meghitten vigyorog az alvó babát nézve, biccentek, eszek tovább. “Ízlik?” – kérdi. Teli szájjal hümmögök, kényszerű vigyor, kitérnék előle, mert kezd túl közel jönni. Mire megmoccannék, villámsebesen bemászik az arcomba és rámlihegi közli velem: “Én már ettem!” – és továbbmegy. Az ilyenektől annyira lehidalok, hogy reagálni is elfelejtek. Az a szép német szó jutott róla eszembe, hogy lebensmüde, de komolyan, a néni, ha már rám nem nagyon van tekintettel, magára miért nem vigyáz? J. eredménye holnaputánra lesz meg, ha nagyon pechesen alakul minden, akkor akár fertőzhetnék is. Kerülök mindenkit messziről, erre odajön és bebújik a képembe. Néniii!! Miért?!
Egyébként J. állítólag nagyon bátor volt a tesztelés során, meg is dicsérték (“Akkorára tátottam a számat, mint egy oroszlán!”). Ma este meg azon gondolkoztam, hogy milyen durva, hogy itt már a vírus előtt is szemi-karanténban tengtek itt a napok (na jó, főleg nekem, főleg amikor betegek voltak a gyerekek) és annyira a gyerekek körül forog most az élet, hogy minket elég messziről elkerül az ún. FOMO. Azért titkon remélem, hogy lesznek majd szünetek a jövőben a mindenféle brutális világjárványok között és lesz olyan, amikor épp nem kell szoptatni, pelenkázni, éjszaka abajgatni stb. és mehetünk néha kocsmába, koncertekre, utazni. Vagy csak úgy emberekkel találkozni és beszélgetni, vagy kettesben céltalanul bóklászni ide-oda.
Úgy tűnik, holnap letesztelik a mackót. Volt egy pár kör a gyerekgyógyásszal (aki nem volt hajlandó tesztelni, ellenben telefonon megtanácsodott – avagy megnyugtatott), de végül az Amt, a hivatal nyugodt hangú embere (nem én tárgyaltam vele, hanem A.) szerzett időpontot holnapra a drive through tesztállomásra, különben csak jövő keddre kapott volna időpontot, vagyis a karatén végéig meg sem lett volna az eredmény. Megtudtuk azt is, hogy ha neki pozitív a tesztje, akkor mi az ő első tüneteitől számított tizedik napon kéne karanténba vonuljunk. Vagyis amikor az övé véget ér. Ööö… reméljük, hogy negatív, minden szempontból.
Közben meg nem csak erről szól az élet. A macki jól van. Köhögni köhög, meg folyik az orra, de elesettnek nem nagyon mondható. Videocseten activity-zett hosszan az anyámmal, ide-oda rohangált a házban, dupla adagot vágott be minden étkezéskor, ötpercenként mást akart játszani és kitartóan feleselget szerető szüleinek. Reggelizés közben kb. kétszázszor dúdolta el az “Ugyan édes komámasszony” c. dalocskát, mikor megkértem, hogy legalább amíg eszik, ne énekeljen, nagyon felháborodottan közölte, hogy “de anya, én csak akkor tudok enni, ha közben énekelek!”
Nem hogy sajnáltassam magam, de ma koradélutánra (kb. akkor sikerült kivetkőzni a pizsamámból, mert A. egész délelőtt gyűlésezett és én a szanaszét rohangáló pujákat próbáltam ellátni/csendben tartani) már utolért az idegzsába, tehetetlenségemben kiabáltam is egy kört, a feszkó számlájára írom. Nem baj, ettől acélosodik a jellemem (mármint nem a kiabálástól, arról le kéne szokni természetesen), és milyen fájin tréning ez a házasságunknak is, észrevenni, mikor készül szétesni a másik, alányúlni, deeszkalálni, adni 5 perc szünetet és közben szelídebb vizekre terelni a közhangulatot, ez A.-nak ma párszor nagyon ügyesen sikerült szerencsére. Néha eszembe jut, hogy most minden kisgyerekes háztartásban hasonló filmek és belső monológok futnak. Sok szempontból persze elég kiváltságos helyzetben vagyunk, szóval tényleg bánjak csínján a rinyával.
Sikerült nyélbe ütni egy adminisztrációs ügyet, amin fél éve ügyködünk. Még mindig nem fejeztem be a pesti lakás átiratásának egyik elemét. A mohamanyi egyre határozottabb egyéniség és egyre ügyesebben jár. Rengeteget gondolok a szüleimre. Rámír (meg felhív) az egyik nagyon régi barátnőm, hogy megkérdezze, hogy vagyunk. Ma több, mint 11000 új esetről beszélt az RKI. A boltokat megint kezdik fosztogatni, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy bekavarjak egy újabb adag kovászt, adjunk a kliséknek…
Kaptunk ma levelet az ovitól, még tíz napig tart az ún. “házi karantén”. A maci elég derűsen tűrte a mai napot, leszámítva egy-két “mit csihináljahaaak”-ot. Hát unalomból (meg rajzfilmből) kijut még neki azt hiszem, de azért iparkodok kitalálni mindenfélét, máris hosszú listát írtunk, hogy legyen miből válogatni amikor tematikus napot szeretne tartani. Közben taknyol és köhörészik tovább, próbáljuk instruálni, hogy hova köhögjön, mossa a kezét, egyből dobja a zsebkendőket a kukába – néha már össze is jön neki. Nem tudom, ki hogy oldja meg, hogy egy potenciálisan fertőző öt éves az előírásoknak megfelelően viselkedjen. Illetve de, nagyjából sehogy, nem?
Meanwhile megy a találgatás, hogy akkor most mi első-, vagy másodfokú kontaktok vagyunk? A levél egyik eldugott paragrafusában ugyanis említik, hogy ha a célszemély produkál tüneteket, akkor a vele egy háztartásban élők is átminősülnek elsőfokú kontaktnak. Ergo mi sem mászkálhatunk el itthonról. Hosszas dilemmázás után arra jutottunk, hogy amíg nincs hivatalos tiltás, a babát néha levegőztetni mégiscsak levisszük olykor, úgyhogy maximális óvatosság mellett mégiscsak ki-kimoccanunk, lehetőleg elhagyatott helyekre, szomszédokkal nem trécselve (sőt, lehetőleg nem is találkozva, maszkban surranva). Ennek az a járulékos haszna is van, hogy a család 4 tagjából 3 kisebb valószínüséggel fog begolyózni a bezártságtól. A. ma még be is vásárolt alaposan, de már vannak kedves jelentkezők, akik felajánlották, hogy szívesen mennek boltba helyettünk, ha kell.
Várjuk, hogy hívjon az egészségügyi hivatal, hogy kapjunk időpontot tesztelésre (egyelőre csak J.-nek). Állítólag ez egy hétbe is telhet. Elvileg a gyerekorvos is kérhet tesztet, de ők telefonon lepattintottak, mondván, elsőfokú kontaktok esetében ez nem rájuk tartozik. Ennyire enyhe tünetekkel nem álltunk neki a hotline-t hívni, most viszont kicsit alulinformálva érezzük magunkat, jó lenne, ha valaki mégiscsak követné az ügyet, vagy megnyugtatna, hogy ez még nem ügy, nem tudom. (Már a szüleimen kívül, szegényeknél egyébként is égnek a vonalak, mindenki hívogatja őket szaktanácsadásért.)
Egyelőre várunk és árgus szemekkel vizslatjuk magunkat potenciális tünetek után, hát mit mondjak, nem szenvedünk hiányt… nekem speciel fáj a fejem rettentően, de igazából azon csodálkoznék, ha nem fájna. Amikor J. feje átmenetileg picit melegnek tűnt, azonnal hőemelkedésem lett nekem is – hiába na, ha valamihez értek, akkor az a pszichoszomatikus tünetek produkálása. Na jó, a mákos és mogyorós csigák sem lettek rosszak tegnap. Parázunk és hízunk tovább, stay tuned!
Ma jött a rettegett hívás az oviból: J. csoportjában van egy pozitív eset, mondjuk hétfőn hívnak majd az eü. hivataltól, két hétig nincs oviba menés, meg egyéb mászkálás sem. (Mármint J.-nek. Egyelőre.)
A. enyhén pánikosan nekiállt előre dolgozni. J. egyből nekiállt köhécselni. Én nekiálltam feldolgozni a szinte másfél kilónyi adag marhahúst a mélyhűtőből. (Tiszta haszon: lesz mit enni pár napig*, a pörköltszag miatt ötpercenként szellőztettünk ma este – ez egyébként is ajánlott most, a hagymavágás leple alatt pedig én is bőghettem kicsit.**)
*Nem tudom, kit akarok átverni, ez max. másfél adag ennek a családnak.
**Semmi baj! Minden jól van! Nem pánikolok! Csak egy kicsit csípi a szemem a…
Nem tudom, mások hogy adminisztrálják a társasági életüket mostanában, de nekünk mindegyre téma, hogy mi az ami még belefér, és hol kellene meghúzni a határt az óvatosság jegyében. Azáltal, hogy J. oviba jár, eleve érintkezünk tizenvalahány családdal, és az ő szokásaikat persze nem ismerjük. De ha továbbra is össze akarunk járni azzal a 4-5 ismerős családdal, akikkel eddig találkozgattunk, és az ő gyerekeik is járnak közösségbe, akkor hirtelen elég sok kontaktunk lesz. (És még ott vannak az a pár haver meg kolléga, akivel néha összefutunk, de róluk legalább tudjuk, hogy vigyáznak magukra és a távolságot is képesek tartani, nem úgy, mint a felpörgött 3-4-5 évesek, akiktől ezt reálisan nem is várhatjuk el.)
Egyrészt szeretnénk, ha megmaradna a józan eszünk amire lemegy ez az egész cirkusz, és ennek szerves része (lenne), hogy rendszeresen találkozzunk emberekkel. Ha netán befuccsol az ovi, akkor pláne kellene a gyerektársaság a babáknak. Közben meg nem akarunk vagánykodni és a minimális kockázatnál többet vállalni. Ebből aztán rettentő kellemetlen szituk születnek, például mikor a bölcsis kishaver lelkesen focizik J.-vel és én önkéntelenül szólok, hogy azért ne menjen annyira közel. (Utána szégyelltem is magam rendesen, egész amíg két napra rá nem jött a telefonhívás, hogy bocs, de a kishaver máris karanténban és várják a tesztet – negatív lett hálistennek.) Pénteken az unokatesóm meg a felesége beadtak végre egy kis csomagot, amit már olyan rég küldtek az anyámék, hogy félő volt, a baba kinő ezt-azt. Mi minden találkozást kint próbálunk lebonyolítani (ami egyébként a vendégváró takarítás – mármint annak hiánya, hehe – szempontjából is praktikus), de most spontán felugortak hozzánk. A gyerekek már pizsiben nyomultak és zajlott az esti fürdés-olvasás, úgyhogy amikor beestek, az a rendkívül béna felállás született meg, hogy ők ketten az ajtóban ácsorogtak, mi tőlük pár méterre a gyerekszobában a babával, A. meg J. pedig a fürdő előtt, szintén tisztes távot tartva. Aztán persze csak elbeszélgettünk, úgyhogy vagy negyed órácskát dekkoltak így szegények, én meg egyre hülyébben éreztem magam. Mert akkor ez most parás kicsinyeskedés, vagy jogos elővigyázatosság, ha a gyerekek még félig betegek és a lány kórházban dolgozik?
Ma Sz.-ékkel ugortunk ki a starnbergi tóhoz. Előzőleg jól megalapoztuk A.-val az elméletet, hogy nem írja sehol, hogy ősszel csak bent lehet közös programot szervezni. Ha hideg van, hát hideg van, jól fel kell öltözni, termoszban tea, kint levés, mozgás, kész, há nem? há de. Ehhez képest a hat fokban mindenki lefagyott, meleg tea ide, ugrándozás oda. A kisebbik Sz. kislánynak konkrétan lila volt a szája. Szóval lehet, hogy nem állja a helyét a teória, bár 1-2 gyapjúzokni és lajbi (alias helánka – “Vegyél valamit a hátadra!”, hogy nagyanyámat idézzem) elkelt volna mindenkinek.
Nem tudom, hogy lesz ebből nem megbolondulás tavaszig. Mindenesetre beszereztünk ma egy összecsukható alagutat, sátrat meg tipit a babáknak, legyen kis beltéri tomboldájuk majd, ha kint zuhog az eső és már a falat kaparják (és firkálgatják) unalmukban. Atyavilág, még csak október van. Valami azt súgja, az évszázad legidegtépőbb és leghosszabb tele következik, de ne legyen igazam.
*azt nem láttam még
Hát érdeklik még az embereket az énblogok? Az állandó nyafogás? Ez őszintén meglep. Közben meg értem, én is szívesen olvasom a más vekengését, csak hát azt hittem, ez egy haldokló műfaj. *
Lényeg a lényeg: szervusztok!
Egyébiránt a 15 perc hírnév már tegnap elkezdődött, mikor a Hebamme megadta a kontaktomat egy frissen szült anyukának. Remélem sikerült segíteni szegénynek, ha már ennyire kikupáltam magam tavaly a témában.
* Vagy esetleg hate-reading tárgya vagyok? Ilyenkor szokták gyorsan jelszavasítani a blogot? Érkeznek a sztalkerek? Kommentháborúk? Vagy a következő megálló már az influenszerkedés? Hajtó teákat fogok reklámozni és napszemüvegeket és műfüvet? Kell majd külön jelezni az iróniát? Ahh, mennyi izgalom!
haladjunk 