Fun factek az “édes teher” témakörében

  •  Elkezdtem lihegni a biciklin, pláne dombra fel. Vagy ezt már írtam? (Elkezdtem felejteni is.)
  • Továbbra is képtelenül kusza és élethű álmaim vannak. Nem rosszak, nem jók, csak furcsák és bonyolultak.
  • A cipőhúzás egyre nagyobb macera.
  • Asszem hamarosan komoly ruhaproblémám lesz: a vastagabb terhesnadrágok kezdenek szorítani (pláne biciklin), a kabátok épp hogy jók rám.
  • Úgy tűnik, szerveztem magamnak egy kis munkácskát október végére-november elejére. Jó kérdés, hogy képes leszek-e még minden nap kimenni a házból. (Hát persze hogy!)
  • Szerveztem/tünk magunknak hétvégi utazós programokat októberre. Az egyik egy kis túrázást is jelent. Nagyon kíváncsi vagyok rája.
  • A továbbra is névtelen gyermek teljesen rendszertelenül jelentkezik: volt olyan nap is, amikor kb. kétóránként kaptam egy-egy jól irányzott rúgást, tegnap meg ma pedig szinte semmit nem éreztem.
  • Eddig úgy tudtam, hogy én mindig oldalra fekve alszom, de amióta parázok, hogy nem jó háton feküdni, egyre gyakrabban ébredek arra, hogy háton feküdtem épp. Áááá.
  • Extrém orrduguglás, taknyolás és derékfájás van továbbra is. Szerencsére a térdem kicsit jobban.
  • Elhagytam az 55 kilót!
  • Hogy ne csak nyafogjak: mostanában elemi erővel csap le rám a felismerés, hogy nahát, egy tőlem független (oké, nem feltétlenül független, de akkor is…) ember növekszik a hasamban. Szóval ez már nem csak az én állapotom, hanem valaki más életének a kezdete. Wow. Szóval igyekszek kevesebbet idegeskedni – pláne fölösleges dolgokon – meg kicsit jobban figyelni befele.

Álmomban

Egy Victoria nevű településen voltunk (most kerestem rá, a Seychelle-szigetek fővárosa, bár féligmeddig azt hittem, hogy Port au Prince volna). A. elment sörért, pontosabban egy eladó hozott neki különféle söröket, ő meg azt, ami nem tetszett, egy fura automatába pakolta vissza. Amíg vártam rá, hirtelen felindulásból felpattantam a buszra és elmentem (pontosabban visszamentem) néhány faluval megvizslatni odébb egy felkapottabb turistás helyet. Az egyetlen általam ismert busszal közlekedtem, ez a piros 22.-es volt, ennek fura mód még a megállóit is tudtam. Odaérve viszont nem láttam semmi különöset, illetve kicsit Opatijára hasonlított, de kevésbé volt puccos, az emberek pedig határozottan barátságtalanok és/vagy nyomulósak voltak. Kimerészkedtem egy mellékutcába hogy belefüleljek egy igazi paraszti háztartás hétköznapjaiba is, a férfi épp üvöltött mint a sakál – surrantam is vissza ügyesen a buszmegállóhoz. A piros busz viszont nem jött, úgyhogy elindultam gyalog visszafele. Persze a két megálló közt félúton hagyott le a busz, úgyhogy mehettem még egy adagot. Közben egészen bizarr arcokkal találkoztam, rendesen megrettentem, plusz esteledett is. Valami nagy képet szorongattam a kezemben rámástól, nagyon igyekeztem nem elhagyni, ahogy a földutakon meneteltem meg falusi presszókban érdeklődtem a megállók felől. Egy adott pillanatban aztán a földút jegesre váltott (pedig nyár volt továbbra is), én meg, mint egy műkorcsolyás siklottam lazán, semmi térdfájdalom. Végül egy kedvesebb lány instruált, hogy várjak mindenképp a buszra, bár rendszertelenek, mert néha pl. beteg a sofőr és akkor nem jár menetrendszerűen. És tényleg jött a busz, de nem a piros volt, hanem egy turnébusz: egy pillanatra megláttam a volt főnököm arcát, vagy emiatt, vagy ennek ellenére is megnyomtam az ajtónyitó gombot. Késő volt már és tudtam, hogy A. vár és aggódik. A busz zsúfolásig tele volt. Állingáltam az ajtóban, szorongattam a hatalmas képkeretet és visszanézett rám vagy 40-50 középkorú cseh, esetleg szlovén színész.

Aztán felébredtem.

Mivel biztat nevetségesen jóképű orvosom?

Dr. B. továbbra is úgy néz ki, mint aki most lépett ki egy Cabrio-reklámból és tegnap golfozott egy órácskát George Clooney-val, pont olyan empatikusan is tud nézni meg hallgatni, mint 2 éve. Miután vázoltam röviden, hogy mi a szitu (lassan, de összességében kielégítően gyógyultam, aztán a terhesség óta visszaestem kb. egy évet, fááááj, doktorúúúr, most mi leeeesz?), a következőket közölte:
1) Nemrég a saját feleségével is megélte ugyanezt, sőt: neki nem csak fájt, hanem meg is kellett műtsék a terhesség alatt. Úgyhogy közelről végignézte, milyen is egy térdfájós terhesség, tudja, hogy nem leányálom. “Ezen az ember túl kell harcolja magát.”
2) Tényleg hormonális alapon esett vissza az izület állapota, ebben az a jó hír, hogy – miután most sokáig csak romlani fog a helyzet – szülés után előbbután helyreáll a rend, illetve…
3) Próbáljak meg odafigyelni arra, hogy majd ne hurcolásszam a gyermeket reggeltől estig, igyekezzem kímélni a térdem. Itt már mosolygott, azt mondja, a saját bőrén is tapasztalja épp, hogy nem nagyon lehet letenni egy pici gyereket, de azért csak igyekezzek, hátha sikerül.
4) Ha úgy érzem, segít a gyógytorna – persze, hogy segít – akkor hajrá, szülés után is.Bónuszként megtapogatta-rángatta a térdem, egy enyhe nyújtásdeficiten túl nem látott semmi gyanúsat, azt mondja, nagyon stabilnak tűnik (stabilitásra tényleg nem panaszkodtam, csak az izület állandó irritációjára). És megint elhangzott az, amit gondolom mantrázgatnom kéne éjjel-nappal: egy ennyire rusnya törés után örüljek, hogy megúsztam ennyivel. Ezt gondolom fel kéne festeni a nappali falára, mert ezt tényleg el szoktam felejteni.

Ezek fényében kicsit úgy éreztem magam, mint akinek nyalókát is nyomtak a kezébe, de végül inkább én jutalmaztam meg magam (egy pakk HM-mes terhesbugyival, háhá). Délután terhesjógán is voltam, amit meglepően jól bírtam, most kellemes izomlázam van mindenhol. Mindjárt indulok hajat vágatni, aztán kis pakolászás, emailek írogatása, szinopszisfordítás, fotóválogatás.

A gyermek nem nagyon mocorog, azért nem bánnám,  ha néha jól vesénrúgna, csak hogy tudjam, hogy jól van. A mérlegünk egész biztosan el van tévedve, nem lehetséges, hogy csak 54.5 kiló legyek.

Hm (nyafogás, advanced level)

Hát az nagyszerű, hogy a második trimeszterben mindenkit szétvet az energia és a jólét. Én valahogy más kategóriába esek. Volt 1-2 jobb hét, de amióta kiújult a térdfájás és beköszöntöttek az újfajta derékfájások,  nagyjából túlélő üzemmódba váltottam. Tény, hogy nem émelygek és kóválygok, mint az elején és az agyam sem olyan ködös, elmúlt az aluszékonyság, max. gyakrabban vagyok éhes, de hát ez nem panasz. Viszont sokkal hamarabb elfáradok, és – ami a legzavaróbb – nagyon hamar megfájdul a térdem, aztán gyorsan a derekam is. Szóval egy-egy közepes séta vagy normális adag házimunka után is óbégatok a jó kis tiltólistás diclofenacos krém után. Nem tudom, mit csináljak. Holnap esedékes az éves kontroll az ortopédián, de előre látom, hogy egy kis empatikus vállvonogatáson kívül más nem nagyon lesz, mert röntgenezni vagy CT-zni nem tudnak most.

Próbálom terelni a figyelmem az ügyről és minél kevesebbet agyalni rajta. Nem akarok bepánikolni, márpedig ha elkezdek gondolkozni azon, hogy mi lesz itt, ha addig nem lesz jobban a térdem és nem alszok majd és egész nap ugrálok a ded körül, akkor az garantált pánik. Úgyhogy megint előkerültek szépen a meditációs gyakorlatok, meg a mással foglalkozás.

Na jó, akkor most kimászok az önsajnálat bugyrából és inkább fekszem egy kicsit, a hasamra pakolt kezekkel. Már elkaptam sok (=kb. 6-7) kis rugást!

Örömünnep és pihegés

Mától tehát nagynénii minőségben is tisztelgek (éljen!éljen!), képek alapján gyönyörű, ropogós, piroslilapozsgás fiúgyermek született ma délelőtt, kár, hogy egy kontinenssel odébb van, ezért mostanában nem tudom élőben is megcsodálni. Anyám viszont már útnak is indult, hogy hamarosan teljesítse nagyanyai kötelességeit.

Érdekes volt az éjszaka: itt volt tegnap este Sz. haverom, egy “röpke”, 4-5 órás városnéző túrát ejtettünk meg vele. Lehet, hogy tényleg nem hülyeség a magnézium, mert a hasam meg sem nyekkent végig, viszont jól elfáradtam mire éjjel 1 körül hazaértünk. Sz. hajnal 6-kor ment is, én meg egész éjjel néztem a telefonom, mert a nővérem olykor írt egy-egy kicsit. Szóval nagyon felszínesen és részletekben aludtunk, de nem baj, ma egész nap vigyorogtam így is.

Este elmentem kipróbálni a terhesjógát.
Kb. ilyennek képzeltem: “Lazulj el. Simogasd a hasad! Kilégzés, belégzés! Érezd, hogy a hasadban egy világító hógolyó van, ez a te szeretetcsakrád! Most körözz a bokáddal gyöngéden. Kis színes pillangó vagy egy hatalmas napsütötte réten. Ommmm.”
Kb. ilyen volt: “Magasabbra! Feszesen tartsd! Még 5 lélegzetvételnyi ideig tartjuk, nem adjuk fel! Kicsit kijjebb tekerd a lábad, lennebb a feneket. Most ismét a térdünkre ereszkedünk, a másik lábunkat előreemeljük a fülünk mellé…” Persze volt relaxációs rész meg egy kis spirituális körítés is, de összességében sokkal intenzívebb volt, mint amire számítottam. Olyan izomcsoportokat mozgattam át, amelyeket kb. a kétezres évek eleje óta hanyagoltam. Szóval jó lesz ez heti egyszer, állítólag hamar belejön az ember. Mellette a gyógytorna és hátha eljutok úszni is, bőven elég lesz azt hiszem.

Most pedig megkísérelek elmosogatni és írni egy emailt, bár abszolut elképzelhető, hogy perceken belül elalszom, annyira fáradt lettem ettől a kis jógakalandtól.

Hebamme, merengés

Ma délelőtt itt volt a Hebamme (bába? védőnő? még mindig homály fedi számomra a szó pontos magyar megfelelőjét), ennek örömére, és mert ma este megint vendég jön, feltöröltem a házat meg fokoztam a rendet. Nagyon szimpatikus a nő, minden kérdésemre nyugodtan válaszolt, meghallgattuk a szívdobogást egy elektromos Dopplerrel (percenként 130! ilyen ügyes!), megtapogatta a hasam. Az ultrahang alatt megkérdeztem az orvostól, hogy hol tapadt a méhlepény, azóta tudom hogy a hasfal elülső oldalán és most a Hebamme is megerősítette, hogy ez esetben nem csoda, ha még nem nagyon érzek mozgolódást. Aztán kikérdezett mindenről és azt tanácsolta, hogy kezdjek el magnéziumot szedni a kis görcsökre, reggel-este, és ha kell, emlejem a dózist. Meg azt is megállapította – sajnos – hogy lehet, hogy gyengébb a kötőszövetem, és 1-2 panasz erre vezethető vissza, ahh.

Aztán ügyintéztem egész nap, beiratkoztam terhesjógára, elmaradt leveleket írtam, mostam, vásároltam, szóval semmi különös. Néha azért még érzem a hasam, olyankor ledőlök kicsit – szerencsére hamar szokott enyhülni. És nagyon úgy tűnik, hogy a nővérem közelebbről szülni fog. Ettől a gondolattól pedig kicsit fordult velem a világ.  Az egy dolog, hogy tényleg vajúdik és mennyire fájhat (inkább nem is meséli, ilyen kedves!), de hát mégis hogy van ez, hogy egy szép napon hipphopp itt terem még egy ember, egy rokon és attól fogva az a személy mostmár véglegesen itt is marad? Úristen, januárban lesz itt még valaki aki mostmár mindig itt lesz? Nagyon durva.

Vonalkás (illetve bullet point-os, mert automatikusan átállítja)

  • Jól elmaradtam mindennel, írással pláne. Lement a workshop. Szellemileg nagyon jó élmény volt, teljesen feltöltődtem és van sok ötlet, amit már csak megvalósítani kéne. Fizikailag viszont eléggé megviselt, pedig igazából nem csináltam semmi különöset, de a megszokottnál több koránkelés-későnfekvés-utazás-cipelés-állingálás azért megérződött. Örülök, hogy most nyugisabb napok jönnek, szinte minden teendőmet tudom a kanapéról-laptopról intézni.
  • Tegnap azért még becsúszott egy kis vendéglátás, pontosabban 6 és fél személyes vacsi, ami magyarosra sikeredett (hatalmas füstölt husis paszulyleves meg egy vagonnyi szilvásgombóc, még jó, hogy Zs. is kivette a részét a konyhai szolgálatból és nem egyedül csináltam az egészet), aztán…
  • …mire elhúztak a vendégek jó rendesen fájt az alhasam, úgyhogy azonnal le is feküdtem, éjszaka pedig válogatott hülyeségeket álmodtam. (Ja, hogy nem kellett volna előtte bezabálni, mint a vaddisznók? Good point.) Holnap jön a Hebamme, majd kikérdem, hogy ez a fura feszítés-nyomás amit érzek mennyire természetes.
  • Hosszú listákat írok a teendőkről, egy A4-es lap betelt egész apróbetűs feladatokkal, vajh mennyinek fogok a végére jutni mostanában? Sok munkaügyi lenne (illetve csak annyi, amennyit vállalok, de most szeretnék minél több dolgot letudni, amíg lehet), sok egészségügyi (terhesjóga, fogászat, szülésfelkészítő és társaik), sok intézendő és csomó elmaradás. Végre rendszereződik a fejemben uralkodó káosz! A kilométeres listák hátránya, hogy az ember úgy érzi, hogy sosem éri utol magát, garantált frusztráció. Apropo…
  • Valami tudatos relaxációs módot kell keressek, nem kéne a gyermeket már most stresszeljem a hülyeségeimmel. Nagyon jó lenne végre érezni a mozgását – tudom, hogy elvileg még időben vagyok és majd, amikor két lábbal rúgja a vesémet/hólyagomat visszasírom ezeket a jó nyugis időket, de mégis kívánom már. Létezik, hogy mások már most énekelgetnek, felolvasnak a kis POCAKLAKÓnak meg beszélgetnek vele? Én egyelőre ott tartok, hogy kezdem megszokni a gondolatát, hogy hordozok valakit a hasamban. Mintha máris lemaradtam volna valamiről.
  • Neveken gondolkozok(zunk), még nincs sem hosszú lista, sem rövid. Ezt mondjuk nem izgulom túl, szerintem a vége fele majd könnyebb lesz.
  • A nővérem hamarosan szülni fog, micsoda izgalom! De tényleg! Mindjárt írok is neki, lássuk hogy vannak.

It’s a…

Tegnap reggel felkeltem 7-kor, 8 és 9 között halálra megtornásztattak, aztán 9.15-re mentem nőgyógyászhoz. Vettek mindenféle mintákat, lemázsáztak (híztam 2 és fél kilót június óta és azt hiszem, még csak most kezdődik!). Aztán jött A. is és együtt moziztunk: láttunk egy 215 grammos, kb. 17 cm hosszú gyermeket. Törökülésben üldögélt, csak néha kalimpált. Két helyen volt állandó, pulzáló mozgás az ultrahangos felvételen: a szívénél és a szája körül – szopta az ujját. 🙂 Nagyon vicces volt végignézni a kis csontjait, a miniatűr csigolyákat, a koponyaüreget belülről (na jó, az kicsit morbid volt), az ujjacskákat. Mindent lemért a dottorúr és minden teljesen rendben, illeszkedik a fejlődési grafikonba, meg kézhez kaptam a nyaki redő+vérvizsga eredményeit részletező dokut is. Lényeg a lényeg: minden rendben, és a méhszáj is zárva (mostantól mindig ellenőrzik azt is).

Miközben nézegettük a dedet, az orvos megkérdezte, hogy szeretnénk e már tudni a nemet – ez azért volt vicces, mert miközben feltette a kérdést, már mutatta is az icipici fiúszerveket. Na hajjoda, hát így megcsalt a leendő anyai ösztönöm! Elég nagy vigyorgások közepette távoztunk, kaptunk egy nem túl izgalmas fényképet is, de a mozizás élménye mindent vitt. Az orvos szerint kb. a 20. hét körül fogom érezni a mozgását. Azt hiszem, amit a múlt héten éreztem, az mégiscsak emésztés volt… Bár tegnap reggel 7.-kor az óra csengésére elég erős rebegést éreztem a hasamban, kíváncsi vagyok, hogy az már az volt-e. Na nembaj, előbb-utóbb lesz összehasonlítási alapom.

Még 2 nap van hátra a workshopból, sokan hazamentek már és egyik izgalmas dolog jön a másik után. Holnap megint falun leszünk, van egy nagyon izglamas elhagyott ház, holnap ott lesz egy akció, ami szuper, csak előre félek a hidegtől, most hogy megint 15 fokok vannak. Ja, és lassan mindenki meghűlt, sose fogjuk megtudni, hogy én passzoltam-e tovább az én bacimat/vírusomat, vagy ez egy másik.

Álmos vagyok meg fáradt az egész napos fázástól, de van még írnivaló holnapra meg mindenféle elintéznivalók. Nem mostam egy hete, kialvatlan vagyok, de nincs panasz.

Na.

Hát persze, hogy elkaptam ezt a jó kis meghülést. Második napja itthon fetrengek, pedig épp kezdett nagyon igzalmas lenni a workshop, ójaj. Helyette most teázok, kamillával párologtatok, bágyadtan fekszek hol itt, hol ott, ma pedig már taknyolok is rendesen. Ma elmentem a háziorvoshoz, aki megállapította, hogy valszeg vírus, várjuk ki a végét, ha nagyon rosszul vagyok paracetamol és kész.

Szomorúságomban elkezdtem nézni az Orange is the New Black 3. szezonját (június óta tartogattam, azért ez valami, nem?). És kétpercenként néztem a híreket egész nap, teljesen szürreális a pesti menekült-dráma. A nap első felében inkább csak a fb-os agresszivitáson és hülyeségeken dühöngtem (egymást érik az unfollow-ok mostanában), aztán az eseményekkel próbáltam lépést tartani egész addig, amig este a hülés ki nem kapcsolta az agyamat. Most azon hezitálok, hogy vegyek-e be elalvás előtt egy szem paracetamolt, vagy inkább reméljem, hogy reggelre magától alakul a helyzet. Nem vettem be semmilyen gyógyszert amióta terhes vagyok.

Úgy érzem magam, mint egy reumás rozmár. Fáj a térdem (még így is, hogy 2 napja alig mozgok), fáj a derekam, változatosan nyilall az alhasam és jelentkezett egy ööö… elég kellemetlen tünet, amit kb. a terhesség utolsó 2-3 hetére saccoltam, inkább ki sem fejtem. Néha mintha éreznék apró kaparászásokat, kis buborék-pukkanásokat a hasamban, de még mindig nem tudom, hogy ez az-e vagy sem… Holnap töltöm a 18. hetet, az már mindjárt félidő, wáááá!