Szocializálódunk

J. fő ovis havere visszatért a városba, áthívtak magukhoz egy játszásra. Egy kisebb, modern lakótelepen laknak, szép zöld hátsóudvarokkal, nagy játszótérrel a belső udvaron és sok gyerekszomszéddal. Szép nyári nap volt máma (parázok is így utólag, mert rekorderős UV-sugárzásról olvasok – be voltunk kenve, de azért kijutott a napból mindenkinek, ők délelőtt is kint voltak). Felállítottak a hátsóudvarukban egy kis hajóúsztató csatornarendszert, az anyuka hozott sok langyos vizet, J. már épp akart nekiugrani, mikor a kishaver elhúzta a száját és attól kezdve kb. csak a nagyfiúkkal (saját tesója és szomszéd gyerek) akart játszani. Szóval némileg elárvulva maradt ott a hajós-vizes játék, de nem sokáig, mert az én lányom azt mormogta, hogy fogjam csak meg a sörét, feltűrte a body ujjait (nem) és elmászott gyorsan pancsolni. Ekkor még nem volt egyértelműen forró nyári nap, mindegyre feltámadt a szél, úgyhogy a galád anyja a nyakig vizes babát egy adott pillanatban felöltöztette és elráncigálta a víztől. Volt kiscsúszda is, eleinte csak a lépcsőkön állt és vigyorogva kapaszkodott, nem hitte el a szerencséjét, hogy milyen király helyet talált magának. A csúszást is tolerálta valahogy, de főleg azt élvezte, amikor önerőből felmászott a csúszdán – mármint menetiránnyal szemben, jól meg is lepődtem, hogy ilyeneket tud már.

Ezalatt J. a fiúkkal bandázott, akik felváltva kardoztak meg lövöldöztek meg vagánykodtak. A kisharver, mint egy ácsingózó kutyus igyekezett játsznai a nagyokkal, J. meg csak nézte, hogy hát nem arról volt szó, hogy azért hívta magához vendégségbe, hogy együtt játsszanak? Szóval érdekesen alakult a csoportdinamika, pláne a pár hónap féltő, puha családi fészek után, amiből J. most visszamegy a kegyetlen gyerektársaságba. Normális körülmények között (helyesebben: kb. tavaly ilyenkor, de mindeképp a kisbaba előtti időkben) én szanaszét-helikopterszülőztem volna magam és minden erőmmel azon lettem volna, hogy őt is vegyék be a játékba.

Most viszont sikerült megállni, hogy ne, talán mert (különböző elméletek következnek):
– J. az elmúlt hónapokban kiéhezett a gyerektársaságra, nem frusztrálódik le olyan könnyen;
– J. érzelmi intelligenciája is szintet ugrott mostanában, azt hiszem ráérzett, hogy nem a nekem nyafogás a helyes megoldás ilyenkor, hanem ügyesen lerázni magáról a frusztrációt és tartani a lépést a többiekkel – végül tényleg elég jól fociztak együtt;
– engem leköt a kisbaba, aki mindegyre igyekszik fejreesni, vagy legalább megenni egy fél éretlen almát, hol etetem, hol altatom, de semmiképp nem azzal töltöm az időm nagyrészét, hogy J.-t figyelem és tördelem a lelki kezeimet (meg azt is felfogom, hogy mostmár túl nagy az ilyen anyai megnyilvánulásokhoz, kínosnak érzi és nem is rejti véka alá, haha).

Mindenképp érdekes volt látni, hogy mennyire másképp kezeli a helyzetet a Mackó, mint eddig. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy éli meg a visszatérést az oviba. Szerintem jól ellesz majd, én meg közben majd loholhatok a húga után külünböző játszótereken.

Apa kocsit hajt

Hú, olyan hosszúak és akciódúsak a napok, hogy sokmindenről írhatnék. A mai legfontosabb: kipróbáltuk, milyen családilag autókázni. Hát pont olyan, mint ahogy elképzeltük. A. ügyesen vezet (kis bénázásokkal, de ennyi belefér), J. szuper kis utas (lelkesen nézelődik, csendben van, ha szépen kérjük – ez nem kis teljesítmény, amilyen közlékeny mostanában), a baba pedig… hát, ahogy illik: kiakadt menet és jövet is. Húszperces távra indultunk csak, megnézni egy távolabbi parkot, viszont az útvonal cseles volt, autópályával, jó nagy forgalommal. Előbb szépen nézelődött az ülésben, aztán egyre intenzívebben kellett szórakoztatni, a végére pedig izzadtam veszettül, és így is visított szegény. Mire odaértünk, természetesen lekoppant a szeme, jót aludt a parkban. Visszafele kiartóbb volt: nem félálomban, hanem full éberen ordított, ahogy a torkán kifért, persze amint kivettük a ház előtt, egyből nagy bájolgásba kezdett. Hát szokni kell neki is, na. Jó, hogy elkezdtük. Mert ilyenformán levezetni hat órát, ahogy azt egy hónap múlva tervezzük, nem lesz kis teljesítmény senkinek. A. egy hős, csak enyhén remegtek az arcizmai amire hazaértünk. Egy különdíj talán nekem is járna, amiért bepuzzle-eztem magam a két ülés közé és rendületlenül álltam elő a hülye ötletekkel, hogy tereljem a baba figyelmét. (Note to self: ha hosszúban is hátul kell üljek majd, akkor most kezdjem el a fogyókúrát. Bár, ha sokat gyarkoroljuk még ezt a mutatványt, lehet, hogy idegi alapon kezdek majd fogyni.*)

Ami ad egy kis reményt: most háttal ült a maxicosiban, de kap rendes ülést és talán segít majd, ha lát rendesen. Remélem azt is, ha még kirándulgatunk mostanában, akkor megszokja.** És kezdhetem gyűjteni a bababiztos mütyüröket, amiket majd bevetek és az újdonság izgalmával hatnak majd úgy öt percen keresztül.

*Nem hagyhattam kárba veszni a rengeteg lecukrozott epret: epres-banános fagyit ettünk egy kis kondérral, a többiből meg sütöttem egy érdekes pitét, amibe sok darált mandula járt, ezért egészen marcipános az összhatás. Szóval nem éheztünk ezen a hétvégén sem.
** J. kb. két éves koráig akadt ki rendszeresen autózáskor, mondjuk ritkán utazott kocsival.

Iparkodunk

Hogy lehet pikkpakk visszaállítani az egész család szétcsúszott bioritmusát? Elárulom, mi vált be nekünk ma. Gyógytorna-időpontot kell szerezni reggel fél 8-ra (nem volt más nyilván). Nekem nagyon jól esett korareggel kimenni a házból (kávé nélkül!! nem ismertem magamra), kellemesen hűvös volt és kevesen jártak az utcákon. Persze néma csendben surrantam ki, gondoltam, kis szerencsével alszanak, amíg hazaérek. A maszkviselést még mindig nem bírom megszokni, csúszkál, alig kapok levegőt alatta, bénázok folyton. De a torna jó volt, a végén pedig mondta a nő, hogy most akkor pár percet csak feküdjek ott nyugodtan – hát ezt erős lelkiismereti problémákkal küzdve ugyan, de valahogy sikerült abszolválni. És szerencsére A. üzenetét sem néztem meg, csak itthon láttam, hogy írt: “A baba sírt, csak rajtam alszik el. J. bepisilt.” Hát lendületesen indult a nap nekik is korareggel, cserébe este már 9-kor aludtak a babák hálistennek.

Persze egy kis délelőtti játszótereztetés meg kapkodós ebédfőzés után kidőltem a babát altatva (várható volt, mert egész éjjel műsorozott a ded), úgyhogy itthagytam az enyhén irritált, dolgozni próbáló A.-t a lassan de biztosan túlpörgő fiával, egy élmény volt, úgy hallottam álmomban. Mondtam már, hogy teljesen benéztem az ovikezdést? Dehogy jövő hét, július eleje még odébb van… Cserébe ma kifigyeltem, hogy egész ügyesen barátkozott németül a játszótéren, mialatt én próbáltam nyaralást egyeztetni különböző haverokkal. We shall see.

Relentnessness

Ez a szó szokott néha beugrani a gyereknevelés kapcsán, kövezzetek meg, de így, angolul (biztos az éjszakai podcasthallgatás ártott meg, ugyebár az a napi relax egy ideje). Meg akartam nézni, mi a hivatalos fordítás, hát nem a “The Relentnessness of Modern Parenting” az első ajánlata a guglinak? (Egyébként: irgalmatlan, hajthatatlan, könyörtelen.) Kicsit megnyugodtam, akkor nem csak én vagyok drama queen. Merthogy mostanában gyakran elmélázok azon, hogy valamit tényleg nagyon rosszul csinálhatok, hogy ennyire rabszolgasors 24 órás műszak ez az anyaság. Gondolom klasszisokkal jobb lenne a helyzet, ha lenne a háznál egy nonna, aki reggeltől estig sertepertélne a konyhában, így, hogy ez is én vagyok, nem olyan nagy fun.* Ráadásul: a huncut és aranyos (és ma 11 hónapos) baba durván fogzik és estére teljesen begerjedt, nem akart elaludni, cserébe harapott és rúgott és karmolt. Ha volna olyan opció, akkor most kérnék 1 nap szabadot mindentől és mindenkitől – aludnék, kicsit tornásznék, felhívnék pár embert, megnéznék egy filmet és innék egy pohár bort. Esetleg felöltöznék normálisan és sétálgatnék kicsit békésen, amerre kedvem tartja. Aztán mehetne tőlem tovább a verkli.

Azért volt jó része is a hétvégének: tegnap megint az Isarparton tekeregtünk, J. játszott nagyot a múltkori lányokkal. Nagyon nyár-feeling mindig a türkíz folyóparton tekerni a fák alatt, külön extra, hogy a gyerekek mindig bealszanak az utánfutóban és átmenetileg csend lesz… Ma ócska hideg és esős idő volt, de aranyoskodtak ma is, J. például a szuper rajzaiból kiállítást szervezett a szobájában, a kisszékén ülve pittyogtatta a belépőjegyet és egy szekrényajtót becsukva engedett be egyenként a kiállítóterembe, aztán lelkesen mesélte, hogy melyik kép mit ábrázol. És már csak egy hét az oviig!!

*Mert ugye beérkezett a házba rengeteg mézédes körte, sárgadinnye, eper, szőlő és egy tonna zöldség, de persze mindet gyorsan fel kellett használni, úgyhogy főztem előre vagy három napra.

 

Nyiff

Szép nyári nap volt máma, de pontfix a kistérig jutottunk el. Nem baj, volt így is langyos szél, döner-ebéd egy padon (hogy ne főzzek fél napon keresztül), foci meg egyéb játékok J.-vel, a kisbaba boldogan mászott a fűben, aztán megejtette élete első homokozását is (és persze vidáman tolta be a homokot a szájába, nagyon zokon vette, amikor megakadályoztam). Elruccant hozzánk a bölcsis kishaver meg az apukája, megint lement 1-2 tranzakció (adogatjuk kölcsön egymásnak a dolgokat), volt nagy játszás. Aztán este megint hatalmas adag kaja érkezett az ételmentésből, már át is adtuk az pakkokat a szomszédoknak. Na mehetek is epret meg körtét pucolni (23.18, de hát holnap meg biciklizős nap lesz, plusz semmi esély ilyeneket csinálni, mikor ébren vannak a babák).

Csak azt akarom mondani, hogy a baba nagyon durván nekiindult a világnak. Gyors, merész, kíváncsi, minden pillanatban lesni kell, mert nagy ritkán azért mellétrafál a dolgoknak és esik meg beveri magát ide-oda. Szóval kinyúltam teljesen estére. Akciódús 1-2 (sok) év következik.

Csőd

Úgy indult a nap, hogy J. ágyneműjét kellett menteni és mosni, mert éjjel túl sok vizet ivott. Ritkán fordul elő, de most valahogy egy hét alatt kétszer is. Tegnap J. kísérletezős napot akart, lelkesen kutyultuk a különböző színes biszbaszokat a vízben, pancsoltunk, fecskendővel szívta fel meg priccolta a vizet, vagány volt. (Meg praktikus is, mert kint hideg volt és zuhogott az eső, nem tudtunk kimenni.) Ma megint ehhez volt kedve, nekiálltunk mindenféle lufis mutatványnak. Az egyik egy zsineget is involvált: kifeszítjük, felfújt lufit rárögzítjük, kiengedjük a levegőt és nézzük, hogy halad a zsinegen. Működgetett is, hurrá, menjünk igyunk egy pohár vizet, macikám, előtte felveszed kérlek azt az izét a matracról? J. erre lendületből visszaszaladt a szobába, arccal bele a kifeszített zsinórba… A szeme fölött kicsivel horzsolta meg alaposan, szegénynek nagy seb van az orrnyergén, a szemhéjain is pár kicsi. Rá két percre már vidáman játszott tovább, de én kikészültem teljesen. Ma egész nap ostoroztam magam (hát hogy lehet ilyen balfasz egy anya?) és kb. félóránként bőgtem egy-egy sort. A hátam még mindig úgy fáj, mintha azt a bizonyos rejtő jenői gyöngyházkést tartaná benne valaki. Közben megtudtam, hogy meghalt egy barátnőm édespja (akivel régebb egész közeliek voltunk – már a lánnyal, az édesapját nem ismertem). És hogy a pesti lakás erkélye beázatja az alsó lakót… A. délután elment parkolást gyakorolni meg vezetgetni a közelben (J. a hátsó ülésen vezetgetett a baba játékkormányán, mint egy real life Maggie Simpson), ettől ő is olyan fura, gyomorideges állapotba került. Este aztán A. felkapcsolta a karácsonyi égősort a nappali ablaka fölött, tett egy kis zenét és táncoltunk egy kört a babákkal, az legalább jó volt. Na megyek bőgök még egy kicsit bele a mosogatásba, aztán kitöltök pár ügyintézős dokut, nehogy elhanyagolva érezze magát a sok budapesti Zrt.

Melyben áldozok a tudomány oltárán

Ma megtettem végre, amire készülök már tavaly ősz óta: írtam egy-egy levelet a nőgyógyásznak meg a szoptatási tanácsadónak, akik tavaly nyáron segítettek kimászni a gombás mizériából (az első, mert felírta a vitatott gyógyszert, ami végül segített, a második meg, mert ellátott szakirodalommal, hogy meg tudjam győzni az orvost, aki nyilván nem volt szaki ebben a spéci témakörben, de szerencsére elég nyitott volt a téma iránt). Azért akartam mindenképp visszajelezni nekik, mert anno eget-földet összegugliztam és alig akadt épkézláb leírás vagy élménybeszámoló hozzám hasonló esetekről. Szóval nem kizárt, hogy jól jön nekik egy első kézből kapott feedback, hátha megkönnyíti majd a hozzám hasonló szerencsétlenek sorsát és nem kell ők is napokig bújják a különböző nyelvű fórumok bugyrait égy-két gyógyulástörténetért.

Így utólag persze nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek meg magamnak is, hogy nem adtam fel. Ennek folyamányaként a kisbaba jelenleg egy elégedett, vidám és kiegyensúlyozott malacka, aki egész nap felfedez és nem ismeri a félelmet, éjszaka (és alváshoz úgy általában) viszont előszeretettel rámcsatlakozik és legszívesebben úgy is marad. Leszek szíves nem mocorogni! Biztonságból gyöngéden simizi a karomat, aztán jól belekapaszkodik, csak hogy tudja, megvagyok. Egész éjjel, lehetőleg.

Úgyhogy most megint nekiálltam szakirodalmat bújni, nem bánnám, ha valahogy nélkülem is menne neki az alvás, mert nekem viszont vele nem nagyon sikerül. Volt persze pár idilli hónap, mikor az ülve etetés-visszapakolás után maga volt a megváltás ez a hippi együttalvás, de mostanában nem bírom túl jól, sem fizikailag, sem pszichésen. Nyilván az a megoldás, hogy nem rajtam aludjon el, hanem szépen egyedül – na ezt elérni volna szép, drasztikus (sírni hagyós) megoldás nem érdekel, a többihez gyűjtöm az erőt… Teljesen leszoktatni még nem akarom.*

*Bár, ha arra gondolok, hogy ha augusztusban eljutunk nagy nehezen a Balatonra** G.-ékkel, akkor a többiek lazán fröccsözgetnek majd a teraszon és én ezalatt a baba mellé vagyok szegezve, hmm…
**Ma leesett a tantusz, hogy a szűk család másik három tagja német állampolgár és simán beutazhat Magyarországra, én viszont nem, háhá… szóval nem csak az A. vezető szkilljei és hajlandósága az egyetlen kérdéses tényező.

A romantikáról

Mindjárt hét éve vagyunk házasok, ennek örömére jól összevesztünk tegnap. Klasszikus téma: ki melyik undorító feladatot halasztgatja és miért, a másik miért nem veszi át, ha már olyan nagy a pofája z arca. Úgyhogy nagy dúlva-fúlva éjszaka nekiáltam bogarászni a levelezésünket a díjnettel meg a változásbejelentővel meg a Fővárosi Vízművek Zrt.-vel. Talán mondanom sem kell, hogy mindketten utáljuk az ügyintézést cakkpakk, különös tekintettel az ötsoros mondatokban fogalmazó, értelmezhetetlen, bürokratikus nyelvezetre. Szóval szuper volt a hangulat.

Aztán egy adott pillanatban forwardoltam magamnak A-tól egy dokut. Rá fél percre pedig megpillantottam a nevét az inboxomban és nem arra gondoltam, hogy jól van, bejött az Elmű-Emász átadás-átvételi jegyzőkönyve, hanem lett egy icipici szívdobogásom az izgalomtól. Hiába na, az a párszáz email, amit a kétezres évek hajnalán váltottunk egymással, hagyott bennem egy kis nyomot.

(Szégyenszemre ez is csak) vonalkás

– Minden nap egy maraton, úgyhogy mire este idejutok, már szétestem minden fronton sajnos.
– Elhozta tegnap A. az autót. Természetesen minden flottul ment, délután 4-kor már hívott is, hogy akkor megisznak a haverrel egy sört a nagy ijedelemre. Én azt hittem, hogy estére ér majd haza, úgyhogy programot csináltam magunknak és ekkor még a focipályán animáltam J.-t (na jó, a pontosság kedvéért: a bölcsis kishaver apukája állt ekkor a kapuban, J. nagyon komolyan rúgta a gólokat, a kishaver visongva rohangált a kosarasok meg random edző arcok közt, én pedig próbáltam letörölni a bundis lábzsák legbelső csücskéről az utolsó falat – mindig az utolsó falat repül – szilvapépet, amit a baba bőszen kicsapott a kezemből). Végül mi is mentünk a sörkertbe, vacsoráztunk, örvendeztünk, J. játszott a kis játszón, aztán hazahoztam őket lefeketetni. Persze egyszerre lefekteteni kettőt még nem tudok, ezt gyakorolni kell, úgyhogy dörgedelmesen hazarendeltem A.-t egy adott pillanatban, lengettem a képzeletbeli sodrófát, mert már 9 is elmúlt! Lényeg a lényeg: megvan a kocsi, szép, megnéztük, beleültünk, konstatáltuk, hogy tényleg cigizett az előző sofőr. Emlékszem, gyerekkoromban karácsonyfaalakú kis karton Wunderbaumok lógtak a tükrökön, majd egy olyasmit kell mi is beszerezzünk.
– Ahhoz képest, hogy állandóan rámolok, elég látványosan szaporodnak a tárgyak a házban. Tegnap például hazahoztunk egy adag színes, egymásba illeszthető játszómatrac-elemet (ezt tuti mindenki ismeri, csak nem tudom, mi a hivatalos neve). J. szuperül gyakorolja vele a számokat, meg azonnal nekiállt belőle építkezni (“Nézd anya! Utcát építünk belőle, mint Lajosék!” – Lajosnak a szomszédban épülő játszótér egyik munkását kereszteltük el), de aztán a szobabicikli köré raktunk landolófelületet a kisbabának (aki lassan érdemelne egy másik nevet, mert már nem olyan kicsi és) aki folyton ott mászkál, felhúzza magát, nyalogatja a vascsöveket, harapdálja a pedált, és olykor elfelejt kapaszkodni és esik nagyokat.
A másik ominózus tárgy a már régebbről beszerzett járóka, amit most hoztunk fel a pincéből. Még nem tudja eldönteni, hogy tetszik-e neki, vagy inkább felháborítja, hogy leparkoljuk bele pár percre, amikor épp senki nem tud szaladni megmenteni. Talán inkább tetszik azért, fogdossa a pöcköket és vigyorog nagyokat az értő közönségnek, aki ezalatt persze vadul végzi a felgyűlt feladatokat.
– J. megint szintet lépett: elkezdett szuperül és sokat rajzolni. Stílulsvilágát illetően: Réber László meets Tűzoltó Sam. Elnyúlt figurák, szögletes formák és rengeteg poroltó, hatalmas szirénák – nagyon cuki. Külön olvadozunk a kommentároktól. Gyorsan létre kell hozzak egy galériát valahol, mielőtt elfelejtem, hogy mi mit ábrázol. Ezek ugyanis az első olyan rajzok, ahol betekintést kapunk a fantáziavilágába, pár héttel ezelőtt még kifestősözni sem nagyon akart. Most meg naponta többször elrohan “rajzolgatni”, tegnap kéjesen kiabálta, hogy “Én egy igazi műűűvész vagyok! Egy műűűvész!”
– A művész úr a mai sétán kiviselte magát. Esett az eső és hűvös volt, de bebugyoláltuk magunkat és megindultunk a kiskertekbe a szokásos körre, aztán egyre intenzívebben kezdett nyígni, hogy neki most épp bevetése volna a nappaliban, menjünk haza. Kevésen múlott, hogy nem hagytuk ott nyígni a susnyásban, végül a birkatürelmű A. szedett vele egy kis szamócát, néztek 1-2 csigát és helyreállt a rend. Visszafele már vidáman sétálgatott a (neki) derékig érő vizes fűben, simogatta a magasabb szálakat, “Ana, én itt vagyok a búzában! Megnézem a termést!”
– Ma egy adott pillanatban csengettett a postás, én nyitottam, előtte megláttam magam a tükörben: bal csípőmön a tízkilós, szőke, elszánt tekintetű baba, jobbomon az érdeklődő, enyhén bomló J., rajtam az a háromnegyedes leggings, amit anyám adott kb. másfél éve (és minden nap azt hordom, előzőleg fél évig a fekete terhesszabású jóganadrág) és egyike annak a pár felsőnek, amiket rotációban hordok egy éve (és a közös nevezőjük természetesen a baba etetésével kapcsolatos), a hajam – amit januárban példásan elcseszett az otthoni fodrásznő – már megnőtt annyira, hogy nem egy amorf sapkára hasonlít, hanem össze lehet kötni úgy ahogy. Hát a lepattant háziasszony élő szobra voltam, csak egy kis hagymaszag hiányzott a hajamból (bár lehet, hogy ott lengedezett diszkréten) meg egy fakanál a fülem mögül. Egy élmény lesz majd megint felöltözni vállalhatóan, eljutni fodrászhoz, meg úgy általában, kicsit foglalkozni majd magammal egy adott pillanatban… Erről jut eszembe:
– Ma beszéltem az ovival, ha minden igaz, július elejétől mehet a maci! Már ha hajlandó lesz, minden nap kifejti, hogy ő never ever…
– A nyári terveink még mindig lógnak a levegőben. Szerintem majd kidolgozunk több forgatókönyvet és mondjuk július közepéig eldöntjük, hogy mi legyen. Erős a lobbi, hogy látogassunk haza, nagy kedvem is lenne, de sokmindentől függ, hogy sikerül-e. We shall see.

Tragédia

Nem sok dologhoz értettem úgy igazán, de egy igényes levél megfogalmazása azért soha nem került különösebb fáradtságba. Mármint az előző életemben. Amikor még artikuláltan tudtam gondolkozni és kifejezni magam. Talán azzal függ össze, hogy 5 éve max. 5 éjszakát aludtam át. Erre most azért döbbentem rá, mert írtam egy rövid és “laza” emailt egyik volt tanáromnak. Körülbelül másfél órán keresztül írtam azt a tíz sort, arrgh.

A másik tragédia persze az USA-ban zajlik és ebből a perspektívából leginkább egy polgárháború kezdetére emlékeztet. Nem áltatom magam azzal, hogy nekünk semmi közünk az egészhez. Reálisnak és jogosnak érzem az olykor szembejövő felszólítást, hogy mindenki foglaljon állást, mert bűnösök közt cinkos a néma. Eddig mégsem nyilvánultam meg a témában, mert 1) nem bírom összeszedni magam és 2) nincs erőm szembeszállni a potenciális számonkérő-veszekvő kommentárokkal (hogy miért az “import, trendi” problémával foglalkozok, mikor itt van nekünk Trianon stb. – tuti megkapnám 5 perc alatt és aztán online vitatkozással telne a nap, most tényleg nem fér bele az életembe). Nehéz ügy.

Egyébiránt három napja zajlik a hámból kirúgás. Két napja a bölcsis kishaverékkel fociztunk, tegnap A. volt osztálytársának a családjával bicikliztünk az Isarparton (J. szuperül játszott a kislányokkal, hallelúja), ma meg egyik otthoni haverinával bicikliztünk a blutenburgi kastélyhoz és heverésztünk a fűben a tóparton. Kicsit visszatért a normális élet.