Életjel

Annyi mindenről akartam írni, aztán mire ide jutok, már csak bambulok ki a fejemből. A szuszpansz szerencsére fölösleges volt, a teszt negatív lett (hurrá). Most viszont egyből eszembe jutott, hogy milyen szar a sima kis hűlés is, amihez mostanában nem nagyon volt szerencsénk. A torkom már nem fáj, a trutyis fázis még tart és lassan kezd beindulni a köhögés. Kerülöm az embereket, de J. ma már ment oviba, hétfőn visszük a babát is.

Majd írok a szomszédainkról. Meg az ún. ügyességről, ami minden nő és anya és háziasszony halála szerintem.

Végülis

szinte három hétig tartott, amíg megkaptuk az év első ovis vírusát. Kezdte J. szombaton a taknyolást, folytatta a baba hétfőn, nekünk csak különböző furcsa érzületek jutottak. Azért kértem időpontot tesztelésre, úgyhogy holnap már én is hozzá tudok pofázni a fáj-nem fáj ügylethez. Nem kívánom annyira megtudni mondjuk, de az ovi/bölcsi miatt most fontosnak tűnik kizárni.

Másképp meg kicsit kitavaszodott végre. Vasárnap mi is ott gyúródtunk a starnbergi tó partján a többezer városlakóval, akik mind természetközeli D vitamin-tankolásra vágytak. Mindenki megkapta a jussát, szépek voltak a hegyek, gyöngyörű áttetsző kék volt a víz, csak úgy kellett tartani az embernek a fejét, hogy ne a tömeget lássa elsősorban.

Még mindig beszoktatunk

Ma volt a beszoktatós beszélgetés a bölcsiben. Tekintve, hogy már egy hónapja zajlik és még mindig nem volt meg az áttörés, stratégiát váltanának: jövő héttől reggelente vigye A., “mert az apukák általában lazábbak”. A laza apuka enyhén remegő hangon kérdezgette a néniket a reggeli elválások pontos forgatókönyvéről és lépéseiről (nincsenek, minél hosszabbra nyúlik a búcsú, annál nehezebb a babáknak), szóval kíváncsi vagyok. De szorítok nagyon, hogy működjön. Meg persze megint megkaptam, hogy a babák kiszagolják az anyák bizonytalanságát – szerintem igazán kőből volt a szívem az elején, de tényleg meginogtam mostanra. Szerencsére ők is úgy látják, hogy nem kell mindenáron legyúrni ezt a mohamanyi torkán, ha továbbra sem szereti, akkor következik egy hosszabb szünet. Ami teljesen oké, mert a legfontosabb az, hogy szeresse. (Csak akkor újra kell kalibráljam magam arra, hogy kb. őszig nem lesz meg ez a napi pár óra, amire már nagyon számítottam. Mondjuk akkor meg gátlástalanul ki fogom élvezni vele azt a köztes időt.)

Bölcsi után tettünk egy díszkört a tavaszodó parkban és hát mennyi az esélye, hogy a hajós játszótéren a mohamanyi pont a főpolgármesterrel kezdjen el flörtölni? Az ürge (akit a napilapok címlapjáról ismerek, amik minden átjárónál ki vannak pakolva közszemlére) a feleségével meg a lányával és egy friss unokával üldögélt a játszótéren. Annyira vigyorgott és fotózkodott, mintha először látta volna az unokáját, a mohamanyi pedig átszellemülten integetett neki mindegyre, vicces volt.

A kétnyelvű* kisfiú esete a hamburgerrel

Jövünk hazafele az ovis farsang után.
Én: “És mi ez a szalvétába pakolt kis csomag?”
J.: “Ilyen kis hamburgereket kaptunk, porcukorral vannak megszórva…”
Én: “Vagyis fánkot**?”
J.: “Igen, így is lehet mondani…”
Mondjuk nem csoda, hogy nincs benne az aktív szókincsében, szerintem tavaly ilyenkor látott utoljára fánkot, nem szoktam sütni (bár kipróbálhatnám újra, csak nincs rá idő meg nem biztos, hogy jól viselnénk az olajszagot a házban).

*Annak minősül, ha itthon egy nyelvet beszélünk, az oviban meg másikat?
**Nagymamám pánkónak mondta anno.

Bezzeg

Hát ez nagyon mellbe vágott a tegnap. Jó lenne segíteni valahogy, de nem volt jobb ötletem nekem sem a pénzküldésnél. Azért remélem, az is nyom a latban, meg azt is, hogy mások is tudnak adakozni (milyen hülyes szó). Hú, nagyon szorítok, hogy rendben legyen…

(Azért milyen fura műfaj ez, hogy az ember ennyire közelinek érez valakit, aki mellett IRL simán elmenne az utcán – már ha egyáltalán egy városban élnénk. Internet, te csodás.)

Tanít

Az a boldog, magabiztos, büszke mosoly, amivel ma J. belibegett az ovis társai közé az új szemüvegében, na azt szeretném bekeretezni és kiakasztani a falra a saját okulásomra.

Tegnap elalvás előtt arról sutyorogtunk A.-val, hogy azért kicsit aggódtam J.-ért eleinte, nem akartam, hogy ő legyen a szemüveges kisfiú a gyerekek közt. Mire A.: “De hát lelkiekben eddig is szemüveges volt egy kicsit.” Kicsi maci, ezt az úgy nevezett lelki szemüvegességet szerintem azért elég ügyesen zsebre vágta mostanában. Kíváncsi és bátor (vagyis sokkal bátrabb) és jóindulatú és jól elvan a barátaival az oviban. (Meg persze makacs és szórakozott és olykor két perc alatt kihoz a sodrunkból, de hát ez most a dolga.) Szóval ez a szemüveg-para mindenekelőtt az én fejemben van, az én kis nyeszlett görcseim és félelmeim lenyomata. Legalábbis nagyon remélem, hogy már rég lecsengett az én gyerekkoromban még annyira jellemző farkastörvény, vagy csak kelet-európai specifikum volt. Nagyon szeretném, ha a gyerekeket valami puha, meleg burokban lehetne még tartani jó sokáig, helyesebben, ha ez a puha meleg burok lenne nekik a világ.

Lepattant vonalkás

• Kiégtünk kissé. Egy év konstans para, szükségmegoldások és lemondás kezdi meghozni a hatását. Ma mindenki ordibált, néha egyszerre többen is. Nem épp a legjobb házastársi és szülői formánkat hoztuk. Megvisel és elfáradtam nagyon.
• Gondolom a mínusz 10-15 fokok is nyomnak a latban. Muszáj kimenni, különben a gyerekek felmásznak a falra, úgyhogy ma egész délelőtt szánkóztunk, meg fociztunk a parkban. (Azért sikerült, mert a baba két ordítás-session között bealudt az utánfutóban.) Jöttek az unokatesómék is, akik nyárára várják az első gyereküket és ábrándos mosolyok közt lesték, ahogy mi csimbókokban lógó idegekkel próbáltunk valahogy úrrá lenni a helyzeten. Azt mondják, nem vettük el a kedvük a családos élettől, ami persze jó. Csak eszembe jut mindegyre az a grafikon, hogy mekkora pofáraesést hoznak a kisgyerekes évek a fiatal házasok idilli életébe. De hát az ember nem áll neki elrontani a mások örömét.
• A. belevetette magát egy projektbe, ami izgalmas meg igéretes, csak kb. felér egy második munkahellyel, miközben eleve nincs elég ideje meg tere dolgozni tőlünk. Hogy is mondjam, nem kedvez a családi harmóniának, hogy ennyire belefolyik a munka a szabadidőbe. Konkrétan nincs is szabadideje már, illetve annyira összemosódtak a határok, hogy mindketten kezdünk kiakadni a káosztól. (Állandóan le kellene kommunikáljuk, hogy mikor mennyire kell vigyázni a munkakörülményekre, mikor kell kínosan ügyeljek, hogy a gyerekek nehogy zavarják és mikor fér bele a háttérzaj, mikor állhatok neki nyugodt lélekkel csinálni bármit, ami több, mint fél perc összefüggő koncentrációt igényel. Merthogy valamelyikünk mindig szemmel kell tartsa a gyerekeket. Úgyhogy neki az az érzése, hogy sosem tud figyelni semmire, nekem meg, hogy állandó ügyeletben vagyok, emiatt kapkodok, nem érek semminek a végére és közben rajtam áll, vagy bukik, hogy A. tud-e dolgozni.) Horror ez a home office ebben a felállásban, csak nem tudom, mi lenne a megoldás. De tudom, ha lenne egy kis munkaszobája valahol, mondjuk kibérelne valami lyukat a szomszédban egy fél vagyonért. Jó, ha meglesz a bölcsis beszoktatás, akkor kicsit lazul a helyzet. Addig is, A. minden este dolgozik. Mármint abban a másfél órában, mikor tudnánk bármit csinálni kettesben, sírok.
• Meglett ma a J. első szemüvege, OMG OMG. Első látásra nagyon cuki. Másodikra elég torokszorító. Harmadikra nagy az öröm, hogy végre lát rendesen. Negyedikre leterít a lelkifurdalás, hogy csak most csináltattuk meg. Ki gondolta volna, hogy első felpróbálás után le sem akarja tenni már (pedig indulás előtt itthon még a földön fetrengett, hogy neki nehem kehell szemüveheeeg…)

Mindennapi maratonok

Amire ide jutok már csak panaszkodni jár belém a van erőm, ez milyen gáz azért, nem? Pedig úgy volt, hogy leszokok erről, vagy legalábbis visszafogom magam kissé. (Apropo, A. most nem iszik sört egyáltalán, mert kedve támadt kipróbálni, hogy az milyen – na ugyanezt kéne nekem is összehozni nyafogásilag.) Az van, hogy rettentő hosszúak a napok, hétkor kelünk, fél 9-re megyünk. Ott van másfél-két óra luxus, amíg ülök egy irodában és csak olvasok és ügyintézek – már amit lehet telefonon -, aztán hazafele általában bealszik a baba, úgyhogy valamerre tekerek, sétálok, vagy üldögélek egy órácskát, mert általában ezután már nem is alszik napközben. Ez a rész is kellemes persze, csak kicsit hideg van, meg ezalatt már elég sok dolgom lenne, ami csúszik. Hazakecmergünk délre (ma fél 1-re), akkor gyorsan főzök, eszünk és indulhatunk is vissza J.-ért. Az oviból hazafele időhúzó tekergés a műsor, játszótér, pékség, miegymás, hogy itthon A. lehetőleg tudjon dolgozni tőlünk. Ha esik, akkor itthon nyúzzuk egymás idegeit játszunk, rajzolunk, uzsiznak ipari mennyiségeket, aztán vacsora, fürdés, J. az apjával gombfocizik egyet, olvasás, altatás. Jó esetben 9-kor elővánszorgunk a szobákból és jöhet az éjszakai élet: elmosogatni, elmaradt ügyeket intézni, netán egymáshoz szólni, lezuhanyozni. (Tegnapelőtt már fél 9-kor aludtak, megnéztem egy filmet és szobabicikliztem, ezt a luxust!) Esetleg főzni másnapra, bár most kicsit bedobtam a gyeplőt. Éjfél körül eldőlünk, akkor jó esetben marad 7 óra aludni.

Ami rendszerint kimarad: az alapos elpakolás, rendszerezés, specifikus dolgok beszerzései (minden, amit ki kell találni, le kell vadászni stb.) , minden ami kitalálás, átbeszélés, minden, ami érdembeli szellemi tevékenység lenne nekem (bár délelőtt most pár napja van idő olvasni – ez mondjuk nem tart sokáig, mert remélem mostmár meglóghatok lassan a bölcsiből pár órára, akármilyen csigatempóban megy a beszoktatás). A kommunikáció általában töredékes és emelt hangnemben történik napközben, mert valaki mindig ordít, este meg sutyorgunk, mert ilyenek a lakás adottságai.

Na de nem is erről akartam írni, hanem hogy milyen érdekes fordulatot vett a mohamanyi személyisége. Eddig csak elkönyveltük határozott egyéniségnek, de mostmár minden nap azzal jönnek a bölcsiben, hogy “nagyon makacs kislány” és azóta nekünk is elkezdett feltűnni. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy kell kezelni egy ilyen akaratos gyereket, aki fejhangon visít, ha mondjuk én akarom feladni a nadrágját, de ő meg maga szeretné felvenni. Vagy ha megpróbálom rávenni, hogy ne a fejemet a fejével merőlegesen lökdösve akarjon elaludni. Szóval kicsit izgulok.

Élet

Van oltás, lapul az a k. görbe, hát nem kezdhetjük a parát a mutációk miatt? Mostmár kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből, bár ezzel gondolom nem mondok újat. Ma este viszont azt olvastam, hogy olyan tempóban terjed a brit cucc Németországban is, hogy simán következhet egy sokkal keményebb lockdown mielőtt még lazítanának a mostanin. Szóval lehet, hogy utólag kiderül, mégiscsak most lett volna az a bizonyos ablak utazni, szülőkkel találkozni stb. (Mondjuk az, hogy J. mehet oviba, most felülírt pál dolgot. Teljesen ki van virulva tőle!)

Volt azért pár jó nap, örültünk, hogy a szüleim mostmár oltva-védve (még mielőtt felmerült volna, hogy egyik-másik mutációnál ez nem jelent semmit), bátrabban mozognak és találkoznak emberekkel, már a családi nyaralást kezdtük tervezgetni velük meg a tesómmal. Szerintem majd örülünk, ha valami kis last minute pancsi összejön, egyáltalán, ha sikerül találkozni.

Kételyek és szívfájdalmak témakörben még ott van a manyika ügye, aki ma is ordított, mint a sakál a bölcsiben. (Míg én a bő fél óra alatt ilyen luxustevékenységeket űztem az igazgatói iroda mellett ülve, hogy olvastam végre a Szécsi Noémi-könyvet, igenjó, aztán írtam kézzel írott levelet a szomszéd néninek, aki mindegyre ki akarja fizetni az élelmiszermentésből származó kaját, vettem J.-nek négy pulcsit.) A nénik próbálnak optimistának meg erősnek látszani, de azért az arcuk elárulja, hogy kicsit gondban vannak, tanakodnak nagyban a stratégián. Vicces, gondterhelt arccal közölték ma velem, hogy a lányom makacs, csaknem? 🙂 Szegény babám, hát hogyne ordítana, sosem hagytuk még bár a saját nagyszüleire sem, alig találkozott más emberekkel rajtunk kívül, látogatóban sem voltunk senkinél ezer éve, ahh. De abban egyetértünk a nénikkel, hogy megszakítani, aztán újrakezdeni a beszoktatást még nagyobb kegyetlenség, szóval holnap reggel megy tovább a gyerekkínzás, sóhaj.

Hogy legyen valami jó is a mai napon: a brutális derékfájásra bevettem egy izomlazítót és máris érzem, hogy kezd hatni. Meg a mai nap fénypontja az volt, hogy Micimackót olvastam a nagyágyban, a két gyerek kétfelől hozzám bújt, J. nagyon kacagott a poénokon és azon a részen, hogy Róbert Gida a lábától fogva húzza a mackót a lépcsőn és minden lépésnél bekoppan a feje, a baba is nagyon jól szórakozott, viháncolt és kiabálta, hogy “do, do!” (Próbálom meggyőzni, hogy verekedni nem szép dolog. Meg dolgokat eldobigálni, kaját borogatni, pacsmagolni. Ma egy fél tányér húslevest öntött az ölébe meg a földre, amíg kiléptem a konyhába.)

Az intézményesülés rögös utján

Hát a beszoktatással úgy állunk, hogy múlt hét szerdán megvolt az első “elválás”, ami azt jelenti, hogy kb. másfél óra után én az utolsó tíz percre kilépek, a ded ordít, a bölcsis nénik megnyugtatják, én érte megyek és hazahozom. Csütörtökre ugyanez lett volna a terv, kicsit hosszabban ezúttal, de aznap valami miatt nem ment be dolgozni a beszoktatást csináló gondozónő (avagy lány, egy nagydarab, rövid, lila hajú, szépen teletetovált török huszonéves, nagyhangú nő). Pénteken, amikor meg akartuk ismételni a mutatványt, a mohamanyi megneszelhetett valamit, mert annyira felhergelte magát már előre, hogy inkább elálltak a tervtől. Ma reggel meg már érkezett újabb kislány is beszoktatásra, szóval kezd szorítani az idő, ennek megfelelően most bele kell húzni. Ma negyed órát volt nélkülem, állítólag nem végig ordított vörös fejjel… Engedi magát megnyugtatni, olvasgat neki a nő meg adminisztrál neki egy kis “nyámmnyámm”-ot, de amikor a többi gyerek is odakíváncsiskodik, akkor általában szakad a cérnája.

A kötelező érzelmi körökön kívül (minek szülök az ilyen stb.) borzasztó izgalmas is az egész. Érdekes figyelni, hogy hogy viselkedik társaságban a baba, hogy osztja és vonja meg a kegyeket, mennyire defenzív, amikor egy másik gyerek bemászik az aurájába (eléggé). Úgy tűnik, akármilyen kíváncsi meg magabiztos, nagyon rá kell dolgozni a bizalmára. Meg a látszattal ellentétben mégiscsak anyás, az elmúlt napokban persze fokozottan – két napja azt kéri, hogy elalváshoz ölelgessem szorosan, ő meg a kiscicáját. Kicsi babám, nagyon fáj érte a szívem persze, de abban biztos vagyok, hogy szuper lesz neki ott. A beszoktatás ideje meg arra is jó, hogy végre csak úgy üldögélhetek és nyugodtan figyelhetem a gyerekemet játszani megtapasztalom, hogy bánik a bölcsis személyzet a gyerekekkel, eddig nagyon szeretetteljesnek tűnnek. Meg azt is elkezdtem értékelni, hogy ez az ún. Haus für Kinder tényleg egy nagy családként működik, olyan szempontból mármint, hogy mindenki ismer mindenkit. A két bölcsis csoportból abszolvált gyerekek ott vannak 1-2 ajtóval odébb az ovis termekben és minden nap ott vonulnak ki az udvarra, a nagytesók integetnek a babáknak (most a járvány miatt nem vegyülhetnek sajnos, de J. cukin integetett a húgának az üvegajtón keresztül). Meg persze a sulis gyerekek is ott vannak az emeleten a Hortban, ami magyarul napközi lenne (bár én még úgy tanultam, hogy a napközi az a hosszított programú ovi). Holnap reggel együtt megyünk a két gyerekkel, milyen király.

Az persze kevésbé király, hogy most napi 4x teszem meg majd az utat oda-vissza, rendesen lerobbant a derekam a sok állingálástól, cipekedéstől. Apropo, vajon ha egy éve nem ülünk liftbe, hogy ne szívjuk a szomszédok után a levegőt, cserébe ölben hurcolom a babát a lépcsőn fel-le és aztán heti egyszer gyógytornászhoz járok, annyira fáj mindenem, akkor az okos döntés? Mondjuk a gyógytornásznál mindenki FFP 2-s maszkkal nyomul elég nagy wellness az a kis masszázs meg forró párnákon heverészés…