Szubjektív évértékelő

Januárban sokat szánkóztunk a parkban. Túllendültünk a szomorkodáson, hogy nem tudunk hazajönni a szüleimhez karácsonyra, próbáltuk ott kihozni a legtöbbet a télből. Szerintem elég jól sikerült. J. betöltötte az öt évet, focis tortája volt és örült neki. Elkezdtük a mohamanyi kínkeserves beszoktatását. A képeket visszanézve az látszik, hogy a kis tokás mohamanyi már elkezdett rendesen játszani a bátyjával.

Februárban még mindig sok volt a hó, kínoztuk a tél végét. Ennek ellenére nem volt rossz a hangulat, csak a bölcsi-ügy volt kissé kínkeserves. J. átmenetileg szemüveges volt és rengeteget rajzolt. Sütött a nap a starnbergi tó partján egy vasárnap és úgy tűnt, van remény, lesz még tavasz és nyár. Zajlott az élelmiszermentés, úgyhogy rengeteget főztem. Lakásokat néztünk meg mindegyre.

Márciusban már nagyon vágyakoztunk az oltásra. Azt hiszem, már kezdett körvonalazódni a harmadik hullám is. Végre beszokni látszott a mohamanyi és a napok is hosszabbak lettek. Március végén végre megérkezett hozzánk az anyám, aki már be volt oltva – ettől függetlenül ült jó pár napot karanténban.

Áprilisban tisztességes húsvétolást tartottunk, kesicézés, kalács, ahogy illik. Mire kezdett lejárni az anyám látogatása, már előálltunk a tervvel, hogy hazajövünk vele és itthon kapjuk meg az oltást, egyúttal itt kivárjuk, amíg újra kinyit az ovi. Itthon először nagyon megcsapott a sok tér és a zöld, jól esett a tavasz és lassan megnyugodtunk – az oltás után pláne. Volt még hó a Hargitán és szánkózás közben szegény baba legyalulta az arcát csúnyán. Amire az meggyógyult, kezdtünk aggódni a sántítása miatt.

Május elején a vásárhelyi ortopéd lenyugtatott. Egyre szebb lett a táj, de J.-nek egyre jobban hiányzott az ovi. Voltak szép kirándulásaink, találkoztunk óvatosan barátokkal, rokonokkal. Átvonult a gyerekeken egy szörnyű gyomorvírus. Megkaptuk a második oltást is, még jobban lenyugodtunk. Aggódtunk az apámért. Kivittük J.-t a búcsúba, még többet gyönyörködtünk a tájban, én kicsit szakmáztam is. Május végén aztán visszarepültünk, keztődtek a nagy kirándulások Sz.-ékkel, végre ment tovább az ovi meg a bölcsi, én délelőttünként nekiálltam a szívügyem-projekt megvalósításának.

Júniusban rengeteget jöttünk-mentünk, általában házon kívül voltunk estig. A kölykök rengeteget játszótereztek és élvezték a gyerektársaságot az oviban-bölcsiben. Online vettem részt a húszéves érettségi találkozómon, vagány volt. Elkezdődött a fagyiszezon. Minden hétvégén más tóhoz kirándultunk. Egy szerencsés véletlen folytán megünnepeltük a házassági évfordulónkat. Volt egy szuper hétvégi kirándulásunk Cs.-ékkel, utána Tübingenben ismét műtötték a J. anyajegyét. A Balatonnál is voltunk G.-ékkel, ami a gyerekek gyomorügyei miatt kicsit csődösre sikerült, de azért szép része is volt.

Júliusban ment tovább az ovi, a bölcsi meg a nagyipari élelmiszermentés. A mohamanyi két éves lett, méltóan megünnepeltük, ha nem is került sor a szülinapi piknikre. Sokat lógtunk Sz.-ékkel, még több lakást néztünk meg és készültünk az augusztusi hazaútra.

Augusztus elején hirtelen felindulásból beszúrtuk a hazaút előtt az olaszországi utat is, ami nagy kaland volt, és nem csak a tornádó miatt. A tengerparti élvezkedéseken túl ez az utazás is a gyerekbetegségek strapái miatt maradt emlékezetes, megtapasztaltuk, milyen a Brenner-hágó full szezonban bedugulva stb. Rá pár napra hazarepültünk és indult a családi banzájozás a tesómékkal. A gyerekek rengeteget bandáztak, voltunk az unokatesómék szuper esküvőjén meg barátokkal eltöltöttünk egy fasza hétvégét a hegyi házban. Jól megkínzott a mohamanyitól elkapott herpangina-vírus.

Szeptemberben 39 éves lettem (what?!), megünnepelt a család. Elkezdtem a terápiát, ami eléggé vilámegváltónak bizonyult. Megismertük az unokatesóm kislányát párhetes korában. Amíg meleg volt, rengeteget jártunk a tavakhoz meg strandra, volt pár fenszi ebédem L.-lel, sokat bandáztunk más családokkal. Eltöltöttem egy irtó hosszú napot a babákkal az állatkertben. A. rákapott a kenuzásra. 🙂 A gyerekek boldogan jártak oviba-bölcsibe. Volt J.-vel egy napunk kettesben a városban, azóta is azt kérdi, mikor ismételjük meg. Már látszott, hogy szar lesz a helyzet télen, úgyhogy nagyon hedonistán éltünk. Szeptember végén még pólós időben kirándultunk a Rotwandon, aztán összeszedtem a szörnyű szúnyogcsípéseket a parkban és antibiotikumra kerültem miattuk.

Októberben is sokat kirándultunk, megnéztük végre a Herzogstandot. A hűvösődő idő meg a rövidülő napok miatt egyre többet ültünk a házban, ment a rajzolás (meg az állandó veszekedés). Elkezdődött a betegségmaraton, ami december közepéig tartott. J. eljutott a Legolandbe és imádta. Megnéztünk egy lakást Kraillingban és kicsit bele is éltük magunkat. Kirándultunk sokat az őszben, a mohamanyinak meg nagyon beindult a beszélőkéje. Egy csúnya hűlés miatt inhalálnia kellett, a készüléket cipeltük magunkkal amikor Cs.-ékkel elkirándultunk Ausztriába. FM bloggerina beszervezett egy edzésre, sikerült eljutni párszor személyesen, mielőtt átálltunk zoomra.

Novemberben már szinte csak a házban kuksoltunk a felváltva beteg gyerekekkel – sok vízfestékezés volt, bábszínház, kiskonyházás, anyámtyúkja. Adott pillanatban lett két féligmeddig pozitív otthoni gyorstesztem, a PCR viszont negatív volt. J. lemaradt a Márton napi felvonulásról, csak a babával vonultunk kettesben. Utólag persze bepótoltuk, hetekig énekelgették a dalokat. November közepén kiálltam egy hatalmas sort és megkaptam a harmadik oltást, lelkem nagy nyugodalmára. Rá három napra A. is, ő már időponttal, nyugisan. Hosszas agyalás után megvettük a repjegyeket karácsony előttre. Volt pár lefagyós bandázás Sz.-ékkel, A. vett egy kenut, aztán megünnepeltük a szülinapját alaposan. Rendeltem egy haverinától karácsonyra hangolódós csomagot, nem apróztuk el. Indultak a sütögetések, adventi akciók. Közben én is folyamatosan beteg voltam, kicsit lefáradtam az erőltetett menettől.

Decemberben már nagyon ünnepi hangulatban voltunk, kis fenyő, mézeskalács, Mikulás, ami kell. A gyerekeket első hét után kivettük az oviból, ettől függetlenül ugye befigyelt a karantén hazautazás előtt, volt is nagy stressz. Itthon aztán szép fokozatosan kilazultunk, lassan elkezdtünk találkozni emberekkel. Végre eljutottam Szentgyörgyre színházba. A karácsony szuper volt, előtte-utána a családi találkozások is. Tegnap odáig fajultam jutottam, hogy kocsmában voltam és ezer éve nem látott kedves barátokkal talákoztam. J. sízni tanul! Megkaptuk az esküvői videónkat hat és fél év után, elájultunk tőle. Készülünk ki a hegyre. Soha rosszabb év véget!

Ezek vannak

Mivel volt rendes havazás, mindegyre ki tudunk menni a gyerekekkel egy-kis hóban hempergésre, hóember építésre, szánkózásra. Meg vagyok elégedve velük, kevés a nyivogás, öltöznek lelkesen, kint is jó aktívak. Nagy izgalom övezte a síedzést. Hétfőt kihagyta J. (vártuk, hogy merre alakul a lába), de ma reggel már mindenképp akartunk adni egy esélyt a dolognak. A maci persze huzakodott, alkudozott, hisztizett, mert utál kimerészkedni a komfortzónájából és inkább legózott volna itthon egész nap. Fektetés után kicsit kellett egyeztessük az óráinkat A.-val etéren, én nagyon erősen lobbiztam, hogy meg kell próbáljuk, lelkesek kell maradjunk akkor is, ha J. kiájul, valahogy átt kell lendítsük a holtponton, hogy ráérezzen és kicsit megjöjjön az önbizalma. És láss csodát, sikerült! Persze ehhez az kellett, hogy amikor A.-nak készült elrobbani az agya (amikor J. már a bemelegítést sem akarta csinálni), akkor gyorsan cseréltünk és én attól fogva másfél órán keresztül az arcomra fagyott mosollyal szurkoltam J.-nek – meg is lehetett rólam a véleménye az összes edzőnek és szülőnek, de ezt leszarom, lényeg, hogy J. végigcsinálta, élvezte (hellyel-közzel mármint) és nagyon büszke volt utólag magára, várja, hogy holnap is menjen. Komolyan úgy érzem magam, mint aki leadott egy sikeres pályázatot. Ettől még biztos nem lesz egy könnyű menet a következő pár nap, de mindegy, már ez szuper élmény volt.

Közben meg összefutottunk szánkózni Á.-ékkal, meg itt voltak este a kuzinjaim és egészen békebeli, egymás hangjába vágós, röhögős esténk volt. A déli alvás alatt meg esténként próbálok haladni egy szöveggel – ezer éve nem írtam, nagyon nehéz, de nagyon jól esik.

Ma miért vagyok hálás?

Például , hogy úgy tűnik, mégsem tört el a lába. A hosszú és nagyokat kacagós Ember, ne mérgelődj-partikért J.-vel meg a szüleimmel. A havazásért. A délutáni alvásért (még ha nagyon kómásan is ébredtem fel). A családi hóhányásra és hóseprésre az anyámék udvarán, este 8 és 9 között (khm, 11 fele aludt el a mohamanyi). Hogy kb. 6 év után újra tabléztunk A.-val. A Sorrentino-film is egész jó volt végül, sokszor eszembe jutott ma. A barátaimnak is örülök, akik itt vannak egy köpésre, csak nem sikerül találkozni velük, mert járvány van mindenki el van foglalva a családdal meg a kajakómával. De talán majd a napokban.

Anyámat sajnos kiütötte a hűlés (hogy mi hoztuk-e, vagy azóta szedtük össze, rejtély), J.-nek meg eléggé fáj még a lába, bár a sarkára lépve már vígan tekerte körbe ma a házban. Apropo ház, tíz éve ünnepeltük itt az első karácsonyt, akkor még a nagyanyámmal, a tesóm is itt volt. Érdekes, hogy mama már nincs, cserébe itt ugrál ez a két kis vakarcs. (“Hol van J.? Szeretem J.-t!”)

Adulting vol. 72948, karácsonyi különkiadás

Minden örömre jut egy pofáraesés mostanában, minden kilazulásra egy gyomorgörcsös hirtelen probléma. De nem is ez a baj, hanem hogy még mindig csak tanulom, hogy kell a lavírozást.

Lényeg a lényeg: több kör izgalom és óvatoskodás után itthon vagyunk, mindenki örömére. Eddig senki sem kapta el “a vírust” (vagy kitudja). Cserébe anyámnak csak hoztunk valami náthát, ezt apám általában pár nap spéttel kezdi. Nincs fehér karácsony, esik kint, cserébe megtanultam bejglit sütni és ma lett babka is. Találkoztunk kedves emberekkel, másokkal sehogysem sikerül. Konstans aggódás megy a háttérben, előtérben szénhidrátok, gyerekzsivaly, dőzs. Tegnap este kipróbáltuk, milyen is az a bőrfotelből Netflixezős műsor (szeretjük Sorrentinót, de ez kicsit fura). Pár napja még azon izgultunk, hogy hogy jutunk haza, most meg már azon, hogy eltört-e a J. lábfeje, mikor nekirohant teljes erőből a falnak, vagy csak csúnya zúzódás. A jövő hétre betervezett síiskola esik, de ez a legkevesebb. Drága mackó.

Bonyodalommentes és boldog karácsonyt nektek!

Mint egy rossz krimi

Kombinálunk, variálunk, formanyomtatványokat guglizunk, erkölcsi kérdésekről társalgunk alvás helyett, áhh, szörnyen unalmas már ez az egész. Inkább álljon itt J. legújabb műve, amelyet nyilván a detektíves társas inspirált.

Nevermind

J. kedvenc havere, akivel az oviban sülve-főve együtt vannak és aki múlt szerdán nálunk játszott, pozitív. Úgyhogy J. mint kontaktszemély péntekig karanténban, reggel teszteljük, délután vagy repülünk, vagy nem. Szóval nagyon ügyesen matekoztunk, de azért mennyi esélye volt, hogy mostanig elkerülte mindkettőjüket a karantén, aztán most utazás előtt egy héttel bejöjjön? Mindegy várom már, hogy eseménytelen idők is járjanak errefele. És hogy minimum három napig ne legyen téma a kurva járvány! 🙂

Nincsenek jó döntések vol. 92984

Szóval megkapták a gyerekek az influenza elleni oltást, aztán sepercre rá már lehetett is regisztrálni gyerekeket a korona elleni oltásra. Én úgy lőttem be előre, hogy esélytelen lesz könyökölni majd egy helyért, illetve késő is lenne nekünk (utazás előtt közvetlenül semmiképp nem tartanánk jó ötletnek), és a hétfői oltás után ez az egész nekünk már tárgytalan ugye, mert min. egy hét kellene elteljen a kettő között. De azért arra jó volt ez az egész, hogy megint egy végtelen önmarcangolós fekete lyukba küldjön engem, hogyaszondja, mi ilyenkor a jó döntés? Ússzon a sokszáz eurós jegy és üljünk itt a seggünkön behúzott nyakkal, amíg elvonul a következő vihar (ami alsó hangon is 2 hónap lesz szerintem), de legalább J. hamar beoltódjon? Vagy menjünk most, mert “most még lehet”, aztán reméljük, hogy vissza tudunk kecmeregni, aztán kapja meg J. január elején az elsőt és akkor a) januárban majd úgy jár, hogy közben lerágjuk az összes körmünket, vagy b) úgyis minden zárva lesz, majd itthon szépen várja a másodikat. Esetleg c) átesünk mind az első adandó alkalommal, aztán lesz ami lesz. Persze az abc összes betűje következhetne, de minek. Gyakoroljam csak a kontroll elengedését.

Na de legalább a német virológus tótumfaktum, a Drosten most megnyugtatta a népet, hogy “véget fog ez érni belátható időn belül”. Aztán kifejtette, hogy ezalatt 1-2, talán 3 évet ért. És hogy a most következő hullámban csak minden harmadik fertőzött végzi majd kórházban, és azoknak is csak egyharmada lesz súlyos lefolyás. Miközben ugye az a prognózis, hogy mind átesünk. Többször. Mmmkay. Még három év, akkor az J. életének több, mint fele lesz.

Bocsánat, én is halálosan unom a témát, de hát hol vannyogjak, ha nem itt? Hogy vidámság is legyen: szépek lettek a cukormázas mézesek, holnap adogatunk is belőle családnak, barátoknak. Ma ezer év óta először voltunk a gyerekkönyvtárban, teljes tobzódás volt. Kölcsönöztünk társasokat is és meglepő módon a mohamanyi nem szabotálta a J.-nek kivett detektíves játék nyugodalmas lefolyását, amiből az lett, hogy még negyed 10-kor is lelkesen nyomták – ez már a vakációs üzemmód ugyebár. (És azzal függ össze, hogy a déli altatáskor került elő a tipi meg az alagút, úgyhogy alvás helyett mekergült a baba és csúszott az egész nap aztán.)

J. és a szuperhősök

“Anya, ki az a kútember?”
“Kútember? Nem hallottam róla még, biztos…”
“Neeem kútember! Kút-em-ber!”
“Hát biztos valaki, aki a kutakban…”
“KÚT-EM-BER!”
“Hol hallottál róla?”
“Hát a mese végén mondták, hogy a könyv megjelenésést a Kútember Kiadás…”

= Gutenberg Könyvkiadó.

Fa-la-la-la-laaaa

Ma gyerekszínházi előadás (nem tudom, bábszínház-e) van az oviban, nagy öröm, hogy erről sem marad le a mackó. Hétfőtől már itthon maradnak, mindenféle programpontot próbálok kitalálni nekik jó előre (például megkapják hétfőn az influenza elleni oltást, höhö – a másik körül jó nagy konfúzió van, biztonságból felhívok 1-2 rendelőt a környéken, ahol elvileg már adják, de nem hiszem, hogy utazás előtt sikerülne elintézni, oh well). Tegnap elbeszélgettem a mohamanyi bölcsis nénijével, aki ellátott mindenféle hasznos tanáccsal. “Van tűz a kislányban!” – kb. ez a verdikt. 🙂 Szerinte az egyik kulcs, hogy mindig adjunk neki feladatot, mert akkor kevesebb szabad eleme marad rosszalkodni. A bölcsiben nagyon meg vannak elégedve vele, ügyeskedik, barátkozik, gagyog nekik rendületlenül magyarul… Ajánlják, hogy vigyük majd tornászni, mert imádja most is a tornatermet, az ugrálást. Amíg beszélgettünk, olyan dupla fonatos frizurát rittyentett a mohamanyinak a másik bölcsis néni, hogy csak pislogtunk.

Mivel egyre szarabbul vagyok és ez mostmár tuti bakteriális felülfertőződés, két napja elzarándokoltam a háziorvoshoz is, aki egyetértett, hogy ez már valszeg az antibiotikum-kategória, de azért hazahajtott még pár napig inhalálni, köptetőt szedni, köszi. Ma visszamegyek, mert javulás semmi, viszont mostmár az ugatós asztmás köhögés is szépen bedurvult, nem akarom tovább húzni.

Kint tiszta winter wonderland van, kezd tényleg hangulat lenni! Jut eszembe, hogy pár éve hetekkel előre megvolt minden ajándék mindenkinek (beleértve közeli barátokat, nagynéniket, nagybácsikat stb.) – idén szinte semmi ötlet. Az együtt töltött idő lesz az ajándék, mert fotóalbumokkal baszakodni nem lesz időm meg energiám.

Izomból nyomjuk a családi idilleket

Mostmár tudom, milyen lesz az a pár év, amikor a gyerekek majd forgatják a szemüket minden családi program hallatán. Tegnap délben sütött a nap és nem volt fagy, úgyhogy kitaláltam, hogy ovi után menjünk el a kis tóparti kávézóba ál-karácsonyi hangulatot szippantani. (A. is tartott hosszabb ebédszünetet, úgyhogy négyen tudtunk menni, ilyen ezer éve nem volt a sok betegség miatt.) Tényleg alig van már valami nyitva, ott meg van forralt bor, puncs, színes fények. J. egyből bevágta a durcát, mert ő egyenesen haza akart jönni legózni. Végignyafogta az odautat, ott aztán persze nagyon élvezte, elette az apja elől a sütit, kipróbáltuk a kacsázást a befagyott tavon, felmásztak a toronyba stb. Tanulság: ezentúl is erőltetni fogok minden kis családi eseményt, pont mint az anyám, meg gondolom az ő anyja, haha.

Adott pillanatban úgy ordított mindkét gyerek, hogy elnézést kértünk a mellettünk üldögélő, a naplementét élvezni próbáló népektől. (Konkrétan egy bácsi volt, meg egy nő.) A nő annyira megilletődött, hogy gyorsan megajándékozta a babákat két malomkeréknyi mézeskaláccsal. Szerintem most kb. szentestéig nem igazán járna nekik több édesség, de az oviban mindegyre nutellás palacsintát meg fagyit kapnak, itthon meg tele van a ház a Mikulás maradványaival, hm.