Mindeközben a hegyen

J.-nek ma azt magyaráztam, mi az a hétvégi ház, vagy nyaraló (telelő?). Sok minden teljesen olyan, mint volt gyerekkoromban: a fák, a fények, a hó olvadása, a manzárdszoba szaga, az abrosz, a cipők dübörgése a teraszon, mikor jön be valaki, a kilincs csattogása, az ajtó nyikorgása. És egy csomó minden egészen új. Például épített apám egy új fürdőszobát az emeletre a karantén első időszaka alatt. Meg kivágtak sok fát a házzal szemben levő oldalban meg a kert alatt, úgyhogy már nincs az a világ végi, rengetegben elbújós hangulat. Sok a távoli megyékből érkező autó. Újabb rend fogadó-vendégház-hotel épült és robbant le. A sípályák fele vezető úton a fast food helyi értelmezése, a téli nyüzsgés nyomai. De a háttér nem változott, ugyanaz a horizont, a levegő ugyanolyan éles, a barátságosabb kóbor kutyák ugyanúgy szaladgálnak az út szélén.

Eltekintve attól, hogy az anyámék kutyái akkorák, hogy a mohamanyi mindig sikítófrászt kap tőlök, ha kimegyünk az udvarra, szerintem eléggé sokat elkaptak a gyerekek a hegyi idillből. Lehetett szánkózni pénteken, szombaton már ragadt a hó, úgyhogy volt célbadobás, hógolyózás. J. nekiállt pingpongozni és nagyon élvezte. Sütögetett a nagyapjával. A mohamanyi hintázott és rengetegett mászott fel-le a lépcsőkön. A szomszédok beadtak egy doboz almást, a babák mind bevágták egy szempillantás alatt. J. még a kutyákkal is barátkozott, már meri simizni meg rekcumozni őket (persze bármikor felboríthatják a nagy barátkozás hevében, de hátha nem fogják). Olvassuk a gyerekkori egyik kedvenc Gerald Durrell-könyvemet, sokat társasozott.

Persze kis világnézeti egymásnakfeszülés az apámmal csak összejött, de már annak is örülök, hogy képesek vagyun kidőben leállni. Azért mindig meglep, hogy mennyire nem ejti zavarba a saját nőgyűlölete, mikor a lányával beszél.

Hasítunk tovább

Nem meglepő módon máris csomó konfliktust generált, hogy bár itthon vagyunk, de nem nagyon reklámozzuk magunkat, (még) nem fogadunk vendéget, halasztgatjuk a találkozásokat akkorra, mikor 1) valamennyire véd már az oltás, 2) nem havazik odakint és lehet sétálni menni, kertben üldögélni stb. Nyilván ezeket a rendkívül képlékeny határokat is kurva nehéz meghúzni úgy, hogy még a családon belül sincs egyetértés semmiről (illetve mi magunk is kb. félóráként változtattuk a véleményünket sokáig). Előálltak mindenféle fura helyzetek, például hogy én lemondom a sétát a barátnőmmel – a szántásban, egymástól jó messzire, legalábbis ez volt a terv -, de ha áll a kedves rokon a kapuban, akkor persze jöjjön be. Hiába a két orvos a háznál, ha senki nem tudja, mire elég a saját immunitásuk. Na de van a szükséges rizikó (apám-anyám hazahozhatja nekünk az oltás ellenére) meg van az, amit meggondolunk (a kedves ismerős, aki szintén be van oltva, de épp az unokája tizenöt fős szülinapi zsúrjáról érkezik*). Lényeg a lényeg: adott pillanatban ezt fel kell vállalni akkor is, ha minimum kedvesen megmosolyognak érte. Ha lesz ebből szabályos sértődés is, akkor azt nagyon fogom sajnálni, de hát basszus, ez van. Örülünk, hogy megúsztuk a repülést. Örülünk, hogy holnap megkapjuk az elsőt, ülünk a seggünkön még egy darabig, aztán jöhet az óvatos outdoor-living, esetleg majd felbátorodunk hazaindulás előtt. (És akkor az összes fennmaradó parát – mi lesz a gyerekekkel, mutációk stb. – beteszem valami kis dobozba a fejemben, csáo. A magnézium-kúrát a hétvégén vörösborral folytattam, eddig bevált.)

Na de ez a hasítás-dolog nem hagy nyugodni. Tudom, hogy hülyeség egymásnak feszülni. Mindenki a saját döntéseiért felel, mégis kurva nehéz nem visszakézből ítélkezni, mikor számomra felelőtlen döntéseket látok magam körül. (Van rettentő szomorú példa is a környezetünkben, egyik legjobb barátnőm a múlt héten temette el az édesanyját, nagyon szomorú történet, megviselt az egész ügy, sokat beszéltem vele a napokban.) Közben meg azt is látom, hogy én milyen pánikos, beszűkült, becsavarodott arcnak látszok kívülről. A tesómon lehet ezt a legjobban felmérni – ők is szülinapi zsúrokra járnak meg edzésre, kirándulgatnak (más tagállamokba meg más országokba), nekik az a mottójuk, hogy nem lehet félelemben élni és nem kell feláldozni semmit a félelem oltárán. Ami persze szintén szimpatikus és érvényes (és önző) hozzáállás, irigylem is tőle kicsit.

Nagyon remélem, hogy nem lesznek ebből sértődések, konfliktusok, marad mindenki elnéző irányunkba (s mi is a másokéba) és szerencsésen lemegy ez a para-időszak. Jó lenne legkésőbb nyáron szabadabban mozogni, bandázni, a tesóm máris nézi, milyen közös táborokba írathatnánk be a fiúkat, amíg itthon leszünk. Addig is kihasználom a jó körülményeket és iparkodok meghekkelni a saját idegrendszeremet (magnézium – csekk, vörösbor – csekk, tájat nézegetés és nagy séták – csekk, szüleimet a közelben tudó megnyugvás – csekk, több alvás – ezen még kell dolgozni, több idő magamra – még nem adtam fel, lelassulás – esélytelen).

*Ez extra fájó pont, mert azt terveztük, hogy ez a kisfiú lesz a J. állandó itteni focis- meg játszótársa, hát hm. Próbálok gyorsan felhajtani valaki mást.

Hát itt már

aprólékos beszámoló nem lesz az elmúlt hetekről, úgy látom. Sok idegeskedés és izgalom után gyorsan vettünk jegyet, összepakoltunk és anyámmal együtt hazajöttünk. Végülis teljesen simán ment az út, csak az aggódástól merültünk ki rettenetesen. A gyerekek is teljesen jól utaztak, a mohamanyi például aludt a reptértől hazáig (3 óra út), utána nyilván bulizott éjszaka, de az mindegy. Anyósom kiszúrta, hogy talán nem ártana magnéziumot szednünk, szóval enyhén feszültek lehettünk.* Én így négy nap után kezdek kicsit megnyugodni, persze főleg azért, mert hétfőn kapjuk az első adag oltást. Szintén segít az egésznapos panoráma-mozi: az anyáméknál egész nap lehet bámulni a felhőket, ahogy vonulnak a hegyek fölött és néha megakadnak bennük, legördülnek az oldalon, átsüt rajtuk a nap. Az erdő hol kékes, hol zöldes, mindenfele erős színek, nagyon szép, a naplementék is giccsbe hajlóak. A. nyugodtan tud dolgozni az emeleten, miközben lent a gyerekek fociznak, vagy egymást gyepálják (vagy azt sasolják, hogy trágyázza Győző bácsi az udvaron a füvet. A baba kommentárja: “Kaka! Bá!”), apám is elvonulhat a hálóba pihenni, ha ki van facsarva. Mindenki unokázik, de nyilván én vagyok a fő gyerek-terelgető, emellett nem nagyon van időm semmire (pláne mert a baba borzasztó anyás lett a környezetváltozástól). Szóval vicces volt, mikor apám kedvesen megjegyezte, hogy kissé nyúzott vagyok, de majd itthon jól kipihenem magam. Ööö… Ellenben a babák egy szobában alszanak végre és működik, hurrá! A tesóm ágyában van a mohamanyi nyoszolyája, a földre tettünk egy matracot J.-nek (egyúttal kifogja az álmában nagyon nyüstölő babát). Mi végre gyerekek nélkük fekszünk le a nagyágyba a szomszéd szobában, aztán valamikor éjszaka vagy hajnalban persze a baba szólongat és akkor átvonulok a kispárnámmal, de már ez is valami. Várom már, hogy nekiálljunk óvatosan találkozni emberekkel. Ehhez főleg arra lenne szükség, hogy ne havazzon épp odakinn, akkor lehetne sétálni, J.-nek focizni az udvaron, ilyesmi.

*Nem hoztam hajbalzsamot, mert emlékeztem, hogy van még. Az első hajmosás után kicsit panaszkodtam anyámnak, hogy nem vált be az itthoni sampon, teljesen koszos és zsíros volt a hajam mosás után. Ma, mikor ismét mostam a hajam, rájöttem, hogy a hajbalzsam brutálisan avas. Egyrészt: milyen durva, hogy olyan rég voltam itthon, hogy megavasodnak az itthagyott kozmetikumok… Másrészt: érdekes idegállapotban lehettem első nap, ha ez a szag nem tűnt fel egyáltalán.

Ünnepi kiadás

Olyan hideg lett, hogy a tegnapi biciklizés végére majd befagyott a seggünk. Már megtaláltuk, melyik konzervdoboz aljában olvasztjuk fel a maci alakú viaszt, amit anyám barátnője egy vásárban szerzett be. Anyám hozott három kesicét!! Legalább öt éve várom, hogy írhassak tisztességes tojást húsvétkor. Körülbelül ugyanennyi ideje próbáltam megsütni egy rendes kalácsot, mindig csőd volt. Ma viszont hárman együtt fontuk a hatosfonatút (mostmár tudom, hogy valami kezdőknek valót kellett volna előbb kipróbálni, legalább negyed órán át bénáztunk a videót másodpercenként megállítva, na de az egyik fele szép lett, a másik is elfogadható), ez azért sikerült, mert a mohamanyit anyám kivitte sétálni és aludni. Előzőleg itthon ordított elég hosszasan szegény, nem tudtuk elaltatni sehogysem. Mindeközben A. a mosogatógépet próbálta megszerelni, szóval kellemes volt a hangulat. A legcukibb az indiai kilencéves fiú a szomszédból, aki újabban be-becsenget hozzánk, hogy megkérdezze, lemehet-e J. az udvarra játszani. Tiszta gyerekkori blokkos fíling. Nagy ünnepi menü egyébként nem lesz, csak tojásfestés meg majd hétfőn tojáskeresés az udvaron – már két szomszédnéni is bejelentkezett, meglesz a csokiadagunk nyárig! Van legalább tíz nyomasztó téma is a levegőben, de ezeket most kicsit pihentetjük, remélem.

Strange days

Egy egészen furcsa film az életünk.

Itt az anyám, nagy az idill. A gyerekek csüngenek rajta, mi fel vagyunk szusszanva – illetve én kicsit össze is zavarodtam, mert a kártyavár-rendszerem hirtelen érvénytelen lett. Anyám átvesz sokmindent, de a felszabadult időt nem bírom rendesen használni, szóval teljes a káosz. De boldog káosz.

A hátsóudvar meg a park fái virágba borultak. J. minden nap több órát tölt focizással az udvaron. (Ebből származnak érdekes helyzetek is, például, kaptunk egy kis betekintést a leendő kamaszkorába, amikor a haverokkal való lógás bármilyen más – pláne családi – programot felülír. Tegnap először történt meg, hogy anélkül, hogy szólt volna, elment velük a szomszéd ház mögötti terecskére. Még jó, hogy megbízhatóak a nagyfiúk és tudtuk, hogy oda mentek, de azért megejtettük az első komolyabb beszélgetést az egyedül mászkálásról, szülők informálásáról. Szép lesz ez a lavírozás a helikopter-szülőség meg a nyugodt, bizalomteljes elengedés között.) A park is gyönyörű, 22 fok van napközben és hirtelen minden szomszéd nagyon kedves és barátkozós. Szóval az anyám tiszteletére nagyon kedves arcát mutatja a környék, meg vagyok illetődve.

Közben a háttérben megy az állandó agyalás meg körömrágás meg variálás. Lehet, hogy hazarepülünk mégis az anyámmal és otthon ülünk pár hetet, aztán remélhetőleg beoltva jövünk vissza. Van sok pro meg kontra, rengeteg ismeretlen tényező, a szokásos érzelmi hullámvasút, amiből volt már pár kör az elmúlt évben. Még van tíz napunk eldönteni, addig változhat bármi. Én is, olyan tempóban kezdtem őszülni, hogy csak pislogok.

Dare I believe it?

Még mindig úgy vagyok vele kicsit, hogy hiszem majd, ha látom, de anyám ma délután elvileg iderepül. Kitöltött ezer papírt, vár rá öt nap karantén plusz teszt (nem oszt, nem szoroz, hogy be van oltva, de azért mi örülünk nagyon) és persze csomó unokázás. Időközben végre tavasz lett, már nem fagyok le minden egyes nap többször. És volt két nap, amikor a mohamanyi sírás nélkül ment be a csoportba – ma már volt egy kis nyafi öltözéskor, mert a nagydarab fiatal bölcsis néni jó hangosan ráköszönt, na ez már sok volt neki…

Tegnap megvolt az ovis-bölcsis húsvétolás. A baba nagy eufóriával mutogatta a színes tojását meg a csokitojást, aztán mire hazaértünk az utánfutóban a csokitojást feltrancsírozta az ülésre, a színes tojást pedig jól megszorongatta. Nem baj, legalább tanulja a különböző állagokat, az utánfutót különben is meg kell pucolni. Egyébként új jelenség nála, hogy elkezdett irtózni a hangyáktól, ez rejtegethet pár kihívást a következő hónapokra. J. pedig hatalmas focimeccseket játszik a hátsóudvaron a nagyfiúkkal, tegnap heten voltak, tomboltak és viháncoltak. Továbbra is J. a legkisebb, kb. 4-5 évvel, de ahhoz képest jól megy a játék, szerencsére jó arc gyerekek.

Most semennyire nem világos, hogy zárják-e az ovit közelebbről, egyelőre ráálltunk arra, hogy milyen jó, hogy járhatnak. Közben olvasom a morbid beszámolókat mindenfelől és hát nagyon nem szeretnénk elkapni, továbbra sem. Az összes erdélyi ismerős, aki kérte az oltást, vagy megkapta már, vagy közelebbről meg fogja kapni. Ha húsvét után nem gyorsulnak itt fel a folyamatok (és az ovi zárva lesz, ami kb. elkerülhetetlennek tűnik), akkor komoly lobbiba fogok kezdeni, hogy valamilyen formában vállaljuk a hazautat és oltassuk be magunkat otthon. Nem szeretném ezt az (ideg)állapotot kb. nyár végéig még húzni. A döntés azért nehéz, mert azt kb. látjuk, hogy mennyire lenne stresszes a hazaút, de fogalmunk sincs, hogy itt mi következik még.

Addig is: napsütés, húsvéti élvezkedések, családi élet. Nagyon durva, hogy vannak nyugis délelőttök, amikor a végére lehet érni valaminek hetven megszakítás nélkül. Az idő persze kifolyik a kezeim közül, de ez már maga a pihenés.

Semmi érdemleges avagy csupa érdemleges

Fel akartam jegyezni a tegnapi napot, két dolog miatt. Egyrészt mert végre mindkét gyereket vittem reggel az intézménybe (és meglepően jó napjuk volt, pláne a babának a kényszerszünet után), úgyhogy én fél év készülődés után végre eljutottam a tüdőgyógyászhoz beállítani az asztmagyógyszeremet. A. még mindig betegszabadságon volt, vagyis nem dolgozott és elvitt kocsival – tiszta szerencse, bár biztos érdekes értékeket mértek volna, ha előzőleg biciklizek fél órát a nulla fokban. Merthogy kurva hideg volt, van, tavasz, my ass, már bocsánat. Szétfagytam, elég horror volt a vizsgálat (vagy csak én nem voltam ráhangolva az erőltetett fojtogatásra-lihegtetésre egy csőbe, egy zárt fülkében), a végére már bőgtem, a köpenyes nők meg csak pislogtak, hogy mi a baja ennek a szerencsétlen nőnek. Nem tudhatták, hogy mekkora veszekedéssel indult a nap itthon (J. nem akar bent reggelizni, pedig szentül megígértette velem az óvó nénije, hogy megpróbáljuk) és emiatt a világ legszarabb anyájának éreztem magam. Na de aztán minden jóra fordult, készült allergiateszt, nézegettük a 22 kis karcolást az alkaromon és lestük, hogy mire reagálok, kaptam új gyógyszert, megnyugodtam. Itthon ettünk egy forró levest, kicsit átmelegedtem, aztán tekertem az oviba. Előzőleg beugrottam kávéért (potyára, elköltözött a pörkölde, arrgh), pékségbe, gyógyszertárba, csomagot átvenni, aztán hazahoztam a gyerekeket és mert J.-nek indult az első németóra zoom-on, levittem gyorsan a babát az udvarra – magyarán ment tovább a fagyoskodás. Estére már teljesen szétfagytam és bezombultam, sok ez a kinti akció ebben a hidegben.

Ma folytatódott a mutatvány: reggel botrány a reggeli miatt, elvittem őket, aztán kis házimunka, de a babát már délben el kellett hozni, J. viszont háromig volt és a köztes időt kint múlattuk, hogy aludjon a ded. Mikor végre hazaértünk akkor hátsóudvaros program volt (J. focizott a nagyfiúkkal, a baba homokozott meg vonult ide-oda), aztán 4 körül felhoztam és indultam is a boltba mert szombaton csak féligmeddig ejtettem meg a nagybevásárlást. Szóval estére megint annyira belém bújt a hideg, hogy még mindig vacogok.

Ezek azok a napok, amikor csak nézek ki a fejemből, hogy de hát nem csináltam semmi értelmeset. Aztán nagy erőfeszítések árán néha sikerül kicsit elnézőbbnek lenni magammal és átkalibrálni a saját gondolkodásomat arra, hogy heló, most ez az értelmes tevékenységem: a gyerekeimet hozom-viszem, etetem, játszunk, szinten tartom a házat, nagy luxus, hogy eljutok orvoshoz. És végülis, ha nagyon kegyes vagyok magunkkal szemben, akkor meg is veregethetném a saját vállunkat, mert sokminden zajlik, toljuk, működtetjük. Aztán persze lesz ez még jobb is, például ha élhető lesz kint a hőmérséklet, ami napok kérdése. Vagy ha mufit nem kell majd hamarább elhozni és lesz egybefüggő szinte hat órám és tudok mással is fogok foglalkozni. Mármint ha nem beteg senki és félre tudom tenni a végtelen teendős listákat. Szembejött egy olyan álláshirdetés, amire pár év múlva azonnal jelentkeztem volna és hát el is engedtem egyből. Kizárt dolog, hogy annyira összekaparjam magam, hogy felvegyenek, és kizárt dolog, hogy beleférjen az életembe a napi 8 óra kreatív és megfeszített munka. Azért ha ugyanezt félnormában írnék ki, elgondolkoznék.

Vonalkás

  • Volt 2 nap indokolatlan optimizmus részemről: jön a lockdown, nem baj, legalább tudunk egy dolgot. Húsvét után többet oltanak majd. A család idősebb tagjai rég megkapták, a tesómék is megkapták most. Előbb-utóbb meglesz nekünk is. Majdcsak felmelegszik az idő is. Ha anyám mostanig nem kapta meg a mailt a járattörlésről, akkor talán tényleg jön jövő héten. Aztán ma mondta, hogy látja, az övé előtti járatot már törölték, szóval ne reménykedjünk nagyon. Oké.
  • Havazik pár napja. Mit is mondhatnék. Állandóan fázom.
  • Úgy emlékszem régebb azért kicsit megkínoztak a gyümölcsnapok, most fel sem tűnnek, nincs annyi idő az evésen gondolkozni. Fogytam is valamennyit, de főleg sokkal jobban érzem magam. Az esti szobabiciklizés kellemes mellékhatása, hogy jól átmelegszem (aka. izzadok, mint egy ló).
  • Kezdem belakni a rövid frizurát, amit ma egy hete vágattam a “fenszi” (vagyis kicsit drágább) helyen. Már nem érzem magam úgy vele, mint egy ceruza (lásd a Fleabag idevágó részét).
  • Elkezdtem nézni az Euphoria c. sorozatot, hát ha ilyen a mai fiatalság, akkor nagyon örülök, hogy nem ma vagyok fiatal. (Egyébként is örülök.) Kicsit meredek, de érdekes.
  • Talákoztunk ma egyik volt kolleginával a parkban. Cuki volt, focizott sokat J.-vel (mindenkinek focizni kell J.-vel) meg hozott a gyerekeknek egy frissen sült almatortából. Bevágták egy perc alatt, nem szerénykednek… Utána a mohamanyi éktelen ordításba kezdett, úgyhogy alig tudtunk egymáshoz szólni, mert próbáltam altatni. Mire sikerült, már kellett hazaindulnia, de nem baj, majd iszunk egy sört valamikor kettesben. Csak azt nem tudom, mikor. Csomó orvosi időpont következik, plusz J.-nek indul a német óra (zoomon), plusz szervíz stb. – minden ilyesmit le kell előre egyeztessünk és persze A.-nak a munka róvására megy, ahh.
  • Nem tudom bemérni, hogy hétfőn még kinyit-e az ovi-suli vagy már nem, de valami azt súgja, lesz még 1-2 nap ovi. A kishaverek szüleivel gyorsan telefonszámot kellene cserélni, hogy tudjanak majd legalább játszóterezni a kölykök. Jó kérdés, hogy mit csináljunk a babával, menjen-e egy hét kiesés után erre a pár napra, vagy semmi értelme, ha jön megint egy szünet. Ahh. Egyébként már meggyógyult, csak néha köhög ócskán, rosszalkodik, élénk, megy a házban körbe-körbe és állandóan intézkedik.
  • A. három napja beteg, elkapta a babától, de hálistennek hajlandó bevenni gyógyszert, ha nagyon szarul van, úgyohogy nem az ágyban szenved, jelen van a családi életben. Azért az oviba vivést meg a nagybevásárlást én intéztem.
  • Pénteken egy órán keresztül telefonáltam a J. egyik óvónénijével, ez volt az éves szülői értekezlet a gyerek fejlődéséről. Érdekes volt, örülök, hogy ennyi időt szánt rá. Örülök, hogy csak másfél év múlva kezdi a sulit a maci és van ideje még kicsit tobzódni az ovis életben, ha már ez az év ilyen szarul alakult.

Mai szürreál

Állok a lépcsőházban, a baba elaludt hazafele az oviból, J. már felment, kint hóvihar van, úgyhogy behúzódtam a postaládák mellé és próbálom az elhaladó szomszédok csattogását kivédeni. Egyszer csak érkezik egy nő a pincék felől, vélhetőleg a szomszéd lépcsőházból. Sportszerkó, Johnny Bravo-frizura, szigorú tekintet, hóna alatt komikusan nagy mosószeres doboz. Félretolja a babakocsit és elkezdi szép sorban, az ujjával kísérve leolvasni a lakók neveit a postaládákról. Aztán egészen fenyegetően rám néz és megkérdi, hogy itt lakok-e? Igen. És használom a mosókonyhát? Nem, van mosógépünk a lakásban. Biccent. “Vannak itt nők, akik csak a családnevüket írják be a füzetbe*. Csak családnevük van, érti? És délelőtt járnak le mosni, otthonkában! Egy szót sem értenek németül. És EZEK akarják nekem elmagyarázni, hogy mennek itt a dolgok!!” Egy zavart vigyornál nem futotta többre részemről. Olyan tagoltan és idegesen beszélt, hogy nem tudtam eldönteni, így mondaná meg a tutit “azoknak”, vagy én is egy kalap alá kerültem velük. Ha tudná, hogy ma délelőtt én is otthonkában mostam.

*Azt tudom a volt szomszédasszonytól, hogy mindig nagy dráma van a mosógépek körül, sosem lehet szabad idősávot találni.

“Csak egészség legyen”

Szegény mufi annyira kész van, hogy elaludt a hordozóban a hátamon, miközben előkészítettem az ebédet. Ez azért nagy szó, mert hordozóban ezer éve nem alszik már. Nem is csoda, korán kelt és még mindig eléggé megnyomja a köhögés, taknyolás. Elesett, nyűgös. Az éjjel J. is megtaknyosodott, reggel köhécselt, volt egy kis tanácskozás, hogy menjen-e oviba (ez most akkor az előző hűlés lecsengése még, vagy most indul valami új, esetleg rátesz két lapáttal a maci, mert reggel sosincs kedve menni) – ment végül. Itthon aztán J. mondta, hogy 1) őrület, mennyi gyerek van bent, talán még sosem látott egyszerre ennyit a csoportban és 2) kicsit fáj a torka, taknyol. Nekem hétfőre van időpontom a tüdőgyógyászhoz (nem nagyon hatnak az asztmagyógyszerek, cserébe fulladok csúnyán), lehet kellene keresni valaki mást, aki hamarább fogad. Le kellett mondjam megint a takarítónőt, ez extra érzékenyen érint, mert nagyon csúnyán szétesett a ház megint. Lenne holnap gyógytornám, gyorsan lemondom azt is. A. ma szervízbe kell vigye a kocsit, aztán megy kajáért. A baba annyira nyűgös, hogy egy percig sem lehet magára hagyni, úgyhogy itt reggel óta minden halomban áll, sallala. Kint havazik… De legalább beszéltem E. barátnőmmel, az teljesen terápiás hatással volt rám.

Na lássuk, mit tartogat még ez a hét!