Helyzetjelentés

A másfél hete elültetett magocskák gyönyörűen szárba szökkentek. Minden nap hosszú perceken át nézegetem (és tovább is tudnám). Következik a terasz rendbetétele, állítólag nagyon meleg március jön (szurprájz!) biztos lehet már üldögélni is.
Bementem ma az oviba, ahol elbeszélgettünk a mohamanyi fejlődéséről. Egészen érdekes beszélgetés kerekedett ki belőle ahhoz képest, hogy két kevésbé szimpatikus óvónővel zajlott. A lényeg, hogy ügyeskedik a baba. Követjük, hogy kell-e logopédus jövőre és mindenképp javasolják a német kurzust (mint minden kétnyelvű gyereknek). Amivel az az egy gond van, hogy hétköznap délelőtt zajlik heti egyszer és a szülők kell megoldják az oda- és visszaszállítást (WTF).
Holnap zárva az ovi, úgyhogy bejön velem az irodába a baba, “na, az remek lesz”! Már összecsomagolt két hátizsáknyi könyvet és érdeklődött, hogy “abban az étteremben fogunk enni, ahol a múltkor is ettünk?” Mármint a kantinban. Igen. Egyébként az idősebb kolleganő (két felnőtt gyereke van már) csak úgy casually megkérdezte, hogy akkor most tényleg sem én, sem L. nem leszünk bent péntek délutánonként? Nem lehetne, hogy pénteken délben menjek és estig maradjak? Ööö… nem. Ékes példája annak, hogy miért nem lehet színházban dolgozni (kis)gyerekek mellett, ha mellesleg az ember jelen is akar lenni otthon. Ha ezt a közvetlen kolleganőm kérdi, aki mellesleg nevelt két gyereket, akkor mit várhatok el másoktól? O. ma egyébként megkérdezte, hogy nem szeretnék majd bedolgozni külsősként esetleg? Hát nem nagyon látom, hogy miben tehetném hasznossá magam ezen a területen a saját feltételeim mellett, de majd elgondolkozok rajta.
Meanwhile kirándulást szervezünk Cs.-ékkel, főztem finomakat, az apám a deltában halászik és J. olyan szemtelen, mint még soha. Ami igazából nagyon bájos (csak bírja az ember idegekkel).

Vonalkás

• Utólag összeáll a kép, hogy miért voltam szétesve a hét második felében. Péntek este már nagyon fájt mindenem, szombat reggelre meg alig tudtam járni, úgy bedagadt a térdem. Mivel már leegyeztettük a kb. 2.5 órányi sétát Sz.-ékkel az Isar partján, amíg a gyerekek a magyar suli padjait koptatják, úgy döntöttem hogy nem nyafogok – jól esett a mozgás, de fájt utána nagyon mindenem. Egyből végigfutott az összes para-diagnózis az agyamon, aztán este vacsora közben legugliztam, hogy bizony a k. lepkehimlő felnőtteknél gyakran vált ki ízületi gyulladást, hát szuper. Mostmár kezdem unni ezt a sok rejtélyes kellemetlenséget, elhatároztam, hogy utánajárok pár dolognak. Ha már vannak hipochonder hajlamaim, legalább ne paráztassam magam fölöslegesen.
• Ettől függetlenül jó kis hétvége volt. Jól esett a napsütés meg a trécs, délután beadtuk J.-t korcsolyázni meg szülinapozni, a mohamanyival volt privát programunk. Ma délelőtt A. beszerzett pár dolgot, én elvittem J.-t meg a haverét focira, mi játszótereztünk, aztán ebéd után felkerekedtünk A.-ékhoz (A. régi kolleginája, akikkel rendszeresen találkoztunk régebb a parkban, mert a gyerekek kb. egykorúak). Ott sütizés, aztán nagy séta a parkban, K. is leugrott a kislányával. Csak az árnyékolta be a hétvégét, hogy mindkét gyerek iszonyú elégedetlen és hisztis, a mohamanyi járatta ma csúcsra a műsort, mert délután bealudt az autóban tíz percre és utána már nem volt jó neki semmi kb. altatásig.
• Érdekes volt beszélgetni A. haverinával meg K.-val is, kedvenc témánk ugye az ún. összeegyeztethetőségi maszlag, ez a szép kis német elmélet arról, hogy lehet az ember szuper munkavállaló és csodás anya egyszerre, háhá. Lengetem kalapom mindenki előtt, akinek ez nem okoz problémát! (K. megpedzte, hogy küldjem el neki az életrajzomat, hátha van állás számomra a Kulturreferatánl, hát nem is tudom, hogy mennyire lenne nekem való, de őszintén, fogalmam sincs.)
• Másik kedvenc témám, a midlife crisis jegyében végignéztem a héten a Fleishman is in Trouble-t és meglepett, hogy milyen jó. Főleg az utolsó rész nagy tanulságai, amik azt boncolgatják, hogy miért annyira kézenfekvő a társunkat megutálni azért, amiért elmúlt az ifjúságunk, beszűkültek a lehetőségeink és már nem érezzük önazonosnak saját magunkat. Ennél azért komplexebb és érdekesebb a sorozat.
• A 16 osztatú régi jégkockaformába ültetett paradicsommagokból már öt elkezdett csírázni és ma virág helyett az első érett citromot vittük ajándékba a citromfáról. (Maradt még rajta tíz!) Hajrá tavasz!
• Komolyan elkezdtem gondolkozni azon, hogy milyen munkahelyet keressek magamnak ősztől. Részben iszonyú demoralizáló megint ugyanabban a helyben toporogni, mint már annyiszor, másrészt meg tök hálás vagyok a tapasztalatokért és felszabadító, hogy végülis vannak opciók azért (még ha be is mérem reálisan, hogy mindegyiknek van hátulütője). Mindenesetre írtam annak a nőnek, aki S. kolleginát sínre tette a tavaly, hátha nekem is van tuti tippje.
• Amióta megpróbáljuk J.-t kicsit rendre és felelősségre nevelni, tényleg látszik, hogy erőfeszítéseket tesz sokmindenben. Úgyhogy jutalmul tegnap előkaptam a még otthon beszerzett új Tatu és Patu-könyvet. Azt a boldogságot!

Kiestem a flow-ból

Elnőtt a hajam. Állandóan fáj a fejem. Hiába próbálok meg többet aludni, nem érzem magam pihentebbnek.
Nincs kedvem a munkához, el is kezdtem megint hülye hibákat csinálni, ójaj.
Nekiveselkedtem végre repjegyeket foglalni (én hozom majd haza a babákat a húsvéti szünet végén), erre a légitársaság honlapja azt hiszi, hogy bot vagyok és nem áll szóba velem.
Holnap jön a F. (takarító néni), úgyhogy össze kéne kapjam a házat de én csak aludni szeretnék.
Reggel 9-kor jelenésem van a város másik felén a városi IT-soknál, mert a munkahelyi telefonomon valami elcsesződött és nem tudták telefonon keresztül megoldani az ügyet.
Az ovi ma reggel kitalálta, hogy csak akkor fogadják a babát (aki tegnap váratlanul közölte, hogy mostantól őt Izabellának fogják hívni, kunc), ha viszünk orvosi igazolást, hogy nem fertőz. Egy orvosi igazolást beszerezni egy fél délelőtt, ma A. áldozta be a munkanapjának a felét a közjó oltárán. Aztán közölték, hogy mindenki beteg, holnap két óvónő lesz a rengeteg gyerekre, úgyhogy már déli fél 1-kor hozzuk haza. Ööö… Már látom, hogy megint veszekedés lesz belőle.
De legalább jól vannak a gyerekek, csak az arcuk olyan piros, mintha valaki épp felpofozta volna őket.

Kemény

menet ez a szülőség. Pár napja néztük, hogy milyen jópofa piros karikák (az én családomban ezeket úgy hívtuk, hogy bumbikák) vannak a maci arcán, biztos sokat szaladgált a suliban. Aztán mikor már több napja nem akart elmúlni a pirosság és a mohamanyi arcán is megjelent, kicsit gugliztam és kisütöttem, hogy akkor az úgy nevezett lepkehimlőn esett át a család mostanában. (J. betegecske volt és fájt a torka, a manyikának is, csak neki nagyjából meg se kottyant, én ugye egy napig lázas voltam múlt héten.) Na de ez már lecsengett ezek szerint. Az éjjel fülfájással ébredt és ébresztett a maci, szerencsére napközben már nem fájt semmilyen és úszni is elment(ünk) végül. A mohamanyi pedig addig addig nyalta be a mosatlan kezét, meg is lett a következménye. Inkább nem megyek részletekbe, maradjunk annyiban, hogy undi és eléggé erőt kellett venni magamon a szükséges intézkedések érdekében.

Mivel az éjszaka ilyen zajos és nyűgös volt, ma eléggé zombi üzemmódban hoztam le a napot. Szerencsére A. is jött úszni, úgyhogy nem csak pancsoltattam, hanem én is úsztam jópár medencét, ahh, a mozgás… A holnapi munkanap (és délutáni sportakciók) gondolata nem hoz igazán lázba, de talán jobb lesz gyorsan lefeküdni, mert ma én vagyok az éjszakás.

Vikkend

Elmesélem a hétvégénket, azon túl, hogy örvendeztünk a fűtésnek. Tegnap igazából nagyon meleg volt kint (már több napja készülök felhozni földet – milyen jó, hogy komposztálunk – és elültetni a tavalyi paradicsommagokat, de még mindig nem került sor rá). Átjött E. játszani, sütiztünk, megkínáltuk F. szomszédot is, aki átpasszolt nekünk pár Kallaxot a garázsba. Aztán elmentünk bicajt venni J.-nek Herrschingbe és ha már ott voltunk, kicsit sétáltunk az Ammersee partján is. Attól eltekintve, hogy a gyerekek végig nyígtak és lehetetlenül viselkedtek, elég jól telt. Tegnap este “Fleishman is in trouble”-t néztem (nagyon belejöttem a sorozatnézésbe, a “The Bear” után megnéztem a “Fargo” 5. évadát a múlt héten), reggel aztán felkerekedtünk és elmentünk A.-hoz meg Z.-hez Augsburgba. Szép ködös tájon át mentünk fél órát és nagyon kedves brunch-csal vártak, a lakásuk kicsit emlékeztet a mi első lakásunkra, kicsit meg a nagybátyámék összes lakására (főleg a letisztult formák és a szép tárgyak), hogy a lányt idézzem: “Tipikus erdélyi értelmiségi lakás, ugye?” Sajnos a kölykök megint szörnyen kiviselték magukat szerintem – A. elnézőbb volt velük, monjduk nekem ettől is el tud szállni az agyam. (Note to self: máskor vigyünk nekik játékokat vagy könyveket, bármit.) Aztán kicsit körbevezettek a környékülön, két csapatba oszlottunk, ők elmentek pingvines mozit nézni, mi egy Disney alkotást… Aztán még kicsi séta, hazajövés, itt további idegeskedések, játszás, fektetés. Még nem vagyok teljesen egészséges, de máris sokkal jobb a helyzet. Csak a munkahéthez nincs semmi kedvem. Oh well.

Wellness at home

Tudjátok, mi a világ legszebb hangja? A fűtés surrogása!
Elfelejtettem, mennyire komfortos érzés a mosogatástól/zuhanyzástól kirücskösödött bőr az ember ujjain. Máris elálltam abbéli terveimtől, hogy kisebb vagyonért aludjunk idegen helyen, miközben kint esik a hideg eső. Betolunk egy adag IKEÁs husigolyót a sütőbe és örülünk, hogy lyuk van a indul a szokásos hétvégi program.

A Golf-áramlatos hírek margójára

Már megint úszómedencés hoteleket nézek a hétvégére, ugyanis az éjszaka odalett a kazán, úgyhogy nincs sem fűtés, sem melegvíz. Megvette ugyanis F. az új adag olajat, de a szerelő elfelejtette kikapcsolni a kazánt a művelet alatt és most várunk valami új alkatrészre, ami vagy holnap ér ide, vagy hétfőn. Egyből belém hasít az összes didergős gyerekkori élmény, pedig nem az erdő szélén nőttem fel egy vityillóban, csak épp voltak hetek (hónapok), amikor még “nem adták meg” a fűtést, esetleg “már elvették”. A maci sajnos még mindig beteg félig, a mohamanyi sem teljesen egészséges. F. felhozott egy radiátort, az a gyerekszobában már feltornászta a hőmérsékletet 19 fokra. A hálóban 17.5, A. szerint pont annyi kell aludni, haha. Ő a kisszobában a számítógépeivel fűt. Nappal szerencsére besüt a nap, délután mozogtunk kint a gyerekekkel, a konyhában elviselhető a hőmérséklet a főzéstől. Tollúkabáttal és gyapjúzoknival valahogy eltelik ez a pár nap, még jó, hogy az irodában legalább meleg van.

Days of our lives vol. 6124

A. tegnap lebetegedett, instant arcüreggyulladás – szerinte az uszodában víz ment a fülébe. J. is elkezdett krákogni a napokban, éjjel köhögött, délelőtt hazaküldték a suliból. Közben L. kollegina férje és kisfia is beteg, úgyhogy én ezalatt próbáltam nagyon helytállni az irodában, de közben már azt futtattam, hogy milyen tennivalók maradnak holnapra (sajnos sok). Aztán ma délután már a mohamanyi torkában is felfedeztem egy szép kis fehér mezőt, úgyhogy altatás után megpróbáltam előre dolgozni a határidős ügyeket, miközben D. meg F. a pincében az éves farsangi bulijukat tartják épp. (Volt megint vicces műsorszám az udvaron, most amerikai focisoknak és cheerleadereknek öltöztek a pasik, jó kis koreográfiát nyomtak le, hát tudnak élni!) Szóval a holnapi nap iroda helyett a nyuszi bácsihoz fogunk elugrani, olybá tűnik. Kérdés, hogy J. megy-e suliba (farsangi bulijuk lesz), de nekem is kérdés, hogy kinek adom át azt a tíz különböző dolgot, ami holnapra meg kell legyen, mert már arra is nehéz lesz időt találni, hogy átadjam egy beteg és nyűgös baba mellett.

Reggel még úszómedencés szállodákat néztem a hétvégére, de lám, a szerencse forgandó kereke…

Végre

Elmesélem, milyen volt a szabadnapom. Végre sütött a nap és egészen tavasz illat volt! Hirtelen felindulásból elkezdtem szembenézni a teraszon hősi halált halt tavalyi virágokkal (megmondta Family Maker, hogy nem kell parázni, csak cserélgetni a pozsgásokat! Na de a memót, hogy mikor kell kidobni őket, sajnos nem kaptam meg) és a szerencsére épp új hajtásokat hozó loncokkal is. Reggel terápia-szessön volt, és mindig meglep, hogy ahányszor rámtör a “nincs kedvem ehhez, fölösleges pénzkidobás”-hangulat, utána általában kivételesen hasznosnak és izgalmasnak bizonyul a beszélgetés. Utána elrohantam a J. félév-kiértékelő beszélgetésére a nagyon jó fej tanító nénivel, hazafele bevásároltam és vettem pizzát ebédre. Aztán becsomagoltam a K. (J. sulis havere) ajándékait és már indulhattam is a mohamanyiért, akit vittem zenesuliba, a fiúkat (J.-t meg a szicíliai haverina kisfiát) meg elszállítottam a buliba. Aztán vissza a zenesulihoz, előtte még negyed óra játszótéri trécs H. haverinával (ovis barátnő anyukája), hazaszállítottam a babát, ügyintézések, háztartás, játszás, vacsora. J. csak este 8 körül keveredett haza, még jó, hogy a tanci előre jelezte, hogy elnéző lesz, ha nincs meg a házi feladat, hát hm…

A nagy poén a K. szülinapi ajándéka volt. Mondta a szicíliai haverina, hogy beszélt az anyukával és örülnének praktikus ajándékoknak. K. sportos gyerek (bár kicsit Lusta Dick-re emlékeztet a Macskafogóból, de azt hiszem csak a nagyon kerek feje miatt) és mindig susogós tréning-szettekben látom. Úgyhogy amikor megláttam nagyon leárazva egy fekete Adidas-tracksuit-ot, gyorsan le is csaptam rá. Egy kis Legót is csaptam hozzá, hátha nem tetszik a cucc, legyen legalább valami örömteli is. Aztán J. ma este nagy derűsen mesélte, hogy érdekes, K. szinte csak ruháhat kapott mindenkitől: pizsomát, “házinadrágot”, tőlünk meg ezt… Szegény gyerek, nem tudom bemérni, hogy nagyon csalódott-e. (Egyébként a zsúros bejegyzés kapcsán szót érdemel, hogy hogy oldották meg ők a dolgot: csak pár barátot hívtak egy hétfő délután – mert tegnap focimeccsük volt a fiúknak, játszottak, spagettit ettek, kész. Szimpatikus.)

Firsts

J.-nek ma volt élete első meccse, mármint egyesületi színekben. A mohamanyi pedig megtanult fütyörészni – egyelőre befele szívja a levegőt. Cukik.