Random vonalkás

– Megvolt az utolsó munkanap. Sütöttem egy epres-rebarbarás pitét (linzer style! nagy siker volt), kaptam ajándékot utolsó mohikán kolleginától meg grumpy old man M.-től (előfizetés az SZ négy hétvégi számára, aww). Megírtam búcsúmailem a művészeknek, még az ex-főnöknővel is volt levélváltás véletlenül, megköszöntem neki is a lehetőséget, ha már.
– Ma ünnepnap van, úgyhogy bár csütörtök, igazából szombat, de tkp. vasárnap, mert minden zárva van. Kicsit fura. Szerencsére jó az idő, sajnos nélkülem volt meg a délelőtti kimenő, valami fájin homokozóban markológépezett a gyermek pár órát, amíg én levest főztem meg felporszívóztam 5 perces etapokban.
– Éjjel nem nagyon tudok aludni, vagyis kb 1o-től 3-ig van egy etap (igen, ezért nem nagyon találkozunk A.-val kettesben), aztán éberen kóválygok pár órát, nézegetem a hasgörcsöket, idegeskedek ezen-azon, aztán reggelig forgolódok, szenvedek a gyomorsavtól, hallgatom a J. egyre intenzívebb nyekergését. Talán emiatt is vagyok kissé indiszponált napközben.
– A másik dolog, ami miatt indiszponált vagyok, hogy vasárnap óta nem volt lehetőségem rendesen beszélgetni A.-val, ki tudja mikor lesz egyáltalán. (Ha meg igen, akkor az ügyintézésekig jutunk el kb.) Utálom, hogy teljesen J.-nek van alárendelve minden (és mi kényeztettük el, persze), egymáshoz már sohasem szólunk, ketten nem csinálunk semmit, igény pedig mintha csak bennem volna rá. Ha meg előhozakodok ezzel, akkor én is csak egy plusz elem vagyok a teendős listán, nyilván. (És minél hisztisebb vagyok, annál kevésbé vonzó a társaságom, haha.)
– Közben haladok a mindenféle cseklisztekkel, ügyintézésekkel. Hétfőn lesz A. térdműtétje, kisakkoztam a menetrendet, már csak az a kérdés, hogy hogy jobb A.-nak lábadozni: ha itt vagyunk és tudok segíteni amiben kell, cserébe itt lóg rajta J. is, vagy ha tud nyugodtan heverni, cserébe az sincs, aki hoz egy pohár vizet neki? Ráadásul kedden meg délig van a bölcsi csak, hm.
– Igazán érik egy poszt J.-ről, aki a két pólus (übercukiság meg elviselhetetlen hiszti) között ingázik egész nap, meg a második terhességről úgy általában. Most, hogy beléptem a 34. hétbe, még inkább finiss-jellege kezd lenni, előre nosztalgiázok már a jó kis görögdinnye után.

Great

J. akkora nagyjelenetet produkált ma reggel bölcsibe vivéskor, mint utoljára kb. a beszoktatás alatt. Végül a bölcsis néni kellett valahogy lefejtse rólam.
A. érzelmi intelligenciája vetekszik egy kisiskoláséval.
Nem baj, úgyis rég bőgtem ki magam.

Tegnap

Hát nem volt egy nagy siker a tegnapi nap.

Délelőttre két célkitűzésem volt: elhozni egy csomagot a postáról és elnézni végre a klímatüntetésre. Mikor rájöttem, hogy a tüntetésnek két fázisa van: a téren álldogálás és a felvonulás, és elgondoltam, hogy egyik sem menne túl jól, arra jutottam, hogy majd akkor odaközlekedek a végére és szépen megmártózom a tömegben, hangulatban stb. Oda is közlekedtem, de sajnos töküres volt a tér – elszámoltam magam olybá tűnik. Nem baj, gondoltam, a postát még pont elkapom, mielőtt indulni kéne a bölcsibe. A postán akkora sor volt, hogy kilógott az épületből, úgyhogy fel is adtam, hogy ne késsek el.

A délutáni terv a vizes játszótér volt J. barátnőmmel (át kellett adnom neki egy kis csomagot, amit hazaküldünk), tehát focizás, fagyizás, éljen a jó idő. Kedves fiam viszont azzal fogadott a bölcsiben, hogy ő nem akar jönni, “Nem kell a fagyi!”,  ő még maradna játszani. Amit persze nem lehet. Úgyhogy következett egy nagyjelenet mindenki örömére, J. őrjöngött, üvöltött, cibálta a nadrágomat, ütött, karmolt. Aztán nagy nehezen kihurcoltam, belekönyörögtük az utánfutóba, végigordibálta az utat a játszótérig, ott pedig kipattant és vidáman elnyargalt a fagyishoz, aztán nagyon jó kedve volt egész délután.

A barátnőm kedvesen (kegyesen?) focizott meg homokozott vele, arra járt K. (másik ismerősnő) is, üldögéltünk, játszodtunk, jó volt. Egész addig, amíg a telefonomat le nem sodortam az asztalról. Sikerült annyira szerencsétlenül esnie, hogy egy kavics telibekapta a kijelzőt, ami persze szanaszét tört. Annyira kompromittált szegény érintőképernyős funkció, hogy enyhén szólva használhatatlan lett. Először csak hümmögtem, hogy jobb, hogy nem történt nagyobb baj, de J. barátnőm annyira szívére vette (“Tudom, milyen szörnyű érzés!”), hogy egy idő után engem is megcsapott a tragédia szele. Szerencsére A. nem látja ennyire vészesnek a szitut, rendelt gyorsan új kijelzőt, azt mondja, felszereli pikkpakk, kész. Na lássuk. Azért kicsit nyomott volt a hangulatom.

Ennek megfelelően azt álmodtam, hogy mindenki megharagszim rám, összeveszett velem, inkompetens vagyok (de minimum ügyetlen). Kenjük a frontra az egészet, jó?

 

Közelebbről

“Well that escalated quickly”, mondhatnám. Valahogy az történt, hogy már csak két munkanapom van hátra. Addig-addig sakkoztam a szabadnapokkal, hogy hét darab maradt így a végére. Egyrészt: micsoda pazarlás, milyen jókat kirándulhattunk volna ezekből. (Ugyan, ugyan, A. is szabadot kellett volna kivegyen ahhoz.) Másrészt: milyen szuper, hogy megkímélem magam még egy-két hét szorgos hétköznaptól, mert mostmár kezd igazán fárasztó lenni. Legyűröm ha muszáj (sőt, J.-t is én vittem most két reggel, mert nagyon esett és nem akart senki szétázni biciklin reggel – szerencsére J. imádja az esőszerkóját, a pocsolyában ugrálást és az új esernyőjét), de délutánra már teljesen kész vagyok, görcsöl a hasam, ha nem pihenek eleget stb. Így a finissben még szorgoskodtam pár kört, de mostmár tényleg csak pár dolgot kell befejezni. Holnap lesz az utolsó közös napunk J. kolleginával, akivel egyszerre kezdtünk, meg a szintén terhes druszámmal, aki csak két héttel van mögöttem, mégis alig látszik rajta valami. (Talán, mert az indulósúlya szinte a duplája volt az enyémnek.)

Ma elbúcsúztattak minket, ami vicces, mert a két régebbi kolléga épp beteg volt, úgyhogy a két szemi-új főnök és a kolleganőm leendő utóda volt a díszes társaság. Attól még kedvesek voltak, torta, quiche, csokréták, minden. Fura lesz kiesni ebből a kis közösségből – mondjuk szétesik magától is, hamarosan csomó új ember kezd majd, meg nem is érzem annyira magaménak az új projekteket stb. Bármennyire outsider voltam, meg szét voltam esve folyton a sok rohanástól, mégiscsak jó volt és jót tett a házon kívüli élet és társaság, hiányozni fog.

Másrészt nagyon megértem a lassításra, szuper lesz napközben többet pihenni. Nem kizárt, hogy az elmaradt bejegyzéseket is pótolom majd. Sajnos elég sok még az elintéznivaló és az erőm nagyon hanyatlóban (fújtatok, ha ki kell menni a konyháig pl.), de majd szép lassan megcsinálom a fontos dolgokat. Fun fact: A.-nak meg hamargyorsan lesz egy kis meniszkuszműtéte június elején, sajnos épp hármasban leszünk, úgyhogy kissé izgulok, de majd csak lesz valahogy. Aztán már jön anyám, meg anyósom, meg az már a legvége lesz, tépelődhetünk a neveken, hurrá!

Innen szép (nyafi on)

Jó, hát emlékszem én mindenféle kellemetlenségre az előző terhesség végéről (köszi, blog, hogy visszaolvashatok ezt-azt, mikor elbizonytalanodok), de ezt a mostani derékfájásos fázist tényleg sikerült törölni valahogy. Azt tudom, hogy gyógytornára jártam és a masszázs kicsit enyhített a fájdalmon, de az az utolsó pár hét volt, most meg hátra van még minimum 5 (de inkább 9) hét és már alig bírok mozogni. A standard “elfáradok, ha sokat járok” átment “basszus, még hány lépés, amíg lerogyhatok?”-ba. Szerintem becsípődött egy ideg a bal csípőmben (még sosem volt ilyesmim, de így képzelem el: erős, nyilalló fájdalom szinte minden mozdulattól), és most a jobbfelem is elkezdett csúnyán beállni minden megerőltetéstől. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minimálisra kezdtem csökkenteni a járást-mozgást, házban tevés-vevést, meg is látszik sajnos. Fel kell hívjam a gyógytornász helyet, hátha tudnak fogadni a napokban…

Mindez persze a hasam rettentő méreteiből eredeztethető. A tesóm azzal “biztat”, hogy neki szüléskor sem volt ekkora pocakja, hurrá. Egyébként visszanéztem a múltkori statisztikát: mostanig 4 kg plusz van rajtam, ez J.-vel plusz 10 ba.volt ugyanekkor.

Csütörtökig még itthon vagyok a hűlés miatt – kopogjam le, hogy nem lett rosszabb a köhögés (még szerencse, mert tényleg nem vehetek be semmit rá). Tegnap a nőgyógyásznál is voltunk, a kislány kb 1700 gramm, teljesen átlagos méretű, minden szuper, kivétel a több hónapja tartó kellemetlenséget, amit nem is részletezek (de a szoptatást perspektíváját is kicsit ellehetetleníti máris, sóhaj). A. most nem jött, J. ügyesen olvasgatott és ette a macigumikat, amíg engem vizsgáltak.

Na jó, csapjak a lovak közé, mer rövid a délelőtt. Épp telik a robotporszívó, mosni-teregetni kéne, ovis papírokat töltögetni és elvinni, aztán erőt gyűjteni egy utánfutós túrához, mert délután a mackó táncórára* kéne menjen (bár rögtön, miután befizettünk, ki is jelentette, hogy neki ez nem tetszik, az óra felét inkább mellettünk kezdi üldögélni – még jó, hogy csak egy hónapra fizettünk elő). Tervezek felhívni szoptatási tanácsadót is kikérdezni előljáróban, plusz gyógyszertárba kéne menni bölcsi előtt.

Be volt jelentkezve még egy vendég, szerencsére lemondta – sok fölösleges időnk és kapacitásunk most nincs. A. egyébként is tiszta ideg, tegnap megint defektet kapott és éjfélig szerelte a biciklijét a pincében.

*ami igazából játékos mozgás, vagy minek nevezzem

Vonalkás a fejleményekről

– Csodálatosan pihentető volt a két hét, amíg itt volt anyám. (Szegénynek nem annyira mondjuk.) A testem nagyon hálás, hogy pihenhetett – a görcsök szinte teljesen eltűntek, egyéb kellemetlenségek (szia, gravitáció! szia meghűlés!) persze vannak, de ez mellékes.
– A mellékes hűlés mindjárt egy hete tart. A. kezdte a krákogást reggelente, aztán J. taknyolt pár napot, aztán nekem meg anyámnak elkezdett fájni a torkunk, ő mostmár otthon köhög, én megakadtam a masszív taknyolás fázisában. (És nem segít, hogy még a növényi alapú Sinupretet sem ajánlják per pillanat.)* Húz a fejem és nem vagyok egy guszta látvány sajnos, ráadásul a számra is visszatért a rég nem látott Angelina Jolie-jellegű ekcéma, hurrá. Ma szombat, ha hétfő reggelig nem áll be jelentős javulás, akkor azt hiszem még kicsit maradok betegállományban. Nagyon szeretném elkerülni az antibiotikumot.
– A mobilitásomról: elérkeztem lassan a padtól-padig fázisba. Tegnap kirándultunk kicsit (mert itt vannak G.-ék pár napra) Prien am Chiemsee-re és a Herreninselre, hát eléggé matekoztam végig a lépésekkel. Egyrészt fáj a derekam mostmár a hosszasabb járástól (és fekvéstől és üléstől és mindentől), de főleg nem akartam fesztíteni a húrt és megkockáztatni, hogy estére megint görcsöljön a hasam. Na de mindenre van megoldás: lassú séta, vagy lovaskocsis luxusrövidítés a kastélyhoz, vagy 8 euróért taxi visszafele a fél óra séta helyett, szóval nem volt gond.
– Szóval itt vannak G.-ék három napra, a látogatás mottója kb. “sör, kolbász, vihogás és városnézés” – soha rosszabb vendégeket. A hatéves keresztlányunk még mindig nagyon cukin játszik J.-vel. Érdekes egy helyett két kis táskarádióval az élet, mindketten ordibálva kommunikálnának a legszívesebben, úgyhogy este méltányoljuk a csendet, mikor ügyesen lefekszenek. Tegnap nagy Splendorozás volt, de akárhogy cselezünk, nem sikerül A.-t megverni ebben sem. Ma esős idő van, az egyiptológiai múzeumba mentek, aztán játékbolt, ebéd, ilyesmi. Én egyelőre itthon gyógyulok, majd valamikor betársulok.
– Fájó szívvel kihagytam a szerdai munkaeseményt, ami eredetileg az én eventem lett volna. Máris megcsapott a szele annak, hogy időnap előtt kiesek ebből a kis közösségből, a projektekből stb. Ugyanakkor figyelem, hogy már egy ideje teljesen más üzemmódban vagyok, készülök, nem köt le semmi igazán, szóval lehet, hogy nem is baj, hogy már csak pár munkahét maradt. (És így is kérdés, hogy hogy fogom bírni a sima hétköznapokat.)
– Az egyik nagy akció a napokban a babaruhák (részleges) begyűjtése és szortírozása volt. Még mindig várok egy adagra, remélem abban főleg újszülöttdoglok lesznek, mert a nagyobb méretekből több van.
– Még mindig megy a vacilálás a név körül.
– J. tegnap spontán idejött és elkezdte simizni meg puszilgatni a hasam, egészen meghatódtunk. Több átaludt éjszaka is volt mostanában (meg 1-2 kiakadásos jelenet, semmi különös, csak feszegeti a határokat, nyomkodja a gombjainkat stb.)
– Hálistennek a múlt héten felpakoltunk pár cuccot ebayre (A. csónak-cipői, szevasztok! van még belőlük vagy 80 pár, rengeteg helyet elfoglalnak a debaréban meg pincében), elajándékoztunk dolgokat, mindegyre fordulok a ruhás konténerekhez és még így. Sincs. Elég. Hely. Arrrrgh. Sokkal rigurózusabban kell folytassuk a szelektálást asszem. (Ja és elpakoltuk a maradék pelenkákat is a háztól, hurrá!)**

*meg gondolom a tegnapi hajókázás sem segített, de arról nem tudtam lemondani sajnos.
**kivétel a moshatók persze, azok várják a bevetést.