Lassan & méltóságteljesen

Ezen a héten már szuperintenzív a gyógytorna: heti 3 alkalom, alkalmanként 1 órás edzés súlyokkal (felügyelet mellett: 3 betegre jut egy gyógytornász, ami szuper, mert fél szemmel mindig lesik hogy mit csinálsz és azonnal korrigálnak ha szükséges), plusz a félórás egyéni kezelés, vagyis elektro és a masszázsnak nem igazán nevezhető, manuális nyomkodás. Gyorsan le is foglaltam az időpontokat március végéig, hogy tényleg folyamatos legyen ez az intenzitás mert nagyon gyorsan betelnek a helyek. A hétfői alkalom után kicsit nyekeregtem a nagy megerőltetéstől, de ma, négy napra rá már sokkal jobban érzem magam. Egy ideje azon vagyok, hogy minden egyes lépést helyesen (vagyis egyenes lábbal) tegyek meg, ami elég nagy erőfeszítés. Sokkal gyorsabban és fájdalommentesebben haladok ugyanis ha hagyom, hogy a térdem egy kicsit befele forduljon. De az zsákutca, úgy tűnik, tényleg a tudatosan helyes járástól ettől állnak helyre az izmok-inak-szalagok, nem beszélve arról, hogy amióta figyelek erre, szinte teljesen elmúlt a hátfájás is. Úgyhogy nagyjából úgy közlekedek, mint egy fűzős úriasszony, aki sorban áll úrvacsorát venni –  a tempóm is kb. ennek felel meg. Persze elég hamar elfáradok így (fejben is, ahogy a Belga is megírta), az implantátum környékén elég erős és fájdalmas nyomást érzek minden lépésnél. És jó kérdés, hogy tényleg a fém irritál-e vagy mást is jelent… Meg recseg-ropog az  egész, de azt mondták, emiatt ne aggódjak, mert természetes hogy minden “keresi a helyét” odabent.

Három gyógytornász csaj foglalkozott velem eddig az új helyen, mind a három teljesen más karakter. A harmadik, akivel tegnap találkoztam először, teljesen új gyakorlatokat mutatott, mint a többiek. (Például ugráltam – vízszintesen, egyelőre csak 8 és 16 kg súllyal, de nagyon vicces és élvezetes volt.) Fura arca van ennek a  lánynak, enyhe fordított harapással, meg elnőtt, nem túl nőies rövid hajjal. Nagyon kedves és udvarias, tisztelettudó és profi. A karja pedig tele van sebhelyekkel: régebbi hegek és egészen frissnek tűnő foltok, mintha valaki cigarettákat oltott volna ki a bőrén.

A “bóti” gyógytornán kívül meg megy tovább az itthoni program, sok szobabici, talajtorna, tükör előtti nyújtó- és stabilizáló gyakorlatok. Tegnap egy órát szobabicikliztem (800 kj, eddigi rekord! éljek, éljek!). A sok Agatha Christie pedig meghozta hatását, mert egy kész krimit álmodtam az éjjel bosszúval, hamis identitással, utazással, csattanóval.

Köszöntsük ezt a gyönyörű reggelt haszontalanságokkal

Mostmár biztos, hogy könnyebben le tudok mondani a reggeli kávéról, mint a reggeli tornáról. Olyan vagyok, mint egy régi motorbicikli, amit meg kell burrogtatni párszor, mielőtt megindulna.

Vicces ez a nagy szakáll-comeback (gondolok itt pl.  Todd Terjére, meg a kanadai bobos Justin Krippsre, a Gus Gus-os csávóra stb.), lám az én családomban vannak olyan férfiak, akik már lassan 40 éve folyamatosan trendik, háhá.

Livin’ large

És volt egy olyan is, hogy megálltunk egy duty free-zónában és lerohantunk egy boltot, ahogy elő van írva. Szerintem szépen ellestük annak idején a nyugatról érkező ismerősöktől a leckét, ezek a szerzemények: svájci csokik, köztük egy csilis, nyamm; egy doboz Illy kávé, igazából a szép és jól záró doboza miatt választotta A; cigaretta (nagy örömömre ugyebár, de a jó feleség nem szekálja a kedves urát, hanem várja, hogy szokjon le önként és dalolva); egy üveg barna Havana rum, mer milyen háztartás az, ahol nincs tömény alkohol? Parfümöt csak azért nem vettünk, mert az a részleg még nem volt nyitva.

Mit mondjak, szórjuk a valutát, mint a nagyok! Nercbunda talán jövőre.

“Ne félj, nem maradsz nyomi!”

…mondta teljesen kedvesen, klasszikus budapesti hangsúllyal egy kolleganő majdnem két évvel ezelőtt, amikor (két és fél hónappal a lábtörés után) elmentem Berlinbe egy workshopra és nagyon lefrusztrált, hogy nem tudom a lépést tartani (háhá! *) a  többiekkel és nem is sejti, hogy milyen gyakran idézgetjük. Az a helyzet, hogy halálosan unom én már ezt az egészet, a betegségtudatot, a parát, a konstans frusztrációt, a panaszkodást, hogy minden erről szól, de talán még a fájdalomnál is jobban unom ezt a félemberség-érzést, és mindent, ami ezzel jár. Hogy nem lehet tervezni, hogy kimaradok szinte minden jóból, hogy az élet suhan mellettem stb. Most megint egy ilyen nyűgös időszak van úgy nézem. Ebben benne van az  is, hogy a lábam elég rosszul bírta a macskaköves, meredek sikátorokat és a havon caplatást (wá, mennyit izgultam, hogy elvágódok vagy elüt valaki a  pályák aljában).  Meg az is, hogy már alkalmazkodok olyan prímán másokhoz, mint rég, és egy hét sok idő, ha a mások időbeosztása és ritmusa szerint kell élni, pláne ha az ember nem tejlesen fitt, de ezt is szégyelli emlegetni folyton stb. (A.-nak esedékes a szoboremelés egyéb ügyekben, de főleg azért, mert ezt ilyen jól viseli.)

De összességében jól telt, rengeteget kacagtunk a gyermeken, aki kitartóan szórakoztatott mindenkit, többek között rákattant egy Piedonés filmre és rögtönzött nekünk néhány verekedést, aztán lefekvés előtt a tévét is megpuszilta. És szeretem én Olaszországot, elnézem nekik a 3-4 órás sziesztákat délután, amikor minden egyes boltot bezárnak, meg a szörnyű TV-adóikat az összes harsánykodással meg “wuwuwu”-val, bár tény, hogy slamposak és megúszósak (nem es csoda, hogy a románok Franciaország helyett jobb célpontnak találják Olaszországot). De hát a táj, a klíma meg az ételek kárpótolnak mindenért.

Kis zárójel: volt mellettünk egy kis kocsma, utolsó este beléptünk A.-val és elég jó műsort kaptunk. A kocsmárosné felvette a rendelést (nem fáradozott itallappal és mi sem a  márkák megnevezésével – kaptunk egy kis bort, kis sört meg kis vizet összesen 3 euróért), közben a néni férje a középső asztalnál zöldpaszulyt pucolt, fel sem nézett. Egyenként érkeztek a gyerekek meg unokák, fokozódott a kiabálás, ugráltak a gyermekek, egy szőke kislány bőgött, a nagymamája üvöltve vigasztalta: “Principessa!”, egy egészen pici kutya pedig kicsit távolabbról figyelte őket, amíg vacsoráztak.

Azért most kivételesen nagyon örültem a hazaérkezésnek, remélem a normális ritmustól kicsit helyreáll a testem. Itt időközben kitavaszodott, látványosan hosszabbak a nappalok. Sürgősen visszafogom magam főzésügyben és kicsit többet tornászok ha már ugrálni nem tudok, a torna nem árthat ugyebár. Az izgalmas munkaügy, ami túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen, tényleg nem jött össze. Viszont elindított más szálakat, ha nem vagyok nagyon béna, akkor tényleg lesz belőle valami.

(Meg van a gyász, de az egy másik törénet.)

*de nem ilyen

Sízünk

Erôs túlzás. A többiek síznek, én csorgatom a nyálam. De még így is nagyon jó itt, a táj gyönyörû, a városka (falu?) aranyos. Ma vörösbort vacsoráztunk kb. tízféle sajttal most meg eljöttünk egy kocsmába, hogy A. nézzen egy kis focit én meg internetezzem ki magam, mert a szálláson nincs. Van velünk egy szuperokos ötéves is, nagyon szórakoztató. (Nem a kocsmában van velünk, eddig alszik.) Holnap délután elmegyünk valami ôsrégi fürdôbe. 

Nagymamám meg elreppent.

Note to self

Előfordul, hogy hosszú várakozás után becsúszik egy szakmai ügy, konkrétan egy kérés vagy feladatocska, aminek rettentően örülök, aztán 2 perc alatt rágörcsölök és utána elkezdem halasztgatni a válaszadást (mert szeretek szenvedni, persze!). S amikor meg végre ráveszem magam a válaszra, beindul valami gépezet és elkezdenek özönleni a levelek, lesz életcél, adrenalin, minden a helyére kerül. Milyen jó lesz, ha leszokok majd a halasztgatásról! Na akkor megyek is dolgomra. S holnap a hegyekbe, juhú!

Munkaügy

A pacsirták v. baglyok-ügy margójára még annyit, hogy fel tudok én kelni reggel 7-kor, csak délelőtt 11 körül teljes köd borul az agyamra és nem vagyok jó semmire, hacsak be nem iktatok egy szundit (s hétközben ez azért nem való ugyebár). Apropo, a múltkor elszámoltam, kerek egy hete nem kávézok (Köszönöm! Köszönöm!), a hajnalban kelésen kívül eddig nem volt semmi gond.

Na, a munkaügy: itt láttam az első nem barátságos német hivatalnokot. Bevándorló volt egyébként, vicces, hogy a személyzet 90%-a akcentussal beszél (meg az is vicces, hogy a Jobbörse nevű belső rendszerükön szinte elsőként a saját munkaajánlatukat dobja ki, amelynek mottója: “Te is stresszes helyzetekben teljesítesz a legjobban?”). Miután az ember kiállja az első, bejelentkező sort és szörnyülködik egy kicsit a többi sorbanállón, elküldik egy másik zónába, ahol mindenkinek felveszik az adatait. Itt találkoztam a nem túl lelkes nővel, aki nem nagyon vette figyelembe, hogy csak tanácsadást kérek és egyből fel is pakolta az adataim az álláskeresők közé. A következő szint már egy rendes beszélgetés volt. A pasi meghallgatta a történetem és töredelmesen bevallotta, hogy rajtuk keresztül szakmában elhelyezkedni nem fogok. Viszont szerinte jól jönnének nekem mindenféle áthidaló megoldások, vagyis részmunkák, amíg fel  nem épülök teljesen, legalább szerzek pár tapasztalatot s széjjelnézek a munkaerőpiacon, illetve bekerülök a rendszerbe, ami azért jó, mert ez már beszámolódik a nyugdíjalapba. Jó alaposan megdícsérte a nyelvismereteimet és a kellemes lényemet (háhá), meg hogy mennyi mindennel foglalkoztam azon az egy szem munkahelyemen. Van náluk művészeti alosztály is, a jövőben majd felhívnak és lesz egy találkám valakivel arról a részlegről is. Egyelőre összedobott nekem egy onlájn profilt és aktiválta is (mondjuk díjaztam volna, ha megkérdez mielőtt aktiválja, ez így közvetlenül egy hét vakáció előtt egy kicsit hülyén adja magát). Az biztos hogy részmunkaidős valamit keresek, de ebből is vannak különböző kategóriak: heti 15 alatti, 15-20 és 20-25 közti óraszámú munkák. Első körben valami eladói munkakört javasolt, amihez volna is kedvem őszintén szólva (egy nyarat átdolgoztam Amerikában és a kedvenc munkám ott az éttermi kasszásnősködés volt, és akkor még nem beszéltem a gyerekkori ábrándról, hogy ha nagy leszek én is kasszásnő leszek Vásárhelyen a Dácsiában – volt ott egy szőke, dauerozott hajú, búzavirágkékre festett szemű nőci akire emlékszem, de asszem inkább a kasszagép tetszett:  hatalmas mechanikus szerkezet, nagy, fényes kékesszürke gombokkal, mmm). Aztán észbe kaptunk hogy az nem jó, mert biztos sok álldogállást meg jövés-menést jelentene, egyelőre valami statikusabbra lenne szükség. Úgyhogy valami irodai papírtologatás lesz, már látom. Kapásból talált is egy olyan kiírást, ahol kelet-európai nyelvek ismerete előnyt jelent, úgyhogy írok ezeknek és megkérdem, hogy mi a minimum óraszám, mert 20 fölé nem szívesen mennék. A hátulütője az egésznek, hogy – ha jól értem – mostantól köteles vagyok minden, a munkaügy által javasolt állásra néhány napon belül jelentkezni (vagy megindokolni, hogy miért nem jelentkezek), és elszámolni nekik a keresgéléssel, vakációimmal stb. – végülis pont ezt nem a kartam, de mostmár mindegy. Első körben tehát írok ennek a cégnek, meg néhány színháznál rákérdek, hogy nincs-e épp szükségük egy ilyen kis pót-irodai-arcra, bár tudom, hogy az esélyek haloványak.

Hát így.  És milyen örömteli, hogy a teljes magyar internet együtt örül a csíki Miklós Edit sikereinek. Külön jót vigyorogtam a harmadik fényképen, ami úgy látom, az egykori tömbházunk tetején (vagy valamelyik szomszédos tömbház tetején) készült, ide jártunk napozni a nővéremmel zsenge ifjúságunk idején, főleg szezonon kívül, mikor még vagy már nem volt nyitva az IPIC strand.

“Keresd a jót!”

Persze, mert mindig csak a panaszolkodás, s a zsörtölődés (s a nemtőrődömség s a nemakaromság stb.), írjak a jó dolgokról is. Számos egyéb pozitívum mellett azért is sikerült igen jól ez a mi kis érdekházasságunk, mert A. zenei ízlése mindig is mély hatást gyakorolt rám. S most sincs ez másképp, pl. épp az esti szobabiciklizést abszolválja valami nevetségesen jó mixre a túlsó szobában. De tényleg, annyira jó a zene, hogy nagy kedvet érzek bulizni menni, pedig ez mostanában azért nem volt jellemző.

A másik mai jó: bicikliztem egy kicsit, szeptember óta először. Elmentem a Liduba! (Ezen, hogy Lidu, végtelenül jól szórakozok, ahányszor eszembe jut.) Csak keveset és óvatosan, de nagyon jól esett. És hamarosan itt lesz a tavasz és lehet megint kirándulgatni és várost felfedezni, hüdejóóó! Aztán a mai napból néhány óra azzal telt el, hogy rákattantam egy onlájn nyelvtanuló programra és políroztam a nem létező az alapfokú francia nyelvtudásom. A macska fekete. Az almák pirosak. Én egy gazdag fiú vagyok. (Igen, ez is a nagyon ráérek-kategória, én kérek elnézést.)

A lakás még otthonosodott egy fokot, azt hiszem kezdjük végérvényesen belakni. Egyúttal egyre furcsább, hogy nincs a közelben sem család, sem barátok, nincs se spontán vizit, se közös vacsorázás. Kicsit olyan, mintha felkapott volna a forgószél, kikapott volna a meghitt kis közegből és ledobott volna Kansasban, a (szociális) préri közepén.

Holnap megyek második körre az Arbeitsamtra, reggel 8-ra rendelnek oda mindenkit, aztán gondolom kígyózó sorok is lesznek, de nem baj, szokjuk csak a való világot!

Nyaff

Hat napja ittam meg az utolsó kávét (- mármint koffeintartalmút). Négy napja brutális derékfájás a műsor. Lehet, hogy elmúlna a koffeintől?

Tegnap meglett a k*rva függöny egyébként. Ketten csináltuk végül és nem lett tökéletes, de pont így lesz jó, illetve nem fogom elölről  kezdeni semmi pénzért. És hazakerült az ebayes perzsaszőnyegecske, hát nagyon vicces, meg kell szokni.

Az történt egyébként, hogy péntek reggel annyira alaposan megtornásztattak a gépeken, hogy másnap alig tudtam járni. És gondolom a bukdácsolás miatt jött megint elő a derékfájás. Úgyhogy csak óvatosan tornászgatok és persze ment az óbágatás egész hétvégén hogy én neeheeem gyóóhóóógyulooook! (Mármint én óbégattam, nem más, a felső szomszéd gyerekei ritmusra trappoltak közben.)