Melyben várost nézek és ifjonti hévvel világmegváltok

Gigászi erőfeszítések árán elértem, hogy az összes télikabátom utánam jöjjön Münchenbe, kb. fél évbe tellett. Erre tessék, tél van itt már októberben és én didergek, mert nem volt hely a csomagban csak egy kis kabátszerű lebernyegnek – ez persze nem mentség arra, hogy se sapkát, se sálat sem hoztam. Mindezektől eltekintve ma is jó kis nap volt. Az idő nagy részében buzgón osztottuk az észt S.-sel, akit rég nem láttam és sok megbeszélnivalónk volt (többnyire világmegváltás, önsorsrontás, borászat, tényfeltáró újságírás és hasonló témakörökben), különböző helyszíneken: egyre füstösödő kocsma, modernizált pingetava jellegű étterem, a Teleki Téka (na jó, ott inkább hallgattuk a tárlatvezetést), egy vízipipázós bűnbarlang brutális piros tapétával és gyanús zenével. Aztán elküldtem A.-t dorbézolni a barátaival, én meg mentem J.-ékhez kipróbálni a diavetítőt és tervezgetni a szilvesztert (most épp Barcelonánál tartunk).

A mai nap nagy felismerése, hogy milyen szép is Vásárhely főtere, illetve az épületek nagy része, nem is értem, eddig miért nem tűnt fel. Fel akartunk menni a toronyba is, de a jegyeladó néni úgy ítélte, hogy a hátralevő fél óra nem elég nekünk fel- és lemászni. Vicces jelenség volt ez a néni a kis fülkéjében, előbb telefonált pár percet jó ráérősen, aztán szemmel látható élvezettel jól helyrerakott minket, hogy hát az nem úgy van, hogy oda csak úgy felmászunk… Na, majd holnap esetleg.

Mostan gyerekkori filmek futnak

Aztán meg ilyen is volt ma, hogy kicsit megjártam magam a nagyszüleim kertjében (ahol minden kis tárgy meg fa eszembe juttat ezer dolgot, mer ez az én Madeleine-sütim, azér), felszedtem a frissen hullt almát, elsepertem a diófaleveleket a járólapokról, lehordtuk a muskátlikat a pincébe telelni és szedtem egy csokor ibolyát. Hideg volt, de sütött a nap és jól esett tevékenykedni a kertben (és csak egyszer-kétszer bőgtem el magam majdnem, de mégiscsak jól esik ott lenni és felkészülni arra, hogy következőkör talán már nem lesz meg a ház meg a kert), külön jól esett, hogy bírtam gond nélkül. Gyönyörű, leves eperalmákat szedtünk és vittünk este barátoknak látogatóba, a csokor ibolyát pedig J.-ék kapták, akiknek a kislányát a tegnap kereszteltük és szégyenszemre nem vittünk virágot – hát most pótoltuk. Az ajándék legalább jól sikerült: diavetítő, 10 klasszikus diafilmmel: Vuk, Pom-Pom, Vízipók, Berzsián, magyar népmesék stb. Elég sokáig vaciláltunk, hogy jó ajándék-e még a diavetítő, vagy a mai 2 évesek, akik a Bogyó és babócát már enkezűleg kapcsolják be anya mobilján, már nagyon nem tudnak mint kezdeni vele. Remélem, majd beszámolnak a kedves szülők.

Mereng

Lám, milyen hamar felvettem én is a nyugati tekintetet, azon kaptam magam, hogy feltûnik, hogy itthon minden lehetséges felületet beborítanak különféle reklámokkal (molínók a helyes szakkifejezés?). Tudom, hogy kampány van, de azért kicsit soknak tûnik ez a vizuális burjánzás és kéretlen infodömping. A másik dolog ami kiakaszt zavar, hogy továbbra is hatalmas füst van minden kocsmában és étteremben is, mindegy hogy az ember épp eszik vagy kisgyerekkel van stb. Értem én, hogy szarul van kitalálva a  rendszer, de ez az egyéni felelôssége mindenkinek, aki rágyújt zárt térben és nem egyedül van. Aztán ugyanezek az emberek szidják a szar rendszert, hm. Rejtély, hogyan és fôleg, miért szívtam olyan sokáig a mások füstjét. (Mert nem volt más választásom, azért. Illetve haza is mehettem volna, haha.)

(Ezt még 5 napja írtam, a vonaton)

3 nap Hawaii fejében néhány óra szívás semmiség, azt hiszem. A hétfő is hasonlóan jól telt, délelőtt ráérős kávé, tollászkodás és torna Á.-éknál, aztán ebéd E.-vel, kávézás B.-vel, családlátogátás A.-nál (gyerekvacskolással egybekötve!), este színház, további viszontlátások, majd büfézés-kocsmázás kb. 2.-ig. Amikor hazaindultunk aztán sikerült belelépni egy gödörbe a parkolóba, ez megint a bal bokámra ment (ugyanezt ficamítottam ki tavaly nyáron az anyám biciklijével, juhú). Felszínes alvás, reggel Á.-tól búcsúzás, még kis szundi, kóválygás, enyhe másnap, lábfej ropogtatása – szerencsére nincs nagy baj. Aztán kezdőtött a tortúra: lecibálni a hatalmas bőröndöt a lépcsőkön, elhúzni a taxiig, a kocsiban heveny hányinger, aztán macskaköveken hurcolászás. Adtam egy esélyt a legendás kolozsvári Tabitának, de elijesztett a tömeg és a szagok, kicsit vásárolgattam a könyvesboltban, aztán bevágtam egy jó kis másnapos-ebédet (házi sült krumpli és burger, mmm). A második kör szopás aztán azzal indult, hogy eleredt az eső és sehogy sem találtam taxit, ami kivitt volna az állomásra. E. segített végül, húztuk a fenevadot a macskaköveken, mint az amazonok, esett ránk az eső, integettünk a taxiknak. Végül összejött az akció, meglett a vonatjegy is (inkább nem gondolok arra, hogy mennyi üres hely volt a turnébuszban, hát én nem akartam felkérezkedni), sőt, a ma esti stúdióelőadásra is sikerült-forma szerezni néhány pótszéket az egyik jófej kolléga jóvoltából. Már csak 3 és fél órát kell kibírni. De van büfékocsi, olvasnivaló (áram is lehetne, de ne akarjunk túl sokat), nem aggódok.

Gyöngyélet

Kolozsvár már megint a tenyerén hordoz. Miután késett a gépem másfél órát (első fapados késés-élmény), és épp néztem, hogy aznap nem jár a busz, amit kinéztem magamnak, csodával határos módon mégis volt valaki, aki elozott kocsival a reptértől Kolozsvárra – egy rég nem látott ismerős, akivel jót beszélgettünk. Aztán színház, aztán büfé, aztán gyors lefekvés. Vasárnapra meg csupa fáin program. Nagy reggeli Á.-ékkal, aztán egy kertiparti/török lakoma egy ismerős srácnál, aki fejenként 5 lejért (kb. 1.25 euro) tábortűzön főtt lencselevessel és fahéjas töltött padlizsánnal vendégelt meg. Mindezt a központban, egy kis ház kertjében. Késő délutánig sütkéreztünk, meg boroztunk a sok ismerőssel, én pedig főleg vigyorogtam, mint a vadalma. Aztán átmentünk a leendő filmmúzeumba, ahol koncertekkel és vetítésekkel összekötött kerti ünnepség zajlott, E. meg a mérnök úr főztek szintén bográcsos curry-t és találkoztam további ismerősökkel. Kicsit átfáztunk, úgyhogy sötétedéskor hazajöttönk Á.-ékhoz, szagoltuk a füstszagú ruháinkat, majd feljött E. barátnőm egy teára. Most ügyintézés lesz (bank, telefontársaság), majd további vizitek és barátkozós programok, este színház, holnap remélem hazajutok valahogy Csíkba.

Az amatőr háziasszony kalandjaiból

A rendes asszonyka elutazás előtt főz az urának egy kis házias valamit, ezt így olvastuk a Nők lapjában ugyebár. Egész biztos hogy nagy keletje lesz a fagyasztott pizzának meg a wedges krumplinak amíg nem leszek itt, de azért gondoltam, főzök egy gulyást, az kiart, meg egyébként sem főztem még, milyen érdekes. Épp fő, ízre tényleg kiváló, csak egy aprócska hiba csúszott be: csípőspaprikát vágtam, utána a kezemmel belenyúltam, aztán egy óvatlan pillanatban megnyaltam az ujjam (mert égett, azért, mármint a csípős paprika égette, azt nyaltam le én zseni). Lángol a fél pofám!!!

Test

Most nincs idő nagyon kifejteni (mert csomagolok, holnap indulok ma meg sok rohangálás lesz még), de ha írnék, kb. erről írnék:

Két napja le vagyok akadva egy ügyön, valahogy rátévedtem egy mormon nő blogjára (eleve foglalkoztatnak a mormonok valamilyen furcsa oknál fogva, de ennek most semmi köze ehhez) aki pár éve túlélt egy repülőbalesetet és a teste 80%-a megégett, több hónapig tartották mesterséges kómában és utána nagyon sokszor műtötték. A baleset után 4 évvel hagyta abba az erős fájdalomcsillapítók szedését (mert megtudta, hogy terhes az ötödik gyerekével). Nem volt időm nagyon belefeledkezni a blogba, meg egyébként is az a csilivili műfaj rengeteg tökéletes képpel meg boldog emberrel és a fele arról szól, hogy dicsőítsük az Urat és bízzuk rá magunkat.

Egyrészt – mint ilyenkor mindig – nagyon elszégyelltem magam a piti kis fájdalmaimmal és hisztiimmel. Ez a nő rengeteget szenvedhetett és hihetetlen ereje van, amit egyrészt a hitévől merít (mindezek ellenére, döbbenet), másrészt meg, mint jó mormon, hatalmas családja van és nagyon sok ember veszi körül. Aztán később könyvet írt, meg szerepelt Oprah-nál meg kampányolgat pl. Mitt Romney mellett 2012-ben, de ez már más tál tészta.

Klasszikusan szép, sőt, cuki lány volt (és kb. 20 évesen szült 4 gyereket a szintén cuki férjének), a baleset után pedig hatalmas, lassan vagy semennyire sem gyógyuló és nagyon fájdalmas sebek fedték a teste nagy részét. Az arca teljesen eltorzult, bár ez nem jó szó, mert nem torz, szerintem szép, igazából sokkal izgalmasabb, mint a baleset előtt. Sokat ír ez a nő a testével való viszonyáról, a mérgelődésről, a szomorúságról. De főleg arról, hogy milyen fantasztikus a test regenerálódási képessége. És hogy mennyire hálás mindenért, amire ismét képes – ezt az érzést pedig jól ismerem. Na, hát ezen vagyok most elmélázva, hogy hiába a még mindig gyakori frusztráció meg izgulás, hogy mikor lesz ebből megint “rendes láb”, mégiscsak csodálatos, hogy VAN lábam és működik, kiszolgál, elvisz innen oda, és egyre jobban bírja a strapát. Továbbra is nagyon nehéz elfogadni, hogy nem tudom, meddig tart még a felépülés és hol van a felső határ. Ezzel párhuzamosan meg zajlik a csendes morc, amiért már nem vagyok olyan hajlékony és sudár (haha) és erős (hahaha), mint 20 éves koromban, de ez tényleg mellékszál.* Szóval, kedves testem, köszönöm szépen!

* Persze nem mindegy, hogy ez a nő már letermelt 5 kis mormon utódot, ami nekem még hátra van, na nem a mormon része. És nem is az öt.

Vidéki kislány

Délután elmerészkedtem tehát a városba. Egyrészt egy nagyon kedves, salapétás úriember demonstrálta, hogy kb. fél 25 centivel magasabban kellene legyen a bicikliülés ahhoz, hogy a térdem megfelelő szögben terhelődjön, de mivel ez nem reális, új biciklit javasol. Aztán megvásároltam az apám ajándékát, ez is eltelt jó pár órába, onlájn tanácskozásba, futkározásba egyik boltból a másikba. De milyen jó, hogy meglett! A végére viszont szörnyen elfáradtam és ilyenkor teljesen kiakaszt a nagyváros. Már másodszor tapostak le pl. a Marienplatzon és ez a mai nő még be is szólt valamit. Iszonyú tömeg van és pörgés és nem értem, honnan szípják mások az energiát, hogy még este is jut nekik gyúródásra. A villamosban pedig két román cigányasszony mellé kerültem, az egyik tolószékes volt, joviálisan osztották a kokldusélet apró ügyeit, néha beszúrva egy-egy “te fut in gura, tuuu!”-t is. Hazaértem, lefeküdtem és panaszos hangon előadtam A.-nak, hogy egy tanyán akarok lakni csendben és nyugalomban, aztán A. szelíden felhívta a figyelmem, hogy a tanyán valszeg nem lenne  Jungle koncert, és meg kell hagyni, hogy ez elég komoly érv a nagyváros mellett.

Szóval a torna meg a nagy akciózások közepette semmi értelmesre nem futotta ma (értsd: ülni, haladni a haladnivalóval, munkát keresni stb.), este pedig megint szembesültem a ténnyel, hogy itt többféle krumpli (aka. burgonya, tudjátok) is létezik, attól függően, hogy milyen keménységűre fő. Nagyon úgy tűnik, hogy egy zsák festkochend lapul a pincében, úgyhogy másfél óra sütés és főzés után is hersegett kissé a fogunk alatt. Az történt, hogy kis előfőzés után összesütöttem sütőtökkockákkal, só-bors-rozmaringgal, kis olívaolajjal, és nagyon vártam a csodát – hát, talán majd legközelebb.

Egyébként az is a tanya mellett szól, hogy akkor nem bolti festkochend krumplit ennénk, hanem sajátot, háhh! (Csak jár a szám, nem bírnám a fizikai munkát, semmire nem lennék alkalmas szerintem, simán elküldtek volna cselédnek, s nézhettem volna magam, mint Édes Anna.)

Nyiff, vol. 843741

Ezt gyakran megcsinálom sajnos: teljesen alulértékelem az 1 órás gyógytornát, hosszú listát készítek, hogy utána mi mindent szeretnék elintézni, aztán frusztrált leszek, amikor csak pihegek órákon keresztül és nincs erőm semmire. Ma Herr R. kínozott (szó szerint, rég volt ilyen fájdalmas a torna, minden egyes gyakorlat alatt fájt valamim – de hát ez az elve, hogy minél közelebb merészkedünk a fájdalomhoz, annál célirányosabb és hatákonyabb a gyakorlat, remélem igaza van), a végén meg odatett a futópadra egy 10 perces programot hegyre fel abszolválni. Elég jól bírtam, csak a derekam fájdult meg a végére – szerinte idővel leszokok majd a járás közbeni csípőlengetésről, amitől fáj. Két idős hölgy (aka. nagymami) volt még a mai foglalkozáson, akik különféle kultúrprogramokról társalogtak (Schiller életéből inspirálódott könyv, barokk kiállítás stb.). Mindketten tegezték Herr R.-t, vajon az anyukája barátnői? Aranyosak voltak.

Most meg a városba kéne menni meg bicikliszerelőzöz, próbálom összeszedni magam. Mindjárt indulok, csak előtte még fekszek a parketton és lihegek egy félórácskát.

Rapszodikus

Ma olyan nap volt, ahogy az ember képzeli a hideg őszi napokat – nem is volt időjárás, csak nagy hideg szürkeség. Reggel úgy ébredtünk, mint a gyűrött rókák, igaz, én egy fél órával később. Mindig megfogadjuk, hogy holnap sokkal hamarább lefekszünk, ritkán sikerül. Figyelem, hogy azok a napok, amikor van konkrét cél (mitöbb célok), sokkal hatékonyabbak, mint a bőség zavarában tengő-lengő lazább napok. Mára két misszió volt: délelőtt egy kis istápolás (amely nem volt teljesen karitatív, mert húztam belőle én is hasznot), onnan rohanás tornára, délután szöveg véglegesítése (úgyismint teljes átírás). Estére is volt nagyszabású terv, az lefújódott szerencsére, jobb is mindenkinek. Off: gyakran jut eszembe, hogy hogy kifordul magából az ember, ha épp rászorul a segítségre. Ilyenkor a közvetlen környezet néha kénytelen egyetlen reakcióvá átminősülni a szegény beteg elviselhetetlenségére. Komoly lecke alázatból minden érintettnek.

Délben sikerült olyan mélyre süllyedni az önsajnálatban, hogy leültem az útba eső Backstube-ba és ettem egy eklert. Aztán, mint valami égi jelenség, megkeresett egy ismerős ismerőse és egészen valószerűtlen történettel és ötlettel állt elő. Még mindig nem tértem magamhoz az ámulattól. Ez adott elég lendületet a munkához, meglett a délutáni penzum is (bár nem vagyok megelégedve, de micsinájjunk, nem lehet az inspirációt üldözni, mint Süsü a lepkepillangót a réten). Hát ilyen mélységek-magasságok voltak máma.