Fejlemények

Most, hogy lejárt a családi vizit (ami szép volt, jó volt, ugyan fejben kicsit elfáradtunk, de megérte) és egyben a nyár is, kisebb kapuzárási pánik ért utol minket és szemi-hirtelen felindulásból befizettem egy all inclusive mallorcai nyaralásra. Egyrészt nem vagyok büszke sem a kocaturistás vonzatra, sem a repülésre, másrészt egész nyáron kb. a parkig jutottunk el, nem akarunk az ősznek-télnek nekiszaladni kvázi D vitamin-hiányosan (höhö, azért ez nem áll fenn, a kicsibaba pl. napi két cseppet kap, de azért értitek). Eredetileg E.-ékkel akartunk menni Barcelona közelébe, pláne a gyerektársaság miatt, de, hogyismondjam, az E.-vel való kommunikáció nem volt épp zökkenőmentes, másrészt ők a hátizsákos-önellátós üzemmódban vannak, mi pedig most épp nagyon nem. Úgyhogy reggel kinéztem egy leárazott last minute ajánlatot, délelőtt felpakoltam a babákat és elcaplattunk egy utazási irodába, eloszlatták a kétségeimet, kifizettem, szerdán megyünk. Nincsenek illúzióink, nem lesz pihentető, de hátha szép lesz legalább.

Meanwhile: tegnap meg ma egyedül voltam a  babákkal koraestig. Érdekes műfaj továbbra is, pláne mert a kicsibaba mostmár kinőtte az alvóbaba státuszt, cserébe szorgalmasan hányik minden egyes étkezés után (a böfirongy-kollekciónk triplája az átlagosnak és kétnaponta mosnom kell) és sír is keservesen. Gyanítgatjuk, hogy refluxos, plusz sok levegőt nyel szegény evéskor – ami érdekes, mert közben meg rám van cuppanva, de ezek szerint lehetséges.* J. déli 2-re akad ki, tegnap is, ma is valahogy összejött a szinkronizált szundi, mindjárt lefekszem én is. Az éjszakák ugyanis nem olyan pihentetőek: jól alszunk kb. 4-ig, akkor etetés, böfimaraton, az éjjel pelenkázás is, utána meg kb. kétóránként ébreszt a baba, aztán 8-kor kitámolygok kávézni. Az elmúlt napokban utolért a fáradtság is, kezd szép lassan fájni a hátam-derekam, itt volt az ideje.  Na megyek is eldőlni.

*Másképp igazán aranyos és ügyes baba, kezdett nézelődni és gőgicsélni, már mosolygott is párat és gyönyörűen hurkásodik. És azt mondtam már, hogy szinte fájdalommentes a szoptatás? Pincér, gyerekpezsgőt!!

Jegyezzük fel

Sokkal kevésbé fáj a szopatatás, mint az elején. Fáj, de kibírható, hurrá!

Szoptattam eddig többek között:
– parkban
– metrón
– orvosi váróteremben
– könyvtár lépcsőjén
– random hivatalnok irodájában (mert megsajnáltak, mikor már egy ideje keringtem a babaszobát keresve)

A baba pedig 4.7 kg (“Die hat aber bombig zugenommen!” – mondta a nyuszi bácsi) és kezd nézelődni, aranyoskodni.

Ugrik a majom a vízbe

Anyósom egy órája elutazott. Mindkét gyerek alszik. (Egyszerre! Aszta!) A. gyógytornán, de mindjárt jön, a nővérem meg a fia a szálláson. Holnap jönnek anyámék.

A majom ugrása arra vonatkozik, hogy lehet, hogy 2 perc múlva egyszerre két gyerek igényeit kell ellássam, egyedül. Eddig abban a luxusban volt részem, hogy mindig volt itt még valaki rajtam kívül.

Aztán ma olyan kalandokban volt részünk, hogy máskor egy hétre is elég lenne. Elvittem a kicsibabát útlevelet csináltatni, mert mi van, ha ellépnénk valamerre tényleg szeptemberben? Ezen ne múljon. Szinte meg is lett, csak nem működött a kassza, majd hívnak. Már itthon voltunk szinte, amikor hívtak, oké, vissza kell majd menni. Aztán a nagy akció: hajnalban A. kiment a tesómékért a reptérre. Sikerült szegényeknek az S Bahnban felejteni a legfontosabb kistáskát, benne útlevél, kulcs, gyógyszerek, ipad, szemüveg. Pár óra pánik, telefonálgatás, rohangálás, kedélyek csillapítása. Én a hivatalból rohantam az állomásra érdeklődni (mert csak személyesen lehet, grr), ott továbbirányítottak az Ostbahnhofra, de ott is csak személyesen lehet érdeklődni, lehetőleg este, okéé… Aztán egyszercsak szólt A. hogy megvan a reptéren, mindenkinek leesett a kő a szívéről. Addigra a tesómék kidőltek, a repülőn nem aludtak, az unokaöcsém állítólag már kómás volt a végére. Persze mindkét fiú egész nap azt hajtogatta, hogy de ők játszani akarnak egymással, mikor lesz már játék stb.

Na de a lehetőségekhez mérten rendben van minden, már csak arra vagyok kíváncsi, hogy bírunk a tesómmal ketten a három gyerekkel (haha, röhelyes, tudom), A. hogy fogja elhozni és összeszerelni a tűzoltós ágyat még ma és hogy fog ma J. elaludni az apja nélkül, ugyanis A. későeste készül elmenni a csomagért az állomásra.

 

Milyen nap van ma?

Gyakori kérdésem mostanában, csodásan összefolynak a napok. De már nem sokáig, holnaputántól A. ismét dolgozni fog (mostmár ööö… nagyon pihent kezd lenni). A KicsiBaba szépen kerekedik és aranyos(k)odik, már kezdem érezni a vállamban-derekamban a cipekedést. Többek szerint kiköpött apja, anyám meg Á. barátnőm szerint rám hasonlít nagyon. We shall see. Nem győzök mosni, aludtejszag lappang a legmeglepőbb helyeken is. Etetésileg: volt egy kevésbe fájós nap, már kezdtem örülni, aztán 2 napja megint nagyon fáj. Tegnap látogatós nap volt: délelőtt M. és kedves szülei jöttek bubanézni, délután L.-ék hoztak fagyit, aztán sétáltunk. Ma hirtelen felindulásból készítettem ebédet mindannyiunknak, ilyen nem volt ezer éve, jól esett. Illetve egész nap esett, A. véletlenül a boltban felejtette a krumplit – zárás előtt odasétáltam és elhoztam, ez volt az úgynevezett énidőm, csodás volt. J. nagyon vicceseket kezd mondani, csak nem jegyzem le időben. Hirtelen felindulásból A. lefoglalt neki egy tűzoltós nagyfiúautót – enyhe túlzásnak érzem, de ha összejön az a deal, hogy cserébe egyedül alszik majd, mint nagyfiú, akkor nem hülyeség. Mit is mondhatnék. Boldog muszogásokkal telik el a nap nagy hányada, boldogság, tényleg. Ellenben azt, hogy most nem alszom, egész biztos meg fogom bánni, úgyhogy nem is húzom az időt.

Piciny update

Már 3 hetes is elmúlt a KicsiBaba (alias SisiBubu, alias “a Kisbabám” – mondja J).

Beköszöntött a hasfájós periódus: nappal eszik-alszik-nézelődik, aztán estefele elkezdi köszörülni a torkát és úgy 8-tól éjfélig (de néha tovább) aztán megy a műsor: nyugtalan, folyton enne (de inkább csak csócsálna vadul, nagy örömömre), semmisejó-sehogysejó, aztán kidől nagy nehezen és csak enni ébred párszor. Normálisan funkcionáló baba, olybá tűnik. Fura, hogy ennyire kapkodja a fejét, hevesek a mozdulatai, hadonászik veszettül a kis kezeivel (s a hatalmas körmeivel, aucs) – úgy emlékszünk, J. sokkal rezignáltabb volt ebben a korban.

A Hebamme sutty, elhúzott nyaralni, azt se mondta, bikkmakk. Jó, előre szólt, hogy megy majd valamikor, de nem vettem volna rossz néven, ha előtte még csekkolja, hogy vagyunk, kell-e valami. Eleve kiakasztott utoljára, mert elég látványosan bagatellizálja ezt a mellfájdalom-ügyet: épp nem mondja, hogy “ez csak a fejedben van, drágám”, de kb. úgy bánik velem. Semmilyen konstruktív hozzászólása-ötlete nem volt a témában, az átküldött dolgokat nem olvassa el (“Nem tudok angolul sajnos.”) aztán nagy nehezen felajánlotta, hogy megkérdi a kolleganőit cseten, a válasz állítólag “sírós meg kacagós emojik” voltak, hát aszittem megverem, tényleg… Most sem igazán veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon az üzenetemre, ellenben megírta, hogy nagyon kevés ott a térerő. Köszi. Legalább helyettesítést intézhetett volna maga után.

Holnap lejár a Fluconazol-kezelés, ami nem igazán hozott javulást, úgyhogy most nagy dilemmában vagyok, hogy fáradozzak-e új recept megszerzésén, vagy hagyjam az egészet a búsba és kíméljem meg a babát a további gyógyszeradagtól. Persze jó bonyolult az ügy, csomó pro és kontra, de senki szaki nem látja át teljesen és nem képes megtanácsadni, pedig nagyon rám férne. Jobb pillanatokban el tudom, képzelni, hogy még pár hónapig hétig összeszorított foggal bírom valahogy, máskor meg nézem, hogy hát ez téboly, így nem lehet élni. Mert a fájdalom miatt pl. nem tudom rendesen ölbe venni a babát, ordítani tudnék minden érintéstől (J. pedig néha leboxol persze véletlenül), ruhától stb. Szintén elég égető kérdés, hogy többet árt-e az ember a babának a gyógyszermaradványokkal (néha 1-1 fél ibu vagy paracetamol becsúszik, mikor nem bírom), mint amennyit használ a tejjel, vagy hogy? Végső kétségbeesésemben még abban is belementem, hogy Zs. barátnőm unszolására valami olajas metódusokat kipróbáljak, már úton van a pakk, whish me luck…

Másképp jól vagyunk, kivétel J. szegény, aki csúnyán bomlik, egyik hisztiroham éri a másikat. Ráadásul hiányzanak a bölcsis barátai (akik már nyaralnak) és fel sem fogja szegény, hogy mindjárt oda a bölcsi, lesz még egy nagy átállás… (Én sem fogom fel egyébként.) Édes kicsi babám. Elég tehetetlennek érzem magam-magunkat, bár A. birkatürelemről tesz tanubizonyságot minden nap, én hamarabb megunom a zsarolós hisztit. Hjajj, s még csak most jön az egy hónap vakáció.

Egyébként szinte egy hete négyesben vagyunk (négyesben, jesszus, mennyien lettünk!) és eléggé rendben van ez így. Persze most könnyű, mert A. nem dolgozik és J. bölcsiben van a nap felében, de jól esik, hogy kevesebb felnőtt és kevesebb alkalmazkodás van emiatt. Na de már nem sokáig, mert holnapután jön anyósom, A. jövő héten újra dolgozik. Aztán érkezik majd az én családom, az izgi lesz.