A nagy pofáraesés meg egyéb események

Sajnos nem átvitt értelemben értendő, két napja a baba lerepült a szánkóról, arccal landolt a jeges havon és csúszott rajta egy adagot, horrorfilmbe illő látvány volt. Rohantunk át a patakon, fel a domboldalon az ordító gyerekkel, anyámék gyorsan lemosták, törölték, babusgattuk-nyugtatgattuk szegény babát. Szegény mohamanyi fél arcáról lejött a kulimász, a legtöbb csak felszínes horzsolás, de vannak mélyebb vágások is sajnos. Első nap be is dagadt a fél arca, az mostmár elmúlt, de még mindig elég szívszorító látvány. A kedve szerencsére jó, tesz-vesz, intézkedik és huncutkodik. Éjszaka viszont fel-felsír és többet akar ölben lenni, megviselte szegény babát. Annyira kiakadtunk mind a ketten A.-val, hogy mostanra kezdünk magunkhoz térni a sokkból. Nagyon szorítok, hogy jól és hamar gyógyuljon szegénynek. Egyébként J. nagyon drága volt végig, látszott rajta, hogy nagyon megrendül, amikor meglátja, de tartotta magát és próbálta megnyugtatni. (Csak annyit mondott utólag, hogy “látod, mohamanyi, nem kell mindig csak tobozokat szorongatni…” – merthogy kapaszkodás helyett egy tobozt fogdosott, arrgh.*)

Vánszorog az idő, még mindig csak 8 nap telt el az első oltás óta, én meg már nagyon moccannék. J. tegnap volt a nagybátyámék kertjében fát ültetni, meg ma anyámmal a gyerekkönyvtárban, szóval voltak szuper programpontok neki. Szombaton meg igazi ralit látott a hegyen (mi csak hallgattuk messziről a motorok zúgását), nagyon élvezte azt is.

A mohamanyi mostanában már nem 7.37-kor mondja be, hogy “NYAMMNYAMM!” hanem 7-kor, úgyhogy a napok nagyrészében állva el tudnék aludni. Még jó, hogy anyám is reggeliztet, abajgat, addig kombinálunk-variálunk, amíg néha én is alhatok délután, ami szuper. Most viszont, hogy nem akarunk ordításba fajuló itthoni délutáni altatásokat, a baleset óta inkább kint altattam a babát. Nagyon kies a táj a dombokra rálógó felhőkkel, a zöldülő vetéssel meg kék hegyekkel a háttérben, de a sárban cuppogás helyett csak arra vágytam, hogy kicsit szundizhassak végre.

Aztán eltelt már annyi idő, hogy kirajzolódjanak az éles törésvonalak a családi dinamikáink közt. Mindenki viselkedik meg alkalmazkodik, de azért vannak érdekes helyzetek. Ma reggel például A. meglátta, hogy az ablaküvegen túl az egyik kutya épp készül megenni egy aranyos kis madárfiókát és annyira drámaian reagálta le a látványt, hogy mindannyiunkban megállt az ütő. (“Neee! Jaaaaj!” stb.) Tény, hogy aranyos volt a kismadár, de az is tény, hogy 2 nappal a szánkós eset után mindenki a lehető legrosszabbra gondol egyből. Apám gyors egymásutánban kétszer is érdeklődött, hogy mindenképp infarktust szeretnénk-e okozni neki, szerintem ezt elegánsabban is le lehetne kommunikálni, de mindegy. Úgyhogy mindenki megsértődött és/vagy felhúzta magát. Szerencsére estére már mindenki vihorászott az ügyön. (Vérnyomásméréskor apám furcsállta, hogy alacsonyabb, mint máskor, felajánlottam, hogy hívom A.-t, kac kac.)

Vacsorára ún. kenyérlángost (avagy langallót, avagy töki pompost) sütöttem, és hát határozottan nem volt diétás, meg is bontottam az előbb egy üveg Irsai Olivért, ha már csalok. Egyébként szinte 2 hónapja megy a diéta, mínusz 6 kiló, hurrá. Már csak a mozgás hiányzik. Sétálgatok itt sokat a Tarr Bélás/Tamási Áronos romantikában, de a biciklizés teljesen kimaradt például, tornászni meg nincs ambícióm sajnos, mert nagyon kevés idő marad a fektetés meg a saját kidőlésem között és azt sürgős hedonizmusba kell fojtani. Vicces, hogy azt hittem, hogy itthon majd gőzerővel olvasok és tevékenykedek, mert ezt továbbra is csak este 10 után lehetne, akkorra meg már keresztbe állnak a szemeim.

*s akkor itt lehetne részletezni, hogy ki hibázott miben és mennyire, de minek. Nekem csak annyi a tanulság, hogy a túlféltési tendenciáim néha nem alaptalanok és nem kellene a békesség jegyében elfogadjam az ellenvéleményt.

Ami a szívén, az a száján

A. az elmúlt napokban rengetegett dolgozott, egyik gyűlés a másikat éri a munkahelyén, kb. csak percekre látjuk napközben és koraeste szokott előtámolyogni a szobából, ahol dolgozik.* A gyerekek persze megérzik a változást és eléggé hiányolják az apjukat, este pedig nagy a versengés a kegyeiért. Valamelyik nap vacsora közben J. kifejezetten kérte, hogy neki segítsen enni (pedig már rég nincs szüksége semmiféle segítségre) és amikor a baba is ki akart mászni az etetőszékből, hogy az A. ölébe üljön, akkor kifakadt: “De apa most nálam van!”

*Nem kerüli el a figyelmünket, hogy mekkora luxus van, amióta nem a ház közepén próbál koncentrálni, ordibáló gyerekek között. Nekem emiatt is sokkal könnyebb az életem, mert nem én felelek a munkakörülményeiért. A gyerekek ebből kb. csak annyit észlelnek, hogy apa eddig mindig szem előtt volt, most meg el van tűnve. Egyébként az ovi pár napja jelezte, hogy mindkét gyerek csoportja karanténban van, tegnap meg újabb levél érkezett, hogy az ovis csoportban tetves gyerek is volt. Nem volt rossz döntés hazajönni, úgy tűnik.

Mindeközben a hegyen

J.-nek ma azt magyaráztam, mi az a hétvégi ház, vagy nyaraló (telelő?). Sok minden teljesen olyan, mint volt gyerekkoromban: a fák, a fények, a hó olvadása, a manzárdszoba szaga, az abrosz, a cipők dübörgése a teraszon, mikor jön be valaki, a kilincs csattogása, az ajtó nyikorgása. És egy csomó minden egészen új. Például épített apám egy új fürdőszobát az emeletre a karantén első időszaka alatt. Meg kivágtak sok fát a házzal szemben levő oldalban meg a kert alatt, úgyhogy már nincs az a világ végi, rengetegben elbújós hangulat. Sok a távoli megyékből érkező autó. Újabb rend fogadó-vendégház-hotel épült és robbant le. A sípályák fele vezető úton a fast food helyi értelmezése, a téli nyüzsgés nyomai. De a háttér nem változott, ugyanaz a horizont, a levegő ugyanolyan éles, a barátságosabb kóbor kutyák ugyanúgy szaladgálnak az út szélén.

Eltekintve attól, hogy az anyámék kutyái akkorák, hogy a mohamanyi mindig sikítófrászt kap tőlök, ha kimegyünk az udvarra, szerintem eléggé sokat elkaptak a gyerekek a hegyi idillből. Lehetett szánkózni pénteken, szombaton már ragadt a hó, úgyhogy volt célbadobás, hógolyózás. J. nekiállt pingpongozni és nagyon élvezte. Sütögetett a nagyapjával. A mohamanyi hintázott és rengetegett mászott fel-le a lépcsőkön. A szomszédok beadtak egy doboz almást, a babák mind bevágták egy szempillantás alatt. J. még a kutyákkal is barátkozott, már meri simizni meg rekcumozni őket (persze bármikor felboríthatják a nagy barátkozás hevében, de hátha nem fogják). Olvassuk a gyerekkori egyik kedvenc Gerald Durrell-könyvemet, sokat társasozott.

Persze kis világnézeti egymásnakfeszülés az apámmal csak összejött, de már annak is örülök, hogy képesek vagyun kidőben leállni. Azért mindig meglep, hogy mennyire nem ejti zavarba a saját nőgyűlölete, mikor a lányával beszél.

Hasítunk tovább

Nem meglepő módon máris csomó konfliktust generált, hogy bár itthon vagyunk, de nem nagyon reklámozzuk magunkat, (még) nem fogadunk vendéget, halasztgatjuk a találkozásokat akkorra, mikor 1) valamennyire véd már az oltás, 2) nem havazik odakint és lehet sétálni menni, kertben üldögélni stb. Nyilván ezeket a rendkívül képlékeny határokat is kurva nehéz meghúzni úgy, hogy még a családon belül sincs egyetértés semmiről (illetve mi magunk is kb. félóráként változtattuk a véleményünket sokáig). Előálltak mindenféle fura helyzetek, például hogy én lemondom a sétát a barátnőmmel – a szántásban, egymástól jó messzire, legalábbis ez volt a terv -, de ha áll a kedves rokon a kapuban, akkor persze jöjjön be. Hiába a két orvos a háznál, ha senki nem tudja, mire elég a saját immunitásuk. Na de van a szükséges rizikó (apám-anyám hazahozhatja nekünk az oltás ellenére) meg van az, amit meggondolunk (a kedves ismerős, aki szintén be van oltva, de épp az unokája tizenöt fős szülinapi zsúrjáról érkezik*). Lényeg a lényeg: adott pillanatban ezt fel kell vállalni akkor is, ha minimum kedvesen megmosolyognak érte. Ha lesz ebből szabályos sértődés is, akkor azt nagyon fogom sajnálni, de hát basszus, ez van. Örülünk, hogy megúsztuk a repülést. Örülünk, hogy holnap megkapjuk az elsőt, ülünk a seggünkön még egy darabig, aztán jöhet az óvatos outdoor-living, esetleg majd felbátorodunk hazaindulás előtt. (És akkor az összes fennmaradó parát – mi lesz a gyerekekkel, mutációk stb. – beteszem valami kis dobozba a fejemben, csáo. A magnézium-kúrát a hétvégén vörösborral folytattam, eddig bevált.)

Na de ez a hasítás-dolog nem hagy nyugodni. Tudom, hogy hülyeség egymásnak feszülni. Mindenki a saját döntéseiért felel, mégis kurva nehéz nem visszakézből ítélkezni, mikor számomra felelőtlen döntéseket látok magam körül. (Van rettentő szomorú példa is a környezetünkben, egyik legjobb barátnőm a múlt héten temette el az édesanyját, nagyon szomorú történet, megviselt az egész ügy, sokat beszéltem vele a napokban.) Közben meg azt is látom, hogy én milyen pánikos, beszűkült, becsavarodott arcnak látszok kívülről. A tesómon lehet ezt a legjobban felmérni – ők is szülinapi zsúrokra járnak meg edzésre, kirándulgatnak (más tagállamokba meg más országokba), nekik az a mottójuk, hogy nem lehet félelemben élni és nem kell feláldozni semmit a félelem oltárán. Ami persze szintén szimpatikus és érvényes (és önző) hozzáállás, irigylem is tőle kicsit.

Nagyon remélem, hogy nem lesznek ebből sértődések, konfliktusok, marad mindenki elnéző irányunkba (s mi is a másokéba) és szerencsésen lemegy ez a para-időszak. Jó lenne legkésőbb nyáron szabadabban mozogni, bandázni, a tesóm máris nézi, milyen közös táborokba írathatnánk be a fiúkat, amíg itthon leszünk. Addig is kihasználom a jó körülményeket és iparkodok meghekkelni a saját idegrendszeremet (magnézium – csekk, vörösbor – csekk, tájat nézegetés és nagy séták – csekk, szüleimet a közelben tudó megnyugvás – csekk, több alvás – ezen még kell dolgozni, több idő magamra – még nem adtam fel, lelassulás – esélytelen).

*Ez extra fájó pont, mert azt terveztük, hogy ez a kisfiú lesz a J. állandó itteni focis- meg játszótársa, hát hm. Próbálok gyorsan felhajtani valaki mást.

Hát itt már

aprólékos beszámoló nem lesz az elmúlt hetekről, úgy látom. Sok idegeskedés és izgalom után gyorsan vettünk jegyet, összepakoltunk és anyámmal együtt hazajöttünk. Végülis teljesen simán ment az út, csak az aggódástól merültünk ki rettenetesen. A gyerekek is teljesen jól utaztak, a mohamanyi például aludt a reptértől hazáig (3 óra út), utána nyilván bulizott éjszaka, de az mindegy. Anyósom kiszúrta, hogy talán nem ártana magnéziumot szednünk, szóval enyhén feszültek lehettünk.* Én így négy nap után kezdek kicsit megnyugodni, persze főleg azért, mert hétfőn kapjuk az első adag oltást. Szintén segít az egésznapos panoráma-mozi: az anyáméknál egész nap lehet bámulni a felhőket, ahogy vonulnak a hegyek fölött és néha megakadnak bennük, legördülnek az oldalon, átsüt rajtuk a nap. Az erdő hol kékes, hol zöldes, mindenfele erős színek, nagyon szép, a naplementék is giccsbe hajlóak. A. nyugodtan tud dolgozni az emeleten, miközben lent a gyerekek fociznak, vagy egymást gyepálják (vagy azt sasolják, hogy trágyázza Győző bácsi az udvaron a füvet. A baba kommentárja: “Kaka! Bá!”), apám is elvonulhat a hálóba pihenni, ha ki van facsarva. Mindenki unokázik, de nyilván én vagyok a fő gyerek-terelgető, emellett nem nagyon van időm semmire (pláne mert a baba borzasztó anyás lett a környezetváltozástól). Szóval vicces volt, mikor apám kedvesen megjegyezte, hogy kissé nyúzott vagyok, de majd itthon jól kipihenem magam. Ööö… Ellenben a babák egy szobában alszanak végre és működik, hurrá! A tesóm ágyában van a mohamanyi nyoszolyája, a földre tettünk egy matracot J.-nek (egyúttal kifogja az álmában nagyon nyüstölő babát). Mi végre gyerekek nélkük fekszünk le a nagyágyba a szomszéd szobában, aztán valamikor éjszaka vagy hajnalban persze a baba szólongat és akkor átvonulok a kispárnámmal, de már ez is valami. Várom már, hogy nekiálljunk óvatosan találkozni emberekkel. Ehhez főleg arra lenne szükség, hogy ne havazzon épp odakinn, akkor lehetne sétálni, J.-nek focizni az udvaron, ilyesmi.

*Nem hoztam hajbalzsamot, mert emlékeztem, hogy van még. Az első hajmosás után kicsit panaszkodtam anyámnak, hogy nem vált be az itthoni sampon, teljesen koszos és zsíros volt a hajam mosás után. Ma, mikor ismét mostam a hajam, rájöttem, hogy a hajbalzsam brutálisan avas. Egyrészt: milyen durva, hogy olyan rég voltam itthon, hogy megavasodnak az itthagyott kozmetikumok… Másrészt: érdekes idegállapotban lehettem első nap, ha ez a szag nem tűnt fel egyáltalán.

Ünnepi kiadás

Olyan hideg lett, hogy a tegnapi biciklizés végére majd befagyott a seggünk. Már megtaláltuk, melyik konzervdoboz aljában olvasztjuk fel a maci alakú viaszt, amit anyám barátnője egy vásárban szerzett be. Anyám hozott három kesicét!! Legalább öt éve várom, hogy írhassak tisztességes tojást húsvétkor. Körülbelül ugyanennyi ideje próbáltam megsütni egy rendes kalácsot, mindig csőd volt. Ma viszont hárman együtt fontuk a hatosfonatút (mostmár tudom, hogy valami kezdőknek valót kellett volna előbb kipróbálni, legalább negyed órán át bénáztunk a videót másodpercenként megállítva, na de az egyik fele szép lett, a másik is elfogadható), ez azért sikerült, mert a mohamanyit anyám kivitte sétálni és aludni. Előzőleg itthon ordított elég hosszasan szegény, nem tudtuk elaltatni sehogysem. Mindeközben A. a mosogatógépet próbálta megszerelni, szóval kellemes volt a hangulat. A legcukibb az indiai kilencéves fiú a szomszédból, aki újabban be-becsenget hozzánk, hogy megkérdezze, lemehet-e J. az udvarra játszani. Tiszta gyerekkori blokkos fíling. Nagy ünnepi menü egyébként nem lesz, csak tojásfestés meg majd hétfőn tojáskeresés az udvaron – már két szomszédnéni is bejelentkezett, meglesz a csokiadagunk nyárig! Van legalább tíz nyomasztó téma is a levegőben, de ezeket most kicsit pihentetjük, remélem.