Mélyreszántó

Mindenféle dolgok foglalkoztatnak de valahogy nem vet fel a közlékenység meg azt minek leírni huszadszorra, hogy ma hogy kattant a térdem tornán és milyen az idő és mit sütöttem már megint. (Apropo, ez nagyon izgalmas, végre tudom, hogy miért érzem magam  lúzernek, amiért van időm főzni-sütni, világos, mint a nap.) Olybá tűnik, hogy nem élhetek stresszfaktorok nélkül, ezért csinálok magamnak amikor csak lehet, na brávó.

De azért kulcsszavakban a lényeg:
–  Minden jól van. Ami nincs jól, az jól lesz. Merthogy:
– Milyen jó, hogy telik az idő. (Lásd még: öregszünk s bölcsülünk, semmi pénzért nem lennék megint 18 éves. Illetve: a lábam tagadhatatlanul egyenes, csomó időbe telt és szenvedtem is vele eleget, de mégiscsak van gyógyulás, teszi a dolgát a természet, ez is milyen klafa.)
Sürgősen leállok a kiégett középkorú nők kvázi-önsegítő csoportja fórumának olvasgatásával, mert nemcsak nyomasztó, de azt hiszem romboló is tud lenni, és őszintén remélem, hogy sosem jutok oda hogy én is rászoruljak. (Semmi bajom velük, szép és jó és fontos hogy létezik az a felület és úgy tűnik minden érintettnek hasznos, de én egy teljesen más életszakaszban vagyok és tényleg nem tesz jót a morálomnak a benne való elmélyülés, hát okuljak az ügyből és ne erőltessem.)

 

Recseg, szurkol

Ma gyógytornán volt egy vicces gyakorlat, fél lábbal kellett kinyomnom magam fekvő helyzetben (illetve nem magam, hanem a 20 kg súlyt), a jobb lábam alá be volt téve egy kis IKEÁs műanyag gyereksámli, amilyet itthon is tartunk az asztal alatt mert ööö… valakinek rövid a lába, értsd: nem ér le a földig és fáj a térde ha sokáig lógatja a lábát. Rajtam kívül még két pasi tornászott, és épp elég nagy volt a csend ahhoz, hogy mindannyian döbbenten hallgassuk a nagyon hangos recsegést, ami a térdemből érkezett. Merthogy a kis műanyag sámli prímán kihangosította az egyébként sem túl diszkrét roppanásokat. Egy élmény volt!

Egyébként nincs sok változás lábilag: ha megerőltetem, fáj és ki kell pihenni a strapát, továbbra is érzékeny az fém körül minden, sok a szúró-égő fájdalom de nem győzöm hangoztatni, hogy mennyivel jobb minden, ha az ember sejti, hogy mi zajlik éppen. Én legalábbis sokkal jobban viselem a fájdalmat most, hogy adtak egy-két támpontot.

És éppen zajlik az UNITER-gála, osztják a romániai színházi díjakat és sok az ismerős a jelöltek között, úgyhogy szurkolok tiszta erőből, érdekes. (Igazából sztereóban szurkolunk, A. a másik gép előtt, foci, persze.) És van egy fontos szolgálati közlemény, hogy ma harmadik nekifutásra sikerült sütni egy tisztességes kalácsot, háhá! Illetve: végre rászántam magam hogy levágassam a hajam, csak az úton kellett átmenni és máris megismertem Gült, a görögországi török fodrásznőt aki velem egyidős és 17 évesen férjhez ment  és… (- megvan a teljes élettörténet.)

Vikkend

Hosszú és eseménydús hétvége volt, nyárinak inult de mára már télikabátos lett. Szombaton Frühlingsfest, napsütés, óriás-bolhapiac és vásári tömeg, este sörözés A. egyik kollegájával meg a pasijával, ma pedig Dachauban voltunk P.-éknél, vasárnapi ebéd, sok játszás a gyermekkel, kacagás. Szóval volt minden jó, csak valahogy túl kevés torna és idő mindenre, nem bánnék még három-négy nap hétvégét. (Kívülről belestünk a koncentrációs tábor udvarára és épületeire, hát teljesen rosszul lettünk bele. Azt hiszem nem nekem van kitalálva a holokauszt-turizmus, szerintem nagyon kikészülnék ha több órát kéne ott eltölteni, ha már ennyi is így megvisel. Durva lehet a környező utcákban lakni.)

Hülye álmok vol. 7239

Visszatértek a nagyon hülye álmok. Tegnap: egy Észak-Koreai luxusszálloda folyósóin jövök-megyek, egy halom utazótáska tetején meglátok egy Kindle-t ami ugyanúgy néz ki, mint az enyém, csak koreai kalligráfiával íródott a benne levő szöveg. Valamiért elcsenem, később rettenetesen megbánom, félek hogy visszanézik a térfigyelő kamerák felvételein és halálra ítélnek a lopásért, ezért kiállok egy hatalmas sort a recepciónál hogy bejelentsem, ezt csak úgy találtam. A pult mögött festett hajú, idősödő pasi pislog nagyon gyanakvóan.

Ma: a részletekre nem emlékszem túl jól, de egy közeli barátnővel úgy döntöttünk hogy barátkozunk egy lánnyal, akit inkább facebookról ismerek mint élőben (egyébként tényleg izgalmas és szimpatikus csak kicsit arrogáns, úgyhogy félek tőle), elhívjuk egy kocsmába. Egy idő után a csaj rettenetesen undok lesz velünk, minden lehető módon megaláz, aztán otthagy, mi pedig megbánjuk hogy kedvesek voltunk vele.

Doktor úr, nagy a baj?

Öncenzúra

Már rendesen szégyellem a főzős posztokat és képeket, úgyhogy életbe lépett az öncenzúra, de legalább itt hadd meséljem el, hogy punnyadt egy mangó a hűtőben és ez lett belőle, félelmetesen finom. Gasztroorgia, bizony mondom néktek! És a bajor madarak nekiálltak csiripelni (nem én találtam ki, egy ismerős írta) – célba ért a jelentkezésem, na hát kíváncsi vagyok.

Vonalkás

– A tegnapi nap azzal telt hogy Á. segített pontra tenni a német CV-met, kibogarásztuk az összes intézmény meg ösztöndíj fordítását, formáztam orrvérzésig, most már nem szégyellem kiadni a kezemből. Illetve elküldtem a képeket is a cikkhez és kihasználva a lendületet gyorsan írtam az egyik színháznak, ahol épp kerestek is munkaerőt meg kicsit ismerik is a búrámat. Persze nagyon gyorsan bestresszelődtem, mert mi van ha válaszolnak? Mi van ha elutasítanak? De mi van ha nem?!? Mennyi gond, mennyi baj. (Egyébként lefújták az izgalmasnak igérkező, nyárára tervezett előadást amiben dolgoztam volna – nem tudták leegyeztetni a partnerekkel – még jó, hogy nem csak emiatt nem tűztünk ki esküvődátumot, mert most nagyon ideges lennék.)

– Az állatkert óta elég használhatatlan a lábam, fáj nagyon és dagad. Egyre több az új típusú fájdalom (mármint szúr és ég a fém körül, rettentően feszül az egész térdem), úgyhogy hajlamos vagyok mondogatni magamnak hogy most már nem kell sokáig kibírni és megreparálják. Ma végre lesz torna, húsvét miatt most megint kimaradt szinte egy hét.


– Az egyik futó ügy miatt újra kell nézzem a Breaking the Waves-t, amit kb.15 éve láttam és már alig emlékeztem rá, csak a hangulata maradt meg nagyon. És hát szomorúság, kicsit meg is riadtam, hogy mi lesz ha alá kell merülni ebben. Kívülről biztos teljesen abszurd, hogy valaki önként és dalolva ilyen szörnyűségekkel foglalkozik. (Egyébként visszanézve nem is tudom hogy dolgoztam-e valaha nem brutálisan szomorú anyagokkal, nem mintha ezek vonzanának, de eddig sosem volt szerencsém „felhőtlen” anyagokhoz, lehet hogy ahhoz minimum bábszínházban kellett volna dolgozni.) A. mintha nem akarná elhinni, hogy nem én választom magamnak ezeket a témákat. 🙂


– Szinte locsolatlan maradtam, nem hiszünk az ilyesmiben ugyebár, de azért, khm… Aztán az utolsó utáni pillanatban A. berohant a fürdőből és kicsit lepriccolt a vizes kezével. Micsoda megkönnyebbülés, nem vénülök meg idén sem!

– Nyugalom van, jó a sok fény meg a tavasz.

Melyben dohogok egy kicsit

Az a helyzet, hogy rendkívül jó érzés kitalálni egy feladatot, rákészülni, izgulni, megcsinálni, még egy kört izgulni és tépelődni, aztán késznek nyilvánítani és hátradőlni. Most van a hátradőlés. A család pedig ma tartotta otthon a hagyományos húsvéti ivászatot, ennek örömére megtanítottam a kedves szüleimet videocsettelni, úgyhogy élőben követtem a vihogást és a hangzavart. Nálunk az ünnepi program egy kis parkozás volt, olyan erős kékeket és zöldeket láttam, hogy még mindig fáj bele a szemem. Van egy kis pagoda, benne egy sárga leples buddha, jól állt a tájnak nagyon. (Hívtak P.-ék a nymphenburgi kastély parkjába de lemondtuk mert ott gyalogolni kell és a tegnapi akció után a lábam ma eléggé fájt.)

Ma hallgattam egy előadást amelyben egy nő nagyon le akart számolni a házasság intézményével, illetve szerinte érvényteleníteni kell az egész fogalmat, mert nem más, mint a férfiak kényelmét biztosító, kizsákmányoló és elnyomó rendszer, amelyet az állam erőltet ránk stb. stb. stb – lehidaltam kicsit. Az érvek nagy része nem új, de mondott azért kuriózumokat a nő, például hogy ma a kanadai, két jövedelemmel rendelkező házastársak esetében a nők kb. napi fél órával dolgoznak többet (a konyhában, persze) a pasiknál, ami önmagában nem sok,  de ez évi 5 hét munkaidőt tesz ki. Mondjuk az tényleg durva, hogy mennyire láthatatlan ez az ingyenmunka (meg a gyereknevelés is gondolom)  és társadalmilag semennyire sem elismert és hát sajnálom én az összes kényszerházasságba hajszolt szegény párát meg a szar kapcsolatokban és házasságokban tengődőket, de az a helyzet hogy nekünk jelen pillanatban eléggé szimpatikus ez a borzalmas intézmény. Persze mi könnyen beszélünk mer még csak most kezdtük és semmi nehézség (habár ahogy vesszük ugyebár, szerintem kerül) de ez akkor is teljesen fantasztikus szerintem hogy két ember úgy dönt hogy vállalja ezt és mindent ami ezzel jár, szóval kicsit remélem, hogy mégsem fognak leszámolni a házassággal mostanában mert látni vélem a jó oldalait is. Meg hát virágozzék minden virág, csinálja mindenki ahogy tudja és ahogy szeretné – olyan durva hatásvadász általánosságokat vetett be ez a nő az előadásában, hogy rendesen sértve éreztem magam.

Apropo konyhai kulizás: az a szomorú igazság, hogy második kalács sem nőtt fel rendesen. Valamit biztos rosszul csinálok mert bár finomnak finom, a közepe lapos maradt. De a szeretet és az elfogadás jegyében így zabáljuk, hát a miénk, nem-e?

Állatos

Régi terv volt hogy elmegyünk az állatkertbe és ma P. és kis családja el is rángattak szerencsére.  Irtó vicces volt meg érdekes is, bár az elején szétfagytunk és a gyermek is nyekergett végig szegény (ma épp rossz napja volt). Bő 4 órát sétálgattunk, néha le-leültem és az utolsó fél óra már nagyon szenvedősre sikerült, de viszonylag jól bírtam. Mindenki a jegesmedve kölykökért gyúródott, de szerintem nem ők voltak a legcukibbak, hanem a különféle kismajmok. Meg a szurikáták. És a lámák. És az orrszarvú, hát az hátulról is aerodinamikus, becsszó! Volt egy irtó letargikus gorilla, leült az üveglap mellé és enyhe megvetéssel nézte végig, hogy a csürhe (mi) különféle kamerákat tolunk a pofájába, egyesek mellékuporodnak és szelfiket készítenek. A páviánok pedig nagyon produkálták magukat, rohangáltak körbe-körbe, csak úgy suhantak a ciklámen ülőgumók, és az az általános (és… ööö… látványos) izgalmi állapot, ami úrrá lett rajtuk etetés előtt felért kb. 20 oldallal a Legyek urából. Zárásig maradtunk és egy csomó mindenre így sem volt idő. Ez volt tehát az ünnepi program.

(És hiába küldtem el nagyon időben a szöveget, nem sikerült a rohanást megúszni – ma este kaptam vissza, holnap reggelre kell véglegesíteni. Kár, hogy alig látom a monitort és alszok el.)

“Nyugi.”

Volt idő amikor kb. 2 óra leforgása alatt terveztem magunknak egy kiadós (ok, mankós-hátizsákos) törökországi nyaralást repülőstől, cakkpakk, most meg kb 3 hónapja nem sikerül összehozni egy kiruccanást sem, csőd, komolyan. Vannak az ismert tényezők (A. szabadnapjai, uticélok, saccolt büzsé) és egy halom ismeretlen: mennyi a repjegy? ráérnek az ottlevők? mennyit kell majd járni? milyen hosszú az utazás? és főleg: hogy lesz a lábam? Sokadik nekifutásra sem jött össze és legkésőbb június elején engem megint műtenek és akkor jó sokáig megint olyan leszek mint egy tengerimalac a ketrecben, ójaj.

Ma jól megmasszíroztak-nyomkodak-tornásztattak, recsegett-ropogott minden de utána enyhült a fájdalom.  Két kb. 80 éves, görnyedt hátú, tipegő mamával tornásztam egyszerre, felvillanyozó élmény volt, mit mondjak. Elküldtem a szöveg első verzióját a szerkesztőnek, életemben talán először nagyon is időben, reménykedtem még néhány kör oda-vissza átírásban mert segítene a külső szem, ezt a választ kaptam: “Nyugi.” Azóta is ezen gondolkozok.

 

Nulla hírérték

Tudtuk hogy ez lesz, igazából csoda hogy csak most kezdek kikészülni tőle: hiába van a kedves szuperszonikus férjem, borzasztóan hiányoznak a barátaim és főleg barátnőim. Vessek magamra, persze.