Miről írnék ha volna idő?

Hát például a hazaútról. Hogy késett a kurva Wizzair, és még így is örülhetünk, hogy eleve Szebenbe készültünk  (mert a vásárhelyi járatokat időközben mind Kolozsvárra terelték, de ott meg köd volt, szóval mindenképp Szebenben lyukadt ki mindenki). Hogy a macki nem aludt útközben. Hogy a repülőn aztán megadtuk magunkat a sorsnak és söröztünk meg láláláztunk anyósommal a kinyúlt, de éber gyermeknek, mindenki nagy örömére. Hogy hazafele végre GPS-t használt az apám!!! Hogy a gyermek mennyire élvezi itt a hatalmas tereket, bámulni a kutyát az ablakon, meg kinzéni a Hargita fele. Hogy mekkora itt az eufória. Hogy azt hittük, hipphopp túlvészelte az utat, aztán második éjjel teljesen kiakadt (másfél óra üvöltés, hüppögés, meseolvasás, plüssállatozás – ilyen még nem volt). Hogy amióta itt vagyunk, felszállt a köd és a nap is sütött. Hogy milyen furcsa A. nélkül (gondolom a macinak is hiányzik nagyon, bár kap puszit rengeteget így is). Hogy milyen lepattant és szegény a városközpont. Hogy bementünk házicipőt keresni pár turkálóba, és hogy megcsapott a kilencvenes évek turkálószaga. Hogy ma kicsit sétáltatta anyám a kezeslábasban pislogó macit a parkban, amíg én O.-val kávéztam. Hogy holnap mégiscsak elmegyek 3 napra Kolozsvárra (ójaj, az szinte 4, ahh), de szorongok rendesen és lehet, hogy hamarább visszajövök (de hétfőn van egy munkaügyes megbeszélés, azelőtt nem lehet). Hogy most látom, hogy a reggeli vonat nem direkt járat, át kell szálljak egy isten háta mögötti településen, és már vízionálom a lefagyós, büdös cfr-s várótermi hangulatot. Ilyenekről. Na jó, inkább lefekszem.

Tipikus

Jó sok mindenről írhatnék, vagy egy jó tömény vonalkást legalább, annyi minden történt, hát persze, hogy ilyenkor nincs időm semmire, írni pláne. Holnap délben indulunk haza J.-vel meg anyósommal. Nagyjából összepakoltam, de azér be kéne még logisztikázni 1001 kis apró cuccot valahogy a két bőröndbe. Ugatok, mint egy kutya – a meghűlés átment nagyon ócska köhögésbe és krákogásba. Ma elmentem egy kurzusra (na az is megér majd egy bejegyzést, a munkába való visszaállás stikáiba avatják be az embereket) és egyszer ki kellett mennem a mosdóba kiköhögni magam, azt hittem, el fogok ájulni. Egyébként 12 fok van, izzadok az új télikabátban, de hát a reggelek még hűvösek, mit csináljunk. Tegnap A. szülinapja volt. Az egész nap ki volt centizve, díszebéd, sét a kastélykertben, utána kávécska a pálmaházban (az is egy fél bejegyzést kitenne), utána itthon torta-gyertyafújás-ajándékosztás és tipliztünk a Nicolas Jaar-bulira (na az aztán pláne megérdemelné a saját bejegyzést). Nem volt rossz, sőt, de az első negyed órát azzal töltöttem, hogy idegesen néztam a sok kisimult hipsztert és károgtam A.-nak hogy mivan, ezeknek miért van ennyi idejük, miért ilyen vidámak? Mindenki más alszik éjjel?! (Merhogy én nem nagyon továbbra sem. Remélem anyám majd bevet valami cselt és leszoktatja az éjjel evésről, hátha ezzel az ébredések is megszűnnek.*)

A maci nyűgös, kicsit taknyos, de nem ütötte ki a kórság szerencsére. Lehet, hogy érzi a nyugtalanságot és a készülődést a levegőben. Ma sok vendége volt: L. meg K. jöttek hozzá búcsúzkodni, meg I. is felugrott egy hivatalos okmánnyal, amit el kell vinnem E.-nek. Na megyek, megpróbálom kitalálni, hogy mit felejtettem el becsomagolni.

Tessék nekünk holnapra szorítani: kb. 12 órát fogunk utazni.

*Értsd: nekem nincs lelkierőm az üvöltős éjszakákhoz, amibe ez kerülne,  de hátha lesz majd neki.

Hangulatom magasan szárnyal (avagy dobogós hely a pain olimpics-on)

Minden éjszaka nehezebb, mint az előzőek. Kibújt a második foga is, de még mindig nagyon szenved vele, óránként – másfél óránként sír, jajong, nyafog, morog. Minden alkalommal, amikor lehajolok hozzá (kár, hogy nem lehetett a felső beállítást hagyni a kiságyon), nyillal a derekam* és egyre jobban fáj, reggelre már bőgni tudnék, hoppá, bőgtem már pár sort hajnalban a fáradtságtól és a tehetetlenségtől. Ilyenkor a kommunikációs szkilljeim is szárnyalnak ugye, szerencsére A.-nak is, aki, ha úgy érzékeli, hogy beszólok neki, úgy be tud szólni cserébe, hogy wow.** Éljen éljen. Mindjárt viszem a mackót oltani, erre ő pont ma reggelre kezdett el köhécselni és pici hőemelkedése is van. (Az oltást viszont muszáj lenne megkapnia, mert otthon kanyarójárvány van.) Amire hazaérünk, már itt lesz anyósom, tehát indul  visszaszámlálás a hazaúthoz. Félálomban azon agyalok, hogy mit kell pakolni majd és hogy fogunk beférni. Hogy fogja viselni a repülést a gyermek most, hogy pár perc ölben levés után már nagyon mehetnékje van? (Szokták az emberek mászatni a babákat az ülések közti folyósón?) A ház úszik, nem tudtam levinni a szemeteket. Az állásról semmi hír, mondjuk lehet, jobb is. Ma éjjel már egy lázas-nyűgös macihoz szökdöshetek, ki kell még találjuk az alhatási berendezkedést anyósommal.

*ami nem a derekam, hanem a keresztcsontom-fenekem, nem tudom erre mi a gyűjtőnév
**ezt utoljára apám gyakorolta kb. 25 éve.

A hétvégéről

A hétvége egy jelentős része azzal telt, hogy híreket olvastam, aztán felváltva keseregtem a helyzet súlyosságán és aggódtam azon, hogy miket fogunk olvasni a hírekben az elkövetkezőkben. Továbbra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki hogy őrzi meg a nyugalmát és derűlátását mostanában.

Na de írok inkább olyan triviális kis müttyökről, mint a szombati napunk, mikor is (miután gyorsan felfúrt egy új fogast a falra*), hites uram jelezte, hogy talán elmenne egy koncertre. Kitörő örömmel fogadtam a hírt. Az van, hogy én mindegyre elmászkálok színházba meg úszni meg ilyenek, ő pedig elég ritkán él társasági életet, úgyhogy tényleg örültem. 9-kor a maci is lefeküdt, úgyhogy tudtam egy kicsit bambulni és nekiálltam egy kis szöveggondozásnak/fordítgatásnak, de hamar elálmosodtam. Aludni persze nem tudtam. Meghallgattam egy ámerikai podcastot (Election hangover volt a címe, a hangulata is hasonló), azzal 1 óra lett, álmos voltam de nem akartam lekapcsolni a fényt, vártam A.-t, mint nagyanyám várt engem haza a kocsmából tinédzser koromban. 2 körül vernyákolt a maci, félálomból riadás, etetés, visszfekvés. 3 fele jött A., akinek szemlátomást jól telt és egészen világos volt, hogy kár volt kihagynia a vacsorát. Sikerült neki egészen élénken felidézni azokat a letűnt időket, amikor még képes voltam túlzásba vinni a mulatérozást.**

Reggel 6-tól egészen fél 9-ig aludtam, akkor elláttam a macit, játszodtunk egy kört és én is visszafeküdtem a délelőtti alvása alatt. Délután 4-re bejelentkeztek L.-ék. Délben kipattantam az ágyból és nekiálltam párhuzamosan takarítani, elrámolni, mosogatni, sütni, főzni ebédet melegíteni.*** Van a vendégvárásnak egy ilyen kellemes mellékzöngéje ugye, hogy az ember végre kivixolja a házát. Na, hát ezt általában együtt szoktuk abszolválni, de mivel A. főleg a túléléssel volt elfoglalva, akkor ezt egyedül nyomtam, meg is lett a karamellás-almás, a ház is elfogadható állpotba került délutánra. A vendégek viszont késtek: bocs, Forma 1 futam van, csak estefele jönnek. Ezen derültem kicsit, hogy lám, más háztartásban is a sportműsorhoz kell igazodni a társas programokkal. A futam viszont kétszer megszakadt és annyira elhúzódott, hogy végül egyáltalán nem jöttek. (Megdícsértem L.-t, hogy úrinő módjára viselte a helyzetet, saját bevallása szerint az úrinő szó talán túlzás.) Végül sétálni sem mentünk,  helyette pótoltam egy kis alvást. Hát ennyit a vasárnapról. On the bright side: viszonylag rend lett és mindenki túlélte.

*Ugyanolyan, mint a régi, csak ennek van kalaptartója. A kalaptartót nem érem fel, de csökkenti a káoszt az előszobában, éljen éljen!

**Egyébként őszintén remélem, hogy never ever. Szuper lenne, ha soha többet nem innék annyit, mint amennyit megbírok derűsen, max. egy kis fejfájással.

***Anyám töltött paprikája megmentette a napot.

Kihágásaimról

Amíg itt volt anyám elmentünk tehát moziba, aztán múlt vasárnap úszni is. A. odafele forgatta a szemeit (buuusz! esőő! várni keeeell! aaa…), aztán a Südbadban már mint jó vizikutya úszkált és vigyorogva pancsolt a kültéri medencében is (pezsgőfürdőzgettünk meg bemásztunk a vízsugarak alá), bár néha be kellett dugni a fejünket is a vízbe, annyira hideg volt kint.

Aztán az is történt, hogy  az óraátállással egy csapásra megoldódott a gyermek korábbi lefektetésére tett kísérleteink problémája: immár 9 körül lefekszik, úgyhogy szokatlanul hosszúak az estéink. Nagy örömünkben meg is néztük múlt hétvégén a “Her”-t (gondolom főleg azért, mert a kedvenc artmozinkban mindig szembenéz velünk az óriásplakátja), ami közepes volt, de jól esett, és a lényeg úgysem a film volt, hanem hogy MEGITTAM KÉT SÖRT és úristen, hát valaki kellett volna szóljon nekem, hogy nem iszunk két sört másfél év kihagyás után. Lefekvéskor konkrétan danolásztam A.-nak (egy Cseh Tamás-nóutát, hogyaszongya, háromnegyed egy van – és tényleg pont annyi volt, halljoda!), aztán 3-kor gond nélkül etettem, 6-kor viszont ráébredtem a felelőtlenségem súlyára és megkértem szépen A.-t, hogy vegye át ő a feladatokat, mert én most inkább szenvedek egy kicsit. Másnap délelőtt szédelegve mentem a gyerekcuccok bolhapiacára, de azért sikerült lányos zavaromban összevásárolni egy hátizsáknyi ruhát, játékot és könyvet a gyermeknek, hurrá.

További kihágásnak könyvelem el, hogy vettem magamnak egy télikabátot. Van nekem legalább 5 teljesen elfogadható szabású és minőségű télikabátom, lánykoromból – értsd: olyanok, amelyek most átmenetileg* elég viccesen állnak.  Úgyhogy elhatároztam, hogy szerzek magamnak egy olyan darabot, ami a) karcsúsított, de pont a mostani paramétereimre illik  (haha, olyan nincs es: ami derékban jó, az mellben-vállban lóg, stb.), vagy b) egy egyenesre szabott, úgymond trendi, enyhén lógós, de öö… csinosan lógós kabátkát, ami lehetőleg nem ér a vádlimig. J. lelkesnek bizonyult  gyermek tologatásának feladatát illetőleg, amíg beugrok egy-két boltba. Szerintem én még soha nem vettem kabátot magamnak 10 perc leforgása alatt. És ma pont ez történt, csodák csodájára: berohantam az első Mangóba, felnyaláboltam kb. tízkilónyi szövetkabátot és őrült tempóban felpróbáltam, az egyik tetszett, megvettem, kirohantam. (Én, aki mindig heteken keresztül nézegettem a kabátokat, hogy aztán márciusig várjak egy-egy leárazásra, akkor aztán eldöntsem, hogy tavasszal úgysem kell már télikabát.) A fantasztikus teljesítményt ma este egy üveg sörrel ünnepeltem, és be kell látnom, hogy ez a mennyiség tökéletesen elég.

Van még mindenféle kétség meg elmélet meg szorongás, de azokat majd legközelebb.

*fingers crossed, mondjuk ahhoz nagyon le kéne mondani a szénhidrátról, nekem pedig az most nagyon nem menne sajnos.

A 9 hónapos mackóról

Gyorsan, amíg alszik, ejthetnék pár szót a maci fejlődéséről, merthogy nagyon belehúzott. Egyre értelmesebben és kifejezőbben néz, szabályos kisfiúarca lett. (A bilifrizu még mindig bezavar, de mostmár nő.) Amikor anyám jött (október végén), még mindig nagyjából egy helyben kapálózott a földön, de azért oldalazva és forgolódva sikerült eljusson minden célponthoz. A tempója elég lassú volt ahhoz, hogy bátran kimenjek a szobából elintézni ezt-azt, egy perc múlva szinte ugyanott találtam. Aztán november elején egyszercsak megindult a kilenc hónapos mackó és azóta rettentő sebesen cikázik fel-alá a házban. A kúszást nagyjából kihagyta, rendesen emelgetni a fenekét és gyakran támaszkodik csak a fél kezére, a másikat a levegőbe emeli és úgy révedezik, mint egy kis balerina. Még mindig hagyom magára egy-egy kis időre (mert muszáj néha), olyankor be kell kalkulálni, hogy egyből az izgalmas helyeken terem: a konnektoroknál (dugaszoljuk/torlaszoljuk szorgosan), a számítógépnél (ez van), a forgószék kerekeinél (kicsit izgulunk, hogy valahogy magára húzza) a konyhaajtónál (odakötöttem a hűtőajtóhoz, mert nagyon csapkodat és féltem, hogy a kezére húzza), a konyhai kisszéknél (félek, hogy magára húzza), a teraszajtónál (a kicsapodó nedvességet pofozgatja, nagyon élvezi), a fürdőszobánál (igyekszek csukni az ajtót, egyrészt a kisszőnyeget szereti nyalogatni, másrészt a vécéülőkét kapirgálja alulról, hm), a cipősszekrénynél (lehetőleg nyalogatja a cipőtalpakat, mondjuk még mindig a házipapucsom a kedvence). Valami hatalmas fejlődés mostmár minden napra jut. Tegnap tiszta véletlenül észrevettem, hogy kijött az első foga! Elég rosszul alszik továbbra is (4-5 felkelés nekem, juhé…) és néha fel-felsírt, talán emiatt volt. Három kis rece, a jobb alsó, de már ott gyúródik a bal alsó is. Ma nekiállt kihúzogatni a fiókokat (szintén nem vicces, mert a kezére húzná egyből), szóval lassan tényleg átrendezhetjük a lakást. Továbbra is sokat eszik: reggel gyümölcs, ebédre hús-zöldség-tojás variáció, délután zöldség, este valamelyik tejes pép, napközben is tej, mert vizet alíg hajlandó inni, és lefekvéskor plusz éjszaka is, általában kétszer. A fogyasztásnak megfelelően rendesen termel is, rendesen be vannak fogva a mosható pelenkák, kb. 3-4 naponta mosom. (Azért hosszabb kimenőkre meg éjszakára eldobhatót kap, na de így is klasszisokkal kevesebb Pampers-t használunk.) Ha pozícióba pakoljuk akkor üldögél, mostmár lassan tanul leheveredni is ülésből, eddig nyafogott, ha már unta. Imád ugrálni a hintán (kb. két hete feltette A. a rugót, tehát mostmár nem hinta-palinta üzemmódban működik, hanem ugri-bugriban). Még mindig nagy kedvence az olvasgatás-könyvnézegetés az ölemben ücsörögve, attól mindig lenyugszik. Minden nap kap a babapufulecből, tegnap engem is elkezdett kínálgatni vele, nagy vigorogva. Egyébként is sokat vigyorog, mostanában grimaszol és fújtat is hozzá (pont, mint D. kuzinja). Alapjáraton azért inkább komoly és személélődő, de ha rávigyorgunk, puszilgatjuk, csiklandozzuk vagy hülyéskedünk a tükörben akkor nagy röhögés lesz belőle előbb-utóbb. Megint vittem játszóházba, hogy szokja a hangos babákat – most többen voltak, mint a múltkor, és hát ez is volt a cél, de néha tényleg sok volt a macinak a 10 baba és felnőttek, nagy krokodilkönnyeket hullatott magát egy-egy nagyobb kurjongatásnál. Meg akkor is, ha a gyerekek a kezükkel a feje felé nyúlkálnak, ezt valahogy nem bírja megszokni szegény. Összességében azért jól viselte, de a legboldogabb mégis akkor volt, mikor kijöttünk a játszószobában és kicsit üldögélhetett az etetőszékben, amíg én összepakoltam (dear god, mekkora fáradás azért ez a pakolászós-öltöztetős téli üzemmód egyedül). Lett végre puha és meleg téli lábzsák a kis babakocsira, mostmár bele tudom gyúrni a kezeit – pláne ha alszik, ébren még mindig nem visel el semmilyen kesztyűt, vagy takarót.

Ennyi jutott eszembe így hirtelen, rohanok mosni meg aktiválni, amíg fel nem ébred.

Bzmg

Éjjel 2-kor és 5-kor keltem a mackóhoz, 2-kor még megnéztem  telefonomat és láttam, hogy egyre szorosabb a verseny, de úgy voltam vele, mint a Brexittel is: nem lehet, hogy a hülyeség győzedelmeskedjen, nem létezik, hogy az agymosott népek ekkora bajt hozzanak a világ fejére. Aztán 5-kor már nagyon nagy havazó volt és furcsák voltak a fények, gondolhattam volna. Reggel arra ébredtem, hog A. húzza már a cipőjét és mondta, hogy nagyon úgy tűnik, hogy tényleg győzött Trump. Wow. Valahogy úgy vagyok mostanában a szörnyűségekkel, hogy erősen hiszek benne, hogy nem történhetnek meg, ezt mantrázgatom magamban és hiszem is, mert tényleg nem szabad megtörténniük. Biztos ez is hormonális utóhatás, de vannak gondolatok, amelyekkel nem bírok foglalkozni, pusztán önvédelemből. Aztán megtörténnek ezek a dolgok és az ember csak néz maga elé. Félelmetes.

Jelképesnek tekinthető-e

hogy miközben épp csatoltam* és elküldtem** a jelentkezésemet egy itteni fesztiválos munkára, a gyermek úgy összefosta magát, hogy teljes ruhacsere és zuhanyzás lett a vége? Ha csak icipicit nem figyelek rá, már fejre is tud esni, a reggel mutatta be ezt a kunsztot, amíg pulcsit húztam neki elő a fiókból (note to self: mostmár 2 másodperc alatt is ki tud mászni az ágy szélére), szerencse, hogy elkaptam a felsőjét röptiben és ennek köszönhetően egy picit kisebb svunggal landolt a padlón. (Kis panaszkodás után már boldogan tolta be a gyümölcsöt, nagy baj nem történt.)

*a kurva yahoo nem akar pdf-feket csatolni, úgyhogy 6 előtt pár perccel végül bezippelve csatoltam mindent és azon méláztam, hogy itt az idő emailszolgáltatót váltani.
**úgy érzem, kicsit vakmerő ezekre az állandó készenlétet igénylő és sok stresszet igérő munkákra pályázni, ha eleve a jelentkezéshez szükséges néhány anyag megírása/megszerzése is emberfeletti munkának bizonyul.