Őszies

2 napja esik, igyekszek erre kenni a szombat óta nem lankadó térdfájást. (Nagyon feszül és nem örül, ha hajlítgatom, amit viszont muszáj, úgyhogy lehet hogy beveszek egy fél Novamint hamarosan.) Két zápor között ma elküldtem a CV-m egy helyre, szeptembertől januárig keresnek valakit egy praktikumra. Meglepne, ha felvennének, de azért írtam nekik, mert kitudja. Egy ideje nászajándékon gondolkozom és tegnap eszembe is jutott valami izgalmas – sajnos nem részletezhetem mert nem szeretném lelőni a meglepetést a kedves menyasszonynak. (Szia, O.!)

Kicsit sikerült kivakarni magam a szomorkodásból, egyrészt egy kis munkaterápiával, másrészt nekiálltam újranézni a The Office-t és továbbra is zseniális. A VB pedig folytatódik, de már nem haragszom  rá annyira. 🙂

—–

És a szívem is fájdogál egyre gyakrabban, hejj, itt az ideje utánajárni ennek is.

Ócska!

Van ez a cikk, ami minimum elgondolkodtató – én is hajlamos voltam (vagyok) sokkal többet költeni hülyeségekre, amikor sokat dolgozok és nincs időm normális tevékenységekre, az ember vásárlással kompenzálja a frusztrációit és a kevés szabadidejét. (Volt egy barátnőm akivel szó szerint minden nap vettünk valamit hazafele amikor elkezdtünk dolgozni az Intézménynél, persze akkor még olcsó és nagyon jó minőségű volt a legendás Tabita. Utána meg sokáig kényszeresen vásároltam a mallokban szombaton, hogy valami legyen, lásd a cikket.)

Ma L. volt olyan kedves és magával vitt az éves bolhapiac-körútjára: a Lehel (óváros) bérházainak udvarán pakolják ki ilyenkor a lakók a megunt cuccokat, ruháktól játékokig és apró mütyürökig van minden, plusz limonádé és grillezett kolbász. Még sosem jártam ezeknek a gyönyörű “Altbau”-oknak* a belső udvaraiban, úgyhogy már csak ezért is megérte. Hát nem épp a mi környékünkkel egy napon említhető házak voltak, nagyon szépen renoválva, aranyos kis kertekkel. L. mesélte, hogy ilyenkor sok informális ingatlanközvetítői párbeszédet kapott már el vevők és árusok között, egyet én is elkaptam.

Főleg ruhákat vettünk (összesen 10 euróért 2 felsőt, egy sálat és egy hosszú szoknyát, óccsó!), L. tologatott illetve sokszor kiugráltam a tolókocsiból és mászkáltam ide-oda. Ennyit nem aktiváltam a műtét óta, rengeteget kellett hajlítgatni a lábam és kapcsolgatni az ortézist, ráadásul nagyon meleg is volt és keveset aludtam az éjjel úgyhogy a térdem annyira nem élvezte, most pihentetem és békén hagyom egy kicsit. De mindent összevetve nagyon jó volt kimozdulni és bámulni, a fő sikerélmény pedig egy alig használt, türkíz,  bőr oldaltáska. Én nagyon gyatrán alkudozok (nagyjából sehogy, ezt még tanulni kell mert hajlamos vagyok inkább többet fizetni, csak hogy megússzam azt a pár másodperc kínos álkonfliktust ami nyilván csak nekem kínos), L.  viszont kemény, és mindent bevetett a táska érdeklében. Sajnos a nő sem ma kezdte, készségesen felajánlotta hogy megkeresi a telefonján az eredeti árat ha nem hisszük, hogy 200-ért vette. Ravaszul eljátsztuk, hogy túl sok a 30 és akkor otthagyjuk, de nem hatódott meg, úgyhogy mégiscsak én spuriztam vissza és megvettem 29-ért mert tényleg kellett, ím:

taska

* úgy tudom a második világháború előtt épült házak értődnek ebbe a kategóriába, az azóta épültek már “Neubauten”, vagyis új építésű házak.

Vonalkás

– Ha az elmúlt két évben eléggé empatikus lettem az idősek, testi fogyatékok és mindenféle sérülések folytán kiszolgáltatottak irányába, akkor mostanában a depressziós és lelkileg labilis emberekre gondolok sokat. Szerintem engem csak nagyon kis mértékben legyintett meg a kétségbeesés amivel mások leélnek egy-egy életet, de ez is elég, soha többet nem szeretném átélni, tényleg. (Visszagondolva három nehezebb időszak volt*: tavaly ősszel a műtét utáni 6 hét itthonlevés és járásképtelenség, tél végén a fejlődés hirtelen megtorpanása és tavasszal a nagyon erős fádalmak időszaka. Meg most is van valami sunyi kétségbeesés, de remélem ez már csak a türelmetlenség velejárója.)

– Ma kipróbáltam valami újat: a fal mellé állva lábujjhegyről sarokra gördülök és vissza, mindkét lábam egyenesen tartva. Ez nem tűnik nagy kunsztnak, de az első törés óta nem tudtam fájdalommentesen sarokra állni, úgyhogy örüljünk.

– Gyógytorna után elsétáltam a boltba, ami az út szembelevő oldalán van, kb. 200 méter a táv, 20 perc alatt tettem meg. Hogy is mondjam, figyelmes szempárok kísértek utam során – hosszú nadrágban nem látszik az ortézis, csak egy szörnyen csípőficamos csajt láthattak araszolni a Penny fele. Szerintem én is megbámultam volna magam.

– Van egy ismerősom a FB-on, egy nálam néhány évvel isősebb lány, akivel tíz éve együtt dolgoztam abban a bizonyos Seattle-környéki hegyi étteremben. Magas, csinos, szőke, ápolónő és van egy gazdagnak tűnő pasija (erre csak abból következtetek, hogy gyakran posztol fényképeket magánhelikopteres kiruccanásokról). Ez a nő fantasztikus aprólékossággal oszt meg mindent a különböző fancy eseményekről, most épp egy mexikói meglepetés-nyaralásra vitte el a pasija, ez eddig persze semmi különös, de kicsit elméláztam azért két képen: az egyik egy közelkép a kalapos-hangszeres, vigyorgó zenészekről, akik épp szerenádot adtak nekik vacsora közben a parton; a másik fotón szintén sötétbőrű kalapos pasik arcmasszázzsal és uborkapakolásokkal kedveskednek nekik egy napernyő alatt. Persze lehet hogy csak szerintem furcsa.

* Jó, több is volt, de mondjuk hogy az oszteotómia óta új időszámítás állt be.

90°

Átállította A. az ortézist. Hm. Egyelőre kb. 80° után eléggé feszülni kezd a térdhajlatom is meg a seb környéke is, még gyakorolni kell a hajlítgatást. Viszont ma már lazán mostam-teregettem-sütöttem, szóval a terhelhetőségre egyre kevesebb a panasz.*

Ma volt egy olyan akció, hogy A. kicsit zsonglőrködött a szabadnapjaival, hogy jövő hét helyett inkább olyankor vegye ki, amikor remélhetőleg már én is ugrándozok és végre be tudjunk tervezni egy normális nyaralást (ami nem merül ki a családlátogatásban és hátha amiatt sem kell izguljunk, hogy tudok-e hosszabb ideig járni bőgés nélkül). Szóval kiszemeltük szeptember elejét és már neki is álltam tervezgetni, aztán remek érzékkel bejelentkezett az egyik, mostanáig nagyon esetlegesnek tűnő projekt gazdája, hogy akkor szeptemberben szökjünk neki! Kolozsváron mármint. Ennek persze ez a normális rendje, fél év-év préri és sivárság után minden egymásra kell szerveződjön, muszáj. (Elég nagy erőfeszítés megőrizni a professzionalitás látszatát, miközben lélelkben máris visítok, hogy “tengeeeeeeer!”)  Bizakodok, hogy megvárnak a próbakezdéssel, mer szép dolog a művészet, de a tengeeeeer!!! Hát értitek.

És egy rövid szolgálati: kiderült, hogy valakinek csupa italicban jelenik meg, amit írok. Mostanig sikerült megúszni minden technikai jellegű agyalást, most sem repesek az örömtől hogy bogarászni kell a szerkesztőben és el kell merülni a kódok világában, úgyhogy ha valamelyik kedves zugolvasó kiismeri magát a WordPress-en, szánjon meg vaegy jótanáccsal, köszönöm!

* Csak járkálni ne kelljen – már tudom, mire emlékeztetem magam (2.42 körül)

“La toți ni-i greu…”

Most, hogy közel a finiss (ugye? UGYEEE?) valami totális-brutális türelmetlenség kezdte felütni a fejét nálam, karöltve egy kis egy jó adag motiválatlansággal. Igazából lenne mit csinálni bőven, de egyre nehezebb odafigyelni bármire is. Ez egyébként mindig így van, általában akkor nem bírok semmi értelmeset csinálni,  amikor a legtöbb időm volna rá, szomorú, tudom, de túl hosszúra nyúlt ez a dolog, kezdek elveszni benne.

Egyre jobban megy a járkálás és a talpon levés. Szinte egyáltalán nem fáj már a seb környéke, a dagadás is minimális. Holnap átállítjuk az ortézist, 90 fokig hajlíthatom. Sajnos visszatért a recsegés-ropogás egy része, illetve kicsit olyan érzés, mintha egy nagy buborék közlekedne a térdemben hajlítás közben. Meg mintha a combizmok is renyhülnének, pedig tornáztatom eleget, becsszó! Na, már csak 3 hét van hátra. (Plusz a torna. Plusz kitudja.)

(dohog)

De hiszen csak egy egyszínű, V nyakú, előnyös szabású, vállat is fedő, hosszú (de alacsony termetre szabott), lapos talpú cipővel vagy szandállal is jól mutató ruhát szeretnék vásárolni, lehetőleg az interneten. Hát olyan sokat kérek?

Nincs itt semmi látnivaló

Araszolok a 3. hét fele, és az már félidő lesz, na hát megy ez – mondogatom magamnak. Tegnap este azért kicsit türelmetlenkedtem és szomorkodtam (“ennek SOHA nem lesz vége”-témakörben), de 10 óra alvás csodákra képes, bizony mondom néktek.

Tegnap anyám visszament, maradt utána rengeteg lefagyasztott étel, kimosott ruha meg kivixolt ház, aztán most mehet minden a rendes kerékvágásban.  Ma délután kiszedik a szálakat a nagy sebből, heti 2 KG és nyirokmasszázs, mindenki szerint szépen alakulok, bár egyik-másik ín a térdhajlatomban néha bekeményedik a strapától, meg vigyázni kell, hogy ne járjak sokat, mert máris bejelentkezett a derékfájás – a csípőlengetést sajnos nem lehet kiiktatni az egyenes lábbal járás miatt. Szóval mindent csak lassan s finoman, tornásztatom mindegyre, igyekszek nem türelmetlenkedni (=türelmetlenkedek, de nagyon, arrrgh).

És mindegyre női börtönökről álmodok, az is milyen klafa.

2 hét

Van tőlünk nem kb. 100 méternyire egy takaros kis sörkert, oda merészkedtem ki először a házból műtét után 1 héttel és tegnap is ott ünnepeltük a 2. hét leteltét. A háziorvos kivett néhány kisebb szálat, de a nagy seben hagyta még hétfőig, egyébként szerinte szép a seb és szerintem is nagyon fájin hegeket hagynak itt (a csípőmön levő alig látszik, csak egy vékony csík maradt). Tegnap kipróbáltam a mankó nélkül járást is – hát nem túl szapora, képzeljetek el egy falábú matrózt, kb. az a szint. A gyógytorna meg a nyirokmasszázs pont a megfelelő dózis, lassan csökken a dagadás, nő a mobilitás stb. Sajnos megint ropog kissé a térdem nyújtáskor, remélem semmi komoly.

Szereztem kölcsön tolószéket, kipróbáltuk anyámmal, nagy buli – mármint ha az ember túlteszi magát a kezdeti traumán, hogy egyáltalán benne ül. Persze nem lesz rá szükség minden nap, viszont jól jöhet még ha hosszabb gyaloglást kell kibekkelni vagy ha távolabbi célpontokat nézünk ki hétvégén (hű, nagyon remélem, hogy lesz ilyen a következő egy hónapban amíg még ortézis van a lábamon és valahogy sikerül kitörni a lakás-gyógytorna-bolt háromszögből).

Egyébként semmi izgalmas hír. A. tegnap meg ma hegyi túrán, remélem nem áznak szét – kicsit irigykedek azért, bár én sem viszem rosszul itthon a nagy anyai kényeztetések közepette. Tépelődtem egy kört, hogy jelentkezzek-e egy olyan színházas állásra, ami egyrészt nem részmunkaidő, másrészt meg nem igazán az a terület, amiben tapasztalatom van. Végül nem jelentkeztem. Persze igaza van A.-nak, amikor szelíden felhívja rá a figyelmem, hogy soha nem lesz olyan kiírás, amelynek 100%-ban megfelelek, de ez a kombináció mégis túl kemény lett volna (persze esélyem is minimum). Úgyhogy lesem tovább a hirdetéseket és készülök egy újabb kör CV-küldözgetésre.

Mennek az évek, mint a gázóra

Tegnap megérkezett az anyám. Eleinte nagyon ellenkeztem az ellen, hogy jöjjön, hát elvagyunk itt magunkban! Túlélő üzemmód, megszoktuk már, valamennyire ellátom magam, gyorsan megy a gyógyulás stb. De az anyám átlátott a szitán és mégiscsak jött hálistennek, úgyhogy kikerültünk a túlélő üzemmódból, ebédeltünk igazi ebédet, A.-nak megint van (lesz) szabadideje, mehet kirándulni hétvégén stb. A morálomnak is jót tesz egy anya a háznál, nem tagadom.

A fájdalom hol kisebb, hol nagyobb. Nagy véraláfutások vannak a térdhajlatomban és környékén, de ez normális. Bedagadt és bekeményedett a térdhajlatomban néhány ín – nem tudom ez normális-e, holnap majd megkérdem a gyógytornászoktól.  Összességében elég fájdalmas az a zóna és nem esik túl jól a tornásztatás, gondolkozhatok rajta, hogy inkább használ, vagy inkább árt az ügynek a szorgalmas emelgetés, hajlítgatás. (Amúgy nem opcionális persze, muszáj mozgatni és erősíteni.) Holnap ismét KG és nyirokmasszázs, kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Néha ledöbbenek azon, hogy milyen rég zajlik már ez a párhuzamos élet, a betegállomány, hogy ez már években mérhető, hát őrület. Nem magamon sajnálkozok ilyenkor, csak elcsodálkozok – például van egy barátnőm, aki az első törés után mesélte el, hogy terhes, amikor meglátogatott a kórházban és a kisfia már megtanult biciklizni, hát hm. De persze nem célszerű ezen agyalni, derűsen tekintünk a jövőbe, örvendezünk hogy elvileg minden jó lesz stb.

A jövőbe való tekintgetés jegyében úgy tűnik sikerült leszervezni egy leendő munkát az Intézményben. Továbbra sem erősségem az alkudozás, két napig gyomorgörcsöm volt az egésztől. (A következő életemben sikeres leszek és megengedhetek magamnak egy ügynököt aki intézi az anyagiakat.)

—–

Illetve egy éve már hogy összeházasodtunk, biztos ezért is a sok mélázás az idő tűnékeny volta felett.

Este van, este van

Télen nem tűnt fel hogy ennyire egymás hegyén-hátán élünk a ház többi lakójával. * Most, hogy többet van nyitva az erkélyajtó és a lakók kiköltöznek esténként hűsülni, minden kis hangot hallani lehet és kicsit olyan, mintha itt üldögélnének ők is az ágy szélén.

Több műsor van. A délutáni 4-5 fele kezdődik, amikor az alattunk lakók erkélyén hallunk valakit motoszkálni. Aztán artikulálatlan dörmögés következik. Nehéz megállapítani, hogy a szláv család egy idősebb tagja telefonál-e épp, vagy inkább rosszul lett (A. egyik nap azt hitte, hogy halálhörgést hall), de az is lehet, hogy inkább a down szindrómás fiatalember ügyködik ilyenkor, nem tudjuk. Este 7 körül lendülnek akcióba jobb oldalunkon a csicsergő lányok: szintén egy szláv nyelven megy a nyerítés és vihogás, kiabálva telefonálás. Aztán következik a legrejtélyesebb jelenség: szabályos időközönként egy-egy löket andalító szag illat érkezik be a szobába. (Arra tippelek, hogy valamely kedves szomszédunk elég előrelátó ahhoz, hogy ne odabent fújja magára a fél flakon dezodort.) 9-10 fele az alattunk lakó család nőtagjai ülnek ki az esti műsorra: kacagás, duhajkodás, diszkrét manele-szerű dallamok. Néha kint van a baba is és hangosan gügyög, egy férfihang hangosan kiabálja neki, hogy: “tűűűű! tűűűű!”.

Igazából kevésbé idegesítő ez az egész, inkább vicces, hogy az idő felmelegedésével mindenki előmászik az odújából és kibontakozik, akusztikailag legalábbis. Olyan sok eget látunk és olyan közel a természet, hogy nem szokott panelklausztrofóbiám lenni. Viszont ott van még az Éjszakai Dohányos: amikor  minden elcsendesedett és vidáman szellőztetünk lefekvés előtt,  az É.D. rágyújt és a szobába beárad a füst. Ilyenkor szokott úrrá lenni rajtam a messze földön híres, mélységes, politikailag kicsit sem korrekt, végzetes és csúnya intoleranciám a dohányosokkal szemben.

* Kivétel persze az irdatlan trappolás, amin azért naponta felhúzom magam.