Hát ezen eléggé röhögtem. Főleg azért, mert én is hasonló idegállapotba kerültem, tegnap este én voltam az a fura nő, aki dugig megpakolt egy babakocsit budipapírral, liszttel, konzervekkel, olajjal. Annyira groteszk látvány lehettem, hogy nem is fáradoztam pl. levenni a sapkámat. Na de miután kipakoltam az árut a pincében, máris kevésbé szorongtam. Egy kicsit kevésbé mármint. Mondhatjuk rá, hogy hormonális eredetű para, ha már van ez a joker.

Egyrészt nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Másrészt aggódok kedves emberek épségéért (pláne otthon). Na de valahogy csak átvészeljük ezt a… mennyi időt is? Eszembe nem jut J.-t megint oviba adni, még jó, hogy hétfőig nem is aktuális, addig kicsit tisztul majd a kép. Viszont ez a végtelen itthon tengődés és egymás agyára menés is eléggé embertpróbáló, kicsit aggódok, hogy meddig (és hogy?) lehet ezt csinálni. Mindenféle projekteket találok ki, hogy lekössem és teljen az idő, ma például párizsi látképet rajzoltunk több órán keresztül zsírpapírra (avec nagyvilági nő, fekete macska, pékség, ami kell). Szívesen kivinném mostmár J.-t legalább ide az első parkig, csak ne lenne hóvihar meg orkánok. Ő meg még mindig panaszkodik néha, hogy fáj a füle, remélem, csak heccből. És remélem, az is csak merő véletlen, hogy mindenre visszakérdez, mintha nem hallaná, arrrgh…

Szóval itt üldögélünk összeszárva, olvasom a teljesen szürreális híreket, amelyek persze teljesen nyilvánvalóak is, de azért mégis olyan, mintha valami gáz hollywoodi filmről lenne szó. Legyen már nyár és parázzunk ismét a megszokott dolgokon.

Enyhén Tarr Bélás hangulatban

Hogyismondjam, a napunk legakciódúsabb pillanata, amikor lemegyünk felhozni a száradt ruhát a pincéből. Azt hiszem, két napja hagytam el utoljára a házat, mikoris kivittem a szemetet. Tegnap erős késztetést éreztem, hogy legalább az erkélyre kiálljak és érezzem a szelet, de valahogy erre sem került sor. Szóval szépen felkelünk, ellátom az állatokat babákat, játszunk, olvasunk, etetek, altatok, hordozok, nevelgetek, vitatkozok, fél szemmel olvasom a híreket, várjuk A.-t, ha megérkezik, akkor indul az esti menet, vég nélküli fektetés, kicsit susogunk, lefekszünk, éjjel igény szerint szökdösünk a babákhoz. Holnap állítólag eljutok a gyógytornászhoz, micsoda izgalom!

S akkor a halovány sejtés (ami persze már nem olyan halovány), hogy most még csak közeledik a szükségállapot. Elvileg ma indulunk az első kör beszerzésre, kíváncsi vagyok, ki vannak-e már fosztva a boltok kissé, mert egyre evidensebb, hogy ide is béüt a krach. Ma reggel azon vesztünk össze A.-val, hogy kell-e vizet venni (szerintem alap, mert kitudja. Szerinte hülyeség, hát ha csapvíz nincs, akkor áram sincs, akkor meg mind meghalunk úgyis. Én: hát pont ezért kell a víz! Legalább vizünk legyen.) Próbálok nem gondolni rá, hogy hetek óta taknyolnak és krákognak a gyerekek, tolom a mindenféle immunrendszererősítő biszbaszt mindenkinek. Kicsit aggaszt, hogy J. még mindig annyira taknyos, hogy kb. recsegve alszik, pedig már 2 napja szedi az antibiotikumot. A kicsi is egyébként, szép sárga bajuszkája van ébredéskor. 😦 Vajon mennyi gyógyszerrel kell felsztokkolni? Vajon mennyire fog elfajulni a helyzet otthon? Kezdem készpénznek venni, hogy nem megyünk mi haza húsvétkor, talán anyósom repjegye is úszik. Szerintem itt dekkolunk majd, várjuk a meleget és remélhetőleg lemegy ez az egész rémálom cirkusz 2-3 hónap alatt. Na ki az ügyeletes (és mindenkori) pesszimista?

Egyébként nagyon szeretném, ha meggyőzne valaki, hogy túlreagálom, de tényleg!

Most, hogy…

…megfogadtam, hogy most aztán tényleg leállok a rinyával (többek közt mer ráakadtam erre és két nyerítés között sűrűn emelgetem is fiktív kalapom, hogy valaki képes a nyavalygás helyett a dolgok humoros oldalára fókuszálni), már jött is a következő krach. Szombaton kicsit felszusszantunk, a nagyjából gyógyultnak nyilvánított mackó (pénteken gyerekorvosnál is voltunk) gyerekszülinapon volt, nekem is jutottak olyan idilli pillanatok, hogy pl. toltam haza a bevásárlást meg az alvó babát a meleg napfényben és vigyorogtam. Aztán estére rámfagyott a vigyor, mert J. “fájtatta” a fülét (ez székely kifejezés, vagy ismeri más is?), éjjel szökdöstünk fájdalmat csillapítani meg melegen tartani, aztán ma délutánra már fel is írták neki az antibiotikumot, ami minden bizonnyal nem hülyeség, mert ez már kezd nagyon elhúzódni. Meanwhile meg olvasom, hogy a koronavírus már a spájzban* Észak-Olaszországban, hát remek, komolyan. Ebből akkor az lesz, hogy itthon ülünk és néha kisétálunk a parkba, ha embert látunk, akkor nagyon messziről elkerüljük, nézzük egymást, eszegetjük a konzerveinket és figyelgetjük, hogy őszülünk.

*Ott még nincs semmi**, de megpakoljuk szépen tartós élelmiszerekkel, akárki meglássa.
**Mármint a megszokott szajrén kívül.

Same old same old

Nem is tudom mi az idegtépőbb, ha szép sorban betegek a babák, vagy ha egyszerre. Na jó, ha választhatok, akkor a szép sorbant kérem, de most meg az van, hogy J. már jól van és aktív és szedi szét a házat, én meg kb. 3 órát aludtam az éjjel mert láza volt a babának. Szerencsére most csak hőemelkedése van, de azért kedvetlen meg nyűgös-bújós, szóval még nem értünk ki az erdőből, úgymond. Csúnyán köhög mindkettő, öklendezésig. Isteni szerencse, hogy az A.-ék esti céges eseményét lemondta a cateringcég!

Másképp meg… – semmi másképp, még mindig nincs másképp. Napi csúcsteljesítményem, hogy betettem egy mosást meg feliratkoztam egy lakáskeresős hírlevélre. Nagy ambícióm, hogy átnézzek egy doboz babaruhát, ami a hétvégén jött be a házba. Talán márciusban majd eljutok úszni. Meg gyógytornára. Meg veszek majd magamnak 1-2 ruhadarabot.

Azért ne csak nyafogjak, vannak nagyon jó pillanatok is, a gyerekek drágák, néha már egymással is interaktálnak. Elvileg nagy lenne a családi idill, ha nem lógna a belem állandóan meg nem lenne valaki mindig beteg.

Hübrisz?

Van az a jó székely mondás, hogy “elbízta magát” – na ez vagyok én. Annyira nagy pofával hangoztattam, hogy túlestünk a nehezén, hogy nem is kéne csodálkozzak: hétfő reggel magas lázzal ébredt a mackó, valami jó kis vírus megint került. Itthon ülünk, adminisztrálom a lázcsillapítókat, könyörgünk, hogy fújja az orrát, éjjel szökdösünk nézni, hogy mennyi a láza. Fél szemmel meg sasoljuk a kisbabát, hogy mikor kezdi ő is. Ó, irgalom atyja. Nem biztos, hogy bírom én idegekkel ezt az anyaságot, szakad meg a szívem, ha bajuk van.

Nyüzsi

Tegnap végre pótoltuk a gyerekszülinapot. Két kisgyerek végül nem tudott jönni, a felnőtteket sikerült elijeszteni (“Szeretettel meghívnunk, na de ez egy hangos és kaotikus zsúr lesz, szóval ha nincs kedvetek jönni, akkor majd pótoljuk külön…”), így is voltunk végül 8 gyerek meg 7 felnőtt. A körülményekhez képest meglepően nyugisan lezajlott, bár volt kis vadulás (pont amennyi kell), hangzavar, 1-2 ordibálás meg nyafogás. J. eléggé élvezte, főleg az ovis kishaverrel voltak egy hullámhosszon. Néha láttam, hogy elégedett félmosollyal sétál fel-alá, mint a földesúr a birtokon. 🙂 Volt evés-ivás, a torta finom volt, csak kicsit szétesett (note to self: a hűtött-zselatinos tortákat nem kell időnap előtt kivenni a hűtőből ill. az sem előnyös, ha a bevonó kőkemény és nem lehet vágni). Estére aztán mi is szétestünk kicsit.

A készülődéshez hozzátartozott, hogy a házban hányódó stócokat (az A. íróasztalára, ablakpárkányra stb. lepakolt random dokukat, gyerekrajzokat, borítékokat, számlákat stb.) nemes egyszerűséggel behanyigáltam egy dobozba és a dobozt bevittem a hálóba. Régi vágyálmom, hogy olyan család legyünk, ahol nem állnak stócban az iratok (meg kupacban a ruhák), hát iparkodunk, iparkodunk.

Ma pedig langyos tavaszi reggelre ébredtünk (16 fok volt délutánra), a fiúk végre mentek fociedzésre, J. megdicsérődött. Délben kitoltam a kisbabát a parkba, délután meg jöttek a volt kolleginák egy kis pizzasütésre. Velük nagyon jó, mert nem kell protokollkodni, sem kiszolgálni őket, játszanak a gyerekekkel, vihorászunk, eszünk-iszunk, aztán időben lelépnek.

Making an Effort

Tegnap nagy nehezen összehoztuk az elmaradt muffinsütést (mármint nem maradt el a múltkor, csak a betegségcunami miatt nem vitte be végül), reggel bevitték az oviba – hát nem lecsesztek, amiért egyeztetés nélkül vittük? Jól van, jogos egyrészt, mert nekik tervezni kell, másrészt meg mi örülünk, hogy lyuk van a seggünkön úgymond, szóval egy halk köszi azért jöhetett volna (azon kívül, hogy ha már ezer akció van mára tervezve, akkor arról akár tudhatnék is, nem?). Tanuljam már meg, hogy a németek nem spontánkodnak packáznak.

Na mindegy. Hogy ne unatkozzunk, pótoljuk az elmaradt zsúrt, mert már lázongott a gyerektömeg. Úgyhogy mindenkinek írtam, hogy jó, szombaton várjuk, lejegyeztem a bevásárlólistát, neki akartam állni újfenn a suvixnak, mikoris szinte levágtam a saját ujjbegyemet. Még, jó, hogy csak szinte, varrni sem kell, csak hát a jó kis ijdedelem meg kellemetlenség. Tudok élni, na.

Jó, akkor írok

Szóval a baba annyira kész van a takonytól (ha nagy nehezen elalszik is egyből ébred köhögve-fuldokolva és ordít), hogy megadtam magam, este egyszerre feküdtünk le, most is a hordozóban piheg, ergo minden hever parlagon, amit nem tudok ülve csinálni. Na de milyen csodálatos, hogy már nem lázas senki. Wow, hogy megviselt engem ez a kis ügy. Én ateista soha nem állok olyan közel a klasszikus megtéréshez, mint amikor betegek a gyerekeim. Mindig meglep ez a zsigeri kétségbeesés és tehetetlenség, ami elkap ilyenkor, szétesek teljesen. Most a szétesés mondjuk hétfő délutánra esett, pedig aznap ugye oviban is volt már J., gondoltam, príma, túl vagyunk a nehezén. Sajnos estefele kellett menjen A. élelmiszert menteni, látszott egy kilométerről, hogy biztos csőd lesz, mert az orkán (meg a betegecske baba) milyán nem volt délutáni séta, tehát kb. fél 4-től ültünk a házban a lassan túlpörgő J.-vel, nem tudtam a babát etetni-altatni, meg J. egyre jobban várta az apját. Szóval látszott, hogy ez biza egy ordas kiakadás lesz, és lőn. Szegény gyermek kiakad, keresi a hülyénél hülyébb indokokat, nem lehet sem lenyugtatni, sem szép szóval meggyőzni. Első körben még valahogy elvicceltem a dolgot, kirángattam az idegállapotból, ölelgettem, sikerült megnyugtatni. Utána viszont megújult erővel dobta bele magát, ordított torka szakadtából, mindent csapkodott, ami az útjába került (a babát féltettem már a végére). Hiába akartam kivárni csendesen, amíg elmúlik neki, csak még jobban üvöltött, mint a sakál. Átmenni másik szobába nem tudok, mert még jobban kiakad (“Ne haaaagyj iiiitt!”), bármit mondok (meg az ellenkezőjét is), a válasz: “Neeeem!”. Annyira belehergelgeli magát, hogy félek, mindjárt elájul. (Vagy, hogy menten bekopog a gyerekvédelem – teljesen benne volt a pakliban, tényleg, olyan hangokat adott ki. Meg egy idő után én is kiabáltam sajnos.)

Hát az, hogy ő még nincs túl a dackorszakon, egy dolog. Reméljük, ez nem azt jelenti, hogy pszichopata lesz, hanem, hogy későn érő típus, hogy zajlik a testvérféltékenység, hogy hiányzik neki az anyukája (exkluzív) figyelme stb. De mit jelent az, hogy én ennyire nem bírom kezelni a helyzetet? Mert hogy az ordibálás után jött a rángatás és vízel priccolás, ami tudom, hogy abszolút lehetetlen és szar ötlet, de szerintem a verésnél még mindig jobb. (Nem mintha bírtam volna tiszta fejjel gondolkozni, de tényleg, más mit csinál ilyenkor? Kiteszi az erkélyre? Otthagyja a lakásban egyedül? Jó, a volt kolleginámnak van egy barátnője, aki annyira hozzászokott már a gyereke hisztirohamaihoz, hogy bír könyvet olvasni mellette, na hát ez nekem nem megy, pláne mikor már a kisbaba is kezd bepánikolni a hangerőtől.)

Annyira kikészültem ettől a kis közjátéktól, hogy estére csak bőgni volt erőm. Várom, hogy visszajelezzen a gyerekpszichológus haverunk egy kis társalgásra. Tegnap meg az Eltern folyóirat podcastját hallgattam ezügyben, mondtak mindenféle érdekeset, pl.:

1) nem kell mellre szívni, a gyerek nem személyesen téged akar kicsinálni. Szegénynek a fejében még nem zajlottak le bizonyos érési folyamatok, nem tudja kezelni az érzéseit, most tanulja. Racionális gondolkodásra ilyenkor képtelen. Az érzéseinek bagatellizálása kontraproduktív. Empatikusan, támogató jelenlét kell neki, hogy ne egyedül szenvedjen. (Oké, ez szép és jó, de konkrétumra is vágynék. Pláne, ha nem egyke a gyerek és nem működik az, hogy üljek mellette pár órát és empatikusan kivárjam, amíg elmúlik neki.)

2) mi zajlik ilyenkor a szülőkben és miért reagálunk úgy, ahogy? Mert csúnyán triggereli a saját, jó mélyen elfojtott élményeinket: minket hogy kezeltek hasonló esetben? Természetesen ugyanahhoz a reakcióhoz nyúlunk majd mi is szülőkként, még akkor is, ha egyébként nem helyeseljük. Lásd még: a transzgenerációs pszichológia bugyrai. Szóval hiába tudjuk, hogy nem kezeljük helyesen a helyzetet, egyszerűen nincsenek alternatív modelleink.

Azt is mondták, hogy az impulzuskontroll kb. 6 éves korig alakul ki (ezért akkortól iskolakötelesek egyébként), meg hogy az érzelmi érés is teljesen egyénfüggő. Az empatikus gondolkodás megjelenése mondjuk lassan időszerű J.-nél, már nagyon várjuk. 🙂 Mindenesetre jobban örülnék, ha nyitottabb és kommunikatívabb lennének az ovis nénik-bácsik, vagy lenne ovipszichológus, akivel meg lehetne mindezt dumálni. Az meg tuti, hogy A.-val saját házunk táján kell nagyon elkezdjünk sepregetni a mackó dühkitöréseire produkált reakcióink kapcsán. Gyakorlati tanácsokat azért szívesen fogadok, bátran írjatok a szerkesztőségbe “Jól van, segítek, te nagyon béna anya”-jeligére.

 

Áldassék a neve

Az ovinak.
Sabine viharnak (orkánnak?) kevésbé, de örülök, hogy most tombol, s nem 3-kor, mikor J.-t kell majd elhozni.
A gyógyulásnak – a baba láztalan (koppkopp), 8 órája kapta az utolsó kúpot, eddig már felszökött volna újra.

Mostmár minden jóra fordul, ugye? Megyek is visszaadandó ruhákat vasalni.

A tizedik napon

Jól van, igazából abba kéne hagyni a számigálást, az idő mostmár úgyis megszűnt létezni kitágult egy hatalmas köhögős, trutyizós, lázmérőzős, vég nélkül logisztikázós ingerült aggódásba. Mondjuk, hogy J. jól van. Néha még picit melegnek tűnik vagy furán csillog a szeme, olyankor szökök, izgulok, aztán helyrepattan. Virgonc, unatkozik, nyafog végeláthatatlanul, citerázik az idegeinken. A kisbaba harmadik napja lázas, mostanra ütött be a taknyolás. Egész éjjel rajtam lógott, valahogy jobb a légzése olyankor, talán a nyitott szája miatt. Mivel most prioritás hogy sokat aludjon, gyakorlatilag semmit nem tudok csinálni egész nap. Milyen jó, legalább gyógyulok – gondolhatnánk, de ez az izé sunyibb annál, valahogy nem lineáris a gyógyulás. Mostmár egy hete tart a hőemelkedés, a gyanús dolgok felköhögése (asztmás puffintósok mellett) – vajon én mikor kéne becsekkoljak a családorvoshoz? Vajon máris mondhatom le a szerdai gyógytornát, amit két hónapja programáltam? Na de én meg mi másodlagosak vagyunk, csak a baba vészelje túl a lázas részt. Tudom, a köhögős-szörtyögős rész is fáradás lesz, de a láz azért durvább.

Másról nincs is mit írni: az élet(em) felfüggesztve, várom, hogy véget érjen az ügyelet és legyen kapacitás másra is. Nagy boldogság lesz kimenni a házból valamikor (tíz fok van és napsütés), már csak azért is, mert itthon tarthatatlan állapotok uralkodnak. Holnap hétfő, agyalhatunk, hogy a mackit oviba vinni vagy nem vinni a jobb megoldás. (Lázas babával értemenni jó ötlet? Eleve, lázas gyereket házból kivinni? Hát amikor épp nincs láza? A tesóm azt mondja, ott a vírusos meghűléses betegeket simán küldik sétálni. Anyám szerint nem szabad. Na így legyek okos.)