De jó a társaság

Ma több olyan jelenet is volt, amit mindenképp meg kell örökíteni, nehogy ne jusson eszünkbe húsz év múlva, hogy milyen jól szórakoztunk 2020 telén.

J. érdeklődik a betűk iránt. Tegnap rajzolt és kivágott egy nagy E-betűt (vacsora környékén zsírfoltos lett kézen-közön, de kicsire nem adunk) és elnevezte Krisztinek. Rejtély, hogy mért pont így hívják (van a tágabb családban ilyen nevű fazon, úgyhogy nekünk extra vicces). Egész este ezzel a betűvel bohóckodott és megkért, hogy ma mindenképp vigyem elé az oviba Krisztit. A. gondosan becsomagolta egy fóliába és vittem is neki, hát nem megrajzolta az oviban a Kriszti párját? Egy csinos, vigyori U-betűt, úgy hívják, hogy Lili. Heppiend!

A. egy ideje analóg lakáskeresésbe is bonyolódott. Azt úgy kell, hogy kifigyeli az ember az ablakból, hogy költözik valaki a szembenlevő házban, aztán szóba elegyedik random emberekkel, ha észreveszi, hogy azt a házat nézik, fotózzák stb. Ma sötétedés táján kb. fél órán keresztül sasolta, hogy hol melyik ablakban van fény, hogy a megfelelő pillanatban átlépjen és kikérdezze a tulajdonost vagy a bérlőt a megüresedő lakásról. Miközben azt lestük, hogy egy nő járkál a szobákban fel-alá és a telefonját nyomogatja, jobbnál jobb szcenáriókat dolgoztunk ki a célszemély szakszerű megszólítására. Én például nagyon pártoltam volna, ha viharkabátban, kapucniban feltapadna az üvegajtó külső felére, amikor a nő leérkezik a lépcsőkön, de végül csak simán ott ácsorgott az utcán és pikkpakk megtudta, hogy a lakást már kiadták. Egyúttal a bioszemetet is levitte, szóval tiszta haszon ez a meghaladott életmód.

A baba nagyon vicces, harcias magánszámokat nyom le mostanában. Például felmászik a fellépővel a konyhapulthoz és nekiáll csuporból vizet inni (néha már sikerül is), nyilván kapaszkodás nélkül. Ha megpróbálom hátulról tartani, akkor szó szerint elhajt, dühödt pulykahangok kíséretében. Este már zajlott az olvasás, mikor a kiskonyhába kapaszkodva gyanús hangokat kezdett kiadni (A. döbbent-dühödt-lesújtott arckifejezése is szép volt, szegény azt hitte, már a finissben vagyunk altatásilag). Úgyhogy lett újabb fenékmosás, pelenka, aztán a pizsit már ő akarta venni. Azt a szakértelmet és elszántságot! Aprókat fújtatva rángatta, mindegyre beakadt a lába, párszor legurult a matracról a földre, kis méltatlankodás, fel a matracra, kezdte előről, húzta-tépte, nem lett ideges, nem adta fel. Szegény, gyenge idegzetű anyjának, aki próbált segíteni, csak egy-egy “Nyááá!”-t rikkantott, aztán kezdte előről a birkózást az epres pizsomával. Mit mondhatnék, végre van egy igazán ambíciós alkat is a családban, el tudok képzelni helyzeteket, ahol ez nagyon jól jön majd.

És még az elveszettnek hitt fél kesztyűk kétharmada is előkerült!

“Maga csak írjon”

Mondá egykoron egy szívemnek kedves szerkesztő. Gyanús volt, hogy csak a pepecselős munkát akarta megúszni, de simán lehet, hogy komolyan gondolta. Nekem határozottan hiányzik az írás mostanában. (Meg az értelmes munkák anblokk.) Persze ahhoz kéne szellemi kapacitás és saját szoba, a Virginia Woolf-i értelemben. Most csak ezekre a hamargyorsan idehanyigált kis beszámolókra futja.

Kicsit jobb a hangulat most itthon. A.-nak lejárt a durva időszak a munkahelyen. Minden napra jut 1-2 komoly ordibálós gyereknevelős etap (főleg J. ordibál, mi csak ritkábban), de azért nem olyan vészes a helyzet. A mohamanyi perfektül kommunikál a sikongatásokkal és a szuggesztív mutogatásokkal, nagyon cukin tudnak társalogni J.-vel. Hátul olyan hosszúra nőttek a kis szőke fürtjei, hogy már össze lehet fogni kis copfban. Minden nap meglepve konstatálom, hogy már megint nem sikerült belőni a kajamennyiséget a családnak. Nagyon lehűlt az idő. Sikerült elveszíteni háromszor fél pár gyerekkesztyűt. Találtunk egy szimpatikus lakást, szerdán megyünk megnézni – izgalmas, udvar is járna hozzá, viszont a városon kívül van jóval és lehet, hogy túl kicsik a szobák. Szintén szerdán van a bölcsis beszoktatós beszélgetés. Ma végre volt egy kis online borozgatás Á. barátnőmmel, nagyon jót esett. Vettünk adventi koszorút (az Obiban, rusnya szegény, de idén nem futotta a kreatívkodásra – az adventi naptárnak hasonló sorsa lesz), holnap kezdhetjük a karácsonyi repertoár leporolását, talán megsütjük az első rend mézest is. J. nagyon precíz levelet rajzolt a Mikulásnak (a húgának egy mozdonyt kér például, ezt mondjuk nem teljesen értettem), meg is vettem pár dolgot és előre izgulok, hogy ne akkor érkezzenek meg a csomagok, amikor ő is itthon van. Megint online kultúra-dömping van, sok szívem csücske előadást is leadtak a napokban – áhh, a múlt! Kár, hogy nincs idő végignézni (1-2 fontosabbat azért elmentettünk, van, amit mindenképp szeretnék megmutatni A.-nak). Mire felsztokkoltam a babának az aktuális ruhaméretből, már kezdi is kinőni. Ma megérkezett egy szép kis téli kezeslábas, nagy virágok vannak rajta, mintha egy hatvanas évekbeli függönyt kapott volna magára, szupercuki. Már csak a havat várjuk.

Szóval most kicsit szünetel a nyafogós üzemmód.

Vonalkás – énblog edition

  • Káosz napok – egész héten ideges voltam és feszült. Tudjuk az okokat, jobban érdekelne, hogy hogy tudok valahogy javítani a helyzeten. Hét elején egészen új mélységeket értünk el egymás sértegetésében A.-val, de szerencsére empátiával viseltetünk egymás nehézségei iránt (két ember helyett dolgozott, úgyhogy kemény hete volt).
  • Valamikor hét elején legugliztam hogy “breastfeeding + rage”, hát ennek is van alapos szakirodalma, úgy tűnik. Ez hosszabb meg bonyolultabb topik egy pársorosnál, de a lényeg, hogy egy idevágó FB-csoportban landoltam és egész megnyugtató, hogy a) sokan sokfélét mesélnek, látszik, hogy sokkal elterjedtebb a dolog, mint az ember gondolná és b) úgy tűnik, az én problémám nem olyan vészes, valszeg simán csak a kimerültség okozza. (Plusz a saját tér hiánya. Meg a 24 óra rendelkezésre állás, gondolom.) Állítólag a magnézium is segít, hogy erre magamtól nem jöttem rá!
  • Mára kicsit visszatért az életkedvem. Ezt onnan lehet tudni, hogy főztem sokat (gyömbéres-szójaszószos disznóhús sok korianderrel és grillezett cukkinivel, hatalmas minestrone a következő napokra, zöldséges biryani holnapra). Holnap egy tortát is összedobnék, mert A.-nak szülinapja lesz. Szerencsémre babatortát kér, amit fél óra elkészíteni, haha.
  • Mikor épp nem főztem, akkor a gyerekekkel tekeregtünk a parkban (A. meg végre eljutott szaladni, el is haladt mellettünk adott pillanatban, J. nagyon meg volt illetődve tőle). Hideg volt, de napos, jól be voltunk bugyolálva. J. az új focilabdáját próbálta ki. Nagyon cukik voltak, a baba beállt velem a kapuba védeni – én mondjuk főleg őt kellett védjem a labdától. Délután, amíg A. a nagybevásárlást abszolválta, kicsit házibuliztunk a babákkal. Elővettem a vicces, kis fénypöttyöket forgató lámpát (biztos van tisztességes neve is, csak foglamam sincs, mi az) és hallgattunk egy mixet attól a sráctól, aki az esküvőnkön is DJ-zett. Aztán este a nagykádban fürödtek együtt a gyerekek, ma először. Szóval voltak jeles és szép pillanatok is, nem csak kiabálásból meg feszkóból áll az élet.
  • Végre vizírbe került a Social Dilemma c. film, sajnos amire elkezdenénk nézni, általában éjszaka van már, szóval még tartogatjuk. Viszont meghallgattuk az interjút a pasival (köszi, Armchair Expert, már a sokadik nagyon izgalmas beszélgetés) és jó rendesen szöget ütött a fejünkben. Remek időzítéssel épp ma kezdett el összeesküvős spameket küldeni az egyik idősebb rokon a családi csetbe, lehidaltam tőle.

Piac, wellness

Szerintem idén max. háromszor ha eljutottam a piacra, a maival együtt mármint. Délre esőt mondott, A. próbált dolgozni, úgyhogy felnyaláboltam a mohamanyit és elhúztam az utánfutóban a piacra. Gondoltam, ha délelőtt megyünk kevesen lesznek, nem lesz kifosztva, nem kell sorbanállni. Ugyanerre gondolhatott mindenki más is, mert ennyi embert még sosem láttam a piacon. Persze nem volt gyúródás, inkább egy fura reneszánsz tánc alakzataira emlékeztetett az egész: másfél-két méter távot tartva kígyóztak-kunkorodtak a sorok össze vissza, a halas meg a zöldséges sora összetalálkozott a húsos előtt, a sajtos bódé sora pedig sunyin bevette a kanyart és a bódé mögött kanyargott a járdán. Le kellett volna fényképezzem.

A nap másik fénypontja a fogászat volt, amit pedig alapjáraton utálok, illetve még mindig irtózok tőle, mint ovis koromban, csak már nem akadok ki teljesen, amikor menni kell – inkább halasztgatom, mint a felelős felnőttek… Egyrészt kiderült, hogy nincsenek lyukas fogaim, pedig már gyökérkezelős armageddonokat vizionáltam magamnak. (Mondjuk röntgent nem készítettek, úgyhogy lehet, hogy készül valami meglepetés a mélyben, de ebbe most inkább nem gondolok bele. A fogorvosnő szerint a fádalom inkább a fogcsikorgatással, éjszakai befeszüléssel függhet össze, hm…) És ami még örvendetesebb: végre megint szép fehérek a fogaim. Volt ugyanis az egyiken egy elszíneződés és a tavaszi karantén alatt teljesen kiakadtam, hogy micsoda igénytelen küllemet kölcsönöz az embernek az ilyesmi. Persze azért mostanig húztam az időt vele, mert meg voltam győződve róla, hogy ez is valami drága és bonyolult műveletbe fog átcsapni, de lám, a standard fogtisztítással teljesen eltávolította az illetékes. (Note to self: csínján a kávéval. Meg a vörösborral. Nem mintha túlzásba vinném mostanában, “bár igény volna rá”.) Annyira feldobódtam attól, hogy egy fokkal vállalhatóbban nézek ki, mintha legalábbis egy három napos wellness kiruccanáson üdültem volna. Pedig csak átbicikliztem a hideg, esős novemberi sötétben a kisparkon és kucorogtam egy órát egy fogorvosi székben.

Kodak moments

J. egy ideje már nem cirkuszol a hajmosástól, de azért eléggé kell ügyelni, nehogy víz menjen a szemébe. Vagy az orrába. Vagy a fülébe. A kis autós törülközőjét szorongatja olyankor az arca elé, ha mégis bejut 1-2 vízcsepp, garantált a botrány.

A baba ma végignézte a hajmosást, aztán mikor beültettem a kiskádba elkezdte lapátolni a fejére a vizet és mutogatott vadul a sampon fele. Kedvenc része, amikor a víz a fejére zuttyan – próbáltam mutatni, hogy hajtsa hátra a fejét. hogy ne menjen az arcára, de direkt tolta a vízsugár alá a pofiját és prüszkölt meg kacagott nagyokat.

Egymással szerencsére továbbra is többnyire kedvesek. A baba rajongása töretlen, J. meg random puszikat oszt neki néha. Ma reggel, mikor pizsiben szomszédolt nála a mohamanyi, J. kegyesen odainvitálta az ölébe egy kis olvasásra. A baba befészkelte magát (végtelenül cuki, ahogy gondosan odatolat az ember ölébe) és J. nagyon kedvesen elmutogatott neki egy könyvet. Mi (lestrapált és irritált szülők) meg csak pislogtunk és olvadoztunk kicsit odébb. Elég nehezünkre esik kinézni a fejünkből ebben a minden szempontból trutyi novemberben, de néha megéri.

Semmi érdemleges

Elhatároztam, hogy írok ugyanúgy a semmiről, mint eddig. Semmi, az van. Meg dolgok is vannak. Semmi jelentős. Sajnos, vagy szerencsére, nézőpont kérdése. Maradjunk abban, hogy szerencsére.

Szép őszi napok voltak mostanában, sétáltunk nagyokat mindegyre, sütöttünk lekváros kifliket J.-vel, a gyerekek focimeccseket rendeznek a nappaliban. A baba megtanulta a labdavezetést, nagyon viccesek a reakciói mindenre, jókat szórakozunk rajta.

Közben meg épp érvénybe lépnek újabb szigorítások (nem volt energiám végigolvasni a pár lepedőnyi cikket, majd reggel meghallgatom a rádióban), nekünk meg pont most lett nyű a seggünkben. A héten találkoztam például két volt kolleginával (tisztes távból sétáltunk a parkban, mondjuk J. kollegina utána felugrott hozzánk pisilni, maszkban, ahogy illik – azért abszurd, nem?). Külön-külön, mert egymással talán most nincsenek jóban, nem értem teljesen, de nem is feltétlenül kell nekem megérteni. Aztán szombaton, mikor elugrottunk az Isarpartra, rámírt B. kuzinom, hogy nem vagyunk-e kint, mert szeretne átadni ajándékokat a gyerekeknek, úgyhogy odajott ő is a folyópartra, szép távolról dumáltunk, nagyon jó volt látni őt is. (Meg nagyon kedvesek, hogy ajándékokkal halmozzák el a malackákat, mondjuk J. akkora szirénázó-villogó tűzoltóautót kapott, hogy a fél gyerekszobát elfoglalja, de nagyon örül neki!) Vasárnap meg kirándultunk (éljenek a blogger ismerettségek!), gyönyörű helyen jártunk, J. mászkált kalandvágyóan sziklákon és barátkozott, mi beszélgettünk felnőtt emberekkel, szuper volt.

Mivel tavasszal meg nyáron sokmindent hanyagoltam, most mindenféle orvosi szervízelések is terítéken vannak a gyógytorna mellett. Úgyhogy ma bőrgyógyásznál meg ortopédnél is voltam, szerencsére nem kellett tömött várótermekben üldögélni. Felkészül a fogászat (mármint én készülök fel, arrgh) és a J. beiskolázási vizsgálata, amit már másfél évvel hamarább megejtenek. Mivel A. ma online konferencián adott elő – és kivételesen a céghez is bement -, úgy tudtam orvoshoz menni, hogy azalatt L. tologatta a babát. Eszembe jutott, hogy ez milyen gyakran előfordult, amikor J. volt ekkora, hm.

Szóval miközben itt nagy dobra verik, hogy tessék szépen felhagyni a szükségtelen találkozásokkal, mi a héten nagyon kirúgtunk a hámból. Vigyáz(gat)tunk persze, de hát kitudja. Mondjuk az ovi is belengette már, hogy egyes családokban megint voltak pozitív esetek, szóval lehet, csak idő kérdése, hogy mikor indul az újabb kör karantén. Anyám közelebbről megcsináltatja az antigén-tesztet, szívem szerint én is csináltatnék, bár tudom, hogy túl sok értelme nincs. Mindegyre megkapom, hogy túl sokat foglalkozom az üggyel. Gyakorlom az ún. elengedést, vagyis próbálom megszokni a gondolatot, hogy sem dönteni, sem magukra vigyázni nem tudok mások helyett. Nagyon jó lesz, ha egyszer lejár már ez az egész.

Dolgok, amiket a gyógytornász* mond nekem Vol. 2

“Nekem a hétfő délelőtt a hétvégém, amikor végre mindenki kimegy a házból és nyugodtan tudom végezni a dolgaimat. Ez tavasz óta nincs már, mert a férjem home office-ban van. De most annyira megelégeltem azt, hogy nincs soha időm egyedül lenni, hogy megbeszéltem vele, hogy hetente kétszer bejárjon dolgozni.”

“A tavasz horror volt. Mindenki otthon, egész nap főzhettem és pakolhattam utánuk. Az ember nem éri utol magát.”

“Ha anyagilag megengedhetik maguknak, azt tanácsolom, hogy semmiképp ne teljes munkaidőben menjen vissza dolgozni. Mert azt ne felejtse el, hogy az anyaság meg a a háztartásbéli munka eleve teljes munkakör.”**

“A tornával jól halad egyedül is. Használjuk ezt az időt arra, hogy megmasszírozzam ott, ahol a legjobban fáj most. Pontosan el kell mennie? Mert alhatna egy félórácskát nyugodtan…”

*Kedves, középkorú nő, heti két napot dolgozik (alig lehet nála időpontot kapni), két iskoláskorú gyereke van.

**Ezen a kijelentésen lehetne hörögni meg vérszemet kapni, de minek, ez tény.

Választékos

“És akkor XY próbálta önteni a vizet a kancsóból, ellenben a kancsó teteje is beleesett a pohárba…”

“Nem dicsérték meg a gyerekek az új sapkámat, de némelyikük csodálkozott rajta.”

“Azok a kis autók az ovi udarán fából vannak kiképezve.”

Szoktam néha aggódni azon (is, haha), hogy a mackó most a két nyelv között reked egy kissé. Magyarul a kortársakhoz képest akadozva beszél, a németől pedig még kicsit le van maradva (bár öles léptekkel halad, ügyesen kifejezi magát. Valamelyik nap itthon focimeccsest játszott és németül kommentálta, huhh). Tegnap viszont ilyen emelkedett stílusban számolt be az ovis eseményekről. Ilyenkor kicsit megnyugszom, lesz itt szókincs, már csak pár igekötőt, ragozást kell helyretenni. Meg csiszolgatni a kiejtését.

Leltár

Kezdem a jó dolgokkal.

Mindenki jól van. Itt egy köhögés, ott egy sunyi kis fejfájás vagy orrviszketés, de alapvetően egészséges a család, a baba orrát sem kell már orrszívózni, úgyhogy ma már nem botoltunk el napi sokszor a porszívóba. Azért az oltással kapcsolatos hírektől eléggé megkönnyebültem.

J. szívesen jár oviba (egyáltalán, van ovi!!), ma amikor érte mentem épp uzsonáztak és annyira kacagott a mellette ülő kisfiú bolondozásán, hogy öröm volt nézni. Most jól érzi magát az oviban, nincs hiszti reggel sem, amikor menni kell, vicceseket mesél hazafele.

Voltam az egyik kedvenc ex-kolleginával a tegnap a parkban. Ezer éve nem találkoztam senkivel kettesben (na jó, a baba is ott sertepertélt meg alukált), nagyon jól esett. Üldögéltünk a tóparton, kávéztunk, napoztunk, kacarásztunk. Gyönyörűen sütött a nap, a park még most is szép, bár az erős sárga fák mostmár kezdenek átmenni szomorú barnásba.

A gyerekek cukiskodnak ügyesen, sok az interakció, J. tanítgatja mindenfélére. A baba minden nap játszik a kiskonyhával, külön showműsor nézni, hogy ül fel a kisszékre (gyakorlatilag feltolat a pelenkás fenekével, de nagyon sajátos a technikája).

Tegnap nem éreztem magam túl nagy formában, úgyhogy viszonylag hamar lefeküdtem és reggelre (szinte) új embernek éreztem magam, nem fájt annyira a hátam például. Többet kéne aludni, csak akkor nem lesz sem elrámolva a konyha esténként, sem nekem ép eszem a kis csendben molyolástól, húsz perc sorozattól, kis tornától.

Nincs baja a kocsinak, hurrá.

J. mostanában egyedül alszik el (az apját azért szem előtt kell tartsa, úgyhogy A. a nappali földjén hever) és át is aludt jópár éjszakát. Mostmár tényleg ideje volt! Másrészt amióta éjszaka nem kell átvonuljon a kiszobába, A.-nak feltűnt, a baba nagyon gyúródik éjszaka, well… még kicsit várunk azért a kilakoltatással.

És akkor a nem annyira vidám dolgok:

A barátaim túlnyomó része vagy nagyon aggódik a szüleiért, vagy veszekszik velük, amiért nem vigyáznak magukra. (Meg van olyan is, aki már lerágta a körmeit, amíg a szülei átestek a víruson.) Értem én, hogy szabad akarat meg önrendelkezés, de nekem meg az a dolgom, hogy őket féltsem és noszogassam, hogy vigyázzanak magukra, nem? Kicsit nekik estünk a tesómmal, ami persze szar érzés, mert igazán nem az a cél, hogy még rosszabbul érezzék magukat miattunk, csak hát szeretnénk, ha ügyesen konzerválnák magukat a jobb időkre. Mostanában meg volt pár megkérdőjelezhető döntésük ezügyben. Szerencsére jól vannak, de ez a feszkó engem megöl… azt szeretném, ha egy zárt kis búrában üldögélnének amíg vége ennek az egésznek. Nyilván ők nem ezt szeretnék, őket is megértem.

Nem érem magam utol soha már a háztartással és ez eléggé frusztrál. A baba jár körbe, mint egy kis szélvész és rombol, szóval esélytelen mellette bármit is csinálni. Ugyanazt a kb. tizenötféle kaját esszük ezer éve, nincs energiám mást kitalálni, kikísérletezni, közben meg rettenetesen unom már (az ízeket is, a főzést is). Ilyenekről ábrándozok, hogy valami újat és izgalmasat főzhessek nyugodtan. Vagy hogy átrendezzem a könyvespolcot. Ilyesmire kb. januárban lesz idő átmenetileg, ha tényleg elkezdődik a bölcsis beszoktatás. Kit akarok átverni, akkor vagy ájultan alszom majd pár órát délelőtt, vagy munkát keresek majd lázasan.

Ez az állandó frusztráció és multitasking meg elég türelmetlenné tesz. (Most már emlékszem, hogy ugyanez volt J.-vel is ebben a korban: nem lehet szem elől téveszteni, úgyhogy vagy vele vagyok, de az agyam zakatol, mert folyton arra gondolok, amivel épp nem haladok, vagy épp haladok és azon idegeskedek, hogy miről maradok le épp – ugyanez alvásidőben megspékelve a folyamatos ébredés-parával, mert csak velem tud visszaaludni ugye.) Fáradt vagyok és nem mindig vagyok jó arc a családdal. Pár napja szembejött egy volt osztálytársam ártatlan kis facebook-posztja, hogyaszongya “én nem olyan anya akarok lenni, aki sürgeti a gyerekeit és kiabál velük, hanem olyan, aki megáll velük az ösvényen és nézi a fűszálakat meg a csigákat”… csak pislogtam. Hát persze, a fűszálakat, a csigákat, hogyne.

Meg az is van, hogy máris elkezdtem az öncenzúrát, vagy legalábbis a grafománia megtorpant. Lehet, hogy itt az ideje váltani jelszavas blogra, ahol aztán jóízűen nyafoghatok tovább?

Növöget

Közben meg a mohamanyi* megint szintet lépett. Az aranyos, égnek emelt kezű bukdácsolás hamar átment szaladgálásba. Mindegyre fontos dolga akad, rohangál innen-oda, mutogat, “űűű”! Ha valaminek megörül, akkor egy nagyon pontos, nonverbális örvendezés-koreográfiát nyom le: kerek szemek, nagy vigyor, sikkantás (kb. így hangzana: “hát megvagy, te random mütyür játék! egész nap pont téget kerestelek!”), puszidobálás. Ha megölelem, kedélyesen csapkodja a hátam. Tökéletesítette a bundesliga-frizut, a feje tetején van a válaszvonal: az előtt max. egy centis szőke pihék, a tarkóján már hosszú, kunkori fürtök. Teljesen véletlenül kiderült, hogy már ügyesen el tudja mutogatni a saját testrészeit meg a képeken levő tárgyakat. Az evés külön film. Mostmár mindent önállóan eszik, a leveseket jó nagygazdásan lapátolja be, ügyesen céloz, de jut bőven a nyakába is általában (az előkét ügyesen megráncigálja előtte, hogy legyen egy kis rés). Mostmár bátrabban adjuk neki a darabos kaját is, de a kenyeret még mindig úgy gyúrja be, hogy lehetetlen egyszerre nagyobb adagot elé tenni. Ma kipróbáltam, nagy öklendezés lett belőle, csoda-e, hogy nagy szelet kenyeret, perecet nem merek a kezébe nyomni? Imád fürdeni, de már nem ül meg a kiskádban. Sokáig az volt a kedvenc poénja, hogy felállt, vigyorgott ingadozva, aztán fenékkel placcsant nagyot a vízbe és kurjongatott. Olyan fürge lett egyébként, hogy a pelenkázás is külön kihívás mostmár. Szerencse, hogy A. általában kéznél van és megtartja, amíg én röptében ügyeskedem rá a pelenkákat (nyilván az eldobható könnyebb menet lenne, de még kitartunk a moshatók mellett. Éjszakára nadrágpelenkákat kap, azzal is hajkurászni kell de azt könnyebb egyedül feladni). Napjában többször megy még mindig a cipőkhöz és áll neki öltözködni, nagy hiszti van, ha valaki nélküle megindul itthonról. Kezdi élvezni a képeskönyveket, odatolat az ölünkbe és hozza őket, aztán három másodpercenként lelkesen lapoz, mutogat, egy perc múlva hozza is a következőt. A legnagyobb buli mindig este van, amikor J. ágya mellett letesszük a matracot. Fektetés előtt mindketten felpörögnek, a baba akkor is viháncol, amikor már J.-nek próbálunk olvasni. Ha elcsúszik a délutáni alvás és este nem elég álmos, akkor este elég nehéz távoltartani a J. szobájától, hogy legalább ő idejében lefeküdjön (háhá, idejében… nagy szó, ha 9-kor mindketten alszanak). Szókincse: mámmá (nem következetesen rám, mondjuk), tátá (ami inkább dádá – a nagyapák elolvadtak tőle, de az az igazság, hogy ma pl. mindenkire azt mondta, hogy tátá), gáogáo (labda), hámmhámm, vaúvaú (vicces magas hangon, elnyújtva), hápháp, kárkár. Nagyon kíváncsi és vakmerő, minden napra jut pár kis baleset, ma például kétszer esett hátra a szobabicikli mellett, egyszer becsípte a kezét a wc papír-tartó lappancsánál, párszor J. lökte fel gyöngéden. Nagyon kell figyelni, gyakorlatilag végig mellette kellene állni, amikor ébren van – ez persze nem jön össze, cserébe én végigaggódom az egész napot. Éjszaka meg elalváshoz rám kb. úgy tekint, mint a kedvenc plüssére. Nem mondhatnám, hogy nagyon kíméletes velem, ellenben nagyon zokon veszi, ha nem vagyok mellette. Nagyon jó kis formás ölbebaba most, még megvannak a puha párnácskák a talpán, de a combjáról már lement pár hurka, sóhaj. Nagyon hamar nő, igyekszünk addig ölelgetni, amíg engedi – J. már ne mindig áll meg nekünk, meg már alig fér el az ölemben.

*Újranéztünk egy részt a Kuflikból a napokban, hát a mohamanyi egyáltalán nem olyan kis nőies figura, mint ahogy emlékeztem. Mostmár mindegy, azért talál hozzá.