Sötét titkaim

Az egyik, hogy szerintem latens klausztrofób illetve enyhén pánikbeteg vagyok. Ez úgy néz ki, hogy általában nincs semmi bajom,  aztán meglepetésszerűen üvöltözni kezdek egy-egy szépen felújított bányában (hogyaszongya: “Menjünk kiiii,  ránk fog omlaniiii, mind meghaluuuunk!”) vagy ájulás kerülget ha megáll a metró két megálló között, ilyesmi. Azzal nyugtatgatom magam, hogy végülis racionális okok váltották ki, tehát lehet, hogy mégsem vagyok klinikai eset. Gyerekkoromban például a kilencedik emeleten laktunk, rengeteget lifteztünk és nagyon gyakoriak voltak az áramszünetek (vö.: “elvették a villanyt”, mindig ez a rejtélyes ők), szóval sokszor dekkoltunk a rozoga liftben sötétben, két emelet között, vagy – ami még durvább volt – az első emeleten nem állt meg a lift, ott a földszinten levő üzlet raktárhelysége volt, tehát amíg fel nem ért az ember a másodikra, egy elég hosszú szakaszon beton vett körül mind a négy oldalon. Most ne is mélázzunk azon, hogy hányszor adogatták ki a szüleim meg a többi szomszéd a gyerekeket két emelet között és hogy mi lett volna, ha épp megadják a villanyt. Mikor átköltöztünk a második lakásba, az ötödik emeletre, 4-5 éven keresztül nem voltam hajlandó liftbe ülni.

Barlang- és bányaszerencsétlenségben persze nem volt részem, de érdeklődve követtem pár éve a perui bányászok sorsát, és közvetlenül ezután volt az a bizonyos bányalátogatás, lásd fenn. 2001 szeptember 11 után az egész világ a terroristáktól rettegett, én akkoriban kezdtem el utazgatni, tisztán emlékszem, hogy a berlini metrózások milyen stresszesek voltak (persze ok nélkül) és persze a repülőkön is folyton fostam, méregettem az arabokat, támadásokat vizualizáltam, mintha a repülés maga nem lenne épp elég stressz (de, nekem az, sajnos). Mert hülye vagyok, azért.

Aztán ma a metróban szégyenszemre rám tört a xenofób klausztrofóbia is (ez tehát a másik setét titok, egyébként nem jellemző rám az idegengyűlölet, de tényleg, de becsszó!, csak ilyen pánikos helyzetekben szoktam ilyesmin kapni magam), mert egyrészt tömeg volt és másztak rám az emberek, amit nem díjazok, másrészt mert piros szemű, lepattant külsejű, nagyon sötét bőrű emberek üvöltöztek furcsa nyelveken a telefonba közvetlenül mellettem, én pedig lelkesen olvasom az ebolás rémhíreket, mert hülye vagyok, azért. Egyébként a Hauptbahnhof környékén jártam, ahol ugye a szokottnál is színesebb a társaság, rengeteg az arab, stb., akikkel egyébként szintén nincs bajom, csak hát kicsit sok  a lefejezéses hír mostanában. (Igen, tudom, mekkora tahóság ezt így beasszociálni, ilyen alapon tőlem is irtózhatnak a bajorok.)

Szóval nincs is annál nagyobb öröm, mint amikor ezek a dolgok együttes erővel csapnak le az emberre, gyakorlatilag a saját nagyon hülyeséged ad egy hatalmas sallert. De ugye kenhetek mindent a lábamra, ami ma fáj, ezért vagyok nyűgös, ezért vagyok hülye, én kérek elnézést.

Melyben rombolok

A. vett magának a bolhapiacon egy gyönyörű söröspoharat, kecses volt és vékony falú. Eltörtem mosogatás közben. Aztán vett egy másikat, ez már kicsit kevésbé volt kecses, strammabbnak is tűnt – ma ezt is sikerült eltörni mosogatás közben. Örüljünk, hogy a szanaszét repülő szilánkok nem vágtak meg jobban (csak egy hosszú karcolás lett a kézfejem külső felére, ámde vér nem folyt). Jegyezzük meg, hogy nem az én debla kezeimbe való az ilyen finom úri holmi.

Ma egy élsportolót is megszégyenítő tempóban tornásztam és szobabicikliztem és aztán tornásztam még többet. Nagy kár, hogy nem látszik és érződik a hatás azonnal, mennyivel motiváltabb lennék máskor is, nemcsak vízparti nyaralás előtt, ugye? Egyébként egyre jobban izgulok, hogy milyen lesz elszakadni a hőn szeretett szobabiciklitől. Sajnos a black roll sem fog beférni a bőröndkébe, pedig megint nagy szolgálatot tesz, amióta ismét tele a combizmom nagyon fájó kemény bogokkal. Frau D. szerint ne gondoljak a hülyeségekre, sétáljak majd jó sokat, meglátom milyen vagány lesz. Reméljük neki lesz igaza, mert tapasztalt nő, de azért csendesen izgulok, mert megint feszül-pattog hajlításkor, a nyújtott lábas gyakorlatok alatt pedig elég kellemetlenül húzódik (magyarán: fáj) az, amiről nehéz megállapítani, hogy a belső szalag-e, vagy a bizonyos “Sehnenansatz” (ezt ki kell még szótárazzam, az a rész, ahol az ínszalag rátapad a csontra – egyébként ugyanonnan vették ki a fémet, tehát lehet, hogy amiatt különösen érzékeny).

Szóval pakolászok, illetve olvasgattam az egyik munkaügy kapcsán és hirtelen leesett a tantusz, hogy valahogy mindegyik aktuális projekt nőkről, kiszolgáltatottságról, megfelelni akarásról, isten(és férfi)félelemről szól. Becsszó, csak az egyik anyagot választottam én. Itt az ideje kicsit átnyálazni a szakirodalmat.

A szélrózsa minden irányáról

A ma reggel két híre:

– Úton vannak Kézdiszentlélekre a gój motorosok. A hírnél még riasztóbb a kommentelők hurrázása.
– Végre átutalták a cikkdíjat a tavasszal írt fesztiválbeszámolóért. Adólevonás után az összegből épp annyi maradt, hogy megvehettem volna belőle a mentazöld Mint&Berry kabátkát Ebayen, amit ebayes árakhoz képest túl drágának tartottam.

A szüleim skandináv vidékeken nyaralnak, anyám tegnap arról írt, hogy milyen utópisztikus nyugalom van arrafele és hogy ilyen otthon sosem lesz már. Azt is írta, hogy úgy látja, a svédek nem a turizmusból akarnak megélni, ezért nem kapálóznak és harsánykodnak és próbálnak megfelelni mindenki elvárásainak – megvan a dolgok rendje. Kíváncsi vagyok, hol tartanak a horvátok, azt hiszem, ők nagyon is a turizmusból akarnak megélni. 13 éve voltam ott először, úgy tűnt, hogy akkor kezdtek rákapni az egyszerű pénzkeresés ízére, aztán pár éve már nagyon értettek a harácsoláshoz és ügyesen húztak le 1-2 bőrt mindenkiről. (De hát a tájért megyünk ugyebár, már alig várom.)

Én még elkaptam gyerekként azt az életérzést, amikor az utazás volt minden vágyunk.* Úgyhogy továbbra is nagyon nagyra értékelem ezt a szabadságot, hogy az ember összekapirgálja a szükséges pénzt és mehet, amerre lát. (Persze nem bánnám, ha a gój motorosok nem mászkálnának mások tájára rendet feszültséget csinálni és az ebolával fertőzött népek sem röpködnének.)

* Pontosítás: nekem személy szerint egy banán volt minden vágyam – mármint egy egész banán, amit ne kelljen ötbe osztani, hogy jusson a tesómnak és az unokatestvéreknek, de a szüleim, nővérem, az ő barátaik mind a korlátlan jövés-menésről álmodoztak.

Ágyő, onlájn tengés-lengés, szia, önfegyelem

Mivel mostanában komoly méreteket öltött a fölösleges virtuális nézelődés (úgyismint: időb*szás), spártai eszközökhöz vagyok kénytelen folyamodni. Első lépés természetesen a facebook-ról való kijelentkezés, ami azért működik, mert dög vagyok minden alkalommal bejelentkezni, illetve mert időközben észbe kapok és gyorsan elállok az eredeti szándéktól. Sajnos a levelezésem 95%-a átvándorolt a fb-ra, minő szerencse, hogy a chat-applikáció a telefonomban működik a honlaptól függetlenül is.

Egyébként tényleg döbbenetesen sok a spam és a selejt az üzenőfalamon, de hát vessek magamra, ha ott keresem a vizuális nassolnivalót (és nem az Art magazinokban, ugye, A.?).

——

Ez jó, ezt bevetem máskor is, csodásan hatékony voltam egész nap (és még így is lötyögtem a neten bőven eleget) – fordítottam, válaszoltam rég halasztgatott emailekre, telefonáltam, foglaltam szállást hétvégére, főztem, mostam, mosogattam, porszívóztam, felmostam, teregettem. Reggelire pestós piritós volt, ebédre lerben sült pestós vineta padlizsán, lesz még itt kreativitás pesto-ügyben a héten úgy látom. (És csodásan haladt ma a szemi-fogyókúra, aztán sajnos szemet szúrt a könyvespolcon lapuló, kisebb palacsintasütőnyi nagyságú marcipán-dombormű, khm.)

Mérföldkő peste mérföldkő

Ma délután Frau D. felpakolt a futópadra, hosszasan figyelte a járásom, majd azt mondta, ha nem tudná, hogy mire kell figyelni, fel sem tűnne, hogy nem járok teljesen normálisan*. Az is igaz, hogy eddig mindig szűk, térdig érő tornanadrágban látott, ma pedig először volt rajtam rendes, becsületes mackónadrág – lehet hogy optikailag ez is dobott az összhatáson. Aztán Frau D. mondott egy merészet: akkor most próbáljak meg szaladni! Biztonságból mindkét kezemmel fogtam a korlátot és hát szaladtam, vagyis nem tudom nevezhetjük-e annak, mert nagyon hamar nekiálltam bukdácsolni és kb. 5 másodperc után úgy néztem ki, mint valami rajzfilmfigura, a kezeimmel kapaszkodtam, a lábaim pedig lóbáltam a szalag fölött, mert letenni nem mertem, annyira összevissza járt és fájt a térdem. Egy szó mint száz: vannak már nagyon jó napok, amikor talán menne már a szaladás, de ma nem az a nap volt.

Lehet, hogy mégsem torna előtt kellett volna visszatolni a kölcsön-tolókocsit. Volt néhány manőver (lépcsőkön lehúzás, villamosra fel- és leszállás, mozgólépcsőn megtartás), ami önmagában is elég strapa lett volna mára.

* Értsd: picit még sántítok, illetve járás közben egy kicsivel tovább időzök a bal lábamon, mint a jobbon.

Csacskaságok: libafos, rukkola, tolókocsi

Sok felfedeznivaló van a közelben, tegnap például elbicikliztunk az igéretes nevű Blutenburgi kastélyhoz. Vért nem láttunk, a kastély viszont aranyos volt, 1440 körül építették, volt kis tó is, a partján 1000 kacsával, sokáig kellett keresgélni két négyzetmétert, ahol le tudtuk tenni a pokrócot a sok libakacsafos között. De azért szép volt, kicsit hideg és szeles de napos, jól esett biciklizni a tájban. Azt viszont szomorúan konstatáltam, hogy a térdem még nem a régi, már ami a biciklizést illeti: a könnyű terepen is fárasztó és enyhén fájdalmas tekerni, hm. Kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni a mai tornát.

Más jelentős nem történt a hétvégén, ha azt nem számítjuk, hogy A. vett a meglévő doboz rukkola mellé még 5 kg-t mert olcsón adták és bio, úgyhogy 2 napja rukkolát eszünk és már kezdtem izgulni, hogy ránk romlik, de szerencsére E. az imént eszembe juttatta a pestót és szerintem ez lesz a sorsa, diós-rukkolás pesto! (sátáni kacaj)

Most pedig visszatolom a gazdájának a tolókocsit, ugye érezzük a pillanat súlyát?

 

Nagyon röviden a bébiszittingrôl

IMG_20140822_161445

 

Miután cselesen kifárasztott a lépcsôkön, kihúzta a kezét az enyémbôl és szédületes sebességgel bepászintotta a talpam alá, szerencsére csak kicsit léptem rá. Csak rövid ideig üvöltött, elôtte pedig majd 2 óra idill volt, úgyhogy sikerként könyvelem el az akciót.

 

Az izmokról és egyéb ügyekről

Hát most ugye az zajlik, hogy napi sok órában próbálok izmokat építeni a jobb lábamra. Mintha volna is valami kis haladás (tegnap pl. felsétáltam egy lépcsőn kapaszkodás nélkül, váltott lábbal, csak minimálisan ugrándozva), de azt hiszem túl hirtelen álltam neki, mert két napja nagyon brutális izomláz van a vádlimban, az a fajta, amikor reggel rá akarsz állni és heveny káromkodások közepette rádöbbensz, hogy meg sem tudod mozdítani. Nagy büszkeségemre tegnap 47 percet töltöttem a szobabiciklin, igaz hogy nem mentem 75 watt fölé, de már ez is haladás. Titokban reménykedtem, hogy ha szakad rólam a víz, akkor minden bizonnyal most olvadnak le rólam mindenféle hájak, which brings me to:

Talán szembe kell nézni a ténnyel, hogy mégsem fogok jövő szombatig fogyni 5 kilót, hát ez igen kellemetlen (mert valahogy még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni hogy ez a vastagkarú a tükörben én vagyok). Mitöbb, lehet, hogy a lábügyek óta történt diszkrét, ágyban- és kanapén fekvő hízás (amit persze a nem mozgásra kentem) egybeesik az úgynevezett életkori hízékonysággal, és ezért mostmár mindig nehezebb lesz egy kicsit a fogyás, mint eddig (ami úgy nézett ki, hogy kihagytam pár vacsorát, elmentem 2-3x ugrálni vagy bulizni, és kész, a nagyon drasztikus helyzetekben bevetettem a 90 napost). A fogyásra legbiztosabb módszert pedig nem vagyok hajlandó bevetni, mert az a szerelmi traumákat involválja, azt pedig nem kérek a következő 70 évben, köszönöm. Úgyhogy jobb híján marad a tornászgatás, majd előbb-utóbb valami aktívabb sport, kevesebb zabálás, szénhidrátok leépítése (meg nem sütött sütemények, szevasztok!), nem csüggedés.

A mai kihívás pedig: pár óra gyerekmegőrzés P.-éknél, kíváncsi vagyok, fogom-e tudni tartani a lépést a 10 hónapossal.

Két jelenet a mai esténkből

1 – Mélységes megelégedésemben a pizzatészta állaga fölött (a Jamie Oliver-féle grízes recept*) teljesen elfelejtettem, hogy a sütőpapír sütés után bizonyos terhelés mellett képes eltörni. Ezért kissé meglepett, amikor a két kis pizza lassan, de biztosan elkezdett szánkázni a sütő ajtaján a padló felé. Ahelyett, hogy rekordsebesen elkaptam volna, elkezdtem háborogni**, aztán felszedtem valahogy. Tiszta szerencsére, hogy A. nem finnyás, illetve hogy nem volt dzsuvás a padló!

2 – A. annyira kifáradt estére (beiktattunk egy kis szaladást/biciklizést is), hogy egy ideje már csak sóhajtozik. A házban egy ideje nem csak muslicaarmageddon*** van, hanem legyek is kerültek, néha lecsapom őket, a holt vagy félholt példányok ilyenkor szanaszét repülnek, utólag megtalálni őket külön öröm. Ez a két premissza vezetett a következő pillanathoz: A. sóhajok közt aggastyáni mozdulattal letérdel a földre és ünnepélyesen kérdi: “Hol vagy, punnyadt légy?” ****

* Nem dicsekvésképpen (de igen), de szerintem vállon veregethetem magam, elértem azt a szintet, hogy a saját főztömet szoktam kívánni.
** Zsenge ifjúkoromban a nővérem mesélte azt a kétes igazságtartalmú sztorit, hogy egyszer az ablakpárkány mellett állva lelöktem egy cserepes muskátlit, és ahelyett, hogy kifogjam, nekiálltam óbégatni. Mély nyomokat hagyott bennem az eset (mármint a sztori, mert a muskátlis eseményre nem emlékszem), mert tényleg úgy tartottam számon sokáig, hogy nagyon szar reflexeim vannak. Ahhoz képest a ping pong ment valamennyire, szóval lehet hogy nincs minden veszve, de akkor vajh miért hagyom a drága ételt a földön landolni?
*** Vettem a DM-ben direkt erre a célra kis sárga lapokat, mindkét oldaluk ragadós, de persze a dögök nem másznak rá maguktól, úgyhogy jellemzően a konyhaablak előtt szoktam hadonászni vele. Ma pedig véletlenül sikerült felragasztani az ablakra a lapot teljes szélességében, holnap állhatok neki kapirgálni körömlakklemosóval.
**** Elmászott a galád.

Álmomban

betörtem egy lakásba, konkrétan a fiatal Lenny Krawitz meglepően lepattant lakásába, fáradt voltam, ezért lefekükdtem a hatalmas ágyba (ami Csíkszereda főterén állt), arra ébredtem, hogy egy kamera felülről figyel, megdobál kővel, illetve esik rám az eső, ebből aztán sejtettem, hogy gond van és menekülni kezdtem, de épp hazaérkeztek egy esküvőről valami fiatalok, úgyhogy elbújtam előlük a zuhanyfülkébe, mert a fene sem gondolta, hogy pont a fürdőben fognak bandázni, ekkor derült ki, hogy szerencsére LÁTHATATLAN vagyok. Aztán kijött a rendőrdség is, de Lenny (aki érdekes módon mégis látott) rendes volt és nem jelentett fel, ehelyett megbeszéltük, hogy nehéz “különlegesnek” lenni. Az álom végén valaki betolt a konyhába egy profi DJ felszerelést, aminek az oldalán egy öntapadósra fel volt írva, milyen sorrendben DJ-znek aznap este a középiskolai havereim.

Talán iszok még egy kávét.