Háziasszonyok gyöngye (sniff)

Egész héten sütöttem-főztem mint egy megszállott (szakszóval: obszedáta), húsleves, püspökkenyér csokiglazúrral, lencsefőzelék, fasírt (izgalmas fűszerekkel),  grillezett kecskesajt, megtanultam házilag arab kenyeret sütni, odatettem egy kis kovászt érni. Függönyt felhajtani is nekiálltam de a centizésnél elakadt a lendület, 3 napja kis kupacban várja a sorsát szegény. Meg A. fúrt egy kicsit, vadul ebayeztünk mindenféle szép tárgyakra  és bútorokra, de nagyjából sikertelenül. Ma találtam aranyos kancsót meg tálkát a bolhapiacon – ezek is fehérek, valahogy a fehér tárgyakat vadásszuk. Örököltünk az előző lakóktól egy kis 3 fiókos szekrényt, gondolkozok, hogy jó volna lefesteni szép színekre most hogy ennyire ráérek (- külön bejegyzés tárgya, hogy ennyire ráérek, már úgyis olyan rég magyarázkodtam utoljára, szóval stay tuned egy kis szakmázásért, ill. annak hiányáért).

Szóval rakjuk a kis fészket, ami élvezetes persze. Le akarjuk cserélni az ikeás szőnyeget a nappaliban, mindenféle izgalmas keleti szőnyeget nézegetünk, ami azért vicces, mert a perzsaszőnyegek egy része a ’89 előtti blokklakások beépített szekrénysoros, bordó perzsaszőnyeges, cigifüstös nagyszobáira emlékeztet, háttérben a telezsurnállal – ezt az előítéletet kicsit még le kell dolgozni magamban ugyebár.

Mivel különös véletlenek folytán egy ideje befújt a szél a hálószobába, egy kicsit meghültem, és két napja valaki megengedte volna a csapot a fejemben. De ma este a ravasz férjem Mc Gyver-üzemmódba helyezte magát és kiküszöbölte a problémát, úgyhogy mostmár csak ki kell mászni az enyhe náthából. A térdemre pedig tényleg nincs panasz, főleg most, hogy néha beveszek egy-egy gyulladáscsökkentőt. Kicsit inog meg mintha leállt volna az izomgyarapodás, de jegyezzem csak fel, hogy tegnapelőtt úgy mászkáltam a városban, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy nekem “bajom van”. Gondolom hogy a külső szemlélő egy kis(?) bicegést láthatott, de nem is emlékszem, hogy mikor járkáltam fájdalom nélkül utoljára. Szóval ha leszámítom a sokrendbéli bénázást (fél pohár sör a kanapéra öntve, függönyfelhajtás – arrrrgh, taknyos papírzsebkendők amíg a szem ellát) szép napok ezek.

——

(Másnap: reggelire tejberizs, ebédre muszaka, olybá tűnik megint túlzásba estem.)

Kontroll, Freiburg

Pénteken megnéztek tehát. Röntgen is volt, mert első körben arra gyanakodtak, hogy elmozdultak a csavarok vagy a fémlap, onnan a fájdalmak, de szerencsére minden a helyén. Szerintük a panaszokat a fémek okozzák, amelyek nagyon közel vannak a térdhez, és a kedves szervezetem nem örül a sok irritációnak. A púp a térdemen, ami miatt aggódtam nem más, mint a T alakú fémlap teteje. A csont szépen összeforrt, úgyhogy megoldást jelenthet, ha hamarabb kiveszik a fémeket: 1 év helyett akár 6-8 hónap után, tehát elvileg 2-3 hónap múlva, juhú. 2 hónap múlva kell ismét mennek, meglátjuk hogy addig hogy alakulok és ha továbbra is fennáll az irritáció, akkor még egy alapos vizsgálat következik, majd CT és műtét. Legközelebb április elejére hívtak, addig pedig intenzív izomépítés és elektrostimulációs kezelés, illetve heti 2-3x Voltaren, mármint ha szükséges. Azt ajánlották, hogy a mostani gyógytornás hely helyett keressek egy nagyobbat, ahol vannak izomerősítő gépek is, úgyhogy ez lesz, ma érzékeny búcsút vettem Herr Büchnertől.

És akkor ezúton is csókoltatom az okostojás magyar röntgenes nőt, aki annyira örül, hogy kicsit használhatja az anyanyelvét, hogy feltétlenül belekontárkodik egy kicsit a diagnózisokba (bár saját bevallása szerint is előfordult már, hogy emiatt letolták, mint „a pengős malacot”). Megkérdezte, hogy vagyok én meg azt válaszoltam, hogy aggódósan – ez aztán kihagyhatatlanul magas labda volt, csípőre tett kézzel és orrot húzva ciccegett kettőt és rávágta, hogy: „Nem alaptalanul!” Köszi!

A hétvégén Freiburgban voltunk és leszámítva a kétszer 5 órás buszban gémberedést, igen jól telt. Tényleg idilli hely, nem csoda, hogy A.-nak hiányzik. Pont megfelelően belátható, diákváros, úgyhogy szimpatikus emberek, amíg a szem ellát. Voltam egy nagyon jó kiállításon (válogatás 20. század eleji művekből – Magritte, Oppenheim, Miro meg egyéb ínyencségek, illetve felfedeztem magamnak a Neue Sachlichkeit nevű irányzatot, ami mostanig valahogy kimaradt), házibuliban, flangáltam mindenféle boltokban, visszafele a buszban meg kinyönyörködtük magunkat az Alpokban.

Semmi izgalmas

Gyorsan egy privát bejegyzésbe gyűrtem a mai adag aggódást, úgyhogy maradtak a vidámabb dolgok.

Egy kicsit mutogatja magát a tavasz, tegnap nagy kedvem lett szétnézni a városban, úgyhogy sétáltam kicsit a Haidhausen nevű negyedben, ami más mint a mi környékünk: rengeteg kis üzlet, kávézók, turkálók, bioboltok egymás hegyén hátán stb. Betévedtem egy Oxfam nevű charity shop-ba (mottó: „Egy igazságos világért. Szegénység nélkül”). Feltűnt, hogy nagy a tülekedés, aztán kiderült, hogy épp szerda délután 3.-kor lehet megvásárolni a kirakati árut (pl. Hugo Boss ruha 20 euróért). Az üzletben adományokat árulnak – csupa márkás holmi viszonylag olcsón –, a bevételt eljótékonykodják. Érdekes volt a sok jólszituált középkorú nőt látni, amint egy-egy Ralph Lauren pulóverért tülekednek 🙂 Hogyha többen is lecsaptak egy darabra, akkor kockadobással döntötték el, hogy kié legyen. Ha már ott voltam, megtámogattam én is a harmadik világ éhező gyerekeit egy 2 eurós gyűrű árával.

Tegnap is rengeteg románnal találkoztam, főleg a villamoson-metrón és a megállókban lehet elcsípni őket, különös ismertetőjel: fekete sapka, fesztelen kiabálás. A visszatérő témák a pénz meg a mobiltelefonok. Amikor elfáradtam, betértem egy pékségbe, itt zajlott a következő közjáték: bejön két huszonéves sapkás román fiatalember, bevágnak elém a sorban, kérdeznek valamit az indiai eladónőtől, hallom ahogy a nő azt válaszolja: „Nem, sajnos már nem lehet.” A két férfi leül a hosszú pulthoz az ablaküveg elé, de nem egymás mellé, a négy bárszékből hármat lefoglalnak. A negyedikre leülök én a sarokba, eszem a süteményem, hallgatom ahogy a mellettem ülő, de nekem hátat fordító ürge csendes sóhajok közt busong: „Jaj, Uram-Jézus, szabadíts meg engem az adósságoktól…” Aztán arról mesél, hogy felhívta valaki +40-es hívószámról, de Ausztriából, és két perc alatt megszakadt a kapcsolat. És hogy Gabinak holnap meg kell adnia 50 eurót. A bolt előtt elhaladókat is jó alaposan megfigyeli, néha elismerően biccent, „Ez igen…” Aztán hirtelen felém fordul, jó alaposan megnéz és azt mondja a másiknak: „Na nézd meg te, hogy esznek ezek. Észre sem veszed, hogy esznek!” Pedig azt hiszem megakadt egy kicsit a torkomon a túrós táska amikor ezt hallottam.

Ismét működik a szobabicikli, ami igen örömteli. Holnap reggel megyek kontrollra a kórházba és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak. Hiába siránkozok, mert tényleg van javulás: többet bírok járni és stabilabb is a térdem. Ami furcsa: ven egy púp a műtét helyén, ami főleg akkor látszik, ha behajlítom a lábam, nem tudom az mi lehet. Amit nehéz betájolni: a fájdalomszint, dagadás és strapabírás – ezeket nem tudom, mihez kellene hasonlítani, de valami azt súgja, hogy kicsit jobban kellne álljak mostanra.

Úgy tűnik, mégis mély nyomot hagyott bennem a Linda c. sorozat

Tegnap el kellett mennem a pancser ortopéd rendelőjébe lepecsételtetni a gyógytornás papírt (hogy folytathassam a gyógytornát a megszakítás után) és ha már ott voltam a központban, gyorsan bóklásztam egy kört különféle boltokban. Úgy 3 óra járkálás után feltűnt, hogy megfájdult a talpam. Ennek aztán vigyorogtam a nap hátralevő részében, hát elég elé vagyok már a gyógyulásban, ha nem a térdem jelez be először.

Kb. annyiban érződik a kolozsvári támadás utóhatása, hogy azonnal összerezzenek, ha gyanús alakok jönnek mögöttem az utcán. Szomorúan konstatáltam, hogy a központ tele van gyanús arcokkal. És megint ledöbbentem, hogy milyen sok a román hang az utcán. (Persze lehet, hogy nincsenek többen mint más nemzetek, csak hangosabbak.)

Kolozsváron egyébként azt a hibát követtem el, hogy írtam  A.-nak miközben mentem az utcán és valaki kiszúrta a telefonomat. Gondolom először szembejött, aztán a hátam mögé került. Mindenesetre amikor lelassítottam, mert ki akartam várni, hogy megelőzzön a fickó, ő épp nekemugrott és elkezdett a fülembe lihegni, ékes románsággal valami kést emlegetett, amit minnyár-minnyár belém márt, ha nem adom oda a telefont. Ép eszű ember (pláne az, aki irtózik a tömegtől, nehogy véletlenül meglökjék és rosszat lépjen, esetleg lelökjék) gondolom azonnal odaadja és felajánlja a pénztárcáját, erre én nekiálltam pofázni (“Kés? Milyen kés?” – merthogy két kézzel szorított, szóval kése tényleg nem volt) és dulakodni, segítségért visítani. Nagyon rövid ideig tartott az egész, befogta a szám, én letéptem a kezét, kiabáltam tovább (“Ajutoooooor!” – mint a rajzfilmekben) aztán szerencsére épp arra jöttek valakik és a fickó megfutamodott.* Hát ennyi a sztori – Kolozsvár központjában, péntek este fél 10-kor történt, azon a napon amikor egyébként teljesen elbűvölt a város és folyton arról beszéltem, hogy minél hamarabb vissza kell költözzünk.

Szintén ennek az élménynek a számlájára írom, hogy a hülye álmok sorozata újabb tematikával gazdagodott: az éjjel azt álmodtam, hogy egy idegen pasi valahogy a bizalmamba férkőzött és rábíztam a barna hátizsákom, amiből persze kilopott minden iratot, kulcsot, pénzt. A telefont ravaszul magamnál tartottam, úgyhogy volt miről felhívni apámat és megbeszélni vele, hogy a legjobb lesz, ha kicserélik a zárat otthon.

* Anyám szerint köszönjem a színháznak, hogy totális álomvilágban élek, biztos ezért reagáltam úgy, ahogy.

Álomfejtés kezdő szint

Állítólag az utolsó posztból áradt a szomorúság meg a stressz, pedig nem is. Visszaértem, letettem a csomagokat, levettem a kabátom és úgy szembejött velem az A. által generált lakásfelújító/szépítő hullám, hogy a (tapétázott, fehérre festendő) fal adta a másikat. Úgyhogy azóta ilyesmivel szórakozunk, megejtettünk még egy kört az IKEÁban, nyilván megint kölcsön-tolószékkel, ami dupla haszon mert ha elfáradok, van mibe kapaszkodni és van hova leülni. Jegyezzük csak fel, hogy jobban bírtam most, mint műtét előtt! Mondjuk félidőben üldögéltünk egy kicsit az étteremben, így könnyű. A klasszikus IKEÁs veszekedést a méterárunál produkáltuk, ahol A. gyanútlanul megkérdezte, hogy igaz is, miért nem varrok egy függönyt? Beismerem, hogy nem úrinőként reagáltam. 🙂 Aztán persze vettünk függönyt, azt hiszem elég kaland lesz a felhajtása is.

Lábilag: nincs nagy gond, tornászgatok. A hátfájást sikerült kipihenni és nem jártam sokat, úgyhogy nem újult ki. Kaptam új gyakorlatokat is a meglévőkhöz. A lényeg, hogy álldogálás és járás közben ne homorítsak folyamatosan, mert akkor nem es csoda, hogy fáj a derekam. Hiányzik a szobabicikli, de állítólag pár nap múlva érkezik az alkatrész. Mikor megint elvesztettem a türelmem gyógyulásilag, rákerestem különféle gyógyulástörténetekre HTO (High Tibial Osteotomy) után. Találtam egy elég részletest és kicsit megnyugodtam amikor összehasonlítottam a mostani állapotom egy naplóíróval, mert igazából nincs nagy különbség. Egyébként ez a nő egy évvel a műtét után sem tudott rendesen lépcsőzni és le is tett arról, hogy valaha is szaladjon – neki mondjuk komoly porckopása volt, úgyhogy ne hasonlítgassam magam vele ilyen téren. Az mindenképp segít, ha az embernek vannak (bármilyen) támpontjai és sikerül kicsit perspektívába helyezni az egészet. Azt hiszem a legjobban most az stresszel, hogy nem tudok tervezni rendesen, mert nem tudom, milyen iramban megy majd a gyógyulás. (Munkakeresést mennyire izzítsam be? Kirándulás márciusban? Strapás munkafolyamat nyáron? Esküvő???!!!) Na de a sok google-eredmény egyben megegyezik: “very long recovery”, viszont (szinte) senki nem bánta meg a beavatkozást. Pénteken egyébként megyek kontrollra, addig összeszedem a kérdéseimet.

Álom-ügyben: a sulis hülye álmok mellé (amelyekben hirtelen kiderül, hogy hiányzik az érettségi vizsgám vagy nem jártam román órára vagy megbuktam tornából) úgy tűnik új műfaj születik, éljen! Az éjjel azt álmodtam, hogy játsztam(!) is az egyik előadásban amit egyébként csak fordítottam, és lekéstem a jelenetem, küldték is az ügyelőt figyelmeztetni, hogy kirugódok, ha így folytatom. Mentségemre: délután 3-kor kezdődött az előadás, nagyon kevés volt a néző és mindenki összevissza mondta a szöveget.

Dióhéj

Hol is kezdjem.

Az utazás kicsit kalandos volt. Eredetileg jó ötletnek tűnt a hazautat felszabdalni 2 (illetve 3) részbe, vonatozni, Budapesten megszállni, onnan meg autóval menni. Aztán első estére kiderült, hogy a hosszú ideig egy helyben gémberedés nem a legjobb ötlet. (Visszafele szerencsére repülővel jöttem.) De persze nem nagyon volt más választás, sokat voltunk úton, illetve sokat kellett üldögélni különféle ünnepi- és kocsmaasztalok mellett és színházban, hát szörnyű sorsom volt, mit mondjak! A napi tornarutin hiányát is megéreztem (főleg a szobabicikli hiányzott rendesen), bár tornásztam lelkiismeretesen, de mégsem volt az igazi és persze sokkal többet mozogtam mint itt és néha fel is háborodott a lábam/hátam. De mindent összevetve viszonylag jól bírtam a strapát, csak 2-3-szor kellett fájdalomcsillapítót venni. Oké, a diclofenacos-kámforos krém fogyott rendesen, miként az alkohol is, háhá. (És persze miután visszaértem teljesen kiakadt a hátam, úgyhogy most pihentetem magam, lemondtam a mára tervezett frankfurti kiruccanást is.)

Ez volt az első „rendes” hazalátogatásom, és immár én is megtapasztaltam azt, amit A. már rég mesélt: hogy kicsit fáradás folyton rohangálni a célpontok között (3 családi karácsony) és mindenkivel, de MINDENKIVEL találkozni. Azért elég jól abszolváltuk ezt a dolgot szerintem és pont jól telt (nekem legalábbis). Külön meghatódtam egyszer csak attól, hogy most már egyszerre járjuk végig a különféle családi és baráti köröket, ez tényleg egy új éra, sóhaj.

Nálunk labilis szokott lenni a családi egyensúly, de idén béke volt. Talán azért mert ott volt A., talán mert szegény nagymamám szinte meghalt karácsony előtt és végig rá (is) figyeltünk. Egy ideje már ágynak esett és gondolatban párszor el is búcsúztunk tőle, aztán valami csoda folytán „megvárta” a karácsonyt. Sőt, egyre jobban van, lucid pillanataiban lehet vele beszélgetni, mond igen vicceseket. Az első két otthonlevős napot végigbőgtem, aztán valahogy mind megszoktuk ezt a nagyon furcsa állapotot, ami miatt sűrűn gondoltam a Suttogások és sikolyokra. Megvolt a hagyományos karácsonyi ivászat a nagycsaláddal és buliztunk is egyszer A.-val meg a nővéremmel, ők most találkoztak először! Aztán sorozatban végiglátogattunk egy csomó ismerőst, megnéztük a friss babákat, mindenkivel megittuk amit kellett. A szilveszter kicsit furcsa volt: barátokkal (az A. oldaláról), ismerősökkel és ismerősök ismerőseivel, végül csak egy napot maradtunk, aztán húztunk vissza a Hargitára a nyugalomba.

Január elején A. visszajött, én kaptam egy kis kimenőt, úgyhogy egyedül folytattam a dorbézt Kolozsváron és Szentgyörgyön (jó sok színház, sok örvendezés, kávék-fröccsök- E. fantasztikus főztje, illetve megtámadtak az utcán a telefonom apropóján – na ezt majd megírom külön – de az összképen még ez sem rontott sokat). Kicsit összefolyt az úgynevezett régi életem az újjal, de nem volt semmi trauma, sőt! Külön bónusz, hogy a színházban mindenből csak a jót kaptam – az előadásokat és a kedves népeket, a stresszből pedig semmit, háh! Na megyek és töltök magamnak egy fröccsöt ennek örömére.

Visszajöttem

3 hét otthoni banzáj (sok utazás, rengeteg élmény és hejehuja) után tegnap visszajöttem. Mintha az Univerzum kárpótolni akart volna a sok bezártságért, szinte mindenkivel találkoztam akivel akartam és szinte mindent sikerült belegyúrni az időbe. És megpróbáltak kirabolni Kolozsváron, de nem jött össze – akkor ezt is kihúzhatom a listáról. Majd szép lassan feldolgozom a sok élményt.

Giling galang

Karácsonykor nem blogolunk, hanem utazunk (sokat), családlátogatunk, eszünk, iszunk, ajándékokat csomagolunk, örvendezünk, táncolunk, vihogunk, másnap regenerálódunk, még többet eszünk, és így tovább. (És örülünk annak, hogy nagymama bevárta az unokákat és igyekszünk nem szomorkodni az állapotán.)