Gyors vonalkás a kánikulából

  • Egybefolynak a napok. Kb. a bölcsi ritmusából érzékeljük, hogy milyen nap van épp. Eddig elég ügyesen aludt éjjel a lány (sőt, eleinte az volt a stressz, hogy alig lehetett ébreszteni enni, avagy hamar bealudt), az éjjel betaknyosodott és volt 1-2 nyekergős fázis, illetve én nem bírtam aludni, mert lestem, hogy kap-e levegőt. Szóval kicsit zombi vagyok, de nappal jókat alszom (már amennyire jókat lehet a harminc fokban aludni).
  • Fájó szívvel lemaradtam a bölcsis nyári ünnepségről, ami úgy néz ki, hogy a babák meg a szüleik a bölcsi teraszán batyus báloztak meg partizgattak. Kár, mert egyrészt prímán be lehetett volna mutatni a kicsibabát, másrészt meg elbúcsúzni mindenkitől, mert sokan már csak július végéig járatják a gyerekeket, illetve augusztusban is csak néhány nap bölcsi lesz. De J. nem maradt le szerencsére, mert A. ment, érdekes lehetett.
  • Este viszont kimozdultunk végre csak ide a sörkertig, jött J. kis barátnője, T. is, aki máris elnevezte a babáját a mi KicsiBabánkról, ettünk-ittunk, a gyerekek játszodtak, jót beszélgettünk a T. anyukájával.
  • Az előző kimozdulásomból (pár perc bicikli, gyógyszertár, drogéria, bolt, bici vissza) az lett, hogy belázasodtam instant – tejláz persze, fura lett volna, ha megúszom, szép foltos is lett a mellem, nagy buli volt lázasan az éjszaka. Másnap aztán egyéb furcsaságokat is észleltem – warning, undi kontent ahead – az ööö… szervezetem öntisztulásában: úgy tűnt, hogy minden lecsengett már, de éjjel megint nagyon vérezni kezdtem. Utólag a Hebamme kifejtette, hogy szerinte épp a mozgás hatására távoztak valami rögök és mehet minden a maga medrében, azt mondja, a lázat is ez okozta, hát hm.
  • A KicsiBaba máris 3700 g (3360-nal született, kb. 120-at fogyott a kórházban), a Hebamme kétszer is megmérte, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen ügyesen gyarapszik. Tényleg nem adok neki mást, mint anyatejet? Ezt a kérdést akkor bóknak veszem… Anyám is izgult, hogy iszik-e eleget, mert hát kiizzadjuk a bevitt folyadék nagy részét, de egyértelműen egyre ügyesebben szopizik, amit éjjel nem iszik meg, azt megkapja nappal lefejve, szerintem ez most ok, aztán biztos alakul még.
  • Apropo:  szerussz régi barátom, tejcsatornagomba. Evidens volt az első perctől kezdve, hogy ez vár rám újfenn, de legalább felkészültebben talált, mint a múltkor, úgyhogy pár hét szenvedést megspóroltam magamnak, midőn már a kibocsátóval együtt kértem a Fluconazol-receptet a kórházban. (Vicces volt, hogy a stáb nagy részét én világosítom fel a jelenségről, az egyik doktornő papírfecnire írta fel a mailcímét, hogy küldjem át a szakcikket). A kúra 6. napján elmondhatom, hogy még nincs jelentős változás, de a nagyon kevés élménybeszámolóból ítélve kb. 3 hét a javulás (illetve van, akinek több kör gyógyszer is kell, ajjaj). Mostmár a diéta szigorúbb verziójához is próbálom tartani magam, vagyis minimális szénhidrát (és csak jóféle), semmi fehérliszt, mostmár tej sem. Emellett Fluconazol, MamBiotic, magnézium, vas, nisztatinos krém (és csepp a babának), szódabikarbónás és sós borogatás. Vannak napok, amikor egész elviselhetőnek tűnik a fájdalom, csak az első pár másodperc szörnyű fájdalmas, utána nem vészes. Aztán kb. kétnaponta annyira eldurvul, hogy csendben bőgök rá a baba fejére, és szoptatás után sem marad abba az éles nyilalló-égő fájdalom, a tej áramlását kb. úgy érzem, mintha forró szurok csörgedezne bennem, nagy buli. Ma is Ibuprofenes nap van például. Viszont annyira jó látni, hogy ezen az apró (hehe) gikszeren kívül működik a rendszer, termelődik a tej megfelelő mennyiségben, ügyesen iszik a baba és gyarapszik is, hogy tényleg nem akarom feladni, amíg minden meg nincs próbálva.
  • J. szinte minden nap estig staycaiton-öl az apjával: bölcsi után hol strandolnak, hol a vizes játszótérre vagy a folyópartra mennek. Kicsit irigykedek is, de főleg örülök, hogy egyrészt kalandoznak és élvezkednek, másrészt meg, hogy tudok pihenni meg a KicsiBabára figyelni azalatt. Azért eléggé hiányzom neki, pár szívszorító jelenet már volt, pl. mikor épp szoptatok és el vagyok barikádozva nagy párnákkal és a babával és áll mellettem könnybe lábadt szemekkel és mondja, hogy “Ana, szomorú vagyok” – de szegény még bár nem is fér oda, hogy megölelgessem. Az esti ölelgetések lefekvés előtt megvannak, de pl. az éjjel meglepetésszerűen átmasírozott hozzám és befeküdt az ágyba – szerencsére A. visszacipelte, mert nekem nem lett volna erőm kipakolni. Drága mackó, megérzi azért a változást. A KicsiBabával viszont nagyon cuki és gyöngéd, mondjuk még nem nagyon foglalkoztatja, de a plüssökkel már babázni kell vele ügyesen, ma reggeli közben egyszerre kellett szoptassam az oroszlánt meg a nyuszit: “Ezek ikerbabák, ana.”
  • Anyám egy hős, de mostmár nem bánom, hogy megy haza, mert szerintem ebben a tempóban lehet, hogy el fog dőlni előbb-utóbb. De az a helyzi, hogy nem számítottam rá, hogy ennyire gyenge leszek szülés után (köszi, vérveszteség), ezt a lázas két napot sem nagyon tudom, hogy gyúrtam volna le nélküle.

Majd írok is valamikor

Egyelőre full fejőstehén-üzemmód az élet, amit nem panaszképpen mondok. Múlt vasárnap ugyanis, miután a Hebamme megvizsgált (s kicit megpöcögtette a méhszájat gondolom) sürgősen elmentünk szülni, alig tudtam hazavárni A.-t a ringatóról, ahova elvitte a mackót. Aztán a sürgős szülésből lette egy majd 12 órás vajúdgatás, de a végeredmény megérte: egy szép kerek, egészséges, nyugodt, erős kislány – 3400 g, 54 cm, mivel ő is J. majd jól kitalálok valami munkanevet neki ide.

Iparkodok összedobni egy szülés-komparatisztikai írományt, csak nem tudom mikor. Leghamarább majd éjszaka, amikor amúgy sem bírok aludni, mert hallgatom a kis nyekergéseket, nyiffanásokat, és nézem az órát, hogy nem kellene-e enni adni.

A jó dolgomról

Szerintem soha többé nagyon sokáig nem leszek ennyire elkényeztetve, mint az utóbbi hetekben. Anyám főz, takarít, bevásárol, J.-t terelgeti. Egy pár hónapja nagyjából csand van éjszaka, én szinte minden délben is alszok. Nincsenek a fejem fölött lógó fenyegető stresszfaktorok*, úgymint határidők, sürgős megoldásra váró problémák. Csak várakozgatok itt, mindenki egészséges többé-kevésbé, senki nem megy az agyamra. Hát mi az a kis diszkomfort és nyugtalan türelmetlenkedés ehhez a nagy luxushoz képest?

*kivétel, hogy minden jól menjen, mindenki egészséges legyen, klímakatasztrófa, egyebek…

Már kezdtünk unatkozni

Valahogy elsuhant mellettünnk az az info, hogy a bölcsiben egy újabb turnus kéz-láb-száj vírus megy körbe. Állítólag már egy hete ott lóg a tábla, de anyám nem figyelt fel rá, és – ami durva – én sem, pedig legalább egyszer én is elmentem a kifüggesztett felirat mellett a múlt héten. Ma egy másik terhes anyuka írt, hogy nagy dilemmában van, kivegye-e a fiát a bölcsiből, mert neki azt mondták, hogy mostantól szülésig messziről kerüljék el és még utána is egy hónapig, mert hiába cseng le a kiütéses rész, a WC környékéről még összeszedhetik a gyerekek és ha az újszülött elkapja az első két hétben, csúnya szövődmények is lehetnek. Hát mit mondjak, kiment az álom a szememből egyből, amikor elolvastam.

Ha múlt hét hétfő óta kezdődött a hullám (és nem 1-2 elszigetelt esetről van szó), akkor jó eséllyel már elkapta a mackó, ha ezzel a mutációval még nem találkozott a szervezete. Úgyhogy fölösleges volna már most kivenni és kb. két hónap nyári szünetre ítélni (plusz el sem tudna búcsúzni a többiektől). Másrészt: járványügyileg ez volna a helyes lépés, minimalizálni a rizikót. Na de mindenki mást mond: 1) A nőgyógyászom, hogy holnap vért vesz, hogy megnézze, védve vagyok-e. (Mondjuk ez szerintem nem oszt-nem szoroz, honnan tudják, melyik aktuális vírusmutációt kell keressék?) 2) A klinika szerint valóban van kevéske esély, hogy szövődmény lépjen fel HA elkapja a baba, de a döntés, hogy emiatt kiveszi-e az ember a bölcsiből, ránk van bízva. Egyébként meg elég laza volt a nő telefonon, mondta, hogy ezek nem kivédhető helyzetek ha van nagy tesó, szóval nem tűnt úgy, hogy nagy krízishelyzetként fogná fel a szitut. 3) A gyerekorvos szerint túlzás kivenni a bölcsiből, jó eséllyel már úgyis megfertőződött, ha fogékony rá. Figyeljük a mackót alaposan, és ha árulkodó jelek vannak és épp megszületik a baba, akkor tartsuk pár napig tisztes távolságban egymástól a két gyereket. Ami alatt azt kell érteni, hogy ne engedjük puszilózni, mossuk sokat a kezét, fertőtlenítsünk stb. – épp elküldeni nyaralni szerinte nem kell. Plusz azt mondta, bár tudja, hogy elméletileg van rá minimális esély, a praxisa során még nem látott olyan esetet, amikor újszülöttnél szövődményeket okozott volna a nagytesótól benyalt ézlábszáj.

A másik anyuka szintén ellentmondó tanácsokat kapott, annyi a különbség, hogy ő első percben kivette a fiát… de ő is hezitál, hogy nem túlzás-e továbbra is otthon tartani. Holnap megyek az éves beszélgetésre a bölcsis nénivel a J. fejlődéséről, kicsit még puhatolózok, hogy voltak-e új esetek… És szintén holnap délelőtt ovilátogatásra mennek, azt eléggé bánnám, ha kihagyná, úgyhogy úgy döntöttünk, az a plusz pár óra mostmár nem oszt, nem szoroz. Nagyon fájna a szívem kivenni a mackót, másrészt milyen anya az olyan, aki nem akarja minimalizálni a veszélyt az újszülöttre nézve?

Ahh, csikö ez mostmár mindig így lesz, oda-vissza passzolgatják majd a vírusokat forever and ever, hurrá.

Vannak dolgok – avagy hormonális vonalkás

– Elég jó sűrű napok vannak: pénteken megnéztük anyámmal az El Anatsui kiállítást (végre), aztán némi célirányos beszerzőkörút volt, este M. és D. exkollégákat köszöntöttük fel A.-val egy lájtos sörözés keretében. Tegnap J. bölcsis főhaverének szülinapjára voltunk hivatalosak a parkban. Az is egészen szuperül sikerült: csak kevés család, a gyerekek bandáztak, néha szövetkeztek egymással és eltűntek nagy vihogások közepette (anyám kellett visszacsalja a három fiút a hatalmas csúszdáktól egy adott pillanatban*), mi beszélgettünk, heverésztünk. Ma pedig miután legyártottam egy elég körülményes ebédet (ellenben finom volt – bár kérdés, hogy jó ötlet-e sütőben készíteni dolgokat, ha alapjáraton is csorog az emberről a víz) felkerekedtünk és elmentünk moziba. Sajnos sikerült egy végtelenül bárgyú izraeli filmet kiválasztani, pedig ebben a moziban még sosem láttunk szart… utána kissé csalódottan ténferegtünk (én ugye mint egy inkontinens pingvin, aki lenyelt egy dinnyét, A. még mindig sántikál, pláne mert szaladt egyet a villamos után szegény), aztán leültünk a Stachushoz közel egy gyönyörű szökőkúthoz, csináltunk pár Róma-jellegű szelfit, A. tévedésből ráült egy méhecskére, aztán amint helyreállt a lelki békénk, hazajöttünk a családhoz.
– A fent említett elkámpicsorodás keretében kicsit számba vettem, hogy mi minden nyomaszt. Hát van pár dolog. Egyrészt (és főleg) a bizonytalanság, hogy mikor lesz ebből baba. Mintha mindenkit stressz alatt tartanék ezzel – közben nyilván tudom, hogy nem rajtam múlik, meg hogy áldás minden nap, mert annál jobbak az esélyek, hogy szép fejlett legyen majd a ded és kevesebb legyen a probléma. Másrészt: a folyamatos diszkomfort is kicsit megvisel, mindig szúr vagy húz vagy feszül valami, plusz izzadok, mint egy ló állandóan. Aggódok, hogy mikor és mennyire sebesen indul majd be a folyamat. Aggódok, hogy egészséges lesz-e a kicsibaba. Izgulok, hogy J. hogy veszi majd a hoppot. Izgulok az A. lábáért. Bosszant, hogy itt ez a príma nyár és nem sikerül “kiélvezni”, pedig tényleg meg lennénk érve egy kis lazulásra, környezetváltásra, felhőtlenkedésre. Szarul alszok, mindegyre ébredek, zavar, hogy nem vagyok hatékony, nem vagyok elég fürge és nem szervezem meg elég jól az életet – zavar, hogy az anyám csinál mindent helyettem. Persze tudom, hogy ez most átmeneti állapot, de attól még…
– On the bright side: 4 vagy 5 estéje A. fekteti a mackót, és csak egy éjszaka volt katasztrofális, szívettépő hiszti. Nincsenek illúzióim, lesz még pár, de azért nagy dolog, hogy leszokott rólam a maci. Jó, még mindig ott kucorgok látótávolságon belül (“a faszéken, ana!”), de már a nappaliban, a hátam az ajtófélfának vetve, szerintem csak a gép fényét látja már. (Az más kérdés, hogy A. mindig bealszik vele, aztán éjjel kóvályog és reggel ki van facsarva, de hát helyette sajnos nem tudom ezt szabályozni.)
– Mindegyre kedvesen érdeklődnek a barátok, hogy mi a szitu, tényleg értékelem.
– Beszéltem végre egy szoptatási tanácsadóval. Egyrészt jelezte, hogy nem kéne elkönyveljem előre, hogy megint gond lesz, másrészt pedig beismerte, hogy eléggé behatároltak az ő ismeretei is, küldött egy tudományos cikket, aminek elég kevés hasznát veszem, illetve felajánlotta, hogy majd személyesen is megkonzultálhat, ha úgy hozza a szükség – hátha csak egyszerű technikai gondok merülnek fel, mert azokban viszont profi. Kíváncsi vagyok (és rettegek kissé).

*Épp kifejtette, hogy milyen stresszes volt, mikor a három gyerek röhögve futkorászott el előle, ő pedig pánikosan utánuk, hogy aztán megtalálja a veszélyes hosszú csúszdáknál (simán kirepülhetnek belőle a kisebb gyerekek, J. még sosem ment ott le egyedül tudtunk szerint), ahol visongva csúszkáltak és az aljából rohantak is vissza egyből. Anyám szerint J. teljesen be volt pörögve, egyébként tényleg nem jellemző rá, hogy ilyen veszélyekbe sodorja magát, érdekes lehetett így látni – hálistennek nem voltam ott, tuti infarktust kaptam volna és addig ordítok, amíg le nem mászik J. (Lásd még: a helikopter szülőség negatív hatása a gyerekek fejlődésére stb.) Aztán valahogy sikerült úrrá lennie a helyzeten és a zsák bolhát három fiút lekönyörögje-lezsarolja a csúszdákról és visszaterelje hozzánk, hát nem lehetett semmi, tényleg. Mondtam már, milyen hálás vagyok, hogy itt van és tehermentesít?

Days go by

Most hogy beletörődtem, hogy kicsit még várat magára a kisebbik ded, gondoltam, akkor elő kell venni a többi teendős listát (a legfontosabbakkal megvagyunk, de sok B-kategóriás elintéznivaló van még) meg hedonistáskodni picit a hátralevő időben. Gondoltam, engedek J. nyafijának és délben én is jövök érte a bölcsibe, utána milyen prímán elléphetnénk a gyerekmúzeumba végre megnézni a buborékkiállítást, utána pizzázni – kicsi városi élet, jó lesz. Úgy alakult, hogy T. anyukája (és kisöccse) is érdeklődtek a program iránt, úgyhogy szépen nekiindultunk. Első pofáraesés: a múzeum bár nyitva, de tkp. zárva, mert csak iskolai csoportokat fogadnak, csak xy napokon vagy hétvégén látogatható. Hm. Na jó, de ha már ott vagyunk és T.-ék is elvonszolták magukat (kivételesen tömegközlekedve) az állomás rettentő lepattant vidékére, akkor legalább menjünk el a régi botanikus kert játszóterébe, gondoltam. Elvileg egy köpésre van ugyanis a múzeumtól. Gyakorlatilag át kellett küzdeni magunkat az alkesz-hajléktalan-cigis tömegen, csomó feltúrt és beszűkített járdán és 5 mp-ig zöld lámpán. Aztán kiderült, hogy a játszótéren patkányirtás folyik és zárva. Na itt már kicsit frusztráltak voltunk. Jó, akkor együnk egy pizzát – az egyetlen általunk ismert hely (nem akartunk felfedezőútra menni, mert már nyűgösködtek a gyerekek) az állomás szomszédságában van, úgyhogy ugyanez az út vissza, leültünk és hallgattuk a pikámereket meg a forgalmat, kínunkban röhögtünk, a gyerekek nekiálltak veszekedni. De aztán minden kialakult: a kajától helyrepattantak a kedélyek, anyám babázott az egyévessel, úgyhogy én is tudtam váltani két értelmes mondatot a T. anyukájával. Na, ennyit az urbánus kalandunkról.

Komolyan gondolkozom, hogy megnézzek egy filmet az épp zajló filmfesztiválon – hát mikor lesz még alkalmam ilyesmire? Szombatra pedig gyerekszülinapra vagyunk hivatalosak a parkba – a mackó M. havere 3 éves, a szülők is szimpik, már várom. (Hallod, kicsibaba a hasamban, várok egy eseményt szombaton… na?)

És jegyezzük fel, hogy a tegnapi fektetés is teljesen problémátlanul ment. Olvastak az apjával, aztán kicsit édelegtünk J.-vel a nagyágyban, aztán ment “titkos zseblámpázásra” vissza a kisszobába A.-val. Végül tegnap is oda kellett üljek kicsit látótávolságon belülre, amíg elalszik, de mostmár nem a szobájában voltam, az előszobában dekkoltam pár percet a széken – kétszer felnézett, aztán aludt is. Igazán bíztató. Meg örülök, hogy A.-nak kijut a plusz pár óra alvás, persze így gyakorlatilag nincs amikor szóljunk egymáshoz meg semmi szabadideje szegénynek, de hát desperate times… tudom, hogy hosszú távon ezt most muszáj. Csak valami lazítós programot is nagyon szeretnék szervezni neki, hm.