Mivammá, írjámá

Hát nem is tudom, hacsak nem állok neki munkaidőben word dokuban blogolgatni, akkor lehet, hogy továbbra is hanyagolódik az ügy. Beleálltunk a robotba rendesen, már ami az idő kicentizgetését illeti. Reggel sehogy sem bírok elég korán kelni ahhoz, hogy ne rohammenetben induljunk. Általában hétkor vánszorgok ki kávét meg tejet készíteni, aztán kómásan iszogatjuk J.-vel, amíg bilizik, már öltöztetem is, A. addigra összevágta a gyümölcsöket a nagy kondér műzlihez, fenékmosás, pelenkázás, öltöztetés, aztán általában “munyiszozás” – ez az a rész, mikor J. kiszedegeti az áfonyát a műzliből. Közben én is elkészülök a háttérben, bepakolom a hátizsákomba a gyümölcseimet, J.-nek a bölcsi utáni játszóterezés kellékeit stb. Aztán az volna az ideális, ha én vinném J.-t, ha már útba esik, de mindig pont annyira vagyunk csúszásban (kb. húsz perccel), hogy végül általában A. viszi, én pedig 8-kor eltekerek a munkahely irányába. Az út kicsit forgalmasabb meg stresszesebb, mint amihez szokva vagyok, de ez csak azért van, mert én eddig főleg a parkon keresztül bicikliztem, mint most konstatálom. Szóval nem vészes, csak szokni kell. De végig bicikliúton megyek, az azért jó, nem?

Mire beérek, általában a brazil kollegina már javában főzi a kávét. Mi vagyunk a korán érkezők, a többiek 9 után szállingóznak be. Napfüggő, hogy mennyi a munka meg a stressz. Volt egy nagyobb prezentáció, amivel nem voltam túlságosan megelégedve (már a saját szereplésemmel, izgulás, rákészülés, magam normális kifejezése terén), meg írni kellett egy szöveget, ami nehéz ügynek tűnt, de végül jó lett, meg tartani kell a kapcsolatot egy dívás allűröket prezentáló képzőművésszel, de hát hol van ez a kolozsvári ritmus és nehézségfokhoz képest? – teszem fel a költői kérdést. Ugyanakkor minden ezerszer nehezebb, mert sokszor érzem szörnyen bárgyúnak a nyelvezetemet, a legbanálisabb leveleket is átnézetem, szóval nem is baj, hogy ilyen játék-munka egyelőre, mert gondolom nagyon pánikolnék. Egyébként mindenki nagyon kedves és szupportív, nyelvi ügyekben pláne. A brazil lány (igazából nő, 2 ovis gyereke van, bár nem látszik rajta) is ügyeskedik, őt is velem egyszerre vették fel, mi vagyunk, akik kilógnak a sorból. A másik három önkéntes huszonéves, magabiztos, szimpatikus meg profi, érdekes figyelni rajtuk, hogy milyen is máma az ifjúság, hehe. Az feltűnt, hogy nagyjából feketében illik öltözni, én persze továbbra is 5-6 év fáziskéséssel követem a divatot (annak is a legalapabb verzióit), úgyhogy eléggé kilógok a sorból a kis színes szvetterkéimmel, höhö.

Fél kettőkor felpattanok az íróasztaltól és megyek J.-ért, összeszedem, vagy a játszótéren üldögélünk 1-2 órát, vagy itthon fekszek kómásan a szőnyegen, amíg ő rohangál. Általában kell egy délutáni kávé és akkor kicsit jobban bírom. Szóval amíg ő játszik megpróbálok kicsit főzni, pakolni, de általában nem jutok messzire, amire A. jön a ház romokban áll, J. általában már elfárad. Akkor eszünk (közben valahogy szokott vacsora is készülni, mivel nekem kiesnek az ebédek, próbálok legalább este meleget enni), kicsit játszanak és rendszerint már le is késtük az időben fektetést. Fél tíz körül szokott elaludni, pluszmínusz fél óra, azért az nem túl jó. Mostanában nagy hisztik vannak, amikor véget akarunk vetni az olvasásnak, cselezni kell. Miután alszik, már csak kis céltalan (néha célirányos) olvasgatásra van energiám, 11 előtt elrohanok fogat mosni, aztán szundi. Sajnos általában A. előtt, amit nagyon utálok, de megértem, hogy ő is időt kell kanyarítson valahonnan a saját dolgainak csak miért a mi közös időnket, hm.

Aztán mi van még? Megvolt a tanyasi hétvégnék K.-ékkal. Mindent összevetve vagány volt, csak drága, hát ilyen, ha pünkösd hétvégéjén indul meg az ember. A babák nem mutattak túl nagy érdeklődést az állatok iránt, viszont a friss tejet imádták, a házi gyerekek rengeteg kerti játékát nemkülönben. Nekünk maradt a táj nézegetése, illetve párszor eljutottunk az oldalba meg egy völgy szélére, de ez mind csak tizenöt perces körzetben. Hiába na, kéne vezetni. Szerintem roppant kínos, hogy a többiek hurcoltak ide-oda, és felváltva tudott a két család csak eljutni A.-ból B.-be, illetve hát ez kicsit meg is torpedózta a kirándulós terveket. Na de biztos sikerült volna, ha több ambicáj szorul belénk, de mi inkább a kevésbé stresszelős utat választottuk. Főztünk, a gyerekek rohangáltak, ittuk a borokat, jó volt. K. nyár végén szüli a második gyereket, na de megyünk még velük, gondolom, előbb vagy utóbb.

J. nagyon belehúzott a beszédbe, ilyeneket mond, hogy “mennyi-mennyi vijág!” meg “nagy nagy fa!” meg “mámá nem kókkuszfaggyi baba episfagyi” meg hosszú monológokat nyom le arról, hogy miért kell vigyázni a bicikliút mellett (“mámá, baba haza, oda nem nem, puff, áu áu, bibi, Nyuszi bácsi”), megtanulta a saját nevét, meg kezd magára mint “én” hivatkozni. Most itt van az A. anyukája, úgyhogy fürdőzik az extra nagyanyai figyelemben. Nekem már van egy hosszú listám, hogy mi mindent kellene csinálni, amíg van nagymama a háznál. Első helyen persze a mínusz óráim ledolgozása volna (gyakorlatilag ezért hívtuk, mert májusban minden munkanap mínusz órával zárult nálam). Hátha holnap sikerül megmutatni neki, hogy kell összeszedni J.-t a bölcsiből és akkor el is kezdhetem… Volt pár teszt: játszótereztek ketten, meg ma voltak a parkban ketten (motorral és babakocsival), eddig minden ok, iparkodok nem túlizgulni.

Még mit is mondhatnék? Abbahagytam a diétát, mert nem volt energiám a tervezgetésre meg az önfegyelemre. Kár. A mozgás sem nagyon jön össze. Tegnap egymástól függetlenül két barátnőm is bejelentkezett, teljesen ellágyultam, hogy még emlékeznek rám. Át kell gondoljuk a nyaralási terveinket. Még vonatjegyet sem vettünk Pestre, áhh. Na jó, megyek lefekszem.

Péntek estézek

Az iphone pár napja átver, esőt mond, aztán mikor aszerint változtatom a terveket, akkor páróránként tolja mégis az esős terveket, végül meg sehol semmi, de nem baj. Történt, hogy tegnap az ortopéd felkeresése után rettentően fájni kezdett a térdem, tart azóta is. Talán vissza kéne kapcsolni induláskor és nem a maximum fokozaton próbálni meg indulni tizenhatszer egymásután, atyavilág, de hülye vagyok! Lényeg a lényeg: ma busszal mentem, el is késtem, visszafele is lóverseny volt elérni J.-ért (pláne sántikálva, hurrá), na de legalább élvezte ő a hazabuszozást.

Aztán volt ma egy olyan vicces pillanat, amikor megkérdeztem a másik önkéntescsajt, hogy szerinte mi a teendő, ha a research egy részének Facebookon állnék hozzá, de tudom, hogy nem mutat jól az irodában csetelgetni. Megbeszéltük, hogy nem kell zsenírozni magam emiatt, bár ugy neki nincs Facebook-ja… Visszafogtam magam és nem kérdeztem meg, hogy hát neked ugyanbiza mid van? 😀 Vicces, kezdenek kiütközni a generációs különbségek, már látom.

Csak három napig tartott a hét, de én máris kinyúltam rendesen. A. este el kellett biciklizzen járólapért a teraszra, ami kicsit érzékenyen érintett, mert J. pörgött egész délután, mint a motolla, én meg alig bírtam sántikálni a nyomában. Aztán lementünk végül az udvarra óriásbuborékokat fújni, közben szóba elegyedtünk egy perzsa cica gazdájával is, micsoda kalandok. Aztán a korai lefekvés helyett Zs. kuzinommal beszélgettünk, a kutatandó téma kapcsán, ami neki szakmába vág. Meg egyébként is jó volt beszélni vele, közben benyomni két pohár bort (szevasz, gyümölcsnap).

Hát nem is tudom, már egy hónapja fogyókúrázgatok, és semmi nagy eredményt nem látok. Máskor 2, max. 3 hét alatt beindult a látványos fogyás. Tudom, ne legyek telhetetlen, de hát ez azér nem vagány. Még nem érzem felkészültnek magam az, alacsony, ámde tömzsi középkorú nő szerepére. Én fejben még fiatal vagyok és légies (háhá, tudom). Nehéz ügy ez az öregedés, na. Hiába tudom a fejemmel, hogy jól van minden, a természet rendje, satöbbi satöbbi. Na mindegy, inkább arra kéne koncentráljak, hogy eljussak úszni a hétvégén. Hétvége, áhhhh!

Munkásosztály

Ez vicces, mintha lassított felvételben láttam volna magamat (magunkat) lendülni át a lovon a szemi-nyugis életünkből a nagyon rohanósba, közben, pontfix a ló fölött még vigyorogtunk egyet hétfőn-kedden, aztán tegnap reggel óta lótás-futás, de tényleg. Sajnos J. végignyekeregte mindkét éjszakát, szédelgek is rendesen napközben. Na de nem indult rosszul, végül A. vitte reggel a mackót, én pedig (hasonlatos irányban) nyugodtan kikísérleteztem a biciklis útvonalat, nem késtem, ilyenek. Tegnap egyből egy 3 órás gyűléssel kezdtünk (én írhattam a protokollt, hehe). A végére kicsit zsongott a fejem. És máris emlékszem az Intézménynél töltött évek not so glamorous oldalára (nem a nagyon szar részekre, azokat nem tudom feledni, csak az unalmas, robotos aspektusokra). Mondjuk ez nagyon más, mert én tényleg tanulni vagyok itt, leporolni a szkilljeimet, használni a német szaknyelvet, kicsit erőre kapni. Plusz vannak nagyon izgalmas és kreatív részei is a munkának, már várom. Egyelőre inkább nyugi van, lehet kutatgatni meg képbe kerülni az előző, illetve most is futó projektekkel.

Tegnap este is volt egy esemény, gyorsan beugrattak báros lánynak, amit nem bántam, mert vicces volt (és fel is számolták az órákat persze), viszont J. itthon nagy cirkuszt csapott a hiányomban. Ma délután elugrottam az ortopédiára (gyógytorna recept mellett felírtak egy izomlazítót is, ha nagyon fáj “de ezzel ne vezessen, mert szédeleghet tőle” ööö oké), az a búcsúzás sem volt felhőtlen. Valahogy extra nyűgös mostanában ez a gyerek, nem tudom, ez szabályos dac-e, vagy csak sima hiszti még, de mintha kissé csődöt vallanánk a rekcumozás terén. Persze az is lehet, hogy érzi, máshol a figyelmem, és követeli a magáét.

Most igazából elmosogatni kéne kurva gyorsan (fürdés meg jó adag klikklakkozás után J. viszonylag hamar ágyba került, mert 9-től megy az A. szent focimeccse), de jól esik kicsit bambulni itt. Megfájdult a térdem estére, kicsit vadul tekertem ma mindkét irányba. Cseles a terep: elvileg nyílegyenes az út a bölcsitől a munkahelyig, végig egy viszonylag forgalmas út biciklisávján. Sajnos elég sok az átjáró meg az útelágazás, lámpák stb. szóval kell azért figyelni rendesen, és nem váltottam időben párszor, gondolom azt érzem most. Itthonról a google szerint 2o perc az út, de az nekem több persze. A bölcsitől legalább 15 kell odaérni. Szép időben teljesen ok (mínusz a benzingőz, meg a leizzadás, de hát ez van), esőben nem annyira. Na majd kitapasztalom. Másik fun fact a munkahellyel kapcsolatban, hogy mivel csak 6 órát dolgozom (júniusig csak 5-öt, többnyire), nem nagyon jár ebédszünet. 6 óra fölött automatikusan felszámolna fél óra szünetet a rendszer, de egyelőre maradok a kis dobozkákból elcsipegetett gyümölcsöknél és magoknál. Nem baj, most pont rendben is van. Más kérdés, hogy hol és mikor fogok akkor majd ebédelni, mert munka után rohanok J.-ért, neki kell a műsor délután. Vagy főzök mindig előre este és hazarohanok, eszek, vissza a parkba? Vagy leszokok az ebédről, mint régen, haha.

Naa…*

Szóval holnap reggeltől dolgozom, such fun! Nem ástam bele magam 200%-osan a témába a hosszú hétvége alatt, ehelyett kirándultunk, bicikliztünk sokat, eveztünk, barátkoztunk másokkal és egymással. Teljesen valószínű, hogy az elején pánikos kapkodós fuldoklós hangulatban telnek majd a napok (hetek), legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Aztán majd szépen belejövök. Ha nem, akkor meg abból okulunk.

B. barátnőm írt egy kis szösszenetet az első albérletről, ahova elsőéves egyetemistaként költöztünk. Vicces és (dare I say it) legendás hely volt, így utólag kicsit kiráz tőle a hideg, de akkor izgalmas volt és mint utólag kiderült, tényleg sokat dobott a társasági életünkön, hogy olyan közel volt az akkori első számú éjszakai bulizóhely. A. is üldögélt abban a konyhában úgy 16 évvel ezelőtt.

J. egyre gyakrabban tesz össze 3-4 szót mostanában, le vagyunk nyűgözve. Elég ügyesen kifejezi magát. Figyelem, hogy a legutóbbi frizurája miatt mostmár határozottan kisfiús lett (pláne a mondjuk tavaly őszi portrékhoz képest.** Ma beszereztünk neki egy nagyobb ikeás fellépőt, ezzel már teljesen egyedül tud kezet mosni (és már nem mindig lesz nyakig vizes). Egyébként meg egyre gyakrabban köti le magát viszonylag hosszasan egy-egy kisautóval, csak heverészik velük, tologatja ide-oda, burrog nekik, nagyon cuki. Meg néha már szerepjátékozik is aranyosan. A múltkor mondta, hogy ő nyuszi bácsi (a gyerekorvos) és a képzeletbeli kislámpával bevilágított a fülembe.

Valahogy soha nem sikerült még Münchenben grillezni. Pont mára (május 1) durván lehűlt az idő, úgyhogy nem éreztem nagy kedvet eltekerni a város másik felére a félig meghűlt gyerekkel. E.-ékkel is sikerült elbénázni a szervezést, úgyhogy végül csak egy kis kör biciklizés meg park lett estefele, aztán itthon sütögettünk, J. nagy örömére. Utána gyorsan puccba vágtam a konyhát, röpke egy órán keresztül altattam a gyermeket (ezen muszáj lesz változtatni, az minimum, hogy felváltva altassunk***). Most még kicsit utánaolvasok a munkának, kitalálom, hogy holnap hol és miben megyek, aztán lefekvés.

*Ezt Cs. barátnőm és exkolleginám tudja olyan kifejezően mondani, hogy az égvilágon minden élethelyzetben használható.
**kicsit elmerültünk A.-val a régi képekben tegnap, rengeteg van, többet kéne foglalkozzunk a rendszerezéssel.
***erről az jut eszembe, hogy a tegnap este elvileg megegyeztünk A.-val, hogy ő lesz az éjszakás, aztán persze én szökdöstem, mert ő kb. meg sem hallotta a nyafit, cserébe álmában nyerített egy nagyot egyszercsak, azt hittem odacsapok.