Hát nem is tudom, hacsak nem állok neki munkaidőben word dokuban blogolgatni, akkor lehet, hogy továbbra is hanyagolódik az ügy. Beleálltunk a robotba rendesen, már ami az idő kicentizgetését illeti. Reggel sehogy sem bírok elég korán kelni ahhoz, hogy ne rohammenetben induljunk. Általában hétkor vánszorgok ki kávét meg tejet készíteni, aztán kómásan iszogatjuk J.-vel, amíg bilizik, már öltöztetem is, A. addigra összevágta a gyümölcsöket a nagy kondér műzlihez, fenékmosás, pelenkázás, öltöztetés, aztán általában “munyiszozás” – ez az a rész, mikor J. kiszedegeti az áfonyát a műzliből. Közben én is elkészülök a háttérben, bepakolom a hátizsákomba a gyümölcseimet, J.-nek a bölcsi utáni játszóterezés kellékeit stb. Aztán az volna az ideális, ha én vinném J.-t, ha már útba esik, de mindig pont annyira vagyunk csúszásban (kb. húsz perccel), hogy végül általában A. viszi, én pedig 8-kor eltekerek a munkahely irányába. Az út kicsit forgalmasabb meg stresszesebb, mint amihez szokva vagyok, de ez csak azért van, mert én eddig főleg a parkon keresztül bicikliztem, mint most konstatálom. Szóval nem vészes, csak szokni kell. De végig bicikliúton megyek, az azért jó, nem?
Mire beérek, általában a brazil kollegina már javában főzi a kávét. Mi vagyunk a korán érkezők, a többiek 9 után szállingóznak be. Napfüggő, hogy mennyi a munka meg a stressz. Volt egy nagyobb prezentáció, amivel nem voltam túlságosan megelégedve (már a saját szereplésemmel, izgulás, rákészülés, magam normális kifejezése terén), meg írni kellett egy szöveget, ami nehéz ügynek tűnt, de végül jó lett, meg tartani kell a kapcsolatot egy dívás allűröket prezentáló képzőművésszel, de hát hol van ez a kolozsvári ritmus és nehézségfokhoz képest? – teszem fel a költői kérdést. Ugyanakkor minden ezerszer nehezebb, mert sokszor érzem szörnyen bárgyúnak a nyelvezetemet, a legbanálisabb leveleket is átnézetem, szóval nem is baj, hogy ilyen játék-munka egyelőre, mert gondolom nagyon pánikolnék. Egyébként mindenki nagyon kedves és szupportív, nyelvi ügyekben pláne. A brazil lány (igazából nő, 2 ovis gyereke van, bár nem látszik rajta) is ügyeskedik, őt is velem egyszerre vették fel, mi vagyunk, akik kilógnak a sorból. A másik három önkéntes huszonéves, magabiztos, szimpatikus meg profi, érdekes figyelni rajtuk, hogy milyen is máma az ifjúság, hehe. Az feltűnt, hogy nagyjából feketében illik öltözni, én persze továbbra is 5-6 év fáziskéséssel követem a divatot (annak is a legalapabb verzióit), úgyhogy eléggé kilógok a sorból a kis színes szvetterkéimmel, höhö.
Fél kettőkor felpattanok az íróasztaltól és megyek J.-ért, összeszedem, vagy a játszótéren üldögélünk 1-2 órát, vagy itthon fekszek kómásan a szőnyegen, amíg ő rohangál. Általában kell egy délutáni kávé és akkor kicsit jobban bírom. Szóval amíg ő játszik megpróbálok kicsit főzni, pakolni, de általában nem jutok messzire, amire A. jön a ház romokban áll, J. általában már elfárad. Akkor eszünk (közben valahogy szokott vacsora is készülni, mivel nekem kiesnek az ebédek, próbálok legalább este meleget enni), kicsit játszanak és rendszerint már le is késtük az időben fektetést. Fél tíz körül szokott elaludni, pluszmínusz fél óra, azért az nem túl jó. Mostanában nagy hisztik vannak, amikor véget akarunk vetni az olvasásnak, cselezni kell. Miután alszik, már csak kis céltalan (néha célirányos) olvasgatásra van energiám, 11 előtt elrohanok fogat mosni, aztán szundi. Sajnos általában A. előtt, amit nagyon utálok, de megértem, hogy ő is időt kell kanyarítson valahonnan a saját dolgainak csak miért a mi közös időnket, hm.
Aztán mi van még? Megvolt a tanyasi hétvégnék K.-ékkal. Mindent összevetve vagány volt, csak drága, hát ilyen, ha pünkösd hétvégéjén indul meg az ember. A babák nem mutattak túl nagy érdeklődést az állatok iránt, viszont a friss tejet imádták, a házi gyerekek rengeteg kerti játékát nemkülönben. Nekünk maradt a táj nézegetése, illetve párszor eljutottunk az oldalba meg egy völgy szélére, de ez mind csak tizenöt perces körzetben. Hiába na, kéne vezetni. Szerintem roppant kínos, hogy a többiek hurcoltak ide-oda, és felváltva tudott a két család csak eljutni A.-ból B.-be, illetve hát ez kicsit meg is torpedózta a kirándulós terveket. Na de biztos sikerült volna, ha több ambicáj szorul belénk, de mi inkább a kevésbé stresszelős utat választottuk. Főztünk, a gyerekek rohangáltak, ittuk a borokat, jó volt. K. nyár végén szüli a második gyereket, na de megyünk még velük, gondolom, előbb vagy utóbb.
J. nagyon belehúzott a beszédbe, ilyeneket mond, hogy “mennyi-mennyi vijág!” meg “nagy nagy fa!” meg “mámá nem kókkuszfaggyi baba episfagyi” meg hosszú monológokat nyom le arról, hogy miért kell vigyázni a bicikliút mellett (“mámá, baba haza, oda nem nem, puff, áu áu, bibi, Nyuszi bácsi”), megtanulta a saját nevét, meg kezd magára mint “én” hivatkozni. Most itt van az A. anyukája, úgyhogy fürdőzik az extra nagyanyai figyelemben. Nekem már van egy hosszú listám, hogy mi mindent kellene csinálni, amíg van nagymama a háznál. Első helyen persze a mínusz óráim ledolgozása volna (gyakorlatilag ezért hívtuk, mert májusban minden munkanap mínusz órával zárult nálam). Hátha holnap sikerül megmutatni neki, hogy kell összeszedni J.-t a bölcsiből és akkor el is kezdhetem… Volt pár teszt: játszótereztek ketten, meg ma voltak a parkban ketten (motorral és babakocsival), eddig minden ok, iparkodok nem túlizgulni.
Még mit is mondhatnék? Abbahagytam a diétát, mert nem volt energiám a tervezgetésre meg az önfegyelemre. Kár. A mozgás sem nagyon jön össze. Tegnap egymástól függetlenül két barátnőm is bejelentkezett, teljesen ellágyultam, hogy még emlékeznek rám. Át kell gondoljuk a nyaralási terveinket. Még vonatjegyet sem vettünk Pestre, áhh. Na jó, megyek lefekszem.
