Mary was here

Kedden jött anyám és kiderült, hogy az, amit egyébként ketten csinálunk (gyereknevelés, háztartás, egyéb kis ügyek) simán osztható három fele is és még mindig kitölti az időnket. Magyarán: sok idő lábat lógatni jelentkezési mappát összeállítani nem volt, de azért kicsit felszusszantunk. És kicsit azért lehetett lazázni, termett magától meleg kaja az asztalra, kitakarítódott ez-az, aludtunk kicsit többet. Szóval szuper volt, arról nem is beszélve, hogy sokkal kevésbé fáj a vállam, mert a napközben cipelést, emelgetést, fenékmosást nem csak én csináltam. Ami még volt:

  • Eljutottunk moziba. A Toni Ermdannt már rég meg akartam nézni, és hát wow… kiütött rendesen, azóta is eszembe jut mindegyre. Micsoda szomorú tekintete van a főszereplőnőnek!
  • A. hazahozott I.-vel két ebayes fehér fotelt: egy klasszikus üldögélős-süppedőset (jó lesz mesét olvasni) és egy fémlábon forgó kagylószerűt, ami elegáns, csak kicsit nagydarab. Egyelőre a hálóban kerülgetjük, de majd kijön a nappaliba, innen a süppedős bemegy a mackóhoz, mesét olvasni szuper lesz.
  • Úgy volt, hogy a maci velünk alszik, amíg itt van anyám. Átvittük a kicsiágyat, nekiduráltuk magunkat, aztán kb. éjfélre kiderült, hogy szar ötlet volt. Nem nagyon hagytuk egymást aludni, ő megébredt és aztán csak nyekergett, gondolom nem élvezte ő sem a megváltozott körülményeket. Úgyhogy a második éjszakától visszapakoltuk anyámhoz és ő lett az éjszakás is. Persze az elmélet (anyám éjjel eteti, én alszok) az elmélet maradt, mert én minden nyekkenésre ébredek és mire anyám megébredt, én már a meleg tejjel toporogtam az ajtóban általában. De azért jól esett a váltás. Az még eldöntetlen, hogy anyósommal hogy csináljuk meg ugyanezt… Jön-e a hálóba a mackó mégis, vagy anyósom kapja a kanapét, hm.
  • A maci megtanult rugózva ugrálni a hintájában, gurgulázó vihogások és röhögések közepette. Mostmár mászik szabályosan. Lett német útlevele (villámgyorsan sikerült ügyintézni, cserébe ott felejtettem az A. iratait, szerdán mehetek értük – ma késő, holnap szabadnap, ahh). Vittük anyámmal játszóházba, hogy szokja a gyerekeket, ehhez képest épp egy kislány volt csak, ő viszont barátkozott J.-vel és legalább lefigyelhettük, hogy mennyire élvezi az új játékokat. (Sürgősen be kell szerezzek neki új játékokat, kockákat, autókat.)
  • Szombaton babazsúrba voltunk hivatalosak E.-ékhez, a kicsi fiú 2 éves lett. Na, gondoltuk, legalább ismételten esélyt kap babák közt lenni J., de ezt is lespórolta: előtte nem aludt, mire odaértünk pár perc után álmos volt és nagyon szundizott a B. ágyikójában, kb. csak akkor kelt fel, mire a többi gyereknek lefekvésideje lett, aztán egyedül uralta a pályát és boldogan elvolt a B. játékaival.
  • A szombat katasztrofális lett. Mi ugye ritkán szoktunk veszekedni, de olyankor elég ügyesen belevetjük magunkat. Utoljára Spanyolországban sikerült, aztán most szombaton, pont anyám ittlevésére időzítve, szuper. A zsúr előtt és után is ment elég ócskán a veszekedés, aztán éjjel már békültünk is (közben A. elment bulizni, én meg itthon kibőgött fejjel aludtam), de azért megvisel az ilyesmi, le kéne szokjunk róla. (Van egy olyan elméletem, hogy normális körülmények között nincs energiánk veszekedni, a piciny súrlódásokat ügyesen felgyűjtjük, aztán szépen nekiállunk. Na de maga a vendégség E.-éknél kellemes volt, boroztunk, vittem quiche-t, a gyerekek aranyoskodtak, kedves emberekkel beszélgettünk.
  • Tegnap választhattam, hogy elmegyek  az össznépi vasárnapi sétára az angolkertbe, vagy maradok itthon és írom a motivációs levelet. Végül mentem. Láttunk gyönyörű színeket, J. példásan viselkedett, szép volt, jó volt. Utána itthon mindenki bekómázott, de valahogy sikerült mégis befejezni a nagy projektet anyámmal: összepakolni a Zs.-ék kinőtt babaruháit, hogy küldjem el csomagban végre. Egyedül ez egy végeláthatalan vállalkozásnak tűnt, de hálistennek megvan, már csak el kell valahogy ügyeskedni a buszhoz.
  • Egy ideje már belógott pár tincs a maci szemébe, tegnap este anyámmal megegyeztünk, hogy icipicit kivágok a bretonjából (ami ugye újszülött kora óta csak nő). Hát nagy izgalmamban többet nyesszintettem a kelleténél. Szegény maci vicces hipszterből egy szempillantás alatt átvedlett vicces, enyhén bilifrizurájú Jim Carrey-imitátorrá. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd kinő, innen tudom, hogy nem én túlzom el a reakciót. De tényleg hamar nő 🙂 és még mindig borzolható. De azért megfelelően szarul érzem magam. El kéne vinni babafodrászhoz, aki egy kis vagyonért természetesebbre vágná.
  • Kértem két ajánlást. A volt főnököm egészen jellemző módon leszarta ignorálta a levelemet, úgyhogy most egy volt kollegina adja. Szerencsémre viszont úgy tűnik, ír egyet az egyik nemzetközi partnerszervezet igazgatónője, akivel jó volt a közös munka és a a doku mindenképp jól fog mutatni. Kínlódgatok a motivációs levéllel. Meg a motivációval. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnék, ha netán megkapnám a munkát. (Ha behívnak interjúra, is izgalmas megszervezni, hogy el is tudjak menni.) Egyrészt ugrana a januári pihi, másrészt turbóban ki kéne találni, hogy hova tesszük J.-t. Nagyon nem tudom, hogy akarom-e hozni a hirdetésben álló “flexibilis munkaidőt és állóképességet”. Lehet, hogy postán kéne papírokat tologatni egyik stócból a másikba napi 4 órában és kész.

Illetőleg

Nem is baj, hogy kimaradt az előzőből, ez úgyis kicsit más kategória: miközben a maci  ide-oda nyargalászott az ágyon, mi pedig együttes erővel próbáltuk meg ráadni a pizsomáját, A. azt mondta, hogy ez a gyermek közelebbről gyorsabb lesz nálam. És tényleg. Uramatyám.

Jegyezzük fel – vannak jó napok is

Mitől jó nap a jó nap? Hát az éjszaka elég nyűgös volt (hajnalban sokat nyekergő maci milyán, aztán Attila hajnalban eltávozott fogászatra, mi aludtunk fél tízig), utána viszont vidáman fürmöltünk a gyermekkel. Ő például megtanult mászni kézen-közön, sikerült lefilmezni néhány karcsapásnyit, aztán pár percre rá már a székeket rendezte át, lelkesen huzigálva a lábukat. Vidám volt egész nap, úgyhogy többé-kevésbé én is. Nem kellett hosszan altatni (tegnap szinte bőgtem már, háromnegyed órákat tartott egy-egy altatás, a postás persze a legjobbkor csengetett, pont mire lekoppant a szeme végre). Tudtam nyugisan zuhanyozni meg pakolászni,  amíg aludt. Evett, egy nyekk nélkül (marhahúsos mangoldos krumplit, még a kezével sem kellett semmit dolgozzon közben, pedig sajnos az a standard, hogy valami kupakkal kell játszadozzon, amíg én lapátolom be a kaját a szájáb). Ivott ügyesen pohárkából. Sokat vihogtunk, vigyorogtunk, délután főztem egy gulyáslevest. Aztán jött A. és elmentünk egy kis körre sétálni, addigra már sötét lett, de nem baj – a kis babakocsi szuperül surran és könnyi tolni, csak a legkisebb akadálynál is emelni kell sajnos (szevasztok, fájós vállak). Aztán este A. babázott főleg, én sütöttem gesztenyét meg egy karamellás-körtés sütit, közben csodáltuk a nagyot nőtt és önálló és szuperaranyos gyermeket. A szuperaranyos altatáskor se sokat kérette magát: egyrészt megitta a tejecskéjét, ami nagy szó, mert mostanában szabotálja, cserébe éjjel ugráltat engem ugye. Aztán miután betakargattam és letettem aludni még ficergett meg dumált, amíg be nem mentem, akkor nagy vigyorral üdvözölt, visszaszerketáltam a cumit az ágy túlsó feléből a szájába, megpakoltam a fenekét és tíz másodpercre rá már aludt is. Úgyhogy nyugodtan vacsoráztam egy nagy szelet körtéset (rá a kondér gulyáslevesre, ilyen kis könnyű vacsoráink vannak, khm).

És P.-éknek megszületett a kislánya, éljen-éljen.

És megjöttek az új lámpák, amiket A. vadászott le és nagyon jól nézett ki.

És péntek van, elképzelhető, hogy kicsit kialszom magam. Kedden meg úgyis jön majd anyám, vivát!

Csak azt szeretném mondani

Tudtam, hogy nehéz, strapás, fárasztó, gyönyörű, frusztráló stb. teljes munkaidő ez az anyaság, de benne lenni, ez egész más tál tészta. Valamiért azt hittem, a konstans lelkiismeretfurdalást, frusztráltságot és aggódást le lehet gyúrni izomból, illetve egy kis tudatos munkával, mert hát a potenciális buktatókat az ember betéve tudja jó előre. Közben meg frászt. Ez egy extrémsport, erre semmi nem készít fel (pláne szétment testtel, kellett nekem, stb.). Mostanában kaptunk egy preview-t, hogy milyen lehet a dackorszak, kamaszkor stb. – rengeteg óbégatás, hiszti, éjszakai szöktetések sorozata (nyugtalanul alszik és felszínesen,félálomban panaszkodik, felsír, éhes, de nem akar enni stb.,) hát hm. De az is lehet, hogy a maci simán csak az apja vérmérsékletét örökölte és amellett, hogy nagyon érzékeny baba, egy kis felfedező, kell a kaland, az akció, nem lehet egy percig sem nyugodtan ülni. Már most fejest ugrana az ágyról a parkettra, ha hagynám, szóval nem nagyon lehet szem elől téveszteni. Jobban kellett volna becsülni az első heteket-hónapokat, amíg kis bújós pihegő csomag volt, csak hát akkor a saját sebeimet nyalogattam sajnos. Most már hiába nosztalgiázok, ennek kell örülni, ami épp van, hogy lehet vele gurigázni a földön, meg vihogni a tükörbe, berregni, mondani suttogva, hogy “pá-pá-pá” (ezt imádja). Na, hát mostantól akkor következik még vagy 60 év tépelődés, öröm és végtelen aggódás, ugye?

Sikerélmények

  • tegnap eljutottam úszni J.-vel (nem a gyermekkel, a barátnővel). Nem lazult el a vállam annyira, mint amennyire szerettem volna, de nem is ordítottam a fájdalomtól úszás közben.
  • megjött a kis babakocsi és összeszereltem a J. vigyázó tekintete alatt. Egy oldalsó patentet vissza kell majd varrnunk valahogy (ebayes portéka öfkorsz), de egyébként nagyon szimpatikus. És könnyű. És kicsi.
  • meg tudtam enni az ebédemet, együltömben. Sőt, reggeliztem is. Ez azért megy eseményszámba, mert még mindig extrém nyafihelyzet van. Becsszó, sokáig úgy tudtuk, hogy a mi gyerekünk ritka kiegyensúlyozott, vidám és jó alvó. Na hát jól megtréfált. Szegény mackó, most már nem lázas, csak taknyos és nagyon pöttyös (tudta a fiatal Jogi Löw*, hogy miről beszél, úgy tűnik ez az Igazi Háromnapos) és fáj a fogínye. Meg nem szeret már egyedül játszani. Meg azt sem szeretni, ha nincs ölben. Különösen utálja, ha nem vagyunk a látókörében. Azért változatlanul drága, csak sokkal nehezebb megmosolyogtatni, mint eddig.
  • nem indítottam meg sunyiban a telefont, kivárom a 48 óra pihentetést. Őszintén szólva nem is hiányzik olyan nagyon. Kellemes ez a nyugalom. Arról nem is beszélve, hogy tegnap olvastam egy cikket arról, hogy a sokat mobilozó szülők gyereke pszichopata lesz (vagy legalábbis rosszul teljesít majd az iskolában és szar lesz a viszonya a szüleivel).** Szóval önfegyelem, az lesz itt.

*A nyuszidoktor fedőnévre hallgató gyerekorvos praxisában tevékenykedő fiatalabb kolléga, szakajsztott Jogi Löw, csak nem raccsol. A haja viszont perfekt koppintás, még a kis őszes szálak is a halántékán.
**Mondjuk egy másik cikk is körbejárt tegnap a neten, hogyaszongya, azok a szülők, akik mindent megadnak a gyerekeiknek, óhatatlanul pszichés roncsokká válnak. Szuper.

Coincidence? I think not

Rászántam magam és kimásoltam a többezer képet a telefonról a laptopomra. Rá egy napra sikerült beleügyeskedni a telefont a mosogatóvízbe (más a vécékagylóba ejti a farzsebéből, én épp SNL-t néztem/hallgattam mosogatás közben* és a konyhaszekrény alsó polcára állítottam a telefont, hiba volt, belátom.

Szóval a képek megvannak, a telefon, nem tudjuk, túlélte-e. Rizsben éjszakázott, holnap bekapcsolom és majd eldöntjük, hogy szervízelés lesz-e. Szerencséjére rajta volt a tok és a a fülhallgató bemenetén keresztül sem jutott bele víz. Száraznak tűnt, mikor egy tízéveshez illő riadt vihogással rohantam A.-hoz, hogy csináljon valamit. (Letörölte és kikapcsolta, nyilván. Szia önállóság, beszélnünk kell.)

On the bright side: most, hogy orvosnak is megmutattam a tegnap, a gyermek láztalan és megint vigyorgós. Megállapítottuk, hogy megnőtt (a teste, A. szerint tőle örökli majd a testalkatát: hosszú test, kis fej, hehe), már leér a földre a lába a BabyBjörn hintában. És simán elmászik minden tárgyhoz amit kinéz magának. Iszonyú lassan, de elmászik. Nagyon drága. (Pláne, amikor nem nyafog/visít/ordít reggeltől estig.)

*Alec Baldwin Trump-paródiája megszépíti a mosogatást, tényleg.

Jól van

Megkímélem az Internetnet a rengeteg sirámomtól, max. írok majd egy titkos posztot mind a hetvenkilenc szörnyű nyomasztó problémámmal (insert here A. enervált hangja: “megint túlzol!” na jó, csak tizenöt van, de az csupa cifraság). J. taknyos, sírós, végtelenül nyűgös, egész éjjel szökdöstem hozzá (hajnalban kúpot kapott, mert 39 fölött volt a láza) és nagyjából egész nap sírdogált meg panaszkodott. Gyanítjuk, hogy ez most TÉNYLEG  a foga, de kitudja. Ha holnap is lázas, megyünk az orvoshoz. Ami azt jelenti, hogy kénytelen leszek majd bevallani, nem hiszek a homeopátiában. Merthogy itt visszakézből homeopátiás bigyókat kap az ember, én meg – megfelelési kényszeremből kifolyólag – mostanig nem szóltam semmit, csak udvariasan eltettem és álmélkodtam magamban, hogy hogy lehet, hogy ez a fantasztikus német egészségügy anblokk így bedőlt ennek a humbugnak.

Azért volt ma is szép, kimentünk a parkba és láttunk gyönyörű színeket. Eredetileg Augsburgba szerettem volna elkirándulni, de, lássuk be, ez a kis séta is alig jött össze, szóval nem tudom, mit aspirálok én nagy dolgokra. Apropo nagy dolgokra aspirálás, elkezdtem nézegetni egy két szemeszteres egyetemi képzést, ami érdekelne, de komoly kételyeim vannak, hogy ütném-e a szintet. Mindegy, úgyis csillagászati összeg a tandíj, viszont meg lehet pályázni egy ösztöndíjat. Szóval lehet, hogy ez lesz az ürügy a magam összekapásra e téren. Közben meg a fesztiválos állásra is kéne jelentkezni (szintén majd semmi esély, de meg kell próbálni, blablabla), ahhoz meg a szakmai tapasztalataim másik oldalát kell alaposan kidomborítani, szóval lesz mivel szórakozni, amíg összeállnak a dossziék – mikor is, esténként? Napközben, amíg alszik? Még szerencse, hogy jön anyám 9 nap múlva, mostmár borzasztóan várom.

James

Szerintem elvégzek én is egyharmad házvezetőnőnyi meg fél dadusnyi ezt-azt, úgyhogy ezúton kérnék az univerzumtól egy James nevű butlert, aki tehermentesítene néhány ügyben. Mindenekelőtt a digitális karbantartás volna a James feladata: rendet csinálni a laptopon, felszabadítani egy halom tárhelyet, átmásolni a képeket a telefonomról a gépre, bővíteni az iCloud-omat, mindent ügyesen szinkronizálni, update-elni, upgrade-elni, adatokat rendszerezni, nekem a végén szólni, hogy kész, parancsoljak. Külön kitét volna, hogy ne avasson be a részletekbe, csak jókedvűen dudorásszon, vagy még inkább, maradjon csendben, csak a gépek surrogásáról tudjam, hogy ügyködik. Ezalatt én mondjuk sütnék egy szilvásat. Vagy átnézném a pincében álló babaruhákat. Esetleg játszadoznék a gyermekkel. Hát sokat kérek, Univerzum?

(A háttérben az áll, hogy nagyon félek, odalesz az összes képem a telefonról, amikor megpróbálom átmásolni a gépre. Egyébként meg borítékolható, hogy nem is fog elférni a gépen. A gép meg különben is előbb-utóbb beadja a kulcsot, tehát leginkább felhőben kéne tárolni a huszonhatezerkilencszázötven képet a maci zsenge ifjúkoráról. De az iCloud is tele. Egyszer megpróbáltuk az anyám képeit kimásolni a nagygépre, de az ő iTunes-a híján nagyon sokat szarakodtunk vele. Szóval szorongani kezdek, ha csak rágondolok. De lassan nem  tudok már fényképezni a telefonommal, pedig ez az első számú funkciója these days. Van baj elég.)

Ősz, takony, kalandok

Hagyom inkább az elütéses címet az előző poszton, híven tükrözi az állapotokat (s a klaviatúra állapotát, meg lassan az egész laptopét is). Történt, hogy a gyermek tényleg elkapott valami vagányat, hogy a játszóházban, vagy a buszon-e, azt nem tudjuk, és teljesen mindegy is, lényeg, hogy azóta úszik a trutyiban ő is, meg mi is vénültünk még vagy 10 évet. Kezdte tehát a maci pár taknyos-nyűgös éjszakával (a mélypont az volt, amikor már megijedt attól is, ha közeledtem hozzá – hiába na, nem élvezi annyira az orrszívást), aztán A.-nak kezdett el fájni a torka, háta, mellkasa. Most átvettem én a stafétát, le is mondtam a tornát sajnos, mert nem volna vicces átpasszolni másoknak is ezt a gyönyörűséget.

Szóval ilyen az őszi szezon gyerekkel, oké.  Végülis hasonló volt nélküle is, mindig van, ami miatt vernyákolni, indeed. Azért az elég kellemetlenül érintett, hogy a térdem is belekezdett, pedig az már vagy másfél éve csendben volt (igen helyesen). Dagadtnak tűnt, nem tudtam hajlítani, fájt minden lépés – egyből vissza is teértek a setét gondolatok. Biztos az is közrejátszott, hogy vasárnap kirándultunk és körbejártuk az Eibsee-t és elég hideg volt. Örültünk azért, hogy egyáltalán sikerült eljutni valahova, mert előző éjszaka a város két végében koncerteztek a babák, reggel a nővéremék jó későn indultak, aztán a városi maraton miatt alig sikerült elérjenek elvenni a bérelt autót (amit aztán meg is karcoltak egyből, de hát úgy szép az élet, ha zajlik). Berchtesgaden nyilván nem jött össze, gondoltuk, jó lesz nekünk a tavacskás kirándulás is. Jó is volt, csak kicsit fáztunk, meg keveset láttunk a tájból a felhők miatt (bár néha megmutatta magát a Zugspitze, csak miheztartás végett). Utána futólépésben kerestük az éttermeket, mer a tó melletti épp zárt, végül elvetődtünk egy aranyos kis családi fogadóhoz. A Gepetto-küllemű és türelmű pincér bácsi fantasztikus nyugalommal tolerálta a két visongó és mindent ledobigáló, különleges igényeinket megsokszorozó babákat, gondosan melegítette a babakaját, hozta a törlőkendőket, amikor J. egy korsó sört beleborított az apja ölébe. Szóval egy élmény volt, én is csak az utolsó percekben káromkodtam, mikor sehogy sem sikerült egyszerre öltöztetni és öltözni, a maci pedig ezredszer is ledobta a cumiját a szomszéd asztal alá.

A D.-nek sütött babatorta nagy siker volt köreinkben (értsd: A.-nál és nálam), a nővéremék nem túl nagy meggyőződéssel dicsérték, a gyerek pedig épp csak megnyalta a mangót. De élménynek ez is jó volt, majd a következőt még variálom, hogy ne legyen épp ennyire natúr az alap.

Most meg itthon dekkolunk, talán délután elmerészkedünk a boltig. Tegnap kiléptünk a parkba találkozni az A. kolleganőjével, vittem pár cuccot a babának, hát nem lehullott egy fáin jégeső? Szóval soha nem tudhassa az ember, inkább takarítok, főzök egy curry-t, írom a jelentkezést az állásra. És repjegyet kéne venni a hazaúthoz. Közben meg az lett, hogy a mackó mostmár üldögél, meg szabályosan kúszik is, nem nagyon tudom magára hagyni, úgyhogy full program lett, amíg ébren van. De nagyon ügyes, az éjjel is csak egyszer költött, megyek is, megpuszilgatom iziben.

Vonalklás

  • Just in case, hogy soha nem lesz meg a vakációs íromány harmadik része: sok evészet, sok városnézés (kulcsszó: Gaudí), kaják, a mackó bioritmusának enyhe kiakadása, hőség, rohanás (a szó szoros értelmében is: vagy fél órát szaladgáltunk, mert a Sagradába csak egy bizonyos negyedórában tudtunk belépni, elértük, phjú), jó volt.
  • Most az van, hogy itt a nővérem a gyerekkel, meg a pasijával. A pasit most ismertük meg, vicces, hogy mégiscsak lett ámerikai családtag, bár sokáig nem úgy tűnt. A gyerekek nagyon aranyosak együtt – persze ez egy külön bejegyzés tárgya volna. Mintha J. meg lenne szeppenve az aktívabb kuzinja mellett, de mindenképp jó hatással van rá a közös játék, mert bár ott és akkor ritkán, de a találkozás után mindig nagyon élénk és rendesen belehúzott a mászási kísérletekbe is.
  • Voltunk jásztóházban a nővéremékkel. Tavaly már elkísértem egyszer E.-t, szimpatikus hely, sajnos kicsit messze tőlünk, de azért ki lehet bírni azt a fél óra buszozást (pláne most, hogy a gyermek már megül a babakocsiban, sőt, el is alszik mostanában, ha közlekedünk vele). Mivel nem volt más megoldás,  vettem egy havi bérletet 10 euróért: ez a beléphetésünk a játszószobába és a kávézóba. Megszavaztuk A.-val, hogy ennyit ér a gyermek szociális szkilljeinek fejlesztése, mert viszonylag ritkán lát más babákat, szokja csak a társaságot. (Majd összeszed minden betegséget is, ez van.)
  • Azt nem  tudom, írtam-e, de elnapoltuk a hazamenést. Előbb megkapja J. az oltást (többek közt kanyaró ellen is, helló, járvány!), aztán november végén úgy utazunk majd, hogy én elcsípjek pár nap fesztivált Kolozsváron. Anyám nagyjából meggyőzött, hogy ne őt cipeljem fel bébiszitternek, hanem hagyjam J.-t nála néhány napra, így több esély van rá, hogy oda is figyeljek arra, amit látok. (Arról nem is beszélve, hogy az plusz két téli utazást jelentene mindkettőjüknek, hm.) Na, hát még emésztem ezt az ügyet, de valamikor el kell majd kezdeni a “lepasszolást”, 10 hónapos lesz, hm.
  • Átmenetileg ruhahiányban szenvedtünk, konkrétan a gyermek: most már a 74-es cuccokat hordja, összesen 4 body-ja volt ebben a méretben. A nővérem szerencsére hozott egy nagy zsák cuccot, úgyhogy ez megoldódott, még pár cipő is került, amit fel tudok erőltetni a tömpe kis lábfejére.
  • J. ha nem figyel oda, üldögél, továbbra is egy paraszthajszál választja el a mászástól. Mindent megkaparint, ami érdekli, max elunja az erőfeszítést egyszercsak. Még mindig összevissza alszik, eszik viszonylag ügyesen (csak az ebédekkel kínlódunk, az édes dolgokat tolja boldogan), eresztett egy csinos kis tokát.
  • Tegnap a nővéremék elmentek a pasijával a mellettünk levő göröghöz vacsorázni, mi pedig kipróbáltuk, hogy milyen egyszerre  két baba a házban. Kibírható, ha mindkét gyerekre jut egy felnőtt, így, hogy, J.-t még magára lehet hagyni kb. egy percig (mert lassan halad), D. viszont villámgyorsan mászkál és imbolyogva járkál, mindent megnyom, megráncigál, befal. Szóval vicces volt, de hosszú távon nemlehet nagy buli.
  • Szintén a tesómék jóvoltából tegnap két müncheni luxusszállóban lazáztunk, vicces volt.
  • Tavaly írtam az egyik szimpatikus fesztiválnak, hogy szívesen bedolgoznék náluk, persze válaszra sem méltattak. Most viszont kiírtak egy állást, ami többé-kevésbé passzolna hozzám. Nem hiszem, hogy megkapom (szerintem nem is tudnám jól eladni magam náluk), de azért meg kell próbálni ugyebár. Meg főleg: hátha ajánlanak valami kisebb munkát, ami nem járna épp annyi stresszel, idővel, meg felelősséggel, mint a meghirdetett munka, mert J. mellett nem biztos, hogy hónapokig tudnék napi sok órában rohangálni és idegeskedni, ez pedig alapkövetelmény, szépen fel is tüntették a kiírásban.