Semmi különös

Éljenek az eseménytelen hétvégék. Ma nyár volt, aranylott a vetés mostunk egy csomót, délután sétáltunk egy nagyot. Vettünk egy kis rácsos ágyat, A. hazacipelte, most tanakodunk, hogy korai-e már bevetni. Én a miénk mellett tartanám eleinte ezt is, persze, fáradás minden egyes cumiadogatásnál hajlongani (nem hiszem, hogy átfér a kezem a rácsokon, tényleg, nézzem csak meg), de úgy sem lehet aludni, ha egy ifjú sajtkukac egész éjjel jobbról fejelgeti az embert, barikádok ide vagy oda.

Irtózatosan álmosak vagyunk. A maci szkippelte a délelőtti alvást (én nyöszörögtem már a végén neki, hogy aludjon – lehet, hogy inkább kellett volna inni egy kávét és elkönyvelni a vereséget, indítani a napot), aztán a délutánit is elszabotálta, este pedig alig lehetett letenni a nagy fáradt nyűgösségtől. Hogy tudjuk, hogy szeret azért minket, egy kicsikét belehányt a mi ágyunkba is. Egy drága!

A parkban sasoltam a népeket, vannak a szétfolytak és vannak a csinosak. Én sajnos határozottan szétfolytam. Ez azért tragikus, mert szülés után viszonylag csinos voltam a plusz három kilómmal, most pedig ööö… nos, jótékony homály fedi a számokat, mivelhogy messziről kerülöm a mérleget (tükrök sajnos vannak). Nem mondom, ennék napi sokszor salátát, ha valaki elém tenné… Meg a nem alvás is hízlal ugyebár. Kár, hogy két hét múlva prezentábilis szerettem volna lenni. Na nem baj na, legalább van papírom a túlsúlyról. Az milyen durva, hogy állítólag anyám is a szoptatás alatt hízott meg, még a végén kiderül, hogy velem is ez a helyzet. Apropó, hosszas szívek harca után rendeltünk egy kis elektromos kézi fejőgépet, úgyhogy elképzelhető, hogy nem leszek képzeletbeli láncra verve ehhez a monstrumhoz, mehetek kirándulni vagy egésznapos jövésmenésre, éljen éljen.

Pluszminusz

Délelőtt annyira sütött a nap, hogy csak arra vágytam, hogy lezuhanyozzak és tekerjek egy kört a parkban, amíg a maci alszik. Ehhez képest délben még ott bénáztam csapzottan, hálóingben, az üvöltő gyermekkel. Semmi sem volt jó neki, nem tudott aludni, csapkodott, üvöltött, ahh. Aztán nagy nehezen elaludt az ölemben, hátradőltem és aludtunk vagy másfél órát összebújva, az szuper volt. Utána már szinte embernek éreztem magam.

Végül tényleg összejött a tíz perc napon üldögélés és padon olvasás (megjött a Lena Dunham-könyv, vicces kis lektűr, a jó fajtából), persze ahogy odaértem, már írt is A. hogy üvölt a gyermek. De a délután már könnyebben ment. Szerencsére anyám főzött mindenfélét, úgyhogy a hűtőből ebédeltünk, közben tettük-vettük a nyekergő gyermeket. A délutáni alvását A.-val osztotta meg, én pedig ezalatt lefoglaltam a pesti hostelt a lagzi éjszakájára és megírtam-forma a cikket. Még sok csiszolni- és kiegészítenivaló van rajta, de legalább megvan a váz (és a karakterszám). Mindig ez szokott lenni egyébként, gyötrődök, amíg meglesz egy első verzió, aztán a pofozgatás már könnyebben megy. (Más kérdés, hogy ötször lassabban írok minden normális embernél.)

Alkonyatkor itthagytuk A.-t focit nézni és a nyárillatban sétáltunk gyorsan a gyermekkel. Addig méltatlankodott, amíg hátra nem engedtem a babakocsi tetejét. Rettentően élvezte a fákat, az eget, hangosan kommentált és kurjongatott, nagyon drága volt. A fürdetést meg egyedül nyomtam le, fél 11.-kor aludt. (Elvileg 10 lenne a szuper, de na…) A mai napnak az volna a tökéletes vége, ha nem én kéne elrámoljam a konyhát, arrrgh (hanem mondjuk szobabicikliznék és néznék egy kis House of Cards-ot).

Kitaláltam

hogy leírom szépen a mai délelőttünket percre bontva, jópofán, de aztán az alatt a pár perc alatt is inkább aludtam délután és jó döntés volt. A lényeg, hogy rövid, de mély alvás után reggel 7 előtt keltem és csak egy kicsit késtünk el (hideg esőben vinnyogó gyereket tologatni = fun). Aztán a kardiológián vártunk egy csomót* (pedig nem volt senki rajtunk kívül), és csak utána szóltak, hogy előbb be kell jelentkezni, úgyhogy mehettem is le intézni a papírmunkát. Addigra a maci már nyugtalankodott is, még kb. 40 percet kellett várni a tök üres folyósón, tologattam fel s alá, míg végre elaludt. És akkor, amikor aludt kb. negyed órát, na akkor hívtak be. Szerencsére előbb a fontos vizsgálat volt (a szív echo) – ott elmondta a nagyon kedves nő, hogy már alig látszik valami, de azért szeretnék látni, hogy teljesen eltűnt, úgyhogy jöjjünk vissza amikor 1 éves. Ezt a vizsgálatot végigcukiskodta a maci, fogdosta a kábelt és nem akarta elengedni, aztán maradt 1 szál pelenkában és visszapakoltam a plédjébe és vártunk az asszisztensnőkre vagy tíz percet, hogy csináljanak egy EKG-t is. Hát kicsit elszámolták a ráérősséget, mert mire elkezdték felragasztani a tappancsokat, már indult is a nyekergés. A lényeg, hogy olyan fantasztikus hangerővel és intenzitással üvöltötte át a következő negyed órát minden igyekezetünk ellenére (cumi, cseppecske, ölelgetés, játékok, zörgő, éneklés, séta, simi), hogy semmilyen értéket nem sikerült lemérjenek, még az oxigénszintet sem, annyira izgett-mozgott a lábfejével. Szerintem ennyi könnyet még életében összesen nem sírt ez a gyermek: fáradt volt és nem hagytuk aludni, telejesen felhergelte magát szegény. Hazafele is hüppögött, aztán persze mély kómába esett. Itthon pedig úgy viselkedett, mint egy kisangyal: evett, mosolygott, játszott, aludt. Délután én is odakúsztam mellé, mert a végelgyengülést éreztem közeledni a reggeli kis kaland után. Kétszer ugrottam ki az ágyból a kapucsengőre, de még így is jót pihentem.

Aztán este jött K. megnézni a fürdetést, én begyúrtam egy pizzatésztát és elbicikliztem KG-ra (Frau H. a keresztcsont-masszázst kiterjesztette a teljes hátamra-vállamra-nyakamra, mmm), hazajöttem, megsütöttem, megettük. A gyermek a legúribb formáját hozta (gyanús is volt az ébrendléte első 10 percében, hogy mi ez a nagy csend, nem volt egy fia nyafi vagy kurjongatás sem, krípi volt na), játszadozott, vigyorgott, dögönyöztük, imádta a fürösztést, szóval K. megkapta a teljes show-t.

Most pedig iszok egy alkoholmentes sört, ignorálom a kupit a konyhában és kicsit írom a szöveget.

*Basszus, nagyon megrohantak az emlékek, utoljára február 4.-én álltam ott, a maci 5 napos volt, azt sem tudtam, hogy kell megfogni (nemhogy öltöztetni), borzasztóan meg voltam riadva és kómás voltam. Már akkor is hisztizett amikor vizsgálták, akkor volt, hogy elkékült ugye az üvöltéstől, én meg majdnem szívrohamot kaptam. Hát ezek a kórházi folyósók nagyon visszahoznak mindent, hiába kedves meg mosolygós mindenki a fehér kabátjában meg a tornacipőjében. Rengeteg stressz volt az első pár héten.

Vattaagyú

Az éjjel többször is arra ébredtem, hogy a fiúgyermek odaaraszolt a fejemhez, majd diszkréten lefejelt. Álmában nyüstöl szegényke, úgyhogy nem veszem zokon, de tény, hogy ez hosszú távon nem olyan vicces (esetleg ha puszit adni bújna oda). Úgyhogy elkezdtem kicsiágyakat nézni. Más kérdés, hogy miért ez a hirtelen éjszakai aktivitás? Mostanában rengeteg a nyafogás is, remélem nem traumatizáltuk le az icipici lelkét valamivel…

Szóval csodálatosan kialvatlan és tompaagyú vagyok ma is. Délelőtt kikísértük anyámat a buszállomásra, aztán azóta felváltva szórakoztattam a dedet és igyekeztem interjút fordítani, az átütő siker elmaradt. Holnap reggel pedig szívkontrollra kell vinnem a gyermeket, úgyhogy újabb fél nap kiesik majd a szorgoskodásból. Nem tudom, mikorra lesz ebből valami, mert ahhoz nem csak nettó idő kellene, hanem egy kis agykapacitás is. Talán ma este, ha nem húzódik 11-ig a fektetés. Whish me luck.

Fun fact

Tavaly nyáron elajándékoztam a jó kis oldschool diclofenacos krémet (harmincéves műanyag tégelyekbe keverik a “Penge blokk” patikájában) a térdfájós barátnőmnek. Terhesen nem mertem használni, gondoltam úgyis lejár, vigye. Aztán mostanában párszor eszünkbe jutott, hogy elkelne az utánpótlás – szerencse, hogy anyám holnap érkezik (egyelőre csak átutazik, Genfben lesz Mary Poppins-bevetésben) és hoz egy adaggal. Ugyanis vének lettünk és fáj mindenünk: a vállunk, a csuklónk és a hüvelykujjunk izületei. Merthogy ezt a kicsit sem pehelysúlyú macit emelgetni kell. Tudtam, hogy lesznek hátulütői a gyereknevelésnek, de ezzel nem számoltam. 🙂

7 fok van és zuhog az eső, indulok is interjúzni, heőőő!

Kocc!

Holnap 15 hetes a gyermek, ez már, akárhogy nézem, 3 és fél hónap. Mármint: 3 és fél hónap anyatej! Nem tudom, meddig és mennyit kap még, de hadd veregessem magam vállon az eddigi erőfeszítésekért*: a fájdalomtól átbőgött napokért, az idegeskedésért, a hajnali üldögélésekért a fejőgépnél, a végtelen kifőzésért, az egész életünk eköré szervezéséért (vö: meddig tudunk eljutni két fejés között – merthogy az etetést még meg lehet oldani házon kívül, nadeee…). Igazából nem olyan megterhelő, mint amennyire tartottam tőle és örülök, hogy működik ez a dolog, még ha körülményes és viszonylag fárasztó is. Még mindig bánom, hogy lemaradok az élményről (pláne, mert a maci egyre kevésbé bújós, sóhaj), de már nem szomorkodok ezen napi szinten. Illetve nem tudom, mennyivel járultam hozzá a J. immunrendszerének erősítéséhez, de hátha kapott ezt-azt. Ha pedig elapad, vagy megunom vagy egyszer csak úgy tűnik, hogy nem éri már meg a stressz**, akkor abbahagyom és kész, örülök annak, amennyi volt. Egyáltalán nem fogok sírni, ha megihatok öt egy-két fröccsöt végre. Vagy, ha szökőévenként egyszer megkérhetem A.-t, hogy intézze el  nélkülem az éjszakai műszakot, úúú…

*Nem mártírkodni akarok, csak tényleg meg kellett kicsit szenvedni a dologgal és összességében örülök, hogy nem tettem le az ügyről február közepén.
**Az utazások alatt ugrik majd a majom a vízbe…

“Hogy múlik az idő…”

Kiderült, hogy a maci túl nagy már a babamasszázshoz, helyesebben ehhez a csoporthoz, mert nagyjából másfél hónappal kisebb a többi baba és ez így nem volna túl jó kombináció. Egyrészt sajnálom, másrészt nézhetnék másik csoport és kurzus után, csak egyelőre hiányzik az energia.

Tudom, hogy össze kell szedjem magam és igenis hozzam-vigyem magammal a gyermeket, hogy szokja az ingereket, zajt stb. Ma pl. rajtam volt a hordozóban, amíg délelőtt szkájpoltam B.-vel (kicsit bánom, hogy nem leszek ott a felolvasón, megcsapott a jóféle munka szele), és tényleg aludt is végig, amig beszélgettünk. Kicsit lehet, hogy melege volt, meg jó gyűrött lett az arca a mellkasomtól, na de erre mondja a román, hogy “riscul meseriei”. Miután jó hosszasan terveztük a szomszédasszonnyal a közös sétát, eccerűen eltűnt a nő (értsd: nem válaszolt semmire), úgyhogy elindultam egyedül vásárolni és visszavinni végre a babamérleget. Öööö… inkább ne is firtassuk, hogy mennyi pénzbe került nem a kölcsönzési szerződésben feltüntetett időpontban visszaadni. Tény, hogy annyira kaotikus meg stresszes idők voltak, hogy nem is csoda, hogy átsiklottunk az ilyen piti részletek felett, legközelebb azért jó lenne kicsit hamarább észbekapni, a megtakarított pénzből vehetnék néhány sört. (A túlárazott, vásári literes kiszerelésre gondolok.)

Szóval nekivágtam egyedül a délutánnak, lelibegtem a 6.5 kilós gyermekkel és a 6 kilós mózessel, nem idegeskedtem a hülye időjárás miatt, ami nem tudja eldönteni, hogy november van-e vagy augusztus éppen. Meg is jártuk szerencsésen. Kifigyeltem, hogy a maci, lett légyen bármilyen álmos, nem nagyon alszik, amikor úton vagyunk. Kivétel, ha mondjuk tíz percnél hosszabb ideig egyenletesen rázkódik a babakocsi.  De ha megállunk, zaj van, irány- vagy ritmusváltás van, akkor egyből kinéznek a kistányérnyi barna szemek, hogy mivan-mivan-mivan? Ha ébren van, akkor vagy békésen nézelődik, vagy beszélget, ma történetesen a sálamat eszegette, amit feldobtam a nap ellen a babakocsra. Bőgni kiziárólag teli járművön és a kasszáknál szokott, drámai érzékét vajh kitől örökli?

Piciny sikerélményeim lajstroma

  • Kitűzték végre a felolvasó időpontját, hangzani fog a fordításom, ahh!
  • Sikerült belekönyörögni a maciba a reggeli második felét, vagyis nem ment kárba 70 mili felmelegített anyatej.
  • Kb. tíz másodperc alatt felkötöttem a macit és villámgyorsan el is aludt, szerintem ez volt eddig a legnagyobb hordozós truvájom. Tartott öt percet, aztán óvatosan levettem és nagy nehezen levágtam a körmeit, óje!
  • Nem felejtettem el időben odatenni a pelenkamosást.

És még csak 10 óra.

Ez nem sikerélmény, de azért jó: lehet, hogy egy héttel később kezdené a babamasszázs-kurzust a nő, aki a  hétfői szülés utáni tornát is tartja. Ha igen, akkor pont tudnék menni és nemcsak könyvben nézegetném a Leboyer-technikát. Fürdés előtt szoktuk dögönyözni J.-t és rettentően élvezi, én viszont elég bénán nyúlok hozzá, szóval hasznos volna mindkettőnknek. Ha egy kicsit is rám ütött, akkor nagyon fogja szeretni. 🙂

Nyafog, piheg

Most megvárom amíg lejár a kifőzés és elkúszok az ágyig. Pedig nem is volt olyan nehéz nap. Csak délutánra sok program volt:  egy KG (ahova el kellett érni az induláskor még vígan hányó macival – felpakoltam az Ergóba és toltam a kocsit, mert L. sétáltatta amíg engem masszíroztak), hazaérni időben, mert hozták az új kályhát és A. kellett szerelje (a hazautat végigrikoltotta a maci, annyira fáradt volt, engem meg persze bámultak a népek), majd elérni a Rückbildungskursra, ami hajszál híján sikerült is, csak nem nyomtam meg időben a leszálláshoz a gombot, úgyhogy vissza kellett caplatni egy megállót és én lettem a joker, aki csapzott fejjel bezihál pár perc késéssel és szégyenében azt sem tudja, hova legyen. On the bright side: mint kiderült, tényleg tudok szaladni, ha kell, ma kétszer is megtettem rekord távokat. Hazafele már nem rohantam, úgyhogy friss anyatej helyett táppal pótolta a hűtős vacsorát a gyermek. Tényleg nem éreztem magam képesnek még egy stresszes vágtára, mitöbb, ettem egy dönert is a villamoson.

Sajnos a gyermek továbbra is fosik, a kedve is fos, ezért kicsit megerőltető néha hallgatni a visítást. Pedig hihetetlenül aranyos, amikor jó a kedve. Egyre többet lehet játszani vele, jókat vigyorog, a kis fogatlan gyűszűszáját csücsöríti és eltűnik a felső ajka. A szemöldökei meg szép íves félkörök, vörösesbarnák, alattuk finom rózsaszínes bőr. Sokat nézem azt a foltocsklát a halántékán, őszintén remélem nem fogja nagyon utálni (nekem a bal mellem fölött van egy folt és elég sokára barátkoztam meg vele), tény, hogy nem szokványos, de azzal együtt is gyönyörű és formás maci.

Na megyek aludni, hátha kevésbé fájnak az ízületeim. Apropó, holnap ránéznek a térdemre is, lesz recept és akkor mehet tovább a torna meg a KG. Öreg vagyok, nyaff, a vállaim is nagyon fájnak. Még jó, hogy Frau D. olyan prímán megnyomkodta a keresztcsontomat – szerinte simán lehet, hogy a standard cipekedéses bajon túl a szülés alatt is elállt valami benne, azt mondja látott már ilyet.

Már szinte teljesen felépült a konténerfalu a metrómegálló mellett, játszóterek is vannak benne.

Dógok

Nem tudom, van-e szülés utáni másodhullámos depresszió, lehet, hogy ez csak a standard tavaszi, most, hogy két napja tombol a nyár. Vagy csak összegyűlt a strapa és sok volt a visongás az elmúlt napokban, lehet hogy 12 óra alvás és egy alapos masszázs szuperül helyretenne (bezzeg Huffnágel Pisti biztos reggeltől estig a meggyötört testemet masszírozná önként és dalolva). Ma hajnalban mentek el a nővéremék. Végülis nem csináltunk szinte semmit, illetve sétálgattunk, tegnap tartottunk egy kis fotószessönt a parkban (úristen, mennyi ember – nagyrészt török nagycsaládok – grillezett, fantasztikus füst és szemét és zsivaly volt), mert tavaly júniusban készült a duplán terhes kép, gondoltuk csináljuk meg a gyerekes megfelelőjét is. Ezen kívül csak itthoni tötymörgés volt, mindegyre egy-egy evés, a gyerekek felváltva ébredtek-aludtak-ettek, néha egymással is elszórakozgattak óvó tekintetünk allatt. Jól telt, végülis nem feltétlenül értem, miért fáradtam így el, bár a fogadósné üzemmódot nem kell azért alulértékelni. Ennek fényében kicsit megriadtam, amikor A. mondta, hogy újabb barátok jelentkeztek be – kisgyerekkel – május végére. Örülök én mindenkinek, csak nem biztos, hogy bírom az ütemet. Szerencsére átszerveztük, máshol laknak majd, mert épp itt lesz az anyám, ő meg nem a vendég kategória, épp ellenkezőleg. Közben a budapesti úttól is parázok, mert látom, hogy elég érzékenyen van összekábelezve a maci, nem biztos, hogy simán veszi majd a környezetváltozást, szóval hm. Pedig nagyon szeretném, ha élvezné és bírná az utazásokat és hurcolhatnánk mindenfele. Lehet, hogy én görcsölök rá túlságosan az ügyre, ő meg majd szépen átveszi tőlem, haha…

Úgyhogy ma csak nyugodt levezetés volt, pizsomában mászkálás, A. szerelt meg pakolt, én heverésztem és pakolásztam, a maci aludt nagyokat. Délután kiugrottunk megnézni az út túlsó oldalán levő kiskerteket, szagoltunk pár orgonabokrot, megfigyeltük a városi németeket, hogy isszák a sört a pár négyzetméteres gyep közepén (és újfenn megállapítottuk,  hogy ha erőt vennénk magunkon és vezetnénk, akkor jókat kirándulhatnánk, igaz, a vasárnap estéket akkor a dugóban töltenénk). Én meg véletlenül megláttam magam egy kirakatban nem túl hízelgő iposztázában, és megállapítottam, hogy kicsit elszaladt velem a ló zabálásilag, úgyhogy szevasztok szénhidrátok… csak legyen időm és energiám normálisan enni.

A. öles léptekkel ügyködik a ház tuningolásán. Vett egy szuper porszívót például, egy parával kevesebb (izgultam, hogy a gyermek mennyi port beszíp, a régi gép nem volt túl megbízható). Meg vett egy új sütőt és főzőlapot – ágyő, seprűnyéllel betámasztott lerajtó! Ma este pedig elhozott egy ErgoBaby hordozót, aminek direkt hosszú pántjai vannak, vagyis magas embereknek való. Mint látjuk, nem én vagyok a célszemély, de tény, hogy A. a fő hordozó a családban (soha nem bántam még ennyire, hogy összetörtem a lábam és szétcsesztem a derekam, bár lehet, hogy enélkül sem igazán bírnám a 6.5 kilós mackót hurcolászni), attól még talán én is tudom használni.