Azért az idült mosoly az arcomra fagyott…

…mikor belengették, hogy áprilisig is eltarthat ez a kemény lockdown. Per pillanat a két véglet közt ingadozok napi sokszor:
a) micsoda öröm és megtiszteltetés, hogy egész nap játszhatok a gyerekeimmel, hogy van mit ennünk (ha főzök, haha), hogy mindenki egészséges!
b) kizárt, hogy ezt ép ésszel ki fogjuk bírni.

Mit is mondhatnék

Semmi új, csak a szép új világ megy továbbra is: a híreket olvasva tovább lehet szörnyülködni meg pánikolni, de igazából csak szégyentelenül élvezem, hogy ismét tudok aludni. És vörösborozni. És megnézni egy filmet A.-val anélkül, hogy végig fülelnénk és ugrándoznék idegesen a babához. Minden nap nagyokat sétálunk, J. hol szánkózik, hol a popsitepsivel (atyavilág, micsoda szó) lapátol önfeledten. Vasárnap itthon maradtam főzni meg elrámolni, A. vitte ki a babákat, hát nem összefutottak az összeesküvéselmélet-hívő apukával? A gyerekek persze örültek egymásnak és nagy bandázásba kezdtek, úgyhogy kénytelen volt hallgatni a hülyeséget pár órán keresztül, na ilyen az önzetlen apa, höhö.

Meanwhile máris perspektívában a lockdown hosszabbodása, és igen kedves az ovitól, hogy versikéket küld az igazgatóság (hogyaszongya együtt nézünk szembe a viharokkal stb. stb.) de igazából nem ennek örülnék most, hanem annak a hírnek, hogy jövő héttől valahogy megoldják, hogy párfős csoportokban, de mehessenek újra. Na mindegy, nem kell a lehetetlenről ábrándozni. Folyamatosan főzök és annyit esznek, hogy gyakran derül ki, hogy megint rosszul lőttem be a mennyiséget. Próbáljuk nevelésileg nem teljesen bedobni a gyeplőt itthon, ma sikerült rávenni J.-t, hogy szöszöljön kicsit a munkafüzetével. Szép ákombákomosan, de megtanulta és helyesen használja a számokat, a betűket még mindig csak dekorációs elemként használja. Rajzol elég sokat továbbra is, ma végigénekeltük a magyar népdalos repertoárunkat és hozzá a kiskonyha edényein vertük a taktust. Sajnos a Sz. lányoktól eltanulta a Bori barátnőm című agysejtgyilkos rajzfilmet, most az a sláger (A. szerint nem olyan szörnyű, csomó információ ragad rá belőle – én sajnos a bárgyúságát és fantáziátlanságát nem tudom megbocsájtani, bár ha a jó oldalát nézem, legalább nem a Mancs őrjáratos vadulós menet). Minden este felveszi a focis szerelését és lejátszik egy mérkőzést a nappaliban: “Anya, indul a mérkőzés! Ma az Arsenal a németek ellen játszik.” (A legjobb fiktív játékosok: FritzFritz és GlojGloj, hol fiktív labdával, hol az ikeás kis puhalabdával rohangál, passzol, vetődik, ünnepli a győzelmet, nagyon cuki.) Tegnap megmutattuk a mohamanyinak, hogy hogy kell gyurmázni, csak néha akarta a szájába pakolni. A baba egyre ügyesebben kommunikál, jellemét tekintve továbbra is egy kis élsportolóba oltott dizőz. Mostmár nem para, ha hozzám bújik, egyrészt már nem fáj, másrészt nem félek, hogy letépi rólam a több réteg ruhát – azt hiszem, elfelejtette az egész ügyet. Este rendületlenül rója a köreit a házban, amíg mindenki elcsendesedik, én rendszerint bealszom már, mire ő is érkezik (ma egy kis pohárkával és egy fürdős játékpolippal, amiből még csöpögött a víz) és odafúrja a fejét az enyém mellé.

Szóval benne vagyunk a jóban. Gondolom tépjük majd a hajunkat előbb-utóbb, de áldjuk az eget minden nap, hogy nem a mackó sulis korában zajlik ugyanez.

Élet a szinte ötévessel

Bár J. még mindig a “gyerekzenét kérek!”-fázisban van (egyébként mekkora szerencséjük van azért a magyar szülőknek Gryllusékkal, nem?), néha belopják magukat olyan örökzöldek a családi repertoárba, mint az Apa kocsit hajt, a Béla vagyok, meg egyéb random ökörségek. Gondolom épp nem voltam jelen, amikor J. megismerkedett az inkriminált slágerrel, mert nagyon lehidaltam/kínomban röhögtem, amikor ma reggel a sokadik – és egyre ingerültebb – kérés, könyörgés, felszólítás* után vigyorogva azt süvítette felém, hogy “Próóóbááálj meg lazííítani…”**

Amit valahogy meg kéne örökíteni, az az önfeledt, harsogó nyerítés, amit akkor produkál, amikor például egy váratlan fordulattal megver minket társasban. A kárörvendés helyett inkább az őszinte öröm dominál benne, de valahogy annyira vicces kombináció, hogy ma percekig kacagtunk rajta.

Másik mai cukisága az volt, hogy detekítvest játszott: bekuckózott a karácsonyfa alá és ott kereste a bűnjeleket (valaki leharapta az egyik mézeskalácsemberke lábát! hiányzik egy darabka a könyvespolc hátából!*** ). Mindegyre jött jelenteni a nyomozási fejleményekről, egy idő után az A. régi telefonjával készített leleplező fényképeket a tettesről – az elmosódott képeken persze a baba kommandózik épp a karácsonyfa körül. Ennek apropóján próbáltuk tisztázni, hogy helyesen nem “fényPÉKezés”, hanem fényképezés, bár nyilván vannak fényes pékek is a világon. Elég hitetlenül hallgata, szerintem nem győztük meg.****

Mindegyre megállapítjuk, hogy “óvodás cselei” vannak a mackónak, még szép. 🙂 Szegény, nagyon remélem, hogy hamarosan mehet megint oviba. A tegnap nagyon vágyakozva pásztázta végig a szánkózó gyerekeket a kispark dombján, remélete, hogy belefutunk ovis ismerősökbe. Szerintem valami gyerektalálkát muszáj szervezzünk neki, csak ahhoz át kéne látni az új már nem bírom követni az új szabályokat.*****

*semmi extra, csak ilyen alapdolgok, hogy kézmosás, felöltözés… a magát kéretős korszakba lépett a macki.
**sajnos hányok tőle, de ez mellékes
***mármint a szegőléc optimális illeszkedése miatt, J. szerint ezt is kiharapták!
****nem is csoda, vacsorakor hosszasan ment a vihorászás azon, hogy a “tükertajás” egy szó-e, vagy kettő. Mármint a felnőttek körében, A. egy régi szobatársa idézte mindig a nagymamáját.
*****adná magát, hogy a volt bölcsistársékkal bandázzunk, akik itt laknak a mi utcánkban és néha összefutunk most is a játszón. Sajnos összeesküvéselmélethívő Trump-rajongók a kedves szülők, most pont úgy érzem, hogy nem lennék elég nagyvonalú átsiklani az aktuális történések fölött a smalltalk során. De talán majd pár hét múlva.

Műfajváltás

Nem mondom, hogy szuperül alszunk éjjel (azon az egy fenomenális éjszakán kívül mármint), de én klasszisokkal nyugodtabb vagyok. Kb. mintha eddig a Blair Witch Projectben éltem volna, most meg valami ártalmatlan családi sorozatban. Lehet, hogy köze van ahhoz, hogy mélyebben alszom. Ma kétszer voltunk kint a gyerekekkel – máskor ehhez nem nagyon lett volna erőm. Délelőtt a parkban, a szikrázó napsütésben, J. szánkózott, a baba főleg aludt, délután meg csak a pékségig sétáltunk, de végül játszóterezés meg hógolyózás is lett belőle. Nagyon rá voltam készülve a békés esti altatásra és, láss csodát, össze is jött: mindenféle programpontok (olvasás, kispárnák és alvósállatok leltározása stb.) után én bebújtam az ágyba és mondtam, hogy én most aludni fogok, őt is várom odabújásra. A baba még tett pár kört a házban (mert fontos dolgai vannak, of course, például talált egy pingponglabdát és aztán szorongatta-pöcögtette amíg ki nem esett a kezéből), de végül tényleg jött, mellém bújt és nagyon hamar elkezdett mélyeket szuszogni.

Tudom, hogy sok szempontból abszolut elfogadhatatlan dolog ez a hirtelen leszoktatás, de nekem eléggé megmentette az életemet. Lassan el tudom képzelni, hogy lesz idő, amikor kilátok majd saját fejemből is és nem csak a túlélésre kell hajtani.*

*látom magamelőtt, hogy most a lockdown épp megkér valakit, hogy tartsa meg a sörét…

Vonalkás

  • Nevermind zen: az éjszaka szegény baba nagyon nyűgös volt, sokszor ébredt, nehezen tudtam megnyugtatni. Teljesen taccsra tesz ez az újkeletű tehetetlenség. Anyám szerint csak azért, mert J.-vel nem voltak hasonló hisztik. Nagyon duracell-nyuszi ez a baba, elkezdett rengeteget enni és nagyon keveset aludni. Ma kb. fél órát aludt délben, aztán este már minden lámpát lekapcsoltunk és teljes csend honolt, de ő mégis a könyvét próbálta olvasni a sötétben és nagyon fel volt háborodva, hogy záróra van. Kivételesen nem ölben kellett ringatni, hanem bemászott az ágyikójába és ott méltatlankodott fennhangon, aztán kb. egy perc múlva bekómázott.
  • Felmerült a kérdés, hogy hol (és hogy) altassuk mostantól? Adná magát, hogy pakoljuk fel gyorsan a kiságy negyedik oldalát és tanuljon meg egyedül (el)aludni a büdös kölke, tudom, hogy középhosszú távon ez lenne a tuti megoldás. De nem tervezem ennél jobban letraumatizálni, kicsit bánom, hogy J.-t anno olyan hamar kipakoltuk magunk mellől. Szóval marad még a nagyágy mellet (who am I kidding, a mi ágyunkban), amíg meg nem érik arra, hogy emeletes ágyat tegyünk a gyerekszobába.
  • Ma reggel arra ébredtem hogy a gyerekek kórusban hűű-znek meg háá-znak, ugyanis lehavazott. Pont jókor, mert ma munkaszüneti nap volt, úgyhogy beöltöztük és kifáradtunk a közeli terecskére meg a parkba, hogy a többszáz lelkes szomszéddal együtt mi is megszánkóztassuk a gyerekeket. Elég jól sikerült, imádták. Lett végre egy kis winter wonderland, lássuk meddig tart.
  • A szüleim megkapták az oltást, legurult a szívemről egy nagyobbacska kő (ún. bolovan). Anyám felhívta rá a figyelmemet, hogy mostmár szedhetem az allergiagyógyszert is. Micsoda új perspektívák! Kapcsolódó: ha minden jól megy, akkor pár hét múlva jön az anyám kicsit unokázni, hurrá.
  • Meanwhile megy tovább a lockdown, kissé bekeményítve. Nem is számítottunk másra. Próbálok nem ráparázni a részletekre, de hát basszus, ovi legyen, a gyerekeknek közösség legyen, illetve nagyon méltányolnám, ha lassan visszakaphatnánk a szociális életünk néhány morzsáját is. Az unokahúgom kezdett nagyon nagyra (és aranyosra) nőni, annyira szeretnék találkozni velük a nyáron!
  • Kiderült, hogy idén születni fog egy kisbabája a Münchenben élő unokatesómnak, nagy az öröm. Sajnos nem terveznek sokáig itt maradni, de majd jól kihasználjuk a közös időt (mármint ha elvonul addig a vírus).
  • Altatás után szembejöttek a hírek az USA-ból, csak pislogok. Hány nap van még hátra Trumpból?
  • A napokban meghallgattam egy beszélgetést Morcsányi Gézával és annyira jól esett. Hiányozni kezdett Budapest, a színház, a munka.
  • Szilveszter környékén olvastam a Mély levegőt Halász Ritától, nagyon izgalmas (és olvasmányos) volt. Többet kellene olvasni. Mondjuk a ma esti szabadidőmben a holnapi ebédet raktam össze, mert reggel jön a takarítónő és kiviszem a babákat kicsit lefárasztani magunkat a havas oldalban, majd hívom A.-t, hogy mikor kell betolja a kaját a sütőbe.

Zen

Hú, én ilyen pihent nem voltam ezer éve. Egy órával mindenki előtt ébredtem, csendesen szöszöltem és már zuhanyoztam, mikor hallottam, hogy ébren a család. Tudom, hogy sok szívás vár még ránk (főleg: rám) nem alvásilag, de ez a mai nap úgy kellett, mint egy falat kenyér. Fociztam J.-vel egy órácskát, amíg a baba aludt mellettünk a babakocsiban. Rengeteget kacarásztunk és csak ritkán vesztettem el a türelmem. Na megyek, töltök is egy pohár bort, mielőtt indul (?) a verkli. (De hátha nem indul. Ugye nem?)

Most épp azért nem írok… (warning: erősen kismamás tartalom)

…mert felborult a rutinunk. Kiderült hogy egyáltalán, volt nekünk olyan, haha. Panaszkodtam persze az esti pár óra nyugira, hogy nem is annyira nyugis, mert folyton fülelni kell meg szökdösni a babához. Na most viszont az van, hogy (táttádádáá…) öt napja nem fogyaszt anyatejet a ded, ennek megfelelően borult kicsit minden.

Az úgy volt, hogy már egy ideje szemeztem az ún. Jay Gordon-metódussal, ami gyengéd, fokozatos éjszakai leszoktatást ígér meg előbb-utóbb átaludt éjszakákat, hurrá. Azért voltak fenntartásaim, mert ismerem a mohamanyi ambícióját és hát magunkat is, szerintem könnyen meginognánk, visszacsúsznánk stb. de nagyjából készen álltam megpróbálni. Aztán különböző okokból (megkímélek mindenkit a TMI-től) 31.-én megint annyira dühösen és magamból kifordulva ébredtem, hogy eldöntöttem, napközben szünetelünk. Szuper napunk volt, sokat voltunk kint és nem volt nehéz elterelni a figyelmét a babának – mondjuk az elmúlt időszakban próbáltam nappal nem kínálgatni, elterelni a figyelmét stb. szóval már volt előzmény. Az este és az éjszaka kapcsán viszont nem voltunk annyira határozottak, 9 körül még tanakodtunk, hogy elalváshoz-éjszaka etessem, vagy szökjünk neki az ún. hideg pulykának? (Amiről persze mindenhol azt olvassa az ember, hogy micsoda trauma a babáknak, ahh…) Végül aztán mély levegővel nekiveselkedtünk és tudtuk, hogy lesz pár szar éjszaka… hát kb. a tüzijátékra kómázott be szegényke az apja ölében egy óra keserves sírás után, A. nem kicsit haragudott rám. Aztán éjjel 3-5 között volt egy kemény műsor még, mikor pár kilométert legyalogoltunk vele a házban és a szívünk szakadt meg, másnap is jó elgyötört volt a kevés alvástól szegény baba. Nappal is bepróbálkozott párszor, de nem volt vészes (megtanulta, hogy “anya bibis”, mutogatta is lelkesen), aztán az elalvás megint nehéz lett. Harmadik este viszont (miután ezredszer is elnéztük, hogy hogy fekszik le Misu az ágyikójába a plüssök mellé és hogy takarja be az apukája) a hosszas kifárasztás után bekérezkedett az ágyba, elhelyezte magát a nagypárnán, hátradőlt, lehunyta a szemeit és elaludt. Negyedik nap szintén. Éjszaka kétszer-háromszor ébredt és ringatni kellett, meg gyalogolni vele, mert amint észrevette, hogy az ágyban van, pánikosan menekült és visszatenni is csak akkor lehetett, ha elég mélyen aludt már. (Miután hajnalban leamortizáltam a derekam, tegnap A. úgy kezdte a munkanapját, hogy mosdatlanul, a hátán a nagy nehezen visszaaltatott babával gyűlésezett a nappaliban.)

Az volt az elméletünk, hogy előbb teljen el pár nap, távolodjunk az álomba etetős rutintól, aztán majd beállítjuk a bioritmusát. Úgyhogy az elmúlt estéink azzal teltek, hogy próbáltuk gyöngéden kifárasztani a babát, aki viszont nem hagyja magát könnyen, inkább kómásan kering a házban, de amíg lehet elkerüli az ágyat (bár ez sem teljesen igaz, a nagy családi összebújásokat-olvasásokat áttettük oda, hogy pozitív dolgokkal is összekösse a helyszínt). Tegnap este már nem sikerült a békésen ágyba mászós trükköt, csak az ölemben tudott megnyugodni, mármint szigorúan függőleges testhelyzetben. Fél 12-kor kidőlt, én meg fél 8-kor magamtól ébredtem arra, hogy szorít a melltartó mi ez a nagy csend?

Szóval rövid távon odalett az esti pár szabad óránk, hosszú távon viszont (talán) visszanyerem az ép elmém meg a nem állandóan ingerült-egzaltált énemet. Meg az enyhén leharcolt, de talán még funkcionális testemet. Azért még tart a gyász is bőven, ami ellen új összebújós rutinokat kell kialakítani. Engem két napig teljesen elnyelt a hormon-köd, nem érdekelt semmi, csak kóvályogtam körbe és az anyaságon elmélkedtem, tépelődtem, szeretgettem a babákat, gyűlt a mosatlan stb. Ahogy viszont a mohamanyi is kezdett többet aludni és jobban lenni nappal, mintha a masszív lelkifurdalás is csökkenne lassan. Tegnap pedig már a szokásos huncutkodás ment, csak az elalvás körüli dráma maradt meg. Most fog majd kiderülni, hogy mennyivel könnyebb pikkpakk álomba szoptatni egy aktív másfél évest, mint kergetni órákon át a házon keresztül.

Épp 9 órája alszik. Őrület.

Terveztem írni…

…de a 8.45-kor ígéretesen induló fektetésből végül 00.12 perckor lett elalvás. A babának mármint, a mi szemünk párszor lekoppant már azelőtt. A köztes idő kész kabaré volt. Másképp minden oké, remélem szuper kis karácsonya volt minden nagyon kedves olvasónak, csincsin!

Jól ráhangolódtunk

A múltkori patetikus hangnem után gyorsan tisztáznám, hogy nem estünk mély depresszióba, sőt. Elég vidáman telnek a napok most, hogy mindenkinek sikerült belenyugodni az idei furcsa karácsonyba.

Tegnap meg ma délelőtt A. kivitte a babákat egész délelőttre, hogy alakuljon az ún. karácsonyi minimál-nagytakarítás. Tegnap egyedül rohangáltam a házban körbe, mint egy mérgezett egér, hogy ellapátoljak ezt-azt, ma jött a drága takarítónő és párhuzamosan tüsténkedtünk (full maszkban, külön szobákban és nyitott ablakok mellett – tavaszi idő volt szerencsére). Továbbra is fenntartom, hogy a legjobban befektetett pénz ez a kéthetente 3 óra, majd ha indul a bölcsi újratárgyalhatjuk a gyakoriságot. Pár órán keresztül tényleg egészen jól nézett ki a lakás, ennek nyilván lőttek, de ez, hogy egy kedves ismerőst idézzek, mostmár legalább “tiszta rendetlenség, nem koszos rendetlenség”.

Kajailag: semmi igazán nagy dobást nem tervezek. Vettem ma pár alapanyagot (miután leesett, hogy hétfőig minden zárva lesz), plusz rengeteg zöldség meg saláta jött az élelmiszermentéssel (hatalmas dobozokat kaptak megint a szomszédok, ho-ho-ho!), szóval nem halunk éhen. De semmiképp nem az ünnepi menün lesz a fókusz. Sütöttünk még egy rend linzert, van még kis bejgli, meg kaptunk ajándékba szép mézeseket, amik karácsonyfadísznek is jók lesznek. Anyám sósrúdját sajnálatos módon fel is zabáltuk, mert abból vittünk mindig magunkkal a játszótérre. A karácsonyi dőzsölés már jóideje tart, meg is látszik rajtunk kissé.

Tegnap este becsomagoltuk az ajándékokat, csak egy nagyob ojjektummal nem tudjuk, mi legyen. Holnap a fő mutatvány a fa állítása és díszítése lesz, ahhoz sok szerencsét kívánok magunknak a nagyon aktív mohamanyit illetőleg. Szerintem napközben kicsit még átvesszük a zenei repertoárt J.-vel (már hetek óta nagyon lelkesen ordibálja a Pásztorok pásztorokat meg a Kiskarácsony nagykarácsonyt), ebédelünk és utána kivisszük a babákat sétálni, sunyiban pedig bekészítjük az ajándékokat meg a fát. Gondolom nagy körkapcsolásos családi konferencia is befigyel majd.

Aztán 26.-án majd érkeznek ittalvós bulira Sz.-ék, az lesz az év nagy társasági élménye nekünk. Kacsasült included, ma rendeltem meg! Talán még hó is lesz! Addig is megy a puzzle-ezés J.-vel és az olvasgatás a babával, nagyon cukik, tényleg. Én meg – a változatosság kedvéért – iparkodok a belső őrmesteremet kicsit lenyugtatni és átkapcsolni lazulós üzemmódba.

Advent negyedik vasárnapja

Ma előbányászta A. a karácsonyfadíszeket a pincéből (egy müncheni karácsonyunk volt, közvetlenül J. születése előtt, a szüleim meg a tesóm is itt voltak velünk – az unokaöcsém 3 hónapos volt csak) és megállapítottam, hogy kevés van, cserébe rusnya, mert a nagy hasammal szintén csak az Obiig jutottunk el beszerezni (plusz pár szebb darabot a karácsonyi vásáron a Marienplatzon). Csúcsdíszünk sincs, nekiálltam ma az újszülöttkorból maradt gyapjú-vattából (Heilwolle, zsíros gyapjúszerű vatta, az magyarul micsoda?) angyalkát gyártani. Kicsit amorfak lettek, asszimetrikus szárnyakkal. Az egyik tömzsibb, a feje kicsit szétfolyt, a másik légiesebb, hosszú vékony lábak lógnak ki a ruhája alól. Ott ülnek a kis fehér hangszórón az asztalon, mellettük a kis égősor, amit A. betett egy vázába. Nem rossz látvány, kicsit béna, de azért ünnepélyes, pont mint mi itt ebben az adventi finissben.

A kajamentésből sok mascarpone érkezett, gondolom a szomszédok is tiramisut ettek ezen a hétvégén. Annyira tömény volt meg kemény, mint a vaj, hogy komoly kihívás volt kavarhatóra lazítani az állagát. Finom lett, de kb. két kanállal lehet enni belőle émelygés nélkül, J. mégis betolt egy elég nagy adagot belőle (és még kért volna). Egy kis darabka kirepült a kanaláról az asztalra, önállóan ment letörölni mielőtt nekiállt volna rajzolni. Öklendezett, miközben vonult eldobni a papírt, “Anya, tudod, hogy anergiás vagyok az ételmaradékokra!” Szegény anergiás babám a tiramisu előtt is zabált eléggé, lefekvés után félrenyelt és annyira köhögött, hogy hányt is egy kicsit tőle, nagyon megviselte. A kanapéra feküdt vissza a megrázó élmény után, felpolcoltuk a hátát nagypárnákkal. Hamar megnyugszik, ha ott vagyunk közel, üldögéltünk körülötte a félhomályban (néma laptopozás – így hívtuk ezt tíz éve a Monostoron), pár perc alatt aludt is. Csak egy kis gyerekfej látszott ki a nagy takaró alól. Mostmár néha látja az ember a leendő kamasz arcát is, odalett még egy réteg kisgyerek-puhaság róla.

Visszaaltatok, közben olvasom, hogy több ország beszüntette a légiforgalmat Angliával, mert terjed a vírus egy fertőzékeny mutációja. Potenciális határzárakon kezdek máris izgulni, lehet, hogy mégiscsak rossz döntés volt kihagyni ezt a hazautazást. Közben egy régi fénykép alatt arról megy a társalgás, hogy vajon megváltoztunk-e, én meg a most negyvenéves, kétgyermekes anya barátnőm. Mármint a külsőnk. Felismerne-e az időközben full megkopaszodott kétgyerekes családapa haverunk? Költői kérdés, keresztanyám mégis megválaszolta kedvesen. Ma este sem tornásztam, de talán lesz még időm egy zuhanyzásra két visszaaltatás között.