Telik, múlik

És most még nagyobbnak tűnik a mackó, ugyanis elkezdte használni a legújabb biciklijét, aminek már szinte akkora kerekei vannak, mint az enyémnek (jó, kis túlzás, de az enyém kb. tinédzserbicikli, látványosan közelíti!). Ma eredetileg kirándultunk volna, de meggyőzött, hogy maradjunk a városban, hogy biciklizhessen. Ennek köszönhetően ettünk nagyon finom libanoni ebédet, majd a Flaucheren heverésztünk nudista bácsikák között elég sokáig és meg kellett állapítsuk, hogy nagy az élet a városban. Persze játszótér, fagyi, szóval a szokásos nyári program, de este már elég rendesen kezd lehűlni az idő. Apropo, holnapra a Rotwand volt betervezve, de megriadtam, amikor láttam, hogy max. 12 fok lesz, maradunk szépen a tavaknál…

Aztán még az idő múlása kapcsán: még nyár elején láttam egyszer, hogy az egyik idős szomszédnénit a mentők hozták haza, beadtam egy cetlit neki a telefonszámommal, ha netán segítségre van szüksége. Tegnap délután becsengetett a néni elég gyengén és zavartan, mint kiderült, épp sugárkezelésről jött, csövek lógtak ki belőle. Nem találta a kulcsát és nem tudta, mit csináljon. Egy ideig a lánya telefonszámát próbálta fejből elmondani, aztán kiderült, hogy mégiscsak van nála mobiltelefon, csak nem tudja kezelni. Sikerült felhívni a másik lányát, aki, mint kiderült, ezalatt a néni lakásában ült és őt várta… Meg kell a szívnek szakadni, de tényleg. Ez a nő mindig olyan gorombán nézett, nem köszönt a lépcsőházban sosem, most meg kiderült, hogy egy jó humorú, méltóságteljes, de kissé elesett, leépülőben levő (vagy talán csak átmenetileg szétesett) néni. “A kedves szomszédok megőríztek.” – így mondta telefonon a lányának.

Semmi különös

Örömmel konstatálom, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint mondjuk két hónapja, vagy fél éve, vagy egy fél éve, vagy tavaly ilyenkor. Persze ez egy ilyen törékeny egyensúly most, a mohamanyi már beszokott, a munkakeresés stresszei meg frusztrációi még nincsenek a nyakamon és a pszichonéni szuperül Marie Kondózza a fejemet. Olyan komoly házifeladatokat kapok, hogy csak pislogok.. (Vágom, hogy az első langy fuvallat elfújja majd ezt a kis kártyavárat, de ez most mellékes.)

Ma reggel elléptünk a bőrgyógyászhoz a mackival. Ma volt az első hűvösebb nap, egy új farmert vett fel meg egy örökölt pulcsit és hirtelen öt évvel nagyobbnak nézett ki. Miközben nézegette a heget, a bőrgyógyász monitorján ott virított az első vizsgálat alatt készített fénykép, két éves lehetett a maci, hát óó… A doktornő egyébként meg van elégedve a folyamattal, engem meg vár egy újabb anyajegyeltávolításra közelebbről.

Beadtam J.-t az oviba, én nem mentem be, nehogy meglásson a mohamanyi és meghiányozzak neki. Miközben beparkoltam a bicikliutánfutót a tárolóba, koppintottam az igazgatónéni ajtaján és megkértem, nézzen rá a macira, nem tudom, hol vannak a teknős csoport gyerekei. Most meg beteszek egy mosást, kiszelektáltam megint egy tonna gyerekruhát, eladok régieket, veszek újakat. Foglalom a szállást jövő hétvégére Ausztriába Cs.-ékkel. Mint kiderült, A. mégsem megy be a céghez kollégát búcsúztatni, úgyhogy kénytelen vagyok ebédet is keríteni, pedig már épp el akartam sunnyogni.

Fogalomzavar

Mindig meglep, amikor értelmes nők* azt mondják, hogy “Én nem vagyok feminista, de…”

Egyébként egyértelműen azok, ez a kontextusból ki szokott derülni, csak valami egészen lesújtó véleményük lehet az úgynevezett feminizmusról, ezek a véresszájú liberálisok stb. Ilyenkor nagyon szívesen megemlíteném, hogy feminista az, aki hisz a nemek közti egyenjogúságában, de inkább hallgatok, nehogy engem is azonnal beskatulyázzanak, mint véresszájú, agresszív stb. Gáz, nem?

*Jellemzően értelmiségi, középkorú, kelet-európai származású nők. Konkrétan három erdélyi ismerősnőre gondolok: egyikük politikus (!! és elvileg nagy nőmozgalmár!!), másikuk egészségügyis, a harmadik pszichológus.

“Véres hurka, májas hurka, hű de durva, nagyon durva”

Ez a Borzasztó együttes dalszövege, a Trapiti második kötetéből származik és azon kívül, hogy ez volt a tegnapi esti mese és nagyon kacagtunk a többi dalszövegen is, elég jól jellemzi a hedonizmust, amivel ezt a nyárvéget toljuk. A hétvégénk például úgy nézett ki, hogy pénteken A. hosszabb ebészünete alatt elrohantunk a strandra, aztán a délutánt a vizes játszótéren töltöttük a babákkal. Szombaton két másik családdal bicajoztunk a központban, az angolkertben (kicsit eláztunk, de attól még jól telt). Vasárnap az Osterseen-t néztük meg végre, körbekirándultunk egy tavat, hétfőn (zárva volt az ovi) meg nettó hét órát töltöttem a babákkal az állatkertben. Ma megint 27 fok volt, úgyhogy gyorsan elmentünk úszni (meg egyesek kajakozni) a starnbergi tóban. Múlt héten valahogy a szociális életünk is nagyon pezsgett, A.-t is elküldtem színházba pénteken, csütörtökön én találkoztam barátnőkkel, szombaton A. sörözött a volt osztálytársaival, meg ebédeltem egyik nap egy nagyon fasza kis vietnami étteremben E.-vel. Ezt mind azért jegyzem fel, hogy majd legyen mire emlékezni, mikor két hónap múlva majd a sokadik kör karantén alatt felmászunk mind a falra kínunkban unalmasan telnek a napok.

Egy csomó érdekes dolog történik amúgy, a mohamanyi például elkezdett beszélni és elég vicceseket mond. Próbálom megfejteni a J. dühkitöréseit – mindig akkor van gond, amikor elfárad, és valami olyat próbálunk javasolni, ami neki megerőltetőnek tűnik. Aztán hamar átlendül a holtponton (előbb persze kikészít mindenkit) és megint a kedves, bájos önmaga.

Múlt héten megvolt az első beszélgetésem az ún. mentálhigiénés szakemberrel és hát szuper volt, máris elkezdte a segítést. Például felhívta rá a figyelmemet, hogy sokkal jobban leszek, ha kicsit átláthatóbb a családi szervezés, például nyugodtan kérjem meg A.-t, hogy legyen legalább heti két nap, amikor az irodában dolgozik. Ma egy ilyen nap volt, és hát hahh, micsoda érzés kicsit egyedül lenni itthon olykor.

Tegnap

Ezer (na jó, 2.5-3) év után először voltam színhzban. Megnéztem E. bartnőm főpróbáját egy kis alter helyen, fiatal és bohó gyerekek fiatalok társaságában. Nagyon jól esett, egyrészt E. szuper volt benne meg az előadás is izgalmas volt, másrészt beszélgettem az egyik zenész lánnyal nővel, aki elmesélte, hogy a saját zenekarában játszik és azt menedzseli, az édesapjától “örökölte” és hát szeretne ő gyereket, de úgy látja, hogy a szülőség nem összeegyeztethető az ő életmódjval. Mindenféle sallang nélkül mondta, kicsit szomorúan, de inkább tárgyilagosan. Próbák, utazások, esti események – a gyerekeknek stabilitás kell, emlékszik a saját gyerekkorából. Túl sok mindent kellene feladni, ez most neki nem fér bele. Ellenpélda persze E., aki a fél világot a feje tetejére állítja, de akkor is összehozza az ún. összeegyeztethetőséget (ez a terminus nagy lózung errefele). Azt is megbeszéltük, hogy erre nem lennénk képesek – úgyhogy ő marad gyerek nélkül, én meg a pálya széléről pislogok továbbra is a sok ügyeskedő kreatívra, de legalább ez a stabilitás-dolog megvan a mufiknak. You win some, you lose some.*

Említett mufik ezalatt Lajoséknál piknikeztek az apjukkal, aki ezúton az éjszakai munkára kényszerült, de azt mondta, nagyon jól telt. Mínusz a hiszti az induláskor J. részéről. J. újabban minden megindulás, felkelés stb. alkalmából rettentő jelenetet rendez, mindenkit kiakaszt, aztán két perc múlva már vigyori, elégedett kisfiú. Remélem leszokik erről közelebbről. Végül nagyon vidáman mentek be mindketten ma is az intézménybe, a baba külön standing ovation-t kapott, amiért mosolyogva és a saját lábikóin libegett be a csoportszobába.

Update: Tízkor mehettem is érte, mert hányt szegény (bevágott a bölcsiben egy második adag reggelit, nagyjából rágás nélkül, hm). Rettentően sírt amikor elhoztam, nem akart J. nélkül eljönni. 😦 Itthon persze gyöngyélete volt, bájolgott, fagyiért hörgött, az apjával aludt összebújva, délután meg strandoltunk.

*Tudom, az ügyes nők, polgárok, anyák, szülők MINDEN fronton helyt állnak…

39

Hajlott koromat elég kedvesen ünnepeltük családi körben. Elvittem a gyerekeket beszerezni a mindenes tortát (6 szelet, csupa izgalmas íz, szépen összeillesztettük) meg virágot, amit igazi virágboltban vettünk – J. egyből megállapította, hogy a Trapitiben is pont ilyen lehet a Virág Viola boltja. * Volt kis gyertyázás, aranyoskodás, J. azóta is ajándékokat gyárt nekem az oviban.

Az ovi (meg a bölcsi) egyébként meglepően flottul megy, hiányzott nekik a rutin, ez mostmár biztos. Azért megy még az időhúzós vernyákolás reggeliben, de határozottan segít, ha este lefekszenek emberi időben.

Hajlott korom ellenére (vagy épp emiatt) mindenféle világmegváltó bölcsességek estek le mostanában. Az otthonlevés is segített, úgyhogy most mintha nem lenné(n)k merő egy idegzsába, egészen nyugisan telnek a napok. A hétvégén mindkét nap tóparton lebzseltünk, fürödtünk, SUPpozgattunk (csak kölcsön, de vagány nagyon), búcsúztattuk a nyarat. Úgyhogy nem tudom a stresszre kenni, ami ma délután történt: épp a parkban terelgettem a gyerekeket a verőfényben, mikor feltűnt, hogy nem látok tisztán, egy nagy foltban összefolynak a színek, körvonalak, mintha olajfoltos lenne a retinám (totális képzavar, de méltó az érzéshez). A fejem is fájt, szédültem és teljesen befostam, hogy hogy fogom így hazavinni a gyerekeket – épp fejre akartak esni az egyik szoborról, illetve rohangáltak a tavacsaka fele, hajómodelleket lesve. Aztán valahogy megindultunk és szegény J. eltaknyolt a biciklivel, az ijedelemtől pedig hirtelen a látásom is helyrejött. A fejem viszont azóta is fáj és csak tippelni tudok, hogy most túl alacsony a vérnyomásom, mint mindig, vagy ez most már az öregkori magasvérnyomás első jele**. Na, hát kemény dolog ez a kor, mit mondjak.

*Tart még a Trapiti-láz, most kezdtük a második kötetet, a kocsiban még mindig csak azt akarja hallgatni.
**Ősi szokás szerint persze a legrosszabbra gondoltam egyből. Második tippem a Delta volt, mi más.

Csak röviden, velősen

Hagytam magam meggyőzni, hogy nem fogom hiányolni a laptopomat három hétig, hát hiba volt. Most majd megint a “letisztult” verzióra fogok emlékezni, pedig egészen érdekes dolgok történtek a családi nyaralás bugyraiban sűrűjében. Megoszlanak a vélemények, hogy kell-e (lehet-e, szabad-e) ennyi időt együtt tölteni ilyen sokan, kicsi gyerekek mellett, pláne ha ez az éves pihenése nyaralása az embernek. Igyekeztem úgy szervezni az életet, hogy hagyjunk szusszanást a tesóméknak és elhúzzunk kicsit néha. A.-nak is próbáltam susszanást biztosítani, de sajnos 3 nap után már veszekedtem vele, hogy jöjjön lesz szíves (a mohamanyi beteg volt és rettentő hisztis, én meg épp elkaptam tőle, belázasodtam és nem viseltem túl jól a kizárólag rajtam csüngő kis zsarnokot). Összességében azért elég vagány volt, szuper hegyi esküvővel (mínusz a lázas baba, aki pont előtte való nap dőlt ki), rengeteg unokatesó-idővel a gyerekeknek (ez főleg a fiúknak volt nagy dolog, a kislányok még nem nagyon fogták fel), táborral meg kalandparkozásokkal J.-nek, kevés, de minőségi barátkozással, sok nagyszülős kalanddal. Nyomokban nekünk is tartalmazott pihenést ez a pár hét, bár inkább feltöltődésnek nevezném. Meg ugye én mostmár vénülök és szentimentális vagyok és nekem az a legfontosabb, hogy együtt voltunk és nyúztuk egymást aktívan.

A családom felnőtt tagjainak pedig annyi zavaros ügye van lelkice, hogy abból simán venne minimum egy használt autót egy élelmes terapeuta. Nyilván mindenki csak saját magáért felelős, de legalább megérteni a másik perspektíváját szerintem máris dicséretes.

Visszajőve meg pont két napig tartott az egészséges oviba-bölcsibe járós lendület, ma már nagyon taknyosan ébredt a baba. Szerencsére az idő legalább kegyes, nem havasesőbe kellett menni reggel, hanem hűvös napsütésben. Na lássalak, új év!

Miről írnék, ha nem állnának keresztbe a szemeim a fáradtságtól

  • A 6-7 órás balatoni utat most kenterbe vertük ezzel a 8-9 órás visszaúttal. Tudtuk előre, hogy hétvégén és nyáron a Brenner-környéke gáz, de A. azt mondta, nem utazunk éjjel, úgyhogy ezt most kipróbáltuk. A babák elég decensen viselkedtek. Majd eljutunk autómosóhoz is, a rengeteg ropimorzsa mindent belep.
  • A gyerekek szeretik a tengert. Jó, főleg a hatalmas homokozót szeretik, de J. nagyon belejött a pancsolásba is. A. megerőltette magát és talált olyasmit, ami érdekelte, legalábbis nem vannyogott, pedig elvileg “utálja a tengerpartokat”.
  • A Po deltája szép (már amennyit láttunk belőle, nem akartunk nagyobb kalandokba bocsátkozni). Örömmel konstatáltam, hogy nem volt elvesztegetett idő a szúnyogriasztó keresésébe invesztált fél óra. Fejenként kb. 3 csípés egy hét alatt, az egész jó.
  • Első nap első fürdése közben felnéztem a delta fölött gyülekező sötétkék felhőkre és egy pofás kis tornádó-tölcsér nézett vissza rám. Visítás, rohanás, pánik, Twister-hangulat. Végül csak egy erősebb eső lett belőle, úgyhogy nem világos, hogy túlreagáltuk-e (mi és a strand népe, mindenki menekült). Fú, nem való nekem ez a természeti katasztrófákban bővelkedő 21. század.
  • A mobilházas nyaralást végülis szeretjük, de talán abban az életfázisban még vagányabb lesz, mikor a gyerekek majd egymást rugdossák álmukban a kétágyas szobácska két ágyikóján, és nem mindkettőnket külön-külön. Volt olyan éjszaka, hogy mindkét baba sikeresen beesett fejjel az ágyak melletti (egyébként nagyon keskeny) résekbe. Ja és rugdossák a matracot álmukban, rengenek a tábori ágyak… J. a falakat is rugdosta, szabályosan rengett az egész szerkezet, kaptam a hülyét, hogy szabatosan fejezzem ki magam.
  • Which brings us to… ünnepélyesen elnézést kérek minden szülőtől, akit életem során kritikával illettem gyereknevelés terén. Kemény meló, pláne, mikor mások üde mosollyal az arcukon isszák a koktélukat és lazulgatnak körülötted. Na de a kempingben ugye sok volt a gyerekes család is, kicsit megnyugtató látni, hogy mások is kínlódnak (bár annyi fölös energia azért senkiben sincs, hogy szolidaritás-alapú haverkodásba kezdjen másokkal). Kedvenc pillanatom az volt, mikor az egyik házikóból kihallatszó visibálásra egy anyuka fojtott hangon azt ordította a gyerekének, hogy “NON URLAREEE!”
  • Az olaszok lazák. Hol hordják a maszkot, hol nem (beltéren azért nagyjából igen), kint viszont mindenki gyúródik. Mi azért elég visszafogottan gyúródtunk, próbáltuk tartani a távolságot (ami a gyerekmedencében meg a játszótéren persze egy vicc). A tavalyi fejem most összeszűkült szemekkel, rosszallóan ciccegne, hogy egyáltalán megindultunk, de hát ez van, ím, gyarló emberek vagyunk, el akartam vinni a gyerekeimet a tengerpartra és ezt a döntést hoztuk. Attól persze még enyhe para van, én már el is nyalogattam egy gyorstesztet, holnap meg majd a többiek is majd, mert rajtam kívül mindenki taknyol, krákog (ez még a mohamanyi bölcsis cucca, reméljük legalábbis, ő szegény azóta sem keveredett ki belőle).
  • Apropo laza olaszok – note to self, legközelebb semmiképp nem olyan szállást foglalni, ahol animáció címszó alatt napi sok órában megy a bóvli meg az ordibálás (“digidiii! digidaaa! bravo bimbi!!!”). Jó, előző este talaáltuk ezt a szállást és nagyjából minden más foglalt volt már.
  • S akkor a jó dolgok, amikre szeretnék emlékezni: A Trapiti-hallgatás a kocsiban. A két vihogó rosszcsont a tornác lépcsőjén (mikor épp nem ölik egymást, nagyon cukin elvannak egymással). A kékes-zöldes víz a perfekt porcelán-hullámokkal, a szabadstrand puha homokja. A két gyerek, amint elvan órákig a homok turkálásával. J.-vel röhögve ugrálni a hullámokba. A kedves kis étterem a parton, ahol szinte minden nap ettünk. A minden nap pizzát (vagy gnocchit) követelő vigyorgó babák.

Well

A kedves szomszédasszony azóta már a harmadik adag kaját hozta (illetve küldte) át, mindegyik szuperfinom, de azt hiszem jeleznem kellene valahogy, hogy tényleg nem bírjuk az ennyire csípőset. Bár gyanús, hogy egyre jobban. Hm. Kicsit azért kínosnak érzem ezt a szapora küldözgetést, biztos úgy lenne az igazi, ha én is becsengetnék holnap a kondér gulyással meg pár kiló szilvás gombóccal, de ez sajnos nem reális, mert a mohamanyinak fülgyulladása van és minden nap orvoshoz megyünk, meg gyógyszertárba, meg nincs bölcsi ugyebár. Lényeg a lényeg: remélem, hogy tényleg nem áldozatos munkával főz ránk, hanem tényleg csak kis kóstolókat küld, ahogy ő fogalmazott. Mindenképp hálásak vagyunk érte.

Meanwhile: sajnos személyes sértésnek kezdem venni a szar időjárást, a tervezhetetlenséget (közelebbről szigorítások jönnek, de nem lehet tudni, mikortól), a szegény baba elhúzódó hűlését meg most lerobbanását (és a gyerekorvos vállvonogatását), az összes kurva tengerpartos posztot, ami folyamatosan ömlik szembe mindenhonnan. A hétvégén kellene indulnunk az improvizált nyaralásra, de kb. egy biztos pont sincs az egészben. Csak, hogy hidegfront várható – insert eszelős, lassan bőgésbe torkolló kacagás.