Romantika vol. 7329

A.-val teljesen szimmetrikus fájdalmaink vannak: ugyanott vannak befeszülve az izmaink a hátunkban, nyakunkban, derekunkban. Ennek következményeként tegnap kb. először megmasszíroztam A.-t, aki sosem értette, hogy ez miért jó, most talán kezdi érteni. Természetesen a tízkilós maci fiunk a hibás mindenért, mert még mindig nem hajlandó járni, cserébe mindkettőnket taxiként használ. Sürgősen revideálni kell a nevelési elveinket, de erről majd máskor.

Egyébként azért nem írok, mert leadásom van (megint), J. alvása továbbra is cseles és kiszámíthatatlan. Cserébe itt a tavasz, úgyhogy nappal játszótereken nyomulunk és hazaérve fél kiló homokot rázunk ki mindenhonnan. Vasárnap jön anyósom, kedden elrepülök munkaügyben két napra, izgalmas. És otthon kitört egy príma kis botrány a volt munkahelyemen, melynek kapcsán szerintem nagyon látványosan elő bújt az összes szeg az összes zsákból. Nincs gyomrom belemászni a vitába kommentálgatás szintjén sem, de irtó tanulságos.

Péntek estézek

Azt úgy kell, hogy az ember fennmarad sokáig (haha), iszik egy, vagy akár két sört (pohár bort), sorozatot néz (megnéztem az új Girls részt végre!) és néha nézi az órát, hogy hűha, ezt még meg fogom bánni. De hát meg kell valahogy ünnepelni, hogy leadtam a leadnivalót és még nem álltam neki a következő körnek. A héten tényleg ügyeskedtem, mindenféle kalandok voltak, hideg volt kint, mégis mentünk egy csomó helyre (piac, bölcsi, park, vásárolni, mikor hova), szomszédoltunk, minden szabad percben (vagyis amikor J. aludt) rohantam a gép elé, hogy haladjak kicsit.

A. pedig ma duplán aranyoskodott, egyrészt miután meglett az egyik leadnivaló és futólag megmutattam neki, gyorsan feltuningolta az egésznek a külalakját (ha az ember valamit lead, az nézzen ki jól – jogos, mondjuk én örültem, hogy élek és Libre Office-ban külön utálok formázni), másrészt vidáman érdeklődött, hogy láttam-e, hogy eldobta a zellernek a romlásnak indult részeit, aztán később leesett, hogy a petrezselyemzöldre gondolt. J. meg mindig aranyoskodik, az semmi új.

Na jó. Aludni kéne. Délután írtam egy whishlist-et a véget nem érő hétvégéről és hogy mi mindent volna jó csinálni, most a fennmaradással máris oda a szombat délelőtt. Egyébként a felső szomszéd nekünk adja a bicikliutánfutóját, mármint a gyerekszállítót, fantasztikus!

Nincsenek hírek

Sajnos J. rájött, hogy van neki ordibálós, magas fekvésű hangja, és napjában sok órán keresztül hallatja azóta. Nem mondhatnám, hogy nem végtelenül irritáló és az ember nem akar olykor borogtani egy kissé, mikor mondjuk másfél órája nyomja, de hát így kalandos az élet. Ugyanakkor tart még a kiságy-fóbiája is, új feature, hogy már enni sem akar csak úgy. Az étvágya továbbra is mérhetetlen (sajnos a nassolásra is jól rákapott, amióta nem cumival tömi be a száját, ha megyünk valahova), csak nagyon unja. Motsmár azt is unja, ha közben kis figurákkal, kupakokkal, miegymással pakolhat közben. Csak akkor eszik, ha neki is kanál van a kezében, turkálhatja ő is az ebédet és hanyigálhatja ide-oda. (Note to self: feltörölni az etetőszék környékét, kicsit lelkesebben alaposabban, mint a tegnap.) A vacsorát persze imádja, mert akkor kis katonákat vagy zöldségdarabokat ehet és dobigálhat. Tegnap történetesen az ebédmaradékot (zöldségpép) recsikláltam egy kis puliszkával, úgyhogy kanalas vacsorája volt. Én a mi kajánkat dobtam össze épp, A. próbálta etetni és mondta, hogy nem megy, nagyon malackodik, én pedig a konyhából okoskodtam neki, hogy most tanulja a különböző konzisztenciákat és kell hagyni neki a tapicskolást, fő, hogy egyen. Aztán megláttam, hogy puliszkadarabok lógnak a szepilláiról, a hajába is ügyesen belekente, és kicsit jobban értettem már, hogy miről beszélt A. Legalább nem ordított, amíg lemostam róla a trutyit.

Tegnap szkájpos munkamegbeszélés volt (igazából egy rendes onlájn próba, izgalmas), erre a célra a konyhában egy négyzetméteren rendet raktam, hogy a háttér ne legyen nagyon kaotikus. Aztán miután megvoltunk sikerült elmosogatni is rendesen, csekély 3 nap után. (Most a nagyobb edényekre és serpenyőkre kell gondolni.) De mostanában mindig volt valami: vasárnap A. bébiszittelt, én egyedül fektettem és nem akartam csörömpölni. Hétfőn hirtelen felindulásból elrohantam színházba, úgyhogy nem volt esti élháziasszonykodás.

Még mindig tartanak a bölcsilátogatások, még kb. két hét van hátra a szezonból, szinte minden napra jut egy, mára pont kettő. Jegyezzük fel, hogy micsoda hősi teljesítmény volt tőlem a tegnapi nap: reggel (kialvatlanul, idegesen) akartam inni a kávémat, de J. felrugta (az asztalon volt, épp vettem ki az etetőszékből, mindegy is). Nyígott rendületelenül, de azért elmentünk az éneklős foglalkozásra. Negyven percig tartott az egyébként húsz perces odaút, elkéstünk. Az éneklést végigtapsolta J. de utána a játszás alatt megint nyivogott, pláne mikor elléptem a mosdóba. Hazatoltam a parkon keresztül, elaludt. Itthon evés, etetés, fenékmosás, játék, vannyogás. Lefekvés helyett kiakadt teljesen – ilyenkor mostanában befeszül a teste, dobigálja magát, csodás. Berregett a telefon: E. hívott, hogy magas láza van, el tudom-e venni a gyerekét az oviból. J. csodával határos módon megnyugodott, vigyorgós lett, felpakoltam, mentünk. Legalább ismét találkoztunk a szimpi óvónénivel, hátha emlékeznek majd ránk… Kipróbáltam a két gyerekkel az utcán vonulást, ok volt. Leadtuk B.-t, indultunk bölcsinézni a Laimer Platzon is túlra. Metrózás után bealudt a ded újfenn, amikor odaértünk is kómás volt, úgyhogy felpakoltam a vállamra és begyúródtam a kb. 78 nyomulós anyuka közé, szétnéztem, kértem egy-két flájert, mentünk is. Visszasétáltunk a Laimerig, beléptünk a DM-be, ott a mackó kijátszadozta magát, jöttünk haza, ezzel már este is volt. Kár, hogy nem volt rajtam az A. fitbitje, vagy minekhíjják, szerintem kb. négynapos gyaloglásadagomat abszolváltam, csoda-e, hogy majdnem leszakadt a derekam egy adott pillanatban.

Cserébe J. hagyott aludni (csak egyszer evett, hajnalban), wow wow. Finom az új kávé. Terv szerint ment a délelőtt, elaludt pontban 12-kor, alszik 36 perce, ettem, megírtam a munkamaileket, válaszoltam üzenetekre s blogolok. Micsoda luxus.

Innen tudom, hogy vénülök!

Istenem, tiszta Oravecz Coelho lettem, de az van, hogy egy hosszú hét és hosszú hétvége hosszú vasárnapja legvégén kicsit dolgozok épp és egy csehovos szöveget olvasok, hogyaszongya a csehovi elvágyódás és sóvárgás jelen van a mindennapjainkban, s ekkor arra a felismerésre jutok, hogy várjál, várjál, életemben kb. először én épp semerre sem vágyódok, én pont ide vágyódok, jól van minden, csak nem elég hosszúak a napok, nincs elég tér és idő és energia mindent megcsinálni, megélni, kiélvezni, de egyébként tényleg jó az élet. Most épp.

Vonalkás a mai napról

  • Reggel csak 9 körül bírtam kimászni az ágyból (ha éjjel sok a szökdösés, márpedig mostanában sok, akkor reggel én kómásan heverek és A. veszi fel a gyermeket), kint havaseső esett, J. taknyolt nekem meg fájt a fejem, úgyhogy nagy szomorúan lemondtam az éneklős csoportfoglalkozást. Pedig mentem volna, mert J. szerette, de ez most sok lett volna a nap indításának.
  • Délelőtt kicsit kiakadtam, mert J. megint szupernyűgös és -lógós volt. Szerensére ilyenkor fel lehet hívni valakit (jelen esetben E.) aki ezt keni-vágja, már túl van rajta, és tud mondani három okos dolgot, ami nemcsak perspektívába helyezi a problémákat, hanem egyenesen élhetővé teszi. Úgyhogy a délelőtt további részében játszodtunk, olvasgattunk, én főztem és ő leste (betettük a másik etetőszéket a konyhába, elfoglalja a fél konyhát, de legalább látja onnan, hogy mit csinálunk és csend van, ha kap valami nasit). Főztem neki zöldséget, lett babafasírt meg felnőtt fasírt (egy halom fokhagyma, fűszer meg olaj a különbség), ebéd után ügyesen bekómázott.
  • Ma megint álldogált párszor: belekapaszkodott a pénztárcámba, a telefonba, egy játékba, és pár másodpercre ott felejtette magát, aranyosan imbolygott.
  • Sikerélmény: amíg aludt (szűk másfél óra) ettem, zuhanyoztam, munkamegbeszéltem, emailt írtam, elpakoltam, felöltöztem.
  • Délután felkerekedtünk bölcsit nézni. Kiderült, hogy a sarkon, a metrómegálló mellett, ahol a sok konténerház épült, kettő történetesen bölcsi. Az első elég nyominak tűnt – 2 terem csupa ideiglenes megoldással, 12 gyerekre 2 gondozónő. Itt J. heves sírásba tört ki, mikor egy kislány a képébe mászott barátkozás céljából. A gondozónővel kicsit dumáltunk, megkérdeztem, hogy miért van bölcsis gondozó szűkében a város? Szerinte azért, mert megerőltető, neki is szakad le a válla, háta. “Néha hazamegyek, és sírok. De szép munka.” Hm. A másik bölcsi sokkal németebb volt, hatalmas terekkel, egybevont csoportokkal – viszont van külön építőszoba, olvasószoba stb. 1 db. bölcsis gyerek van… várják ők is az új gondozókat. Furcsa, hogy kongott az egész, mégis tudom, hogy alig van esély bejutni. Itt már formában volt J., amíg én végignéztem a házat, ő boldogan eljátszott az egyik lánnyal. Szerintem még nem lát.tam soha idegennel ennyire felszabadultan kacarászni, játszani. Engem egyáltalán nem keresett, mikor kimentünk a teremből. Utána tovább cukiskodott a gondozónőknek, bevágott 3 kis sütit (én magamtól nem adnék sütit neki, de valahogy ezeken a nyílt napokon nincs más választásom…) és teázni kezdett egy kislánnyal a sarokban. (Képzeletbeli tea, öfkorsz. Istenkém, azok a kisszékek! Nem ér még le a lába róla, úgyhogy vidáman himbálja. Áhh!)
  • Kifele menet szóltak, hogy jegyezzük fel magunkat a listára, hogy tudják, kik voltak náluk (“ha esetleg jelentkezni tetszene…”). Jóhogy jelentkezek. Csak azt nem értem, hogy akkor mi ez a duma a teljesen automatizált, onlájn, esélyegyenlős rendszerről, hogyha mégis listákra kell iratkozni piciny kacsintások mellett. Legalább tetszettünk nekik, na.
  • A nap jó híre, hogy úgy tűnik, megjelenik nyomtatásban a fordításom. Éljen éljen. Most épp képzeletbeli vasalt ingem és nyakkendőmet igazgatom, midőn német hivatalos levelet fogalmazok a kiadónak.
  • Vacsoránál valamit idétlenkedtem, a kezeimmel táncoltam, mire J. nagy vigyorgások közepette táncikálni kezdett az etetőszékében. Aww. Maholnap együtt partizunk.

Mit mind mit mind

Figyelem, hogy már csak rinyálni járok ide. Hiába na, a jó pillanatok mennek a közös családi levelezésbe, főleg a gyermek cukiskodásai, vicces helyek meg pillanatok.

Ilyesmi: J. két fakarikát fog a kezébe, úgy lovacskázik át a házon, hogy minden egyes alkalommal a “vasalt paták csattognak…” ugrik be.
Vigyorgások, hízelgések, burrogás minden mennyiségben. Kádban kacarászás. Pusziosztás, kapaszkodás nélküli állingálás (na jó, ezekről nincs dokumentum).

Meg vannak gyermektől független vagányságok is. Kialudtam magam. Voltam úszni, besütött a nap, a csíki leánnyal palacsintáztunk és trécseltünk. Gyógytorna, izommunka. Körtés-gorgonzolás saláták. Piacról hazasétálni tavaszi szellő közepette. Telefonálás végre E. barátnőmmel (nem ezzel, azzal). Nagyon jó előadások, amiket esténként sutyiban nézek a munka miatt.

Klasszikus nyafogás, “szültem egy gyereket”-kiadás

A.-nak az éves kiértékelőjén mondta a főnöke, hogy amióta megvan J., mintha kicsit helytelenebbül beszélne németül. Amióta megvan J. én nagyjából minden nyelven elfelejtettem. Értsd: volt eddig is egy kis bábeli zűrzavar a fejemben, de most előfordul, hogy konkrétan semmilyen nyelven nem jutnak eszembe szavak, és gyakran következetesen cserélek fel szavakat magyarul, fényes nappal. Ez kicsit kétségbeejtő, pláne, ha figyelembe veszem, hogy közelebbről “rendes” munkát kéne keresni (haha, én nem biztos, hogy felvenném magam), másrészt, hogy végülis itt élünk még egy darabig (vagy sokáig) és mégiscsak jó viszonyban kellene lennem a német nyelvvel.

Szóval van ez az enyhe elhülyülés. Szerintem nálam nem elsősorban a gyerekkel elgügyörészett idő és a felnőtt társaság szinte teljes hiánya okozza (bár ki tudja), hanem a konstans fáradtság. Azzal áltatom magam, hogy majd, ha alszunk éjszaka, akkor ismét a régi, (szemi)élesagyú de mindenképp éles nyelvű énem leszek. Na hát lehet, hogy ezzel is úgy fogok járni, mint szegény arcbőrömmel mondjuk: amire kikeveredek ebből a nem alvás és magamra semmi idő-mizériából, addigra bőven eltelik az a pár év, ami így is, úgy is tönkrevágta volna régen volt hamvas szépségemet. Örök rejtély, hogy ha volna időm (és pénzem és energiám) karbantartani* magam, akkor most ki is volnék. Gondolom akkor most egy átlagos harmincas városi nő volnék. Így meg tényleg mindig úgy nézek tükörbe, hogy nem, ez valami tévedés, mondjuk, itt valaki nagyon berúgott a tegnap és most úgy néz ki, mint aki a pályaudvaron aludt egy pad alatt, de holnapra minden jobb lesz. (Same in English szellemi képességeim.) És lássuk be, valami buta lázadozás is van abban, hogy nem vagyok hajlandó erre a karbantartósdira, micsoda hülyeség**… Pedig mostmár határozottan érzem, hogy helye és értelme volna, egészen másképp érezném magam.

Elkalandoztam. Lényeg a lényeg: örülnék, ha ez átmeneti állapot volna. Stay tuned.

*Feláll a hátamon a szőr ettől a kifejezéstől, de ide pont talál.
**Gyerekkorból hozom. Nálunk például nem volt olyan nő a családban, aki festette volna magát, mer az kurvás, helló. Meg különben is: az a nő, aki időt szán magára bármilyen szinten, az gyanús, biztos valami egyéb, hasznos tevékenységéből csípte le azt az időt, nézzük csak meg gyorsan, van-e porcica a szekrénye mögött!

A 13 hónapos

6 foga lett, talán már nő is a hetedik.
Tud már almát és murkot (aka répa) herssegtetni a fogai között.
Be kell jelentsem fodrászhoz, megint kezd a szemébe lógni a sörénye, meg lett egy diszkét vokuhilája is.
Fogtéma ragozása: voltuk egy éneklős foglalkozáson, amit élvezett, és ott egy másik anyuka (miután a kislánya lelkesen felkiáltott a mackó cumija láttán, hogy “Lochtiti!” avagy lyukas cucli!) egyszer csak out of de blue mondta, hogy azért kell vigyázni, mert elferdülhetnek a gyerek fogai az ilyen cumitól. Aztán féligmeddig elnézést kért, hogy beszólt, de végülis minek, lényeg, hogy gyorsan utánaolvastam és hát tényleg. Aztán jó alaposan megvizsgáltam a fogakat, és az alsók kicsit úgy állnak, mintha egy klasszikus westernbeillő kocsmai lengőajtó, icipicit befele. Para, azonnal rohanás DM-be más cumiért. J. döbbenten nézett, hogy mi ez a szar? Kicsit nyalogatta, aztán kiköpte. Ennek 2 napja, már volt négy alvása cumi nélkül. Este A. altatta, akkor nem volt baj. Tegnap délután életében először üvöltötte álomba magát, nem segített semmi sem. Én is teljesen kész voltam, szinte mentőt hívtam, úgy megijedtem a zihálástól, amikor végre elaludt. Ma délután aztán cseleztem, inkább tovább játszodtunk, még kapott kicsit rágcsálni, fárasztottam tiszta erőből. Végül kézmosás után az ölembe vettem és villámgyorsan rám aludt, ilyen nem volt rég. Reméljük, hogy pár nap és túl lesz a nehezén a kicsi maci. (Csak azt bánom, hogy nem vettük fel, hogy aja-ajázott amikor álmos volt, azt cumi nélkül nem nagyon csinálja.)
Most megint kicsit gyakrabban ébred éjszaka, de elnézzük neki. Majd ha lejárt a cumiügy kezdhetem előről avagy folytathatom az éjszakai ébredések leépítését.
Kell menjünk cipőt venni neki, szintén idegen anyuka paráztatott be, hogy az első járócipő nagyon fontos. Biztos van benne valami. Különben is kell minden napra valami program neki, mostmár nagyon unja, ha csak ketten vagyunk itthon.
Egyedül pakolja fel a színes faelemeket a montessori tornyára. Brümmög a kisautóknak.
Gyorsan lépked a bútorok mentén, néha elengedi fél kézzel, párszor jól hátraborult, de lassan belejön. Azért ha nagyon siet, inkább mászik és hangosan kiabálja közbne, hogy áá-áá-ááá!
Mostmár szabályosan meg tud ölelni, a nyakam köré koncsorodnak a kis könnyű macikezek.
Egész nap enne. De ez nem újdonság. 🙂
Továbbra is utálja a hajmosást.
Egyre szociálisabb, vigyoribb. A szomszéd kislánnyal meg az éneklős óra után is ügyesen játszott, kezdeményezett, nem nyafizott. Lehet, hogy májusra mégis megérne a bölcsire. Mindegy, várunk szeptemberig, kész.
Még mindig az oroszlán a kedvenc játéka, ha meglátja, akkor hosszas buksizással üdvözli. Örül A.-nak is rendesen, meg a rokonoknak, ha videocsetelünk.
Folytathatnám estig, de inkább dolgozok kicsit amíg alszik.

Nagyvonalakban

Gyerekkoromban a világ fantasztikus hely volt, egy-két anomáliával ugyan, de azért kerek volt és rend volt benne. Tizenéves koromban aztán eléggé élesen kezdtem látni a gyanús elemeket, utáltam a kicentizett, rendszerezett életet és nagyon boldog voltam, hogy érettségi után teljes erővel fejest ugorhattam a káoszba. Huszas éveimben el voltam tévedve – oké, részben önszántamból, és a tévelygésnek is voltak különböző fokozatai, kellemes és borzalmas élmények, ahogy illik. Aztán lett forma (munka orrvérzésig, kiégés, felnőtt párkapcsolat, barátok, albérlet, beszűkülés). Aztán összetörtem a lábam és mindent újra kellett gondolni, hálistennek. Harminc éves koromra lett végre szuperboldog magánéletem, minden más nagyjából romokban hevert. Aztán egy-két évig ez a betegség (sérülés, ismételgette A. orrvérzésig) lett a fő identitásom, szia gyógyulós blog! Úgy nézem, most még jó tíz-tizenöt-húsz évig az lesz a műsor, hogy valahogy egyensúlyban maradjon a családozás meg a munka (egyáltalán legyen munka. aztán meg terebélyesedjen a család, haha) meg ne csináljon ki a robot, utána gondolom megint lesz egy pofáraesős újratervezés. Mindenesetre nagy szerencsének könyvelem el, hogy huszonévesen annyit nézegettem a köldökömet és szöszöltem szakmailag meg magánéletileg egyaránt, kocsmáztam és barátkoztam céltalanul, buliztam (messze nem eleget) és dolgoztam haszontalan, de szép végtermékek létrehozásában, mert az a luxus mostmár soha többet nem lesz. Egyéb luxusok következnek.