Yeah no thanks

Már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ha kifejezetten segíteni jönnek a szüleim (és unokát nézni, főleg unokát nézni), akkor ne szökjek neki a házat ájulásig takarítani, mert minek.* Persze teszek-veszek, de szerintem Sziszifusz is elismerően csettintene, ha egy beteg, de aktív kétéves menne utána és dobálna szét, kenne össze stb. mindent. Ja, és legyen neki egy csinos meghűlése meg a fél kezén egy kurva nagy égett seb, ami rettentően fáj minden kézmozdulatra, aztán jó szerencsét kívánok.

On the bright side: a ded az éjjel aludt kb. fél 11-től (tudom, tudom) fél 8-ig egy nyekkenés nélkül. Reggel pánikolva rohantam át, hogy úristen, él-e még? 🙂 Ha nem fájna mindenem, most biztos nagyon vidám lennék és hatékony. Na jó, megyek lapátolom kicsit a ganét házat meg szelektálom tovább a ruhákat.

*Lehet, hogy ha takarítónő járna hozzánk, akkor azelőtt sem takarítanék, hogy jönne takarítani? Marad ez kínzó kérdésnek, azt hiszem.

A pofáraesés(ek)ről

Már épp büszke voltam magunkra, hogy milyen jól bírjuk a télen biciklizés c. műsorszámot és sikeresen átvészeltük a január-februárt, de az elmúlt hét beakasztott rendesen. Megérkeztek a mínusz 10-15 fokok, szárba szökkent a régóta alakuló hűlésem és mire A. valamennyire kilábalt belőle, lerobbantam én rendesen. J. épp a második (vagy kitudja) vírussal van itthon, ez most valami fájin gyomros dolog a standard meghűlés (takony, köhögés, enyhe láz) mellett.

Épp időben, mert holnap jön a család, táttádádáá… Mindegy, max. majd a négy fal között nézegetjük egymást és a beteg gyerekeket, ebben úgyis van praxisunk tavaly télről. Meanwhile megkezdődtek a számítógépes kurzusok (bár a holnapit le is mondtam már…) Tegnap egy facebook-os marketinges kis képzésről kellett hamarabb ellépni J. után. Az első fél órában forgattam a szemeim, hogy hát ezt a képzést akár én is tarthatnám, aztán a következő fél órában csak pislogtam, annyi minden változott amióta képben voltam ezekkel a dolgokkal. Mentségemre szól, hogy az oktatónő is csak kapkodta a fejét egy adott pillanatban, mert pár nap alatt is változik minden, hurrá. Egyébként határozottan undorodom a facebook-os marketing gondolatától, de ez nem új felismerés. Sajnos nem megkerülhető, tudom.

A másik pofáraesés akkor jött, amikor a kurzus elején csacsogva a nő olyat mondott, hogy “a gyermekeink otthonosan mozognak ebben a közegben, de mi, így 40-50 között…” Ööö, oké. Tény, hogy a középkorú nők is egyértelműen jólöltözöttebbek és ápoltabbak nálam (a csinosságról ne is beszéljünk). Sajnos én is látom, hogy konkrétan lóg a bőr az arcomon és szürke a bőröm például. Most aktuálisan a vírusra meg az éjszakai gyerekápolásra lehet kenni, de vannak napok, amikor natúrban vagyok ilyen. Egyébként itt volt a hétvégén F. (aki A. havere) és a barátnője, és F., aki gyerekpszichiáternek tanul, kifejtette, hogy kicsit azért figyeljünk oda, hogy ne áldozzuk fel magunkat épp ennyire a mackó oltárán. Nem kell azonnal ugrani, nyugodtan visítson pár percet, mert úgy acélosodik a jelleme, háhá fog leszokni a hisztiről. Tény, hogy le vagyunk amortizálva, de ebben benne van az is, hogy a hétvégén vendéglátóztunk a pihenés meg takarítgatás helyett.

Na de jó volt a hétvége, társasoztunk, voltunk a botanikus kertben, sütöttem szuperfinom pizzát (ékeskedik róla egy hatalmas égett seb a bal kézfejemen, hurrá). Holnap este indul tehát a családi banzáj, kíváncsi vagyok. A. pedig gondolom számolja a napokat szombatig, mikoris elhúz kicsit sízni. Pár éve esedékes, rászolgált, mit mondjak. 🙂 Remélem nekem is eszembe jut valami jó kis program, ami egyszerre wellness meg élménytábor.

A dolgok állása aka. az állások dolga

Lement a kurzus, jól megtanácsadtak és összeállt a mappám, amivel kezdhetném a hardcore álláskeresést. Még mindig csak félgőzzel nézelődök. Az világos, hogy első körben el kell küldjem az úgynevezett Initiativbewerbungomat (avagy: szevasztok, ez és ez vagyok, nem akartok felvenni esetleg?) az áhított intézményekhez, de máris felmerül a kérdés, hogy hova is áhítoznék elmenni dolgozni? Szorosan kapcsolódik ehhez a második dilemmám is: eleve jelezzem, hogy fél (max. háromnegyed) normában dolgoznék, vagy próbáljam meg eladni magamat* és utólag jegyezzem meg blazírtul, hogy bocs, de teljes állás nem jön szóba egyelőre.

Nagy a gyanúm, hogy az eddigi szakmámban “rendes” állást félnormában, pláne ismerősök nélkül nem talál az ember. Jó, valószínüleg teljes normában sem. A következő dilemma tehát, hogy merre moccanjak. Eseményszervezés? Sima titkárnőség? (Volna 9 hónapos ingyenes kurzus, aminek a végén kap az ember egy “office manager”-i** diplomát, azzal már nem hal éhen az ember. Persze lehet hogy diploma nélkül is kapnék valami olyasmit, kitudja.) Ha választani kell a nyugis, békén hagyós, érdektelen állás és az izgalmas, de igénybevevő közül, akkor mi vonz jobban? Asszem nem ártana tudni a választ, mielőtt tovább keresgélek.

Azért kapirgálom a random álláskereső felületeket, mint tyúk a szemétdomb tetejét, mert hátha. De világos, hogy először nekem kéne eldönteni. Az egyik legjobb tipp, amit eddig kaptam, az volt, hogy kopogjak be számomra szimpi cégek, szervezetek stb. ajtaján. Itt viszont megint kibújik a szög a zsákból, hogy mennyire el vagyok tévedve Münchenben.

Van még egy alkalom coaching-om, addigra össze kéne írjam a célirányos kérdéseimet. Egyébként izgalmas volt a workshop utolsó napján az ún. Selbstpresentation, mikor az ember 3 perc alatt élőszóban be kell mutatkozzon a hallgatóságnak. Egyrészt megint azt mondták, hogy kívülről egyáltalán nem vevődik észre, hogy kétségbeesetten keresgélem a szavakat. Ezek szerint csak nekem tűnik frusztrált makogásnak, oké. Ami viszont fontosabb: hogy szerintük tök izgalmas dolgokat mondtam el rettentő érdektelenül. És egyáltalán nem néztem a hallgatóság szemébe! Állítólag rajtam látszott a lelkesedés (bár egy annyi), de nagyon furcsa volt, hogy mennyire feszülten és lesunyt fejjel adtam elő a mondandómat. Na, hát helyben vagyunk, Vida Gábor és a többiek Erdély-élménye meg sok barátom aktuális FB-posztja is idevág. A kishitű, imposztor szindrómás, passzív-agresszív munkaerő, aki megpróbál bevágódni a Nyugat-európai munkaerőpiacra. Akár nekiállhatnék én is gyűjteni még legalább 9 visszautasítást, de az az érzésem, hogy kellene még dolgozni egy kicsit magamon.

*blöeh
** háhá

Most akár írhatnék is*

Ezt délután elnyelte a gép, most meglett, ihol.

(Hoppá, valaki nagyon rám kattant Ausztriában. Szervusz!)

Szuper tél lett ismét, nagy szánkózások voltak a hétvégén. Aminek semmi köze nincs ahhoz, hogy A. meg J. már két napja itt pihegnek betegen. A bölcsis vírusokra kenjük természetesen. A pihegés egyébként nem teljesen pontos, J. köhög mint egy ló és tízpercenként felcsendül a porszívó, mert még mindig nem tud orrot fújni a baba. Igazán jó befektetés volt 2 éve az orrszívó cucc.

Azért nagy délutáni szundikat nyomnak kettesben, én ezalatt bokros teendőimnek igyekszem a végére járni. Kicsit bedurvult a munkakeresős kurzus, egyik leadandót kell postázni a másik után, közben meg gyorsan be kell fejeznem egy fesztiválos cikket, soha jobbkor. Közben engem is kerülget a kórság, a fél fejem lüktet és nyilall a fülem, de még midnig én vagyok a legfittebb, úgyhogy próbálom állni a sarat. Sajnos éjszaka is sokszor szöktet a taknyos mackó, szóval nem tudom, mikor lesz ebből pihenés, pláne mert pénteken indul a vendégjárás: hétvégére az A. havere meg a nője (nem vagyok meggyőződve róla, hogy felfogták, hogy kisgyerekes házhoz jönnek, illetve hogy ez mi mindent jelent), aztán a család. Na de maradjunk az optimista szcenáriónál: ma ájszaka elküldöm a leadandót. Holnapra mindenki helyrejön (muszáj, mert most látom, holnap is kurzus van, hurrá, és még készülni is kell rá). Holnap estétől péntek délig aludni fogok, sorozatokat nézek, úszni megyek, kitakarítom a házat meg ilyenek, aztán pénteken indul a vendéglátóipar. Yeah.

*Ez arra vonatkozik, hogy dolgozni amúgy sem tudok, mert a háttérben üvölt J. Épp azon vagyunk, hogy nélkülem is aludjon el, úgyhogy A. altatja már vagy fél órája. A dolog szépsége, hogy ha csúszik a déli alvás, akkor este megint szopunk, reggel úgszintén, da capo al fine.

Vonalkás, dióhéjas

• Épp zajlik a bölcsis farsang. Kapott az ifjú tigris egy tigrisjelmezt, igazából csak egy kis palást kapucnival, nagyon cuki benne. Sajnos inkább babázni szeret vele, magáról letépi. Nem baj, mindjárt mehetek érte (ma korábban zárnak, farsang – bajorok – szabadnap stb.), megnézem majd magamnak a többieket.
• Kínozok egy cikket. Mindig ugyanaz: elvállalom, mert tudom, hogy jó lesz kipréselni magamból, meg tkp. érdekel is, de aztán rettentően szenvedek, mert nem tudok írni. Valahogy meg kéne tanulni ezt.
• Csütörtökön A. barátnőm készít rólam álláskeresős képeket, izgi lesz. Vajon hány évet álmatlan éccakát lehet elsminkelni a pofimról?
• A. egy hős, csak mondom. Minden reggel fél órát törli a párát az ablakokról, aztán elviszi J.-t (parázok a jeges-havas utakon biciklizni sajnos), aztán dolgozik estig, este meg itt mintaapáskodik nekem.
• Nyelvi problémáim akadtak a munkakeresősdi köben: nem beszélek korporatistául. Key account manager, mi? Nem olyan könnyű használni a keresőprogramok szűrőit, ha az ember nem tudja pontosan, hogy mit is keres.
• Már épp tapsikoltam magunknak, hogy milyen ügyesen toljuk ezt a mucsak februárt betegség nélkül, de most épp kapar a torkunk és taknyosodunk testületileg, hurrá.
• Figyelem ezt a Kojot-hisztit, izgalmas a jelenség, vagyis hát tragikus, szia magyar(országi) kultúrélet. A film sem rossz, a maga nemében – utána még 2 napig beszélgettünk róla, megegyeztünk, hogy kicsit problémás az erőszakpromoválás (vágom, hogy ez egy beavatástörténet akar lenni, de akkor sem győztek meg), a nők egy(max. másfél-)síkú ábrázolása, az EU-s fricska a végén. Plusz idegesítő, hogy a főhős végülis feladja a harcot, az más, hogy döglik a szomszéd tehene (esetünkben bikája) is, meg a végén a hosszas boldog zokogás az ultrahang közben. De ezzel együtt is élveztük, gyönyörűek a képek és büszke vagyok a benne játszó színész ismerősökre.

Ihol egy vonalkás, de nagyon gyorsan

• Nem vettek fel az állásra. Volt egy ilyen érzésem az utolsó napokban, s hát tényleg: köszöni, hogy megismerhetett, izgalmas találkozás volt, megjegyez magának, blablabla. Kicsit mintha gyomorszájon vágtak volna (szokni kell a visszautasítást, ma a kurzuson mondta egy nő, hogy feltett szándéka a közeljövőben tíz visszautasítást beszerezni, hogy végre megszokja az érzést s túllépjen ezen a félelmen, hm), de meg is könnyebbültem, őszintén szólva. Most akkor kereshetek nyugis 20-25 órás helyet és kicsit kevésbé sanszos, hogy orrabukik bele a családi logisztika.
• Megvolt a sok napos dínomdánom. Indult szerdán, egy tízperces kis szemipaleo tortácskával (a jól bevált avocadós kakaós csokikrémmel) – erre csak a szomszéd kislányt hívtuk át, cukik voltak, fújták a gyertyát tiszta erőből. 🙂 Aztán hirtelen felindulásból mégiscsak megszerveztük a zsúrt szombatra, nagy meglepetésünkre az emberek 85%-a el is jött (pedig számítottunk arra, hogy németesen kikérik maguknak, hogy csak most szólunk). Volt 3 meghívott gyerek: a szomszédkislány, az A. kolleganőjének a fia, aki örökli tőlünk a cuccokat (és talpig J.-nak öltözve jött, aww), az E. kisfia. Meg persze a szülők, plusz L.-ék, plusz K. Jó kis társaság gyűlt, zabáltunk, ittunk, kacagtunk, a gyerekek rohangáltak és játszodtak, nem volt semmi dráma meg kiakadás, el se hittem. Sütöttem egy (szerintem) fantasztikus, piros autós túrós-csokis-mangós tortát, volt is sikere, aztán tegnap átruccant A. és hozott ajándékba egy unikornisos színes csodatortát, amit nagyon lassan fogyasztunk, mert iszonyú tömény, de attól még fantasztikus. (J. cukorsokkot kapott tőle tegnap este.)
• Szintén a szülinapi program keretében csütörtök délután még a közlekedési múzeumban is jártunk, amit J. nem unt negyedszerre sem, sőt. Extázisba esett, mikor meglátta, hova megyünk, nagyon lelkes volt végig. Persze még mindig a kamionsofőr-fülke az abszolut sláger.
• Megint zajlik a munkakereső kurzus, újabb etap van, a héten 3 nap, házifeladatokkal. Plusz fogász, plusz bölcsis időpontok, kis szivesség alapú munka (szöveget átnézni egy barátnőnek és megtanácsadni), farsangi álarcot kellene kreatívkodni, a tesóm szállását kibogozni, megírni egy cikket. Ezt mind a következő másfél hétben. Hm.
• Ma defektet kapott az utánfutó kereke, úgyhogy nagy rohanás volt beérni J.-ért kissé késve, félig gyalog, félig busszal, a mínusz 2 fokban. A mackó viszont még javában aludt, szóval nem volt harag. Nem volt itthon ebéd és le voltam fáradva, úgyhogy beültünk a park egyik sörkertjébe és ettünk nagyon finomat, J. csak diszkréten hangoskodott, aztán hazatoltam a parkon keresztül, ő szorongatta az oroszlánt és aludt, szóval idilli volt. Nem tudom, ma minden jó, pedig szerintem nem aludtam 5 óránál többet (megint én jöttem be divatba, meg kell ölelgessem-simizzem éjjel és akkor megnyugszik, csak épp kiengedni nem akar a szobából).
• A vendégség tiszteletére kisuvixoltuk kicsit a házat, most egész lakható.
• Amíg A. sízik végül teljes családi csúcstalálkozó lesz itt, vagy ezt már mondtam?
• Hosszabbak a napok. Néha kék az ég. Voltunk kacsákat nézni a parkban. És az új telefon miatt mindent szépnek fotótémának látok, még az Instagramra is felmásztam (pedig hány évig sikerült távol tartani magam tőle). De installáltam a Moment elnevezésű appot, ami mutatja, hogy napi mennyit lógok a telefonon. Maradjunk annyiban, hogy változtatni kell a szokásainkon, ezen is.
• A mackó minden nap fejlődik egy kört. (Azt írtam már, hogy vécébe kakál mostanában?) Kérdezgeti mindenre, hogy “Mi? Mi?” és kell magyarázni neki a világot. Ha nem figyelünk, akkor addig kiabálja, hogy “Mámmá!”, amíg teljesen rá nem fókuszál az ember, nem lehet átverni. Kapott egy kis munkapadot szülinapjára, most egy facsavarhúzóval és kis fogaskerekekkel szokott intézkedni. És ma előszőr húzott a kezére bábokat és bábozgatott, hát majd elolvadtam a gyönyörűségtől. Kedves időtöltése még mindig a kaja (NYAMMNYAMMM!), talán második helyeh van az apjával való játszás (“Apa! Csücsü!” – paskolja a szőnyeget). A bölcsiben már elég rég óta tök jól elvan, játszik, vidám, ma állítólag kicsit bosszantotta a többi gyereket. Hát ezt is megértük. 😀