Esküvőszervező poszt aka. “Ha volna olvasótáborom…”*

…akkor milyen prímán kutathatnám én is a közvéleményt az engem jelenleg foglalkoztató ügyekben. Egyes számú mostanában az esküvőszervezés, azon belül is a troubleshooting: kinek hol csúszott be gikszer, mire kellett volna odafigyelni, mit csinálna másképp? Anyám az elmúlt hónapokban gyakran emlegette ugyanazt a szót (Vőfély! Vőfély! Vőőőfééély! VŐFÉLY!!!), ami nekünk egyáltalán nem tetszik és nem akarunk egyetlen embert odatenni, hogy mindent lebonyolítson, annál is inkább, mert nincs ilyen ember. Nekem az tűnik jó megoldásnak, ha mindent jó alaposan előkészítünk, és előre tudnám, hogy melyik lehetséges probléma esetén ki fog intézkedni. Sajnos kevés erre alkalmas (értsd: közeli, megbízható és terhelhető) barát és rokon van, a távolabbiakat meg valahogy pofátlanságnak érzem odatenni ügyeletezni.

Tehát nagyjából itt tartunk:
– kimentek a meghívók, az emberek egy része küldött visszajelzést, a többitől be kell még kérjük;
– a szállások lefoglalódtak, de még nincs lerögzítve a pontos ágyszám (majd csak a visszajelzések után);
– a DJ, ifjúkori pajtásom, aki nem átallott egy kicsit kéretni magát, végre igent mondott, meg árat is (gyorsan meg is kértem az egyik kuzinomat hogy legyen ő a zenevelelős, hogy ha helyzet van, ne mi kelljen majd intézkedjünk), a zenekar rendben van és készenlétben;
– kiderült, hogy a helyszínt menedzselő pár előttünk való napra is vállalt egy esküvőt – enyhén WTF, de nem baj, megoldjuk, csak a dekoros csaj kell majd összekapja magát, hogy feleannyi idő alatt meglegyen;
– drága jó anyám ledumálta az ökuménikus esketést, beszélt mindkét pappal, papírok után rohangált;
– drága jó apám szerzett buszt és sofőrt, hogy legyen ki szállítsa a népet igény esetén (külön kapitulus lesz kideríteni, hogy a templomba is kell-e majd buszjárat, vagy csak a helyszínre és onnan vissza a városba és a szálláshelyekre);
– kiválasztódott a ruha (bérelt), elvileg varródik nekem egy lengébb, egyszerű ruha a bulira, megjött a cipő (netről rendeltem, kicsit nagy, kell keresnem talpbetétet, és ha nem ok, kell kérjek egy számmal kisebbet, ami valszeg túl kicsi lesz, oh well, ilyen ha az embernek feles cipőmérete van), keresem a kényelmes (dare I say it: táncolós?) cipőt;
– megkérdeztem, hogy a cirka 15 féle húsból álló előételt kicsit fel tudjuk-e lazítani és szerencsére nyitottak, úgyhogy most E.-vel nagy erőkkel konzultálunk, hogy kitaláljunk egyszerű és nem aranyárban mért izgalmas kis előétel-alternatívákat (a szüleim tiltakoznak a svédasztalos megoldás ellen, én meg azellen, hogy mindenki előre kiporciózott adagokat kapjon);
– nagyjából sejtjük, hogy milyen italok lesznek és honnan szerezzük be, le van beszélve a koktélosstand, le kell még rögzíteni a koktélmenüt;
– készenléti pozícióban van a fodrász, lesz majd néhány próba, mert fogalmam sincs, hogy mit lehet kihozni ebből a semmi kis hajamból… (És azt hiszem A. sem fog ahhoz a fodrászhoz visszamenni, aki Prága előtt úgy felnyírta a haját, hogy egyből egy Cápa Józsi nevű félalvilági figura jutott eszembe fiatalkorom legmélyebb bugyrából). Nem tudom eldönteni, hogy kell-e nekem sminkes, ha igen, akkor próba is kellene, hogy ne járjak úgy, mint a polgárin (háhá).

Alapvetően nem úgy gondolunk erre az egész ügyre, mint “életünk legszebb napjára” (én legalábbis), hanem mint egy jó kis eseményre, amikor végre összeszedjük a szanaszét széledt közelibb barátokat (meg rokonokat persze, hangsúly a közelieken) és jól megünnepeljük ezt a frigyet. Ennek megfelelően kézzel-lábbal tiltakozok az összes nekem fölöslegesnek tűnő mozzanaton, a játékoktól a menyasszonyrablásig, a menyasszonytánctól a cipőből való pezsgőivásig. Az a baj, hogy senki nem nyomott a kezünkbe egy listát előre az elvárásokkal és ezekkel a műsorszámokkal, amit a nép talán követelni fog. Kell előre szólni, hogy kérem szépen, ne ráncigáljanak, mert már annak is örülni fogok, ha egyedül nem esek orra a 6.5 centis sarkú cipőn? Hogy senki ne ragadjon mikrofont, és énekelje el a székelyhimnuszt és hívja le a turulmadarakat az égből? Sajnos nem tudom felmérni az igényeket, néha még a legközelebbi emberekét sem. De mindenképp azt próbáljuk szem előtt tartani, hogy mi mit szeretnénk, mert  a nagy megfelelősdiben biztos hogy feszengeni kezdenénk, az meg szerintem a legrosszabb, ami ilyenkor történhet.

Aztán külön fejtörést okoz az egész tánc-probléma: most tekintsünk el attól, hogy nem tudom, mennyire stabilan fogok állni és mozogni a magassarkúban, és mélázzunk el egy pillanatig azon, hogy A. kereken 40 centivel magasabb nálam. Minimum viccesen nézünk ki egymás mellett, és nincs az a magassarkú, ami ezen javítani tudna 🙂 Ezt az egész kérdést el szoktuk heherészni, csupa fantasztikus ötlet született (álljunk be a patakba, akkor a fejünk egy szinten lesz! táncoljunk a földön fekve! majd a nyakadba akaszkodok, mint egy karácsonyfadísz, s te lóbálsz!), csak azt nem tudom, hogy mit fogunk csinálni. Valahogy el kéne bliccelni ezt az egész táncolósdit.

Most pedig sürgősen meg kell vegyük a repjegyeket (amihez végre el kell döntsük, hogy mettől meddig maradunk otthon és utána mit csinálunk). Én kb. 2-3 héttel az esküvő előtt tervezek otthon lenni, ezek várnak még rám(nk):- dekorossal egyeztetni, véglegesíteni;
– menüt lerögzíteni (kóstolni?);
– süteményt (tortát? desszertet?) kóstolni, választani, rendelni;
– bort kell kóstolni, választani, rendelni;
– hajat és ruhát próbálni, véglegesíteni;
– A. öltönyt kell próbáljon;
– és abszolut kedvencünk, a JEGYESOKTATÁÁÁÁS!
Külön rejtély, hogy mit adunk majd ajándékba a népeknek, ha pl. fényképet akarunk, akkor nagyon ki kell találni, hogy mikorra lesz meg a ruhánk-öltönyünk és mennyivel hamarabb szállíttatjuk oda a fotós havert, hogy legyen meg a kép és legyen idő kinyomtatni. Az időjáráson pedig nem vagyok hajlandó idegeskedni, de tényleg.

Úgy nézem (sajnos?) nem vagyok hajlandó koplalni az esküvőig, próbálok célirányosan tornászni, és remélni, hogy jól fogom érezni magam a bőrömben. (A tévében a múltkor láttunk egy nőt, én épp akartam ujjongani, hogy végre, egy nem anorexiás bemondónő!, de A. beelőzött és megállapította, hogy micsoda favágó karjai vannak. Egy világ dőlt össze bennem.) Valószínűnek tartom, hogy nem lesz belőlem Barbie baba a következő 6 hétben, sóhaj.

Na de figyelitek, hogy írtam itt egy episztolát és csak a táncoltatós-cibálás kapcsán izgultam a lábamért? Szerintem szuper, hogy kivártuk, amíg megint emberformám lett és nagyjából fájdalommentes vagyok és élvezni tudom majd az egészet.

* Nincs, mert nem teszek érte, mert nincs kedvem parázni, hogy melyik félismerős olvasgat és ítélkezik. (Egyúttal: sziasztok, zugolvasók!)

Feljegyzések a másnaposok házából

– Az Eurovíziót nézzük, főleg A., aki ugyanazt a kérdést teszi fel sokadjára aztán meg is válaszolja. (De az oroszok melyik számot énekelték? Jaaaa…) Jókat szörnyülködünk és derülünk a gálán.

– Hajnalban Reggel félálomban két gondolat foglalkoztatott, miközben a dobhártyám ütemesen dübörgött, tudjátok, a felső szomszéd neveletlen fattyai stb. Az egyik, hogy nagyon fáj az egyetlen még ki nem nőtt bölcsességfogam és úristen, biztos ki kell műteni, nehogy szétnyomja a fogsoromat. Szerencsére összetévesztettem a jobb oldalt a ballal és csak felsértettem a tegnap valamivel a foghúst. A másik homályos felismerés az volt, hogy lehet mégis attól fáj a derekam minden reggel, hogy A. felkarja nem épp pehelykönnyű. Nem tudom eldönteni, hogy mennyire hülye ez az ötlet.

– A mai nap fénypontja a vécépapír tapintása volt reggel: elméláztam, hogy mennyire lehet súlyos a helyzet ha azt vizionálom, hogy a papír textúrája hűvös-selymes és extra puha. Aztán leesett, hogy A. véletlenül a még nedves felmosóra tette a gurigát.

– Egy szem szomorú orchideánk a mai napot választotta ki az öngyilkosságra: összesen két virág maradt rajta, azokat ma egymás után belepotyogtatta egy véletlenül pont alá tett pohárba. Óóóó.

Partiállatok

Tegnap buliztunk: 20 éves lett a Compost Records, sok jó DJ zenélt három színpadon, már előre örvendeztünk az eseménynek. Itthon még azért aggódtam, hogy véletlenül túl öregre sminkeltem magam. Aztán odaértünk és kiderült, hogy a nénis sminkkel együtt is lefele húzzuk az áltagéletkort (amit 45 köré saccolok). Egészen szívet melengető látvány a sok ősz/kopasz/ráncosodó vigyorgó arc, a DJ-k egy részét is beleértve. Négyen mentünk, A.-n kívül még két jól megtermett pasival, úgyhogy egész este felfele kiabáltam visítva, illetve ők hajlongtak le hozzám kegyesen, hogy hallják a nagyon fontos közlendőimet. Jól kitáncoltuk magunkat aztán hajnalban hazahozott a 18.-as villamos, emlékszem, hogy valami nagyon fontos és mindent meghatározó ügyben egyezkedtünk a hajnali fényekben, de fogalmam sincs sajnos, hogy mire jutottunk.

Ma pedig bizonyos jelek arra utalnak, hogy nem tudok már oly büntetlenül tivornyázni, mint régen. Kontkértan semmire nem vagyok képes, a túl gyors mozdulatoktól hasogat a fejem, úgyhogy szomorúan szemlélem, hogy igazából takarítani kéne egész nap, aztán megyek is egy kicsit ledőlni. (Azért nem kell nagyon sajnálni, vicces dolog is a másnaposság, nyihogunk is eleget. Illetve de, sajnáljatok a szombat reggeli dobogás miatta, hejj, a felső szomszéd neveletlen kölkei…) Pedig ma is jó program van: ingyen koncertek a Gasteigban. Remélem helyrepattanok belátható időn belül.

Azért haladtam is ezzel-azzal, írtam egy hatalmas levelet az esküvői helyszín adminisztrátorának és épp sört szervezek az esküvőhöz (A. nagy rajongója a Terapia söröknek). Na megyek, sürgős heverésznivalóm van.

Most egy kicsit elfáradtam

Hát nem vettek fel (nyilván), de azért jól megcselezte a pasi, mert ahelyett, hogy békésen megírja hétfőn, hogy “bocs, de…”, inkább elkérte a telefonszámomat, mert beszélni szeretne velem. Ez volt kedd délután. Végül szerda délben hívott fel, a köztes órákat részben körömrágással, részben reménykedéssel töltöttem, de főleg le-fel kóvályogtam a házban. (Még tévét is néztem, pedig nem szoktam, így tudtam meg, hogy él Abu Dhabiban egy malacképű német állatorvosnő, aki sólymokra szakosodott, mert – amióta a teve kiment divatból – a sólyom az egyik legkomolyabb státusszimbólum arrafele.) Szóval felhívott és nagyon tágra nyílt, kék szemű hangon közölte, hogy SAJJJNOS nem sikerült ezúttal, de ne csüggedjek, és mindenképp jelentkezzek még és majd összefutunk. Hát na, kicsit “it’s not you, it’s me” érzésem van, de nem is nagyon volt kedvem megkérdezni, hogy miért nem engem választott (mert tudom jól, hogy mikor rúgtam az öngólokat az interjún, illetve mert elhiszem, hogy erős volt a mezőny és őszintén szólva csoda, hogy egyáltalán szóba állt velem). Egyébként abból, hogy személyesen felhívott mindezt közölni arra is gyanakszom, hogy eleve az interjúra is csak korrektségből hívott be. Na mindegy. E. elhívott este egy független elődásra, hogy nézzük meg a másik pólust is, hát elég kiábrándító volt (képzeljünk el egy uncsi tévéfilmet közepes színészekkel, néha, amikor a rendezői szándék szerint töksötét kéne legyen, ők a félhomályban lopakodnak stb.). Hazafele a villamoson elméláztam rajta, hogy érdemes-e erőltetni ezt az egész ügyet, ha az etablált intézményekhez nem kerül be az ember, az ún. “freie Szene” meg – amiről odafele még javában fantáziáltunk – épp ennyire lepattant. Nem lehet, hogy akkor már kutyát kell sétáltatni, az ember legalább kint van a természetben és nyugi van? Megint elbizonytalanodtam, hogy épp ebbe kell nekem energiát és időt ölni. Milyen szomorú, hogy csak ehhez értek. (Ehhez értek?)

A mélázásból aztán két surmóképű román vendégmunkás zavart fel, szinkronban ciccegtek és az egyik kb. 15 megállón keresztül üvöltve mesélte, hogy a pula így meg úgy. És szét is fagytam (május 20. fejében kurva hideg lett és én optimistán otthon hagytam a kiskabátokat, hogy jobb legyen a kedvenc kapucnis softshell-t meg Prágában).

Na, hát kapjam össze magam ugye, igen, tudom, köszi, megyek is.

Hazajöttünk

és fantasztikus volt. Most kissé napsütötték és másod-sokadnaposok vagyunk (hát igen, ezek a tematikus sör-kirándulások, khm) és enyhén szólva megszabotáltam szegény, sokáig gondosan betartott fogyókúrámat, de megérte, a város gyönyörű, az idő fantasztikus volt, nagy vigyorok amíg a szem ellát. És akkor holnaptól mehet tovább a normális kerékvágás, elmaradt teendők pótlása, szervezgetés, keresgélés, társaik.

Tudom, mindig ugyanazokat a frázisokat hajtogatom, de mit csináljunk: kb. félóránként örvendeztünk, amiért ilyen jól bírja a lábam már a kalandokat. Egyáltalán nem fájt, pedig mászkáltunk-lépcsőztünk rengeteget. Hát ezt is megértük (meghatott szipogás).*

* Oké, a derekam néha jelzett egy-egy kicsit, de ezt nem számoljuk, mert hosszú és strapás napok voltak, viszonylag kevés alvás és ööö…sok (de híg!) sör.

És akkor nyár lett (ez is vonalkás lett)

– Állásinterjú: pofátlan lazaság előtte és közben, irtózatos gyomorgörgcs és tépelődés utána (meg valahányszor csak eszembe jut). A munka nagyon vagány volna, a közeg is szimpatikusnak ígérkezik, de az interjú végefele megtudtam, hogy még 7 ember van az utolsó körben rajtam kívül. Nem tartom valószínűnek, hogy pont engem válasszon a pasi (őszintén szólva csoda, hogy eljutottam idáig is), de nagyon remélem, hogy eszébe jutok majd, amikor bedolgozót keresnek a különböző izgalmas projektekhez.

– Kapcsolódó: azt hiszem, ha netán felvesznek, oda a szabadidőm. Az, ami Kolozsváron 6 hétig fárasztó de bírható ritmus, nem biztos hogy hónapokon-éveken keresztül barátságos, illetve nem biztos, hogy a jól bírnám, hogy másra is tudnék-e érdemben figyelni (pl. a lábam, A., az esküvő, a saját kis munkaügyek), illetve komoly kihívás lenne, pláne az elején, amíg rendesen beleszoknék a nyelvbe meg az új környezetbe. Tehát ha nem vesznek fel, tekintem majd úgy, hogy kaptam egy kis haladékot. Közben persze sürgősen pályázok tovább. Meg midnenféléken agyalunk és nézem a támogatási lehetőségeket (ahh, a német szaknyelv!).

– 2 naponta változik az időjárás: hol kánikula, kiülős, fűben heverészős meleg, hol esős évszak. A hétvégén Hofflohmarktoztunk Zs.-val egy kicsit, másnap pedig L.-ékkal kirándultunk egy Kochel am See nevű faluba, megnéztük a Franz Marc múzeumot meg andalogtunk kicsit a tóparton. Szóval ilyen nyári programok vannak elvétve. Tegnap pedig kitaláltuk, hogy elmegyünk Prágába hosszúhétvégézni, ami azért esemény, mert kb. 2 éve halogatjuk a prágai kirándulást, mondván, hogy “majd, ha tudok járni”. Khm. 🙂

– A lábam egy kicsit nyűgösködik: minden kis front-rezdülést lereagál, nem élvezi túlságosan ha biciklizek. Ma délután viszont KG, remélem jól megnyomkodják és az izomfájdalmaktól búcsút is veszek.

– Volt alkalmam elmélázni az olyan személyiségeken, akik velem tárgyalják meg, hogy fognak valaki mást szívatni, persze anélkül, hogy engem megkérdeznének, szeretnék-e részt venni az egészben. Általában annyira lefagyok az ilyesmitől, hogy tiltakozni sincs erőm, a hallgatás pedig beleegyezés ugyebár, így leszek tehát cinkos mindenféle kicsinyes játszmában. Ugyanezek az emberek azt hiszik, hogy az irántuk való bizalmam ezek után is töretlen marad és nem feltételezem, hogy velem is ugyanezt tolják a hátam mögött. (Ciccegés, lehajtott fej szomorú ingatása.)

Dobpergés

Tudjátok, mikor voltam állásinterjún? Soha. Holnap lesz az első. Karnyújtásnyira a medve bőre, jaj, már nagyon jó lenne ráinni. De várjuk ki a holnapot és lássuk hogy megy. (Aztán, ha netán felvesznek, majd jöhet a nyafogás, hogy inkább leopárdbőrt szerettem volna, haha.)

Tegnap hatalmas túrát tettünk a városban E.-vel meg a kisfiával, ma pedig a parkban osztottuk-szoroztuk az életet, hevertünk a fűben és tőlünk másfél méterre egy vörös mókus nagyon szakszerűen megevett egy szem szamócát. A gyerek egyre kerekebb-puhább, hatalmas kék szemekkel bűvöli az embert, és amikor a legkevésbé vagy felkészülve rá, na akkor áll neki meglepő erővel meguzsonnázni a kézfejedet. Tehát ez történt ma. Megyek és készítek egy rukkolás-epres salátát, lehet szurkolni ehhez is.

A semmiről

Gyanakova piszmogok a konyhában: teljesen elszoktam a feltörléstől-letörléstők, elmosástól-lemosástól, ujjbegyeken felázott bőrtől. De azért vidám dolog is vagdosni a zöldséget-gyümölcsöt, ismerős tárgyak és illatok közt tenni-venni. Kint kb. azóta esik amióta landoltam (3 napja?), ez kissé megnyomja a hangulatunkat is. Éberen kerülgetem a házban rejlő csapdákat: ha ide leülök és előveszem x tárgyat vagy megnyitom y honlapot akkor elúszik ennyi és ennyi óra. Kényszeresen írom a listákat, csak semmi halogatás. Összeítam a munkaügyi teendőket is, titokban kicsit megijedtem a sokmindentől. A rengeteg alvástól már el is tűntek a karikák a szemem alól, de visszatért a sunyi derékfájás (létezik, hogy a matrac, vagy A. miatt?).

Tegnap átugortunk E.-ékhez egy welcome back scrabble-partira, egyébként itthonülés, takarítás, munkával piszmogás, félgőzzel esküvőszervezés. Holnap elmegyek receptekért, hogy folytassam a gyógytornát – az izmok eltünedeztek a combomról, de összességében nem olyan gáz a helyzet. (Most épp A. az ügyeletes térdfájós a házban.)