Még szerencse

Olvasom, hogy Szibériában szivárog a metán az olvadó permafroszt repedéseiből (ha jól értem, kb. 70 évvel hamarább fajult el a helyzet, mint eddig saccolták) és el is kap a bőgögörcs azon nyomban, de nincs időm azon pánikolni, hogy mind meghalunk, mert épp kihordok lábon egy agyverzést a gyerekem mai negyedik földön fetrengős hisztirohama miatt. Eljut hozzám az info, hogy rekordokat döntögetnek Németországban a szélsőjobb indíttatású bűncselekmények, de nem tudok elmélyülni a témában, mert végtelen listákat írogatok – mostmár három embernek kell csomagolni (hálistennek A. saját magának csomagol), nem tudom, mennyi időre és milyen terepre. Távirati stílusban eljutnak hozzám is a Q-ról szóló döbbenetes hírek, de az emberi hülyeségen való merengés helyett gyorsan leviszem a bioszemetet, levágok pár gyerekkörmöt és homokot rázok ki a pelenkakülsőkből. Szóval megóv ez a kisgyerekes lét sokmindentől. Ülök itt a nyafogós kis boldog buborékomban, mantrázgatom, hogy épp most zajlanak a régi szép idők.

Nagynéném írta tegnap, hogy visszasírja azokat az időket, amikor a gyerekei ajnározása helyett a bokros teendőkkel foglalkozott – erre nyugodt szívvel válaszoltam, hogy nálunk még mindig az ajnár nyer, minden más taknyon csúszik kb. (Csak hát vannak ilyen napok, mikor komoly erőfeszítést igényel a mackó ajnározása. Kapunk mindegyre egy kis preview-t a kamaszkor szépségeiből, hmm..)

Lényeg a lényeg: sikerült az indulást a bajor iskolai szünet első napjára időzíteni. Ez kb. garantálja a dugókban rostokolást – igaz, most a vírus miatt minden változhat. Na de készülünk, cihelődünk, pakolászunk, izgulgatunk (én). Kicsit még mindig kamikaze akciónak tűnik a megindulás, másrészt meg menni kell, világos. Azért az improvizálós részekre kíváncsi vagyok. Meg arra is, hogy lesz a baba altatása ismeretlen terepen.

Kis családegyesítés

Ma reggel visszarepültek anyámék. (J. szerint visszaszálltak. “Anya, de ha tatáék visszaszállnak, akkor mi is szállhatunk egyből utánuk, ugye?” Könnycsepp elmorzsolva… nagyon rájuk hangolódott a mackó. Egy tragédia, hogy nem tudunk többet együtt lenni mostanában.) Eleve: nagyon le vagyunk kötelezve, hogy ennyire spontánul döntöttek és jöttek, főleg apám részéről nem egyértelmű, mert ő még dolgozik és most eléggé be van fogva ugyebár. A kilenc napból az első kettő nagyjából azzal telt el, hogy egyik pánikrohamból a másikba estem, mindenféle szimptómákat véltem felfedezni magamon és attól rettegtem, hogy iderendeltük a rizikócsoporánt szüleimet, és most jól megfertőzzük őket. Ez úgy nézett ki, hogy J. kezdte a torokfájós taknyolást enyhe köhögéssel, aztán nekünk fájt a torkunk A.-val, ez átment nálam enyhe krákogásba, minimális dünnyögésbe, vissza-visszatérő fejfájásba. Záróakkordként a baba is jól megtaknyosodott. Az anyámék szerencsére strammak (és valszeg nincs annyi alvásdeficitünk, mint nekünk), az anyámnak fájt kicsit a torka meg köhintett párat, kb. ennyi – remélem ez ennyi is marad. Persze számigáltuk a napokat és még hiányzik pár a két hétig ugye, de biztatgattuk magunkat, hogy eddig kiütközött volna rajtuk is, ha komoly.* Szóval jól beárnyékolta ez a para a találkozás örömét, legalábbis nekem – több hullámban tört rám és néha még mindig leterít a pánik/lelkifurdalás. Hát ez sajnos ilyen, kissé ideggyenge lettem a kurva vírus (meg a nem alvás) hatására.**

Ettől eltekintve viszont igazán jól sikerült kis családozás volt. Megállapítottuk, hogy ez a szomszédban lakás egy egészen zseniális felállás: J. kora reggel pizsiben vonult át tatához kalózhajókat tervezgetni, amikor apám elfáradt, volt hova visszavonulnia, nem volt állandó tumultus az egy szem fürdőszobánk előtt. És persze a lényeg: nem kellett senki a kanapén gyúródjon. Szóval jó befektetés volt (a szomszédnak pláne). Az idő nagyrészében azt csináltuk, amire számítottam: semmit. Tettük-vettük a gyerekeket, főztünk, mosogattunk (főleg anyám), elővettünk dolgokat, elpakoltunk dolgokat, felváltva takarítottunk egy-egy kicsit, mikor épp volt alkalom. Sokat sétáltunk, játszótereztünk, sörkerteztünk. Kicsit dilemmáztunk, hogy hogy legyen a kirándulásokkal, mert egy fővel többen voltunk a kocsi kapacitásánál. Végül nem volt autós kirándulás, inkább bicikliztünk – ez elég szép teljesítmény a 65 éves szüleimtől (pláne apámtól, aki középiskolás kora óta nem bicajozott. Emlékszem tisztán, hogy ha az ember nem gyakorlott biciklista, akkor eleinte mennyire stresszes a nagyvárosi közlekedés.)

A kisbaba előbb gyanakvó volt – eléggé anyás mostanában. Egy idő után aztán kegyébe fogadta őket, bájolgott meg huncutkodott nekik, anyám ügyesen tanítgatta rágni (még mindig rettentő falánk sajnos). J. pedig egyből rácuppant tatára, hol fociztak, hol kalózosat játszottak (volt rendes kincskeresés meg írt neki apám egy szövevényes kalózmesét), szóval ez a része is teljes siker volt. Ami kimaradt: szerettem volna eljutni fodrászhoz például, vagy tölteni egy fél órát kettesben A.-val házon kívül – de hát ne legyünk telhetetlenek.

Nagyon jó volt, hogy jöttek, és nagyon furcsa nem tudni, hogy mikor találkozunk legközelebb. Az egyre világosabb, hogy haza mostanában nem megyünk, remélem ha kiveszekszi magát a politikum, még időben lesz a következő lockdown és nem fajul el nagyon a helyzet.

*Mikor nagyon elkap a gépszíj, akkor a statisztikát szoktam olvasgatni megnyugtatásul: azt hiszem, 285 aktív esetet tartanak számon Münchenben jelen pillanatban. Azért ez szép nagy város, remélem elkerüljük őket…
**Mekkora poén, hogy a frissen beazanosított szimptómákat is mind hozom: orrfolyás, orrdugulás, émelygés, hányinger… csekk, csekk, csekk, csekk. Mondjuk mindent meg tudok magyarázni magamnak, az tuti nem segít, hogy 5 órát aludtam az éjjel etapokban. Megyek is mosogatni és kidőlni.

“Selber schuld!”

Ezt a dumát J. hozta haza az oviból, azt jelenti, hogy te magad vagy a hibás, úgy kell neked (v.ö.: Nelson Ha-ha!-ja a Simpsonsból). Volt már pár beszélgetésünk arról, hogy nem szép dolog a kárörvendés – J. elég bájos, amint próbálja eltakarni a hatalmas vigyort az arcán, mikor pl. a kisbabát tévedésből kicsit fejbeveri a hinta. Na de most magamnak kárálhatom az ominózus szlogent, mert példásan beszoptam ezt az online shoppingot.

Szóval ott kezdődik a dolog, hogy nem éjjel egykor, félkómásan kell nekiállni. Akkor talán eszembe jutott volna hogy ha ismeretlen szájtról rendelgetek, akkor előbb szánjak két percet rá, hogy leguglizzam, mennyire megbízható. Vagy olvassam el az impresszumot és röhögjek nagyot, mikor ezt olvasom: “”Mi egy nagyon jó cég vagyunk!” Spoiler: én mindezt nem tettem meg, jól bevásároltam. (Paypal, nagy baj nem lehet, gondoltuk) és vártam a jó kis lenvászon nyári ruhácskákat, nadrágot, felsőt. Nem jött. Nézegettem a követési kódot, nem működött, hümmögtem. Tegnap mertem leguglizni a mások élményeit, hát persze, hogy teljes kamu. Illetve nem: elküldik ők (szóval a Paypal sem fogja téríteni az összeget), csak kicsomagoláskor nem tudja az ember, hogy sírjon-e, vagy röhögjön. Az úgynevezett lenvászon cuccok tapintásra a kommunista sulis egyenruhát juttatják az eszünkbe, azt, amit tévedésből megolvasztottam nagyanyámék vaskályháján negyedikben, mikor egy hűvös reggelen túl közel álltam hozzá. Még az anyag csillogása is műanyagos, a szaga meg egy jó kis kémiai kotyvaszra emlékeztet. Elvarratlan szálak itt-ott, a fotókkal távoli köszönő viszonyban levő szabás.

Na nem baj, erre mondják, hogy drága tanulópénz.

 

Szeretjük az izgalmakat (?)

Szóval volt egy vidám napom, aztán tegnap jött a pofáraesés: rekordszámok Romániában, Ausztria máris szigorított stb. Hát vagy sikerül anyáméknak szombaton ideslisszolni vagy nem, biztonságból máris teszteltették magukat, hátha kell majd a határon lobogtatni a negatív teszteredményt. Meanwhile: kb. február óta először elkezdett fájni a torkom… a gyerekek is picit taknyoltak a napokban, de ezen nincs is mit csodálkozni: J. kereken egy hete jár oviba, és mostanában teljesen furcsa idő van, napon megsülünk, árnyékban fázunk, a játszótéri homok teteje forró, alatta már nedves stb. Szóval ez bármi lehet, de most akkor ezen is agyalhatunk, hogy ha anyámék tudnak jönni, hogy zárjuk ki, hogy épp mi passzolunk át nekik valamit? Szerintem éreklődök a családorvosunknál, úgy tudom, ingyenes itt a tesztelés. Azon is gondolkozunk, hogy talán ki kéne venni az oviból J.-t amíg itt lesznek. Ennyit akkor a lassú, de folyamatos visszaszokásáról a közösségbe… De hát a nagyszülőkkel való találkozás sem smafu.

On a different note: ma van az első nap, hogy A. bement a céghez. Pizsomában fetrengtem a babával egész délelőtt. Most alszik, én meg itt csendben lopakodok – beléptünk abba a fázisba, mikor ha ébren van, azért nem tudok semmit rendesen csinálni, ha meg alszik, azért. Nem panaszképpen. 🙂 Megyek, odabújok mellé.

Nyár

Ma reggel úgy ébredtem fel, hogy úristen, nem tudjuk, hogy megyünk-e haza (olyan szépen kezdenek szárnyalni a számok Romániában, hogy egyre kérdésesebb), de akkor létezik, hogy a szüleimmel megint nem találkozunk egy darabig? De meddig? Mi van? Mi ez a hülyeség? Rá kb. két órára már el is dőlt, hogy szombaton repülnek a szüleim kilenc napra unokázni és megvan a tökéletes szállás is: két napja kérdezte a szlovák szomszéd, hogy tudnék-e megbízható turistát, aki lakna nála, amíg nyaral. Szóval egy fal választ majd el tőlük, és nem kell a kanapén gyúródjanak, saját fürdő, stb.

Ez most elég jó ötletnek tűnik annak fényében, hogy egyszercsak tényleg zárhatnak megint a határok és ki tudja, mi lesz ebből télen. Szorítok nekik és magunknak, hogy minden jó legyen, mert mindenkire nagyon ráfér a családegyesítés.

Egyéb hírek: a lakástulajdonosok még mindig nem tudnak dönteni köztünk meg még 3 család között. Úgy tűnik, haladtam kicsit a pesti átiratásokkal, hallelúja. Írom a listákat, hogy mit kell elintézni-beszerezni, mielőtt útra kelünk. Pár napja az ovi közelében levő játszótérre megyünk délután, napolajszagú vagyok és minden nap rengeteg homokot kell kirázni a melltartómból (ez van, ha folyton menteni kell egy explorer-gyereket, aki nyakig homokos és rúgkapál, úgyhogy jól meg kell ölelni), a ház minden szegletében csikorog egy kis homok. De ezt nem panaszképpen: szeretjük a nyarat, de tényleg.

Lakásdilemmák

Ma megnéztünk egy lakást. Pár hónapja én minden nap nézem, hátha látok valami szimpatikusat. Nem duráltuk magunkat még neki teljes erővel a lakáskeresésnek, úgyhogy ez eddig inkább hasonlított lottózáshoz. De ha valami szóba jött, írtam, nagy ritkán válaszoltak is, ezek meg meghívtak megnézni. Most meg itt ülünk és osztunk-szorzunk, előnyök versus hátrányok.

Előnyök:

– Egy szobával több lenne, mint a mostani lakásban. Tehát hosszú távon a babáknak lehetne külön szobájuk, addig meg ismét lenne vendégszobánk, vagy dolgozószobánk. Ráadásul külön emeleten, tehát hangszigetelve, saját fürdővel. Eleve: két fürdő (ablakkal, ó kéj, ó mámor)! Négy embernek lassan elkel. És amerikai konyhás, szemmel tudnám tartani az ifjakat amíg főzök, ez fontos szempont.
– Egy szimpatikus lakóközösségbe csöppennénk: a hátsóudvaron sok játék, játszótér, bandázó gyerekek. J.-nek nagyon jót tenne, nekünk is. Kb. tíz család lakik a társasházban és nagy közösségi életet élnek.
– Labdába rúgunk: különösebb keresés és erőkifejtés nélkül kiválasztottak a jelentkezők közül, mert szimpik voltunk nekik – kisgyerekes családot keresnek, lásd fenn. (Még persze nem döntötték el, hogy megkapjuk-e, tőlünk várnak előbb reakciót.)

Hátrányok:

– Nem egy főnyeremény a negyed. Kicsit uncsi, kicsit poros, cserébe egy nagyon forgalmas (de szűk!) út mellett van a ház. Állítólag egy egész negyed azon a szerencsétlen utcán kell közlekedjen, már rég próbálják megoldani a helyzetet, de még nincs épkézláb megoldás.
– A lakás beosztása sok szempontból szuper, de a nappali például elég kicsi, cserébe az előszoba elég tágas (amit nem bánnék, csak hát a nappali konkrétan kisebb lenne a mostaninál, hm). Hosszú távon király, hogy a két gyereknek lenne saját szobája, rövid távon viszont kényszermegoldások lennének – a hálót (amiben most hárman alszunk, na jó, A. csak az éjszaka felét, mert átmegy J.-hez) be kéne zsúfolni egy kisebb szobába. Aztán elvileg emeletes ágyat kapnának a babák, de akkor is kéznél kéne legyünk még egy darabig.
– Tetőtér: lehet, hogy nyáron elviselhetetlen lenne a meleg.
– Kevés a zöldövezet a környéken. Egy temető, egy patakpart – az persze szép meg szimpatikus, csak hát nem az a változatos… (Már látom, hogy felértékelődik a park utólag.)
– Másfélszer annyit kellene fizetnünk, mint most, sokkal kevesebbet tudnánk félretenni. Nem biztos, hogy megéri.

Most kicsit hajlunk affele, hogy túl sok a kompromisszum és inkább neki kéne állni szakszerűen keresni. De talán alszunk még rá egyet. Ettől függetlenül izgalmas élmény volt maszkban jópofizni.

Helyzet

Trópusi melegek vannak, mindegyre leszakad az ég, nagy, ghostbusterses felhőkavalkádokat csodálunk minden nap. Múlt pénteken strandoltunk, Vasárnap voltunk úszni a Sz. famíliával a Riemer See-ben, szuper volt.

J. egészen kivirult az ovitól. Ma a szimpi óvóbácsival trécseltünk és azt mondta, szerinte is megpendült a mackó, sokkal magabiztosabb és ügyesebben is fejezi ki magát, hurrá! (Azért volt első nap egy kis rejtélyes malőr: néha összetéveszti a jobb cipőt a ballal, úgy tűnik hosszasabban is úgy maradt az ovi udvarán, mert amikor A. érte ment, mindkét nagylábujj kilógott a cipőből… ok, vékony a szövet a tornacipő orránál meg nem volt vadonatúj, de akkor is – kicsit elszállt az agyam, most akkor vagy nem tűnt fel a személyzetnek, hogy a gyerekem ki tudja mennyi időn át bénázik a fordítva felvett cipőkben, vagy feltűnt nekik, de ennyire leszarják? Wtf, tényleg.*) Délután játszótereztünk, megint meglepett, milyen jól elvan hol egyedül, hol más gyerekekkel. Ilyeneket mond: “Apa, én akkor is szeretlek, amikor ideges vagy.” Meg (az ovi előtt álló betonasztalra meg székekre): “Ez pont nekünk való, ide leülünk te, én, apa, meg a baba. Ha L. mama is akar jönni, neki majd hozunk egy széket.” (insert meghatott könnycsepp anya szemébe…)

Egyéb sikerélmények: szombaton megnézünk egy lakást, ami elsőre szimpi volt (több szoba, több négyzetméter, családi házban – sajnos kert nem jár hozzá), de aztán nagyjából meggyőztük magunkat, hogy nem nekünk való. Az ára a fájdalomküszöbünk környékén volna, viszont nem a legjobb zóna, a suli konkrétan gyengébb pontozást kapott, mint a mellettünk levő (amit az egyik ismerős anyuka bátran ajánlgat is, szóval lehet, hogy tényleg nem annyira lepattant). Ha már beválogattak, azért megnézzük, biztos érdekes lesz, legalább gyakoroljuk ezt az élethelyzetet is. Maszkban, gyerekekkel, szép lesz!

Újítom a gyerekek ruhatárját, új cipőgarnitúra a mackónak, mindenféle nyári kellékek a mohamanyinak. Egy nagy doboz plüssjátékot kiszelektáltam, szombaton elviszi valaki. Egy nagy adag jobb gyerekruhát felpakoltam eladásra, most konverzálhatok a vevőkkel és a meglévő kartondobozhegyet kezdhetem ledologzni, mert küldözgetjük a cuccot. Mindenféle dobozokba szelektálok kinőtt ruhákat: hazaküldeni (mert anyám barátnőjének fiúunokája lesz), visszaadni A. kolleginájának, továbbadni a kislányos haverinának.

Enyhén meglepve konstatáltuk A.-val, hogy mostmár egészen más a családi dinamika J. nélkül, mint az oviszünet előtt volt. Konkrétan semmit nem tudok csinálni a babától, hol a virágföldet lapátolja ki, hol az ujját próbálja becsípni különféle fiókokba, hol nemes egyszerűséggel csak a lábikrámba csimpaszkodik és nyálazza vagy harapja a térdemet. Aludni csak akkor hajalndó, ha a) mellette fekszem és rajtam lóg, b) a babakocsiban tologatja valaki, c) a hátamon lazulgat. Szerencséje, hogy ilyen cuki. És azt meséltem, hogy az apja kezdte etetni darabossal? Sajnos nem vált be az az elmélet, hogy a másodiknál az ember lelazul (vissza is kell olvassam, hogy volt J.-vel anno) – annyira parázok a témától, hogy nem nagyon mertem eddig semmit adni neki kenyérmorzsákon kívül (mondjuk egyszer attól is sikerült egy kört fuldokolnia. Úgyhogy belátóan A.-ra bíztam a témát, aki meg is etette egyből egy kis spagettivel. Kapott azóta sárgadinnyét, édeskrumplit, vajaskenyér-katonákat. Nagyon ügyesen rág, felvételről (haha) én is megcsodáltam. Első és egyben kedvenc szava is megvan: “NYÁMMNYÁMNYÁMMM!”

Tegnap A. vitte a mackót fogászatra, utána fagyiztak, én pedig beizzítottam itthon a felfújható babamedencét és pancsizttattam a hurkababát, egy élmény volt.

Zárásképp, íme az aktuális kedvenc J.-rajzom. Ma ezzel fogadott az oviban, hogyaszongya: “Ez egy kutya egy fesztiválon.”

kutya

*Az enyhén arrogáns gőgös óvónéni szerint simán csak régi volt a cipő… öö… (anyád!).

What a Feeeeliiiing…

Három és fél hónap után a négy és fél éves ma reggel elbiciklizett az apjával az oviba. Nem volt hiszti, vidáman ment, csak kis kukoricapelyhet evett tejjel, de bent fog reggelizni (!!). A baba még nem ébredt, azt sem tudom, mit kezdjek magammal – dehogynem, állok neki ledolgozni a listáimat.

Ha A. hazajön (marad tovább home office-ban amíg lehet), nagy pacsit fogok adni neki és magunknak, nem volt ez kis teljesítmény szerintem. Az a vicces, hogy tavasszal még J. volt a nehezebben kezelhető elem a házban, de mostanra már a mohamanyi vált annyira mozgékonnyá és kíváncsivá, hogy őt nem lehet szem elől téveszteni. És persze napközben már sokkal kevesebbet alszik, azt is vagy mellettem, vagy a hátamon, vagy ha kiviszem sétálni. Szóval nagy relax azért nem lesz, de ez most így lesz szuper. (Még három hétig, aztán lépnénk nyaralni, ha a körülmények megengedik.)