Dolgok, amelyekről elmélkednék, ha

Ha lenne időm. Ha lenne türelmem végiggondolni egy gondolatot. Ha nem lenne azonnal rossz lelkiismeretem, hogy lám, mivel cseszem el az időt, miközben … (insert 836 elmaradt dolgot)

• Ami a legnagyobb és legfontosabb topik most, az ugye a kislány a hasamban. Hogy vajon milyen. Vajon milyen vagyok én, más vagyok-e, mint voltam, amikor a maci volt a hasamban. Sikerül-e másnak lenni, és kell-e másnak lenni egyáltalán. Szerintem akármilyen rohanós is az élet (látnátok, milyen tempóban futóbiciklizik J.), most kiegyensúlyozottabb vagyok egy fokkal. Szeretem azt hinni nagyokosan, hogy mostmár kicsit könnyebb lesz venni bizonyos akadályokat, már csak azért is, mert van viszonyítási alapunk. Persze nehezített pálya lesz, nincsenek illúzióim(nk), de közben meg azt is tudom, hogy múlandóak a nehéz időszakok (és jönnek az egyéb, másképp nehezek persze), úgyhogy kicsit nagyobb hangsúlyt kell fektetni a dolog szépségeire, jobban ki kell élvezni a dolgokat. Mondom ezt úgy, hogy tudom, lesznek pillanatok, amikor a plafonon fogunk csüngeni. (De továbbra is nagyon hálás és boldog vagyok, hogy A.-val jut nekem a plafonon csüngés, nem mással.) Meg azt is remélem, hogy okulva a múltkori buktatókból, most kicsit jobban le tudjuk majd kommunikálni az igényeinket/szükségleteinket, ügyesebben kérünk segítséget, ilyesmi. Kívánjatok nekünk sok szerencsét.
• Ezzel kapcsolatos, de sokkal konkrétabb: a szoptatás-mizéria és az akkörüli ügyek… számbavétele? tisztázása? átgondolása? Nem is tudom. Találkoztam pár napja a régi Hebamme-val (aki azóta pont két gyereket szült, úgyhogy már 5 van neki és továbbra is nagyon zen) és említettem neki, hogy hát foglalkoztat a téma, hogy lehetne (ha egyáltalán lehetséges) elkerülni a fiaskókat. És akkor azt mondta, amit talán túl kevésszer hallottam: “Azért nektek objektíve nézve elég komoly pechsorozatotok volt az elején…” Szóval szerinte is valószínűtlen, hogy épp annyi tényező összejöjjön. Kicsit elhűlt, amikor felelevenítettük, hogy 9 hónapig bírtam a pumpálást fejést, teljes meggyőződéssel (ami mondjuk 70% meggyőződés volt és 30% kétségbeesésbe hajló önsajnálat). Mondtam neki, hogy nem feltétlenül tervezem megismételni ezt a mutatványt. Szuper lenne, ha sikerülne a szoptatás (note to self: szerinte is a cukormentes diéta a legtutibb, és sajnos kb. egyetlen tipp, ha el akarom kerülni a gombásodást, arrgh), de ha nem, akkor azon volnék, hogy megbolondulás nélkül átálljunk a tejporos táplálásra. Egyrészt, mer kevesebb időm lesz és nem tudom majd megengedni magamnak a még kevesebb alvást. Másrészt, mert lehet, hogy nagyobb haszna van a gyerek(ek)nek a nyugodtabb formámból, mint a múltkori lestrapáltból. Azt válaszolta, hogy tényleg, nem hiszi, hogy bárkinek is azt a sportteljesítményt ajánlaná, amit leműveltem. Kívülről viszont lehetetlen pontosan átlátni, hogy mennyi a haszon és mennyi a kár, szóval… Reméljük a legjobbakat.
• Az örökzöld téma: helytállhat-e az ember egyszerre mindenhol (család+munka*), vagy totális bullshit ez az egész, amit le próbálnak gyúrni a torkunkon. Látok mindenféle példákat magam körül, van olyan is, aki szuperügyesen nyomja és mintha nem bukna át a torkán, csak épp gyanúsan ki van facsarva vagy épp teljesen felszámolódott a nagy helytállásban. Olvasok meg hallgatok érdekeseket erről a témáról mostanában. Az egyik, hogy mi egy átmeneti generáció vagyunk, akik őszintén iparkodnak duplán helytálni, csak épp a rendszer deficites egyelőre – lehet reménykedni, hogy idővel majd jobb lesz a helyzet.
• Teljesen szívfacsaró a szomszédék sztorija, asszem a jövő héten költözik el végleg a szomszédasszony meg a kislánya pár országgal odébb. Kis jelenetekből jegyzetelhettük, hogy esik szét egy család. Párhuzamosan még két (szintén    kisgyerekes) családnál látom ugyanezt előkészülni, elég fájdalmas…
• Rágódhatnék egy kört azon, hogy mennyire marslakó vagyok a munkahelyen, és hogy min múlik ez: mert egyáltalán nem érdekel a téma és kurvára nem motivál? Mert pont annyira inkompetens vagyok, mint néhanapján érzem magam? (Külön pontot kéne szentelni a nyelvi deficitnek, amit elég rendesen alulértékeltem…) Mert teljesen más életfázisban vagyok és evidensen nem jut erőm-odafigyelésem a benti dolgokra a családi életem leadminisztrálása mellett? (Lásd fenn.) De inkább nézem a jó oldalát: megismertem vagány embereket, részt vettem érdekes projektekben. Szert tettem egy kicsi rutinra, tapasztalatra. Kerestem “ekkis” pénzt, már nézzük is, hogy mire költsük… Megtudtam, hogy mire elég és mire sok egy heti 30 órás munkahely.

*hányok a “karrier” szótól, pedig az volna a legpontosabb.

Szervusz, elhanyagolt blogom

Hát valahogy sosem jutok ide írni. Még mindig J.-vel egyszerre fekszem, reggel indul a verkli, délután különféle akciók, este másik típusú verkli, aztán da capo al fine, szóval nincs sok időm a gép előtt. De azért történnek érdekesek. Hétvégén például spontán ittalvós buli volt E.-ékkel, aztán a standard Schliersee-i kirándulás, jól feltöltődtünk napsütéssel megint. J. kolleginám és barátnőm (akivel gyakorlatilag ketten maradtunk már a gyakornoki posztokon) mellékállást keresett és történetesen egy ún. “Putzfee” (a takarító tündérek terminus technicus-a), úgyhogy ma délután jön és kipróbálja a nálunk takarítást. Havi 1, 2 alkalommal 2-3 óra, nekem bőven elég, ahh, micsoda boldogság lesz.

Mára meg péntekre szabadságot vettem ki, mert maradt tavalyról 2 nap, amit muszáj volt március végéig elhasználni. Semmi különös terv nincs, egyébként is csak déli 2-ig tart a szabadság, de legalább kicsit utolérem magam és a végtelen teendős listáimat. Tegnap este megint volt egy kis rosszullétem, úgyhogy rám is fér egy kis pihenés talán. (Az úgy volt, hogy J. nagy, fájó aftákkal a szájában ébredt, elvittem a gyerekgyógyászhoz, aki nyaralt, úgyhogy végül csak a bölcsiben landolt, én ebédszünet nélkül dolgoztam gyorsan, aztán bölcsi után csak elmentünk a helyettes gyerekgyógyászhoz, majd nőgyógyászhoz, majd én egyedül gyógyszertárat keresni, aztán kb. 7-kor ért utol a felismerés, hogy kár volt nem nagyon enni egész nap.)

Mostmár eléggé kezdem érezni a terhesség kevésbé glamurőz oldalát. Minden hajnalban arra ébredek például, hogy nagyon fáj a csípőm, gondolom helyezkedik, vagy mi a szösz. Az már nem új, hogy a nagy hasammal kényelmetlen ide-oda forogni (háton aludni már rég nem megy), de most bejöttek a vádligörcsök is. S akkor a másik dologról inkább nem is írok, maradjunk annyiban, hogy felírt tegnap a nyuszi bácsim egy másik vaskészítményt, hátha elkerülhető még egy látogatás a proktológusnál.

De ezek igazából apróságok ahhoz képest, hogy ez a nyeszlett kis (ööö, nem olyan kis) test már 24 hete táplál és hordoz egy másik kis testet, hát teljesen hihetetlen, szuper vagy, test! A baba sokat mocorog, ha nyomogatom a hasam, akkor ügyesen pacsiz vagy visszarúg. Mindenki kérdi, hogy akkor mikor is szülök, mintha kb. jövő hét lenne a helyes válasz, jóvanmá…

Na jó, a lovak közé csapok, mert telik az idő, s ezeket mind el kéne intézni:
– alapvető házelrámolás, takarítást elősegítendő
– mosás, teregetés
– mackó elmaradt ovi-bejelentkezéseit elintézni (plusz két oviba, ez már összesen 16 lesz, remélem egy helyet valahogy találunk)
– lekommunikálni, hogy megyünk-e holnap céges kirándulásra vidékre, a volt kollegina új munkahelyére
– eljutni fodrászhoz, szőrtelenítésre
– kicsit tornászni
– levinni a mindenféle szemeteket
– bevásárolni, előkészíteni a vacsorát, mert J. kollegina is marad
– lekommunikálni hétvégi bandázásokat, kávézásokat stb.

Ez talán elég is lesz.

Mai reveláció (plusz vonalkások)

• Ez a tréning azt próbálja tudatosítani, hogy kell fellépni moderátori helyzetekben. Hú, mennyi fontos felismerésem volt máma. Egyrészt, nem hiszem el, hogy milyen szar önképpel és hozzáállással bírok élni már mióta. A két szememmel végignézhettem, hogy mekkorát változik a nonverbális kommunikációja az embernek pusztán azzal, ha más szándékkal (vagyis érzelmi töltettel) jön be a terembe. Szintén kár, hogy továbbra is csendben kuksolok az idő nagy részében, mert nem bírom elviselni, hogy nem tudom tökéletesen kifejezni magam, arrgh.
• Visszatért a trutyi idő s vele együtt a fejfájásom, yeah…
• Ma reggel 9-től 5-ig ment a tréning, utána vásároltam ezt-azt, hazaértem fél 7 körül, gyorsan főztem csirkepaprikást nokedlivel (ahhoz képest hamar meglett, A. kedvesen nem kommentálta, hogy minek a meleg kajával szarakodni, pedig éhes volt meg fáradt, de hát micsinájjak, kell enni rendeset is), aztán mosogatás, száradt ruhák összeszedése, kicsi olvasás az übercuki J.-vel, aztán már indult is az altatás. Hát nem semmi ez a 9-5 program.
• Elkezdtem gondolkozni lányneveken. 🙂 A baba sokat mocorog. Egyre többet fáj a derekam és egyre nehezebb megfordulni az ágyban.
• Felkeltem J. mellől, eredetileg zuhanyozni, de most elbizonytalanodtam, helyette bevágtam fél csomag szezámmagos ropit (szervusz, újkeletű farkasétvágy!). Ha A. befejezi a meccsnézést, talán van esélyünk értelmesen szólni egymáshoz, hurrá.

Fél poszt hét elejéről

A. épp kiröhögött, mert mondtam neki, hogy inkább J. nélkül megyek megejteni a nagybevásárlást, ugyanis örülök, ha gyerek nélkül sikerül elhúzni a bicikliutánfutóban az árut “fel a dombra*”, arról nem is beszélve, hogy J. imádja az autó formájú bevásárlókocsikat, de azok akkorák és olyan súlyosak, hogy tuti nem tudnék már manőverezni velük. Jól van, hallom én is, hogy vicces, mert még csak a 22. hét végén járok, de hát ez van. A hasam mostmár mindennek nekimegy és konkrétan attól is légszomjam van, ha kijövök a hálóból a konyhába. Nem örülök neki én sem.

Azért van egyáltalán időm írni, mert hétfő reggel, mikor loholtunk a J. bőrgyógyászati kontrolljára (3 havonta nézik a foltocskát), a buszban rosszul lettem. Szerencsére nem ájultam el (komolyan aggódtam, hogy engem leszállítanának a buszról, de J. fent maradna valahogy), csak éreztem, hogy szédülök, gyengülök, nem kapok levegőt. Nagy volt a tömeg és fűtöttek ezerrel, a busz állt a dugóban, próbáltam nem eldőlni. Aztán valahogy odaértünk egy megállóhoz, letámolyogtam és elhaló hangon rendelkeztem, hogy azt a barna babakocsit is legyenek szivesek levenni nekem. Ezután következett pár perc nem túl esztétikus megkönnyebbülés a buszmegállóban, egy fellow anyuka pátyolgatott, úgyhogy csak kicsit éreztem kínosan magam (és aznap délután esett az eső, mikor megint arrajártunk direkt megnéztem, hogy elmosta a nyomaimat). Szóval így jártam, nem mentem be dolgozni, hanem itthon kóvályogtam és feküdtem. Már épp nyugtáztam volna, hogy lám, tudok én terhességi tüneteket produkálni, de a nőgyógyász leintett, hogy csak valami gyomorvírus, és kiírt csütörtökig. (Egész hétre betegnek akart nyilvánítani, de csütörtök-pénteken van egy fontos tréning, amire nagyon szeretnék menni.)

…. – félbehagyva, semmi új 🙂 (egyébként mégis gyerekkel ment le a délutáni nagybevásárlás, nem volt semmi gond.)

*Nem, nem lakunk dombon, alig észrevehetően lejt az utca, de most az is elég.