Győzedelmeskedett felettünk a természet

Értsd: láttunk ma is gyönyörű tavat és hegyvidéket (Eibsee! Zugspitze!), sétáltunk sokat és halálra fényképeztük magunkat, de azzal nem számoltunk, hogy teljesen kidöglünk délutánra. Négyből hármunknak csúnyán leégett az arca, ugyanennyien kómásan aludtunk egy kört miután hazaértünk (és a negyedik szerintem azóta is alszik), bónuszként pedig persze lefáradt a lábam az egyenletlen tereptől. De megérte, mert ha most például felkenek egy újabb vastag adag hidratálókrémet az arcomra és annyira ég a bőröm, hogy be kell hunyni a szemem, akkor rengeteg tiszta, türkíz vizet látok.

Ábra:

abra

Nagyon reméltem egyébként, hogy lesz még alkalom kirándulni egy kicsit műtét előtt és de jó, hogy sikerült. Van egy ügyes kis listám hogy mit szeretnék még mielőtt elkezdődik az újabb kör szobafogság (ami sokkal rövidebb lesz mint az őszi volt juhú, de biciklizni egy jó ideig nem fogok tudni például), tegnap söröztünk is az Augustinerben, úgyhogy az is kiikszelődött. Volt buliopció is, de azt kihagytam, mert kár lenne belém a szuper lineup és hajnalig tartó koncertsorozat, nem nagyon tudnék leülni, biztos halálra izgulnám magam a lökdösődőktől és stresszelném a többieket. Úgyhogy csak csendesen irigykedek.

Nem dicsekvésképpen mondom, de…

Sokáig nem fog tartani ez az állapot, úgyhogy sietek feljegyezni azt is, hogy 2 éve és 3 hónapja nem jártam ennyire helyesen és fájdalommentesen. Reggel felkelek és csak úgy elindulok, különösebb sántikálás és káromkodás nélkül – fantasztikus, de tényleg. Gondolom kb. szeptemberben fogom megint elérni ezt a szintet, úgyhogy pár napig még örülök neki.

Anyámék küldtek egy csomagot, amelynek 85%-a pufulecből és pufarinból áll, éljen, éljen! (Ezek ugyebár a kommunista Románia ínyencségei, puffasztott kukoricadara sóval és olajjal, illetve puffasztott rizs guszta színes cukorglazúrral, a lehető legtermészetellenesebb színezéssel.) És megkaptam az új Borbély Szilárd-regényt, lesz mit olvasni a kórházban. Geographert hallgatunk, reggelire összeturmixoltam pár banánt eperrel és málnával, nehéz sorsunk van, na.

Kis színes

A magyar röntgenes nő régi jó ismerősként fogadott ma, vagyis már messziről üvöltötte a nevemet miközben becammogott a terembe. Előbb szívélyesen utasítgatott (lefekszünk, ide tesszük a fejünk, ide a popsink, ide a lábunk) aztán nagyon komoly hangon közölte: “Tegyük össze a kezeinket hogy itt vagyunk! Két éve dolgozok itt és fém implantátumok után még egy csontkinövést sem láttam!” Elárulom, hogy végül mégsem tettük össze a kezeinket. (Én speciel nem is tudtam, hogy emiatt is izgulni kellene. De hát A. szerint én még nem tudom, hogy mi fán döglik a légy.)

A segédorvos (így mondják? németül: Assistenzartzt) pedig arra a kérdésre, hogy ő melyik típusú érzéstelenítést favorizálja, csak ennyit mondott bájosan mosolyogva: “Schlafen ist immer schön.” (Aludni mindig jó.)

 

Kérem a pezsgőt!

(Most a képzeletbeli asztal végén felállok, intek a zenészeknek, megköszörülm a torkom, megkocogtatom a poharam, mert: )

Megnéztek kívül-belül, meglóbálták és megnyújtogatták-forgatták a lábam, mélyen a szemembe néztek (ahogy tanulták az iskolában) és közölték újfenn, hogy ha nem akarunk kockáztatni (nem, nem akarunk), akkor a fémikivevéssel egy kalap alatt mégiscsak megerősítik a belső szalagot, mert bár jobb a helyzet mint 2 hónapja volt, de nem kellene kockáztatni. Ha rendben lenne a szalag, akkor kb. 8-10 nap alatt jól lennék, így 4-6 hét ortézisre és mankóra számíthatok, kb. 3 hónap a felépülés. Hát mi az nekem?! (De tényleg, ez már semmi az eddigiekhez képest.) 9 nap múlva műtenek is. Műtét alatt megpróbálják a nyújtásbéli deficitet is korrigálni, állítólag az a része elég fájdalmas utólag, mindenképp erős gyógyszereket kapok majd – megkértek szépen hogy ne nagyon családtervezzek, háhá.

Úgyhogy most következhet a kapkodás, hogy addig minden el legyen intézve és le legyen tudva. És akkor lehet kezdeni tervezgetni a nyár hátralevő részére! Persze csak óvatosan, de mégis. Lehet repjegyeket nézegetni! A. szabadságával puzzle-ezni! Szédítő perspektívák!

Egy kuriózum vagyok!

Ezt onnan tudom, hogy az orvos aki ma vizsgált és akivel még sosem találkoztam, emlékezett rá, hogy a mûtôorvosom mesélt neki tavaly nyáron rólam, mint izgalmas esetrôl. Igazán nem mondhatja senki, hogy semmihez nem értek!

Can’t we all just get along?

Szerencsére nincs türelmem írni, ezért az nem lesz megörökítve, hogy felhúztam magam egy ismerősön, aki a saját döntéseit úgy igyekszik igazolni, hogy közben elég élesen ítélkezik mindenki fölött, aki más döntéseket hozott, vagy hoz, mint ő. (Kulcsszavak: kivándorlásnak való ellenállás, korai családalapítás, a bűnös/rideg/ellenséges Nyugat versus családi burok stb.) Igazából a stílus idegesít, ez a bizonytalanságból fakadó öntömjénezés.

“Ez az Andris úgy nyomja, / Feltesszük a jútyúbra, jújjújjjújjjújjjújjújúúúú!”

A tegnapi nap meglepő fordulatot vett: este egy magyar esten találtam magam, néptáncoktatással és befutott mesemondó-énekes műsorával. A bejáratnál egy 20 éves körüli (csinos, szemi-népviseletet hordó, hajába kendőt font) lány szó szerint a nyakunkba borult: “Szia, én XY, úgy örülök, hogy jöttetek nálunk! Miért nem tánc velünk minden kedd este?” Első benyomásnak ez elég is volt, forgattam a szemem hogy hova érkeztünk, lesz itt népieschkedés és tamásgáborozás. Bent sokan voltak, mindenféle generáció, a showman már javában sztorizott (főleg gyergyói tájszólásban, csűrte csavarta a történeteket), mindenki hegyezte a fülét, kivétel az érzéketlenebb pincérek, akik csörömpölve dobigálták az evőeszközöket a helyükre, és a kendős hajú lány, akivel üvöltve flörtöltek egymás után a különféle fehér inges fiúk és férfiak. Nade igazából szimpatikus népek voltak. Erről főleg a táncos részek győztek meg: olyan őszinte örömmel ugráltak, hogy nem lehetett nem átvenni tőlük a vidámságot, egy idő után mindenki bólogatott és vigyorgott. Én valahogy távolról szimpatizálom a népzenét és a néptáncot, valahogy sosem lett sok közöm hozzá, tegnap viszont rendesen megirigyeltem tőlük.

Egyébként az ismerős srác, akivel elvitt (Ulmban dolgozik néhány hónapig) sem egy túl nagy néptáncos, inkább csak a néptáncos barátnője hiányzik neki azt hiszem. De jó élmény volt összességében, beszélgettem kedves erdélyiekkel. Sokkal rosszabbra számítottam őszintén szólva.

S asztán most, hogy úgyis fut a fejemben a menyecske-program gyorsan átültettem a cserepes koktélparadicsomot nagyobb cserépbe  (szépen pirulnak és illatoznak a teraszon), illetve megpróbáltunk készíteni bodzaszörpöt, mennyi izgalom.

Kiértékeltek

Ma úgy alakult, hogy egyedül voltam KGG-n, bőven volt ideje velem foglalkozni a gyógytornásznőnek. Március eleje óta nem állítottak futópadra, úgyhogy megkértem, nézze meg, hogy járok. Azt mondta, teljesen rendben van a járásom: már nem himbálom a csípőmet, nem homorítok jobban a kelletnél, nem csúszik befele a térdem. Csak azt szúrta ki rendellenességként, hogy látványosan a lábfejem külső felére lépek, de szerinte ez a fém miatt van (a súlypont áthelyezésével kicsit kevésbé nyom) és elmúlik miután kiveszik.  Szóval meg volt elégedve és 1-2 nehezebb gyakorlatnál is mondta, hogy látványosan erősebb és stabilabb lett a lábam, hurrá.

Azon kívül, hogy nem tudok sokat gyalogolni mert nagyon feszül a térdem, én is érzem, hogy sokat javult. Főleg ami a szöget illeti: már nem nagyon szoktam azon kapni, hogy helytelenül állok/járok, illetve nem megerőltető tartani a helyes szöget járás közben. Ehelyett persze vannak újabb (de kisebb) ügyek: izomgörcsök és -keményedések, irritált ínszalagok és persze az állandó feszülés, de na. A hátam-derekam tényleg nem fáj egy ideje, aminek örülünk, mert ez jelzi, hogy a tartásom normalizálódott és megúsztam egy ügyes hátgerincferdülést pl.

Tegyük hozzá, hogy épp nyár lett és a melegfrontok mindig kegyesek, a következő lehűléskor biztos megint bőgve kucorgok a kanapén. (Egyébként onnan is könnyen le lehet mérni, hogy mikor van lábilag jobb periódus, hogy ilyenkor mindig jobban stresszel a munkátlanság. Durvább napokon ez eszembe sem szokott jutni.)

Akkora nyár lett, hogy csak. Este A. megint céges bulin volt, úgyhogy elmentem színházba (egy Coetzee-darab, Luk Perceval rendezte, izgalmas volt) és hazafele láthattam a város népét mindenféle teraszokon lazázni. És már a Belga is megmondta, hogy nagyon pazar az éjszakai suhanás, jó volt átbiciklizni a központon a meleg estében.

 

Jubileum

Most, hogy tényleg bezár a WIW, ahol mindannyian elkezdtük a mások élete utáni kajtatást, az onlájn exhibicionizmust és amit egy idő után már csak telefonkönyvként használtunk, ismét felmerészkedtem a portálra és hát elég furcsa látvány: kb. mint a Csernobilos fényképek a kályhán felejtett ebéddel és a falról lógó poros naptárral, tisztán látszik hogy kit mikor csábított át véglegesen a konkurencia. Tíz éve lógok tehát közösségi portálokon, de durva.

A Stevia és a kalandok

A. kapott valakitől egy doboz Steviát, ami – mint megtudtuk a Breaking Badből – egy divatos cukorpótló. Mi nem használtuk, úgyhogy tegnap megörökölte tőlünk a cukorbeteg apám. Melynek következtében anyám ma egész nap mosott: a reptéren nem tetszhetett a biztonságiaknak a bőröndben levő fehér por, kinyitották, megszaglászták (gondolom), aztán visszatették, de a tetejét nem csavarták be – az egész bőrönd steviás lett.

Egyébként ilyen programok voltak a hétvégén, hogy dorbézoltunk egy echte sörpincében (és hallgattuk az üvöltő turistákat meg helyieket, ez ilyen), meg söröztünk az Isar partján, anyámat bicikliztettük a központban, megnéztük a Dix-Beckmann kiállítást (apám ezalatt újfenn sörkertezett), anyámmal soppingoltuk, A. és apám ezalatt megnézték az Allianz Arenát, vasárnap pedig E. (aki a L. férje, náluk laktunk tavaly két hetet) elvitt kocsival kirándulni a neuschwansteini kastélyba, visszafele pedig átkirándultunk Garmischba és láttunk gyönyörű tavakat meg hegyeket, álomszép volt. A lábam elég jól bírta a strapát, viszont a krónikus koránkeléstől és sok mozgástól estére általában teljesen kidőltem, a végén már elkezdtem napközben is hülyeségeket csinálni. A kastélyos napot pedig szorítóharisnyában abszolváltam, lovaskocsival mentünk fel a várba – szépen elvegyültünk a japán turisták közé, nem volt nehéz  – és ezzel megspóroltunk nekem annyi erőt, hogy simán megmásztam a csigalépcsőket.

És nyár lett, két perc alatt megszáradnak a ruhák a teraszon. (És mindenféle bulik és koncertek és potenciális utazások néznek ki a következő hónapokra, én meg nem nagyon tudok tervezni, arrgh.)