Anya (roszul elfojtott) dühe vagyok

Alapszabály, hogy nem indulunk neki semminek túl nagy elvárásokkal, hátha nem esünk pofára a lehető legparádésabban. Nem voltak nekem túl nagy elvárásaim a munkahely kapcsán (többek közt, mert eleve túl jól hangzott, meg mert a nálam két hónappal hamarább kezdő kolleginák már eléggé le voltak lombozva, mire mi kezdtünk), de azért sikerült ledöbbenni az állapotokon. Dióhéjban: a főnőknő… ööö… enyhén szólva problémás. Az egész projekt döglődik. Azon belül az én miniprojektemről, amit kissé erőltetve útjára lódítottak, elég hamar kiderült, hogy tkp. csak alibi egy kis belső viszályozásra, értsd: nem lesz meg, de lássuk, kinek a hibájából nem lesz meg. Ettől kész vagyok egyébként, úgy nekiindulni valaminek, hülyíteni és időstresszbe belehajtani embereket, úgy csinálni, mintha akarnánk valamit, közben meg azon gondolkozni, hogy hogy tegyünk keresztbe a saját projektünknek – azt hittem, nem látok jól. Hab a tortán: mézesmázas hangon sajnálkozni, amikor végre tényleg lemondódik az ügy. Hiába iparkodtam távolságtartó lenni, sajnos eléggé hatás alatt vagyok. A többiek is fogják a fejüket. A gyakornok kolleginák közül egy már elég nyíltan keres más állást, kettő csak pislog. Az állandó alkalmazottak közül meg az egyik már felmondott, a másiknak ma volt állásinterjúja, a harmadik kivárja az őszi rendezvénysorozatot. A főnöknő pedig ismét lelépett nyaralni. Mi üldögélünk a harminc fokban és gondolkzunk az élet értelmén. Mindenki levert és ingerült, emiatt ma több kis hülye surlódás volt, amitől haszontalannak és amatőrnek éreztem magam, hurrá.

Ha képes lennék magasról leszarni, akkor még kivárnám, hogy létre lehet-e hozni egy-két értelmes, vagy szimpatikus dolgot. De az az érzésem, hogy ez magasfokú időpazarlás. Ez a nő nem lesz más, folyton nyelni kell majd mellette (egyre többet, ha lelépnek az alapemberei), nem lesz jobb a hangulat sem. Kellemetlen, hogy számigálni kell a szabadnapokat. Most, hogy tudom, hogy teljes láblógatás volna az augusztus vége (is), meghosszabbítanám egy héttel a szabadságot, de már a plusz egy héthez is rengeteg túlóra kell, a második odacsapot héttől teljesen lemennék mínuszba. Na mindegy. Ezt a dühöt energiába kell konvertálni és munkakeresésre használni, ugye?

Egyébként a robotra is dühös vagyok, a klímaváltozásra is, a nem alávsra, a fizikai fájdalomra (szervusz, női természet), a cigiző szomszédra, mindenre. Jobb, ha alszom.

A mai napomról, röviden

• Ébredezek reggel J. mellett a matracon. (Szervusztok, elvek! Ellenben mélyebben és pihentetőbben alszom mostanában, hogy nem mászkálok ide-oda éjjel.)
• Én vittem a héten J.-t mert A. kicsit beteg volt és nem hiányzott neki az extra biciklizés. J. ma reggel induláskor közölte, hogy “kaka”, úgyhogy negyed órával csúszott a program. A bölcsibe érve óbégatott, hogy menjünk a piacra, hiába magyaráztam, hogy piac csak délután lesz. Pont negyed órával később értem be, a főnöknő már ott sertepertélt, kicsit kínos volt, mindegy.
• Már másfél hónapja várjuk, hogy eldőljön van-e pénz meg engedély egyes projektekre. A nagy tengés-lengés után ma bele lett csapva a levesbe rendesen, egyes szálak elindultak, de legyen meg minden lehetőleg máma még. Július közepén, vicces kicsit, de hát kell a kihívás.
• Előkerültek az én projektjeim is. Az egyiket, ami most épp sürgős (mert egy szabadtéri sorozathoz kötődik, ami szeptember elején véget ér) oly módon indította el a főnöknő, hogy behívta az egyik helyi művészt és felkérte a munkára, az meg javasolt valami teljesen mást, szóval már nem az én konceptem, csak abból kiindulva valami hibrid dolog. Végülis nem baj, lehet ez még érdekes, és az egyik kedvenc kolleginával kell dolgozzunk rajta. Holnap reggel megyek helyszínelni megint a városszéli falerakathoz-fafeldolgozó telephez a dizájner sráccal, jó lesz.
• És az eredetileg konfliktusosnak indult javaslatom is terítéken van, megcsinálhatom, szupi. Meg kiderült, hogy egy másik formátumot is szeretne velem, hogy szakmámba vágó arcokat kérjek fel beszélgetésekre októbérre, az is szupi.
• Időközben felbukkant egy kiírás egy másik (hasonló kaliberű, icipicit jobban fizetett, ámde) inákbb szakmámba vágó állásra. Igaz, hogy teljes norma, de azt hiszem, megpályázom. Tapasztalatnak izgalmas, ha nem lehet alkudni az órákat, egyébként sem érdekel.
• Délben a második elhúzódó gyűlés közepén kellett elrohanjak J. után, így is negyed órával később mentem. J. közölte velem, hogy “szia, máámmmáá! mááámmmáá” – ezt olyan jó olaszosan mondja, fel kell majd vegyem. 🙂 Mentünk a piacra, előtte a bankba kicsit ügyintézni. Aztán bevásárlás, kolbászevés, focizás meg egyéb játékok, síró gyermek vonszolása az utánfutóhoz, hazafele tekerés a tűző napsütésben. (Siker: 1 db műanyagzacskó sem kellett, mindent vittem itthonról. A frissen fogott halfilé pedig dobozkába került a szokásos 2 zacskó helyett.)
• Itthon nagy gyümölcsevés J.-vel (dinnye, áfonya, eper, két féle barack), aztán jött A., kivitték a babákat a szomszédasszonnyal játszani, én eltekertem az utolsó gyógytornára. Herr R. jól megnyomkodott, megbeszéltünk mindenfélét (rosszul alvó gyerekek, gyenge szövetek és általános stabilitásproblémák, Kieser Training, egyéb lehetőségek náluk bérletet váltani), aztán tekertem a boltba, főleg tejért (J. nagyipari fogyasztó).
• Itthon vacsora: tükörtojás, hidegek, utána dinnye, nekünk kis dugifröccs, piaci süti sunyiban. Zöldséget terveztem vacsorára, de senki nem volt itthon, nem tudtam megfőzni a karfiolt. Úgyhogy most (éjszaka, a saját anyámmá váltam*) főzök egy nagy zöldséglevest, már bepakoltam a mosást, hogy 7-kor indítsuk el és A. terítse ki indulás előtt, és már alig látok.
• Kimaradt: a fektetése, viszonylag gyors ritmusban, de azért a stabil pontokat betartva (tejecske, bili, mosakodás, pizsi, klikklakk, olvasás, simi). Egész vidáman megy lefeküdni, aztán ordítva dalolászik úgy tíz percet. Mostanában úgy alszik el, hogy a feje alá gyűri a kezem, közli, hogy “Mámá keze párna”, aztán szundi. Megyek én is.
• Hoppá, el ne felejtsük: a nővérem ma 40 éves. Wow. Kinéz mondjuk 29-nek, szóval máris kevésbé félelmetes szám. 🙂 Meg asszem boldogabb, mint tíz vagy húsz éve, szóval hajráhajrá!

*Emlékszem, gyerekkoromban néha belegondoltam az anyám munkavolumenébe (munka, ügyeletek, háztartás, mi, mindenkinek a dolgait leszervezni, szabadidős programok vidáman) és egész beleszédültem, aggódtam, hogy ez a normális, és én ilyet nem biztos, hogy megbírok. Öööö hát nem is… ez most félgőz asszem (játék-munkahely, nem teljes munkaidő, egy gyerek, káosz háztartás), de ennél több nem hiszem, hogy beleférne.

“Írjál, mer elfelejted!”

Minden bizonnyal így van.

A 4 nap kettesben rendben volt. Utána sikerült a házi veszekedéseket lebonyolítani (ezek 3-4 havonta esedékesek, általában ugyanaz a téma, a kiváltó ok, a megoldás, minden). Aztán következett egy munkás hét és a fenomenális hétvége, ami arról ismerszett meg, hogy semmit nem csináltunk az égvilágon. Kicsit pakolásztunk, kicsit mostunk, főztem finomat, bicikliztünk, rengeteget aludtunk, elfogyott 1-2 sör, ennyi.

Van mindenféle munkahelyi fejlemény (például, hogy legszivesebben álláshirdetéseket olvasgatnék a munkaidőben, csak hát ez nem ildomos ugye), sajnos nincs kedvem taglalni. Inkább J.-ről kéne szót ejteni, ha már ilyen cuki. Ha valamit kérek tőle, nagyon tudományosan közli, hogy “jó, jó, mámá”, szuperaranyos. Illetve van a huncutkodós műsorszám, mikor viccesen grimaszol és forgatja a szemeit és látszik, hogy naaagy hülyéskedés indul (esetleg sírás lesz a vége, ha épp sietünké Aztán van, hogy bekattan valami és szabályos dührohamot kap, olyankor hol kivárjuk, hátha elmúlik magától, hol bekeményítünk, akkor kell egy kis vigasztalás, aztán megy tovább az élet. Látszik, hogy most kezdi tanulni kezelni az érzéseit. Például könnybe lábad a szeme, ha hangosabban rászólunk, de már nem mindig sírja el magát, néha csak elcsendesedik és néz, jaj, meg kell a szívnek szakadni, rohanunk puszilgatni meg elmagyarázni, hogy mi miért történik.

Kéne jegyezni a sok viccest amit mond. Most abban a fázisban van, hogy mindent kérdezget (“Mi az a…”, “Mi az a hang?”, “Mi az a szag?” stb., végtelenítve). Valamelyik nap sor került a melleimre is, aztán bedugta a fejét a saját pólójába és kérdezte, hogy “Hol a baba melle?” Szerdán a piacra menve boldogan mesélte, hogy enni fog kolbit, “mustár, piros mustár”. Még mindig használja, hogy “mákis” – jaj, azt is nagyon meg fogom gyászolni, mikor rendesen mondja majd. 🙂

Közben meg sorban szülnek meg a barátnőim, Á. talán épp most, izgalmas! Lepasszoltuk a babaöblöt az anyámék szomszédságában levő P. haverunknak, ürült a pince (persze A. már vett hatalmas lámpát meg hangszórókat a helyébe, nem kell izgulni). Apropo, miután a kedves lakóközösség csak egy hét után tette szóvá, hogy az egyik kedves szomszéd minden áldott nap kenyeret, perecet stb. dobál a hátsóudvar füvére, ma konstatáltuk, hogy más esetekben gyors a reackió: “Intim hangokat csak csukott ablakok mögött, ha kérhetném! Kisgyerekes családok is vannak a házban!” Fejben elég vicces válaszokat fogalmaztunk (“Még több baba, hurrá!” és társaik), de bezzeg írásban is válaszolni már nem maradt energia. Cserébe készítettem kecskesajtos körtés salátát, levezényeltük az esti műsort (nem túl lelkesen, A. kicsit lerobbant, én csak simán fáradt vagyok), megyünk eldőlni.