Egy jeles nap krónikája

Végül minden szuper volt (pláne, ha J.-t kérdi az ember, nem mintha nekünk nem, csak hát lóg a nyelvünk meg cseng a fülünk). Reggeliben az ünnepelt átvette a szuperhősös pólókat, illegett bennük egy sort, aztán házi strandlabdázás volt a nappaliban. Közben próbáltam a mohamanyit is szórakoztatni, mert A.-nak dolga volt. Mire hazaért, én pánikosan elrohantam főzni, mert tudjuk, a leeső cukrok… (Verte is a konyhaajtót az ifjú éhenkórász, mire meglett végre az ebéd – merthogy nem előző éjszaka főztem, az újabban jellemző tempóban, a torta ugye fontosabb volt). Ebéd után sikerült meggyőzni J.-t, hogy ne egyből a tortázós-felköszöntős programpont legyen, hanem menjünk ki, hogy az addigra félkómás húga tudjon aludni egy kicsit. Úgy sikerült meggyőzni, hogy kibonthatta a nővéremtől kapott két ajándékott (profi focis kesztyű meg focilabda) és akkor azokat próbálták ki az apjával a kistéren. Kint nulla fokban kóricáltunk, ordító (“taaa! taaa” – hinta, “nyammnyammm!”) babát terelgettünk és tologattunk, majd mikor bealudt, hazaslisszoltam zuhanyozni – ez egy többnapos projekt volt már, valahogy soha nem alkalmas ugye, általában készül éhenhalni valaki, vagy éjszaka van már. Aztán érkeztek is, indult a dínomdánom: torta és ajándékdömping, online köszöntések egymás után, játszás az új játékokkal. Persze megint nem kaptam időben észbe és mire nekiálltam a vacsorának, a baba megint az asztalt csapkodta már éhségében (kb. egy órával azelőtt tolt be egy szelet tortát, szóval nem volt egészen hiteles). Már egészen zsongott a fejünk a sok köszöntéstől (valamiért az online kommunikáció mindig ordibálásba torkollik), mikor érkezett a szomszéd néni a fél kiló édességgel – a másfél évesnek is hozott nyalókát meg csokikát, nem teljesen értem, hogy mi van a fejében, de mindegy. Végtelenül kínos volt ez a félszeg vendéglátás, sült oda a vacsora, mindenki maszkban toporgott, a gyerekek már nagyjából szétesve, de hát olyan kedves, hogy muszáj volt elbeszélgetni vele kicsit. Aztán gyors evés, fürdés, olvasgatás. A mohamanyi pedig ma megmutatta, hogy mekkora cirkusz lehetne minden este: kb. egy óra hiszti és rosszalkodás után fél órát üvöltött és csak egy bizonyos pózban, az ölemben volt hajlandó elaludni. Remélem, nem lesz ebből szokás.

Ezt csak azért írtam le olyan részletesen, hogy majd emlékezzünk, milyenek voltak a hétvégi napok egy-egy fárasztó hét után. Az van, hogy nagyon rákapott a baba a sikoltozásra, J. meg üvöltve kommunikál, hogy ő is érvényesüljön, úgyhogy már délire robban el az agya mindenkinek. Ettől függetlenül persze végtelenül cukik. Megállapítottuk, hogy bár minimum tíz évet vénültünk ez alatt az öt év alatt, nem kizárt, hogy gyerekek nélkül is öregednénk, és akkor már mennyivel érdekesebb így az élet. (De azért áldassék a neve az ovinak, holnap J. megy és egyszercsak beszokik a baba is majd és végre magamhoz térek ebből a félkómás állapotból, akárki meglássa!)

Élszülők

Már egy órája szülinapja van a mackónak, mi meg itt kacarászunk magunkon. A. jóideje ajándékokat csomagol (az egész család küldött mindenfélét, abszurd mennyiség gyűlt össze) és próbál nem dührohamot kapni a baszakodástól. Én megsütöttem az óhajtott tortát (csokis-epres-focis), de sikerült valami dubiózus receptet felhajtani és gyanús, hogy a tejszínes-csokis-epres krém nem fog megkötni, majd szembefolyik velünk, mikor leveszem a gyűrűt. Kerestük úgy félórácskát a fehér marcipánmasszát, amit úgy emlékszem megvettem, A. úgy emlékszik, eltette valahova, most mégsincs sehol. Úgyhogy fehércsokiból ügyeskedtem focilabdát dísznek, fekete marcipánból ötszögeket rá (kettőnknek alig sikerült három nekifutásból rajzolni egy elfogadható ötszöget), a végeredmény elég komikus lett. Éjjel 1 óra, A. még mindig csomagol. Szóval túlzásba estünk már megint, de hát csak egyszer ötéves az ember!

Kérdésem volna

Most, hogy már nem az alváshiányon nyafogok éjjel-nappal, vizírben a következő nagy téma: mit kezdjek magammal munkailag? Pályaváltás, átképződés, továbbtanulás, midlifecrisis a negyven tövében két gyerek mellett… Megtennétek, hogy meséltek ilyen tapasztalatokról? Nagyon érdekelne, akár saját élmény, akár barátok, rokonok, üzletfelek történetei. Ha nincs kedvetek kommentálni, küldök mailcímet. És nagyon hálás leszek!

Vonalkás

  • Kész kabaré, hogy az egész napunk arról szól, hogy ki mikor mennyire éhes (a mohamanyi például állandóan, de NAGYON*). Ma volt az a nap, amikor megegyeztünk, hogy rendeljük a kaját, mert akkor főzés helyett végre tudok délelőtt ruhákat szelektálni, elpakolni, átrendezni stb. Ebből valahogy az lett, hogy a babát le kellett vinni már délelőtt tologatni, mert álmos volt (A. vitte), de utána egyből el kellett hozni egy kisasztalt székekkel (szintén A.) és mire hazaértek, botrány kisebb konfliktus kerekedett abból, hogy hol a kaja? (Nyilván mindenki meg tudta érvelni a saját álláspontját, de leesett cukorral senki nem vitatkozik túl elegánsan. Tanulság: kicsit hatékonyabban kell kommunikálni, ezt mondjuk nehezbíti két állandóan visító és valamit akaró elem.) Ennyit arról, hogy miért “lihegem túl” ezt a főzés-témát… Azért, mert éhes családtagokkal nem buli az élet. Illetve mert még mindig van egy olyan vágyálmom, hogy lehetőleg változatosan és egészségesen etessem a növésben levő utódokat (és nem tetszik, hogy szinte minden este kenősajtos piritós a vacsora).
  • Innen már csak egy fél ugrás az ún. pain olimpics, amiben mindketten nagyon jók vagyunk mostanában.
  • Tegnap viszont kellemes online koccintos-vihorászós csetelésbe bonyolódtunk Á. barátnőmmel, szóval vannak jó dolgok is.
  • A cuki kisasztal (világoskék alapon felhős mintás) és kisszékek (egy kis kék fejőszék meg egy piros epermintás) is zajos sikernek örvendtek, főleg a baba lelkesedik érte, hogy önállóan mehet rajzolni amikor csak akar. Felül, lekászálódik, fontoskodva tesz egy kört a házban, vigyorogva visszaszalad, felmászik, még egy vigyor, húz három színes vonalat, lepotyogtatja a zsírkrétákat, aztán kezdi előről.
  • Szintén a cukiskodás kategóriából: ma este egy hatalmas csomag háztartási kekszet ölelgetve aludt el a mohamanyi. Lecsapott rá, amikor meglátta a bevásárlás közt és mindenhova magával vitte, az esti rutin alatt bepróbálkozott párszor, hátha kötélnek állok és megbontom neki: “Nyámmnyámm?”
  • Ma kicsit megint megcsapott ennek a k. járványnak a reménytelensége, kilátástalansága, végtelensége. A jelen állás szerint jó esetben júniusban kaphatnánk oltást, rossz esetben három év múlva, hát fuck me… Megint eszembe jutott, hogy pofára estem tavaly tavasszal, mikor először olvastam valahol, hogy bizony, máris lement egy hónap karantén, de mi van, ha ez csak az első hónap volt… (Igen, az még a mézeshetek-szakaszban volt, lásd Isolde szuper bejegyzését a témakörben.)
  • Más: a napokban meleg volt és tavasz-illat. Remélem, holnap felhozzuk a szobabiciklit és nekiállok esténként tekerni rajta. Anyám megvette a repjegyét, de csak március elejére és megváltoztatható utazási időpontokkal.
  • J.-vel jókat lehet unózni, már nem akad ki, ha nem ő nyer. Elkedzett újabb stílusokat is kipróbálni rajzolás közben, nagyon élvezetes. Meg ilyeneket kérdez, hogy “De anya, a Jézuska tényleg létezett?” (Karácsonyi énekeket akart hallgatni ma, úgy került szóba a téma.)
  • Ma A. is megnézte az SNL örökzöld kolompolós szkeccsét, amit imádok és a napokban többször is eszembe jutott. “You know, what this song needs? More cowbell!”

*a csupa nagybetű nem az én drámázásomat hivatott jelezni, hanem a baba hozzáállását

Távirati

A négy nap beszoktatásból kettő egész jó volt, kettő (az első meg az utolsó) viszont nem volt nagy siker. Cserébe a bölcsis nénik nagyon jól szórakoztak a zsémbes kiscicásan viselkedő mohamanyin (kikérte magának azt a sok barátságos közeledést). Szerintem jó lesz előbb-utóbb.

J. ma hosszas hezitálás után odament és megkérdezte a kistéren focizó két nagyfiútól (8 és 9 évesek), hogy beszállhat-e. Elég hosszasan és lelkesen játszottak, a két fiú nemcsak hogy kedves volt, de elnevezték a mackót Messinek. Aww…

A gyógytornász tegnap megropogtatta a gerincem – egy pillanatig azt hittem, hogy meghaltam, de nem, sőt, mintha jobban lennék. Váltig állítja, hogy sokat javult máris a derekam-hátam állapota, én csak azt érzem, hogy minden sokkal jobb (mert többet alszom, persze hogy).

Lementek kicsit a számok, hurrá. Az igazgatónő szerint egy hét múlva mehetne ismét J. Szóval a jövő hete is érdekes lesz A.-nak, aki délelőtt dolgozni próbál, miközben J. itt szabad elemként jön-megy. A rajzfilm-adagját most délelőtt fogyasztja, illetve a nagymamákat is bevetettük egy kis online olvasgatásra-játszásra. Ahhoz képest jól bírja a maci, de nagyon szurkolok, hogy ne kelljen már sokáig.

Megyek eldőlni, fogzik a baba és nem kizárt, hogy ma is ordibálós éjszaka lesz.

Vasárnapunk

Van egy kis ablakos gyerekkönyvünk a gazdaságokról, egyik oldalon azt taglalják, hogy milyen nehéz a paraszt gazda élete: vasárnap hajnalban a hátán fekszik és tátott szájjal az igazak álmát alussza (egyébként egyszemélyes ágyban becses nejével, de hát az ő dolguk), de ott gyúródik mellette a kis ablakban az összes haszonállat feje, akiket ugye vasárnap is el kell látni. Rejtély, hogy miért jutott ez eszembe ma reggel kómásan, kávé előtt, a reggeliért visító dedeket kiszolgálva*.

Szép nagy hó lett, úgyhogy meglett a winter wonderland-élmény. Az első körből kimaradtam (a család szánkózott, én főztem két napra meg próbáltam suvixolni ezt-azt), de a szinte délutáni szundinak nevezhető intermezzo** után mind kimentünk és wow, milyen kár lett volna kihagyni. El is felejtettem, milyen szuper dolog a friss porhó. Szánkón húztuk a gyerekeket a járdán, seggen csúsztunk a Lajosék játszóterével szemközti dombról (a mohamanyi is az apja ölében), aztán a befagyott tavon csúszkáltunk, a baba nagyokan driftelt a bobon (mert az apja nem félti annyira, mint én). Még mindig havazik, nekünk meg már rég aludni kéne, mert reggel a gyerekorvosnál kezdünk, aztán indul a bölcsis beszoktatás. És azt is jegyezzük fel, hogy ma este lefekvéskor a vizeskulacsát szorongatta egész elalvásig.’

*a mohamanyi joghurtot kap mostanában valami pépesített gyümölccsel (még mindig rágás nélkül lapátol be mindent, főleg ha nagyon éhes) meg kevés kukoricapehellyel, J. az apja chia-pudingjából eszik pépesített banánnal, gyümölcsdarabkákkal, csokis műzlivel, tejjel. Na de közelednek azok az idők, mikor az intézményben fognak reggelizni!
**húsz perc gondtalan félálomban heverés, amíg a házastárs abajgatja a szirénázó dedet

Melyben meghasonlunk

A hazautazós dilemmák után a járvány megint jól rátapintott az erkölcsi törésvonalainkra. Mert tudom, hogy mi a helyes (éldegélünk teljes elszigeteltségben, várjuk, hogy eldübörögjön a fejünk felett a nagyja), de közben egy hónapja minden nap azon vannyogok, hogy szegény mackó nem járhat közösségbe és ez mekkora igazságtalanság és nem lehetne-e úgy szigorú lockdown, hogy közben a gyerekek lehetőleg ne szívjanak? Erre tegnap hívtak, hogy hétfőn mégiscsak kezdhetné a baba a beszoktatást (mert tartani akarják magukat valamennyire a kitűzött ütemtervhez) és 1-2 hét múlva mehetne már J. is. Kis csavar, hogy ha nem hétfőn, akkor február közepén kellene kezdenie – itt is lenne sok érv pro meg kontra. Végül úgy döntöttünk, hogy belevágunk, főleg J. miatt. A mohamanyi szerintem megbírja és szeretni fogja, de ő végülis ellenne itthon még. Nekünk is könnyebb lenne-lesz persze ha néha van egy kis szusszanás, A. tud dolgozni rendesen, én utolérem magam a dolgaim egy részével. Ez persze mind mellékes, ha arra gondolok hogy J. egy hónapja alig látott gyerekeket és ki tudja, mi jön még, akkor nagyon affele hajlok, hogy menjen amint/amíg lehet. Mindeközben meg persze olvasom, hogy surprise, nem működik a lockdown, mert túl sok a kiskapu, mindenki cselez meg leszarja az előírásokat és nyilván ég a pofám kissé… Nem látom át az ovi milyen szürke zónában mozog, mekkora a kapacitásuk, hogy ennyire lazán értelmezik a Notbetreuungot stb. És nyilván valamennyi rizikót is jelent, ha mindkét egyerek jár közösségbe, simán jöhetnek az újabb kör karanténok, a standard bölcsis betegségek stb. stb., majd vetünk magunkra. (Ja és bármelyik percben dönthetnek úgy, hogy zárnak mindent, nem lepne meg az sem.)

Szóval megy ki az életbe a hamvas kisbabánk, ezen kicsit szomorkodtunk is. De hát kit akarunk átverni, ez ugyanaz a baba, aki tegnap negyed órán át nem engedte, hogy segítsek felvenni a nadrágját, mert ő egyedül öltözik és nagy csészéből issza a bubis vizet.

Azért az idült mosoly az arcomra fagyott…

…mikor belengették, hogy áprilisig is eltarthat ez a kemény lockdown. Per pillanat a két véglet közt ingadozok napi sokszor:
a) micsoda öröm és megtiszteltetés, hogy egész nap játszhatok a gyerekeimmel, hogy van mit ennünk (ha főzök, haha), hogy mindenki egészséges!
b) kizárt, hogy ezt ép ésszel ki fogjuk bírni.

Mit is mondhatnék

Semmi új, csak a szép új világ megy továbbra is: a híreket olvasva tovább lehet szörnyülködni meg pánikolni, de igazából csak szégyentelenül élvezem, hogy ismét tudok aludni. És vörösborozni. És megnézni egy filmet A.-val anélkül, hogy végig fülelnénk és ugrándoznék idegesen a babához. Minden nap nagyokat sétálunk, J. hol szánkózik, hol a popsitepsivel (atyavilág, micsoda szó) lapátol önfeledten. Vasárnap itthon maradtam főzni meg elrámolni, A. vitte ki a babákat, hát nem összefutottak az összeesküvéselmélet-hívő apukával? A gyerekek persze örültek egymásnak és nagy bandázásba kezdtek, úgyhogy kénytelen volt hallgatni a hülyeséget pár órán keresztül, na ilyen az önzetlen apa, höhö.

Meanwhile máris perspektívában a lockdown hosszabbodása, és igen kedves az ovitól, hogy versikéket küld az igazgatóság (hogyaszongya együtt nézünk szembe a viharokkal stb. stb.) de igazából nem ennek örülnék most, hanem annak a hírnek, hogy jövő héttől valahogy megoldják, hogy párfős csoportokban, de mehessenek újra. Na mindegy, nem kell a lehetetlenről ábrándozni. Folyamatosan főzök és annyit esznek, hogy gyakran derül ki, hogy megint rosszul lőttem be a mennyiséget. Próbáljuk nevelésileg nem teljesen bedobni a gyeplőt itthon, ma sikerült rávenni J.-t, hogy szöszöljön kicsit a munkafüzetével. Szép ákombákomosan, de megtanulta és helyesen használja a számokat, a betűket még mindig csak dekorációs elemként használja. Rajzol elég sokat továbbra is, ma végigénekeltük a magyar népdalos repertoárunkat és hozzá a kiskonyha edényein vertük a taktust. Sajnos a Sz. lányoktól eltanulta a Bori barátnőm című agysejtgyilkos rajzfilmet, most az a sláger (A. szerint nem olyan szörnyű, csomó információ ragad rá belőle – én sajnos a bárgyúságát és fantáziátlanságát nem tudom megbocsájtani, bár ha a jó oldalát nézem, legalább nem a Mancs őrjáratos vadulós menet). Minden este felveszi a focis szerelését és lejátszik egy mérkőzést a nappaliban: “Anya, indul a mérkőzés! Ma az Arsenal a németek ellen játszik.” (A legjobb fiktív játékosok: FritzFritz és GlojGloj, hol fiktív labdával, hol az ikeás kis puhalabdával rohangál, passzol, vetődik, ünnepli a győzelmet, nagyon cuki.) Tegnap megmutattuk a mohamanyinak, hogy hogy kell gyurmázni, csak néha akarta a szájába pakolni. A baba egyre ügyesebben kommunikál, jellemét tekintve továbbra is egy kis élsportolóba oltott dizőz. Mostmár nem para, ha hozzám bújik, egyrészt már nem fáj, másrészt nem félek, hogy letépi rólam a több réteg ruhát – azt hiszem, elfelejtette az egész ügyet. Este rendületlenül rója a köreit a házban, amíg mindenki elcsendesedik, én rendszerint bealszom már, mire ő is érkezik (ma egy kis pohárkával és egy fürdős játékpolippal, amiből még csöpögött a víz) és odafúrja a fejét az enyém mellé.

Szóval benne vagyunk a jóban. Gondolom tépjük majd a hajunkat előbb-utóbb, de áldjuk az eget minden nap, hogy nem a mackó sulis korában zajlik ugyanez.

Élet a szinte ötévessel

Bár J. még mindig a “gyerekzenét kérek!”-fázisban van (egyébként mekkora szerencséjük van azért a magyar szülőknek Gryllusékkal, nem?), néha belopják magukat olyan örökzöldek a családi repertoárba, mint az Apa kocsit hajt, a Béla vagyok, meg egyéb random ökörségek. Gondolom épp nem voltam jelen, amikor J. megismerkedett az inkriminált slágerrel, mert nagyon lehidaltam/kínomban röhögtem, amikor ma reggel a sokadik – és egyre ingerültebb – kérés, könyörgés, felszólítás* után vigyorogva azt süvítette felém, hogy “Próóóbááálj meg lazííítani…”**

Amit valahogy meg kéne örökíteni, az az önfeledt, harsogó nyerítés, amit akkor produkál, amikor például egy váratlan fordulattal megver minket társasban. A kárörvendés helyett inkább az őszinte öröm dominál benne, de valahogy annyira vicces kombináció, hogy ma percekig kacagtunk rajta.

Másik mai cukisága az volt, hogy detekítvest játszott: bekuckózott a karácsonyfa alá és ott kereste a bűnjeleket (valaki leharapta az egyik mézeskalácsemberke lábát! hiányzik egy darabka a könyvespolc hátából!*** ). Mindegyre jött jelenteni a nyomozási fejleményekről, egy idő után az A. régi telefonjával készített leleplező fényképeket a tettesről – az elmosódott képeken persze a baba kommandózik épp a karácsonyfa körül. Ennek apropóján próbáltuk tisztázni, hogy helyesen nem “fényPÉKezés”, hanem fényképezés, bár nyilván vannak fényes pékek is a világon. Elég hitetlenül hallgata, szerintem nem győztük meg.****

Mindegyre megállapítjuk, hogy “óvodás cselei” vannak a mackónak, még szép. 🙂 Szegény, nagyon remélem, hogy hamarosan mehet megint oviba. A tegnap nagyon vágyakozva pásztázta végig a szánkózó gyerekeket a kispark dombján, remélete, hogy belefutunk ovis ismerősökbe. Szerintem valami gyerektalálkát muszáj szervezzünk neki, csak ahhoz át kéne látni az új már nem bírom követni az új szabályokat.*****

*semmi extra, csak ilyen alapdolgok, hogy kézmosás, felöltözés… a magát kéretős korszakba lépett a macki.
**sajnos hányok tőle, de ez mellékes
***mármint a szegőléc optimális illeszkedése miatt, J. szerint ezt is kiharapták!
****nem is csoda, vacsorakor hosszasan ment a vihorászás azon, hogy a “tükertajás” egy szó-e, vagy kettő. Mármint a felnőttek körében, A. egy régi szobatársa idézte mindig a nagymamáját.
*****adná magát, hogy a volt bölcsistársékkal bandázzunk, akik itt laknak a mi utcánkban és néha összefutunk most is a játszón. Sajnos összeesküvéselmélethívő Trump-rajongók a kedves szülők, most pont úgy érzem, hogy nem lennék elég nagyvonalú átsiklani az aktuális történések fölött a smalltalk során. De talán majd pár hét múlva.