Ahogy azt Móricka elképzelte

Szóval titkon reméltem, hogy ez a december a Nagy Feltöltődés jegyében telik majd el. Itt nézzük a két bájosan vigyorgó gyereket, közben majd nagyokat alszunk (?!?!)*. Minden nap úszni akartam, vagy legalábbis nagyokat sétálni, mozogni. Egészségesen enni, főzni finomakat. Nagyokat járni a városban, kávézgatni ismerősökkel, végignézni a boltok felhozatalát, itthon olvasgatni,  filmeket nézni. Esetleg kiruccani a környező falvakba-városokba, bámulni, pihenni. Sokat beszélgetni.

Ehhez képest aztán a mackó alvása végérvényesen összekuszálódott. Anyám vállalt 2-3 éjszakát, de másnapra ő is zombi lett, úgyhogy inkább én zombulok és megpróbálok nappal aludni (kb.  háromszor sikerült is), mert anyám itt a mindenes. A fáradtsági szintem kb. az otthonival egyenlő, amivel nincs is baj, csak nem tudom, hogy miért számítottam valami másra. A különbség az, hogy otthon csend van, amíg alszik a maci, itt pedig olyankor pörög az élet a legjobban (mert a két baba felváltva alszik nappal). A térdem sajnos recsegős lett, minden lépés fáj, a derekam továbbra is kiakadva. Usziba még nem sikerült eljutni. Összejött viszont egy db. masszázs meg egy kozmetika, örüljek ennek is. Egy este kíséreltem meg az éjszakai (haha, esti) életet házon kívül, jól meg is bántam. Egy hónap alatt, ha jól számolom, háromszor voltam a városban. Nagy örömömre tegnap eljutottam a kézműves vásárba  (elcsaltam nagynénémet, aki teljesen extázisba esett a macizás lehetőségétől és büszkén mutogatta mindenkinek), vettem ezt-azt, találkoztam sok emberrel. Mindent összevetve sokkal, de sokkal sűrűbb és fárasztóbb az élet, mint gondoltuk.(Persze, ha éjjel aludnék, máris más volna minden…) Szerencsére sok ember jön látogatóba, ami szuper, de persze az sem túl pihentető műfaj. És még hátra vannak az ünnepek, A.családjával például még nincsenek is megszervezve a találkák, mert szegény A. ki sem lát a konyha felújításából, ami még mindig tart,  én pedig egyedül képtelen vagyok lemenedzselni ezt az egészet, annyi az ismeretlen tényező. Nincs is nagy kedvem nekivágni a világnak a gyermekkel télen (kicsiágy és etetőszék kellene mindenhol, és ez csak a minimum ugye), másrészt lehet, hogy jót tenne és nyugisabb volna, mint itthon  két babával.

On the bright side: a gyerekek nagyon aranyosan és izgalmasan interaktálnak egymással. Mostmár egyre gyakrabban eljátszanak egymással (ez mondjuk túlzás, de kergetőznek, vigyorognak, dolgokat adogatnak egymásnak, aztán D. jól rácsak a J. fejére egy könyvvel, vagy játékkal.) Meg itt is vannak jó pillanatok, csak hát elfáradtunk itt mind. Jó lesz, ha jön majd A., nagyon várjuk.

*ja, azt hittem, hogy majd felváltva pihenünk a tesómmal, de nem kalkuláltam be az ő gyerekének az energiaszintjét (kb. a maci ötször)

Nagyon gyors vonalkás

  • Már egy ideje studírozzuk ezt a két fiúcskát egymás mellett. A tesóm kisfia nagyon eleven és hangos és kacagós-kiabálós, a maci mellette rendkívül introvertált, figyelős és túlérzékeny benyomást kelt. (Tegyük hozzá, hogy egyedül azért elevenebb, inkább más, harsány babák mellett intimidálódik ennyire.) Az például gyakran előfordul, hogy D. boldog “baba!”-csatakiáltással megpiszkálja a macifiam orrát/szemét/arcát, mire J.mély lélegzetet vesz, aztán lassan de biztosan bömbölni kezd, nagy krokodilkönnyeket hullat stb. Azért van haladás, ma már volt olyan is, hogy kacarászva fogócskáztak egy sort, estére viszont megint elfáradt, sírós lett. Ez ilyen. Edződnek, mondogatjuk, de azért összeszorul a gyomrom minden ilyen kis incidenstől. Drága kicsi babám. Ettől eltekintve egészen fantasztikus nézni őket együtt, szerintem szuper, hogy ilyen kis korkülönbséggel születtek, nagyon izgalmas lesz nézni, ahogy felnőnek.
  • Nem tudjuk, hogy a sok vendég baba valamelyike hozott-e valami lájtos vírust, vagy csak simán megfáztunk kicsit (a termosztát vacakolt és volt pár nap, amikor lehűlt a szoba reggelre), mindenesetre taknyol a gyermek, ami nála elég katasztrofális lefolyású szokott lenni, már ami a kedélyét meg az alvását illeti. Egyszercsak leköltöztünk a földszintre, az anyámék hálószobájába, így legalább nem kell izgulni, hogy a két baba felkiabálja egymást (D. éjszaka egyszer szokott ébredni, egyből ordítva). Plusz előnye, hogy így kicsit ritkábban kell lépcsőn cipeljem a macit. Merthogy…
  • Kicsit szétestem fizikailag, a térdem megkattogósodott, a tegnap éjjel pedig a sok kiságyba hajlongástól (muszáj volt kiszípjam a gyermek orrát, amitől ő csúnyán kiakadt, sokáig néztük a havazást az ablakban, aztán mindegyre megpróbáltam letenni de szegény visított, ha meglátta a kicsiágyat) teljesen beállt a derekam. Anyám, a drága jótét lélek egyből ajánlkozott, hogy pesztrálja ő a macit ma éjjel. Ez már a második ilyen mostanában, nagyon hálás vagyok neki, de tényleg.
  • Annyira szép itt, hogy az valami teljesen mesebeli. Főleg most, hogy lehavazott és sütött a nap. Mindegyre kimegyünk a kertbe, húzzuk a babákat a szánkón (J. megint hozta a not impressed-formáját, de azért vigyorgott is, kitépett egy marék szőrt a kutyából meg ilyenek), kutyázunk, sétálgatunk a borvízkútig meg vissza. Tiszta vakáció (csak kevés a pihenés). Azt hittem, fogok majd főzni, vagy sütni, de nem viszem túlzásba. Tulajdonképpen örülök, hogy van kis plusz idő nyugodtan játszani a gyermekkel. Anyám viszi a hátán a háztartást, meg mindenkinek az apró gondjait meg hülyeségeit, as usual, apám ügyintéz, mindenki játszik a babákkal, élvezkedünk, este borozunk egy-egy kicsit. Sokkal gyorsabban telik az idő, mint hittem. Mindjárt karácsony.
  • Nagyon hiányzik A., mostanában szinte csak a konyháról tárgyaltunk, ó, de jó lesz majd a családegyesítés. Kicsit zavar, hogy nem tudjuk még, mikor kell vizitelni az ő családját, de majd kialakul.
  • Tettem egy kört a múltkor a városban, lett pár pulcsikám meg kicsit szétnéztem a könyvesboltban. Most az új Kun Árpád-regényt olvasom nagy élvezettel, kb. 2-3 oldalanként (ennyi jut, na. Úgy nehéz, ha lefekvéskor nincs olvasási opció. Ma mondjuk van, de most épp írok ugye.) Hétvégén lesz a nagy kézműves vásár, amire még sosem jutottam el, pedig több barátom is ott árul szép dolgokat. A sokból kettő már meg is látogatott gyerekkel, nagyon jó kis vizitek voltak.
  • Csak nagyon elvétve olvasok híreket, de basszus, Aleppo.
  • Kicsit kevésbé gyászos ügy, de a román választások is lelomboztak kissé. Nem mintha lennének az embernek illúziói. De azért mindig kiábrándító ez a felismerés négyévente, hogy nem, itt bizony nincs semmiféle haladás, a pópák prédikálnak, az autópályákat lenyúlják, az RMDSZ belengeti a nagy fenyegetettséget, stb. Dezsavü, tényleg.
  • Sürgősen aludnom kell, mert épp lehet. (A standard mostanában az, hogy valahányszor álomba merülnék, azonnal indul a nyüfi. Tehát ilyen félálomban eltöltött szendergések fűzére az éjszaka, kész megkönnyebbülés a reggel.) Szervusztok, szervusztok.

Szél, vendégek, csempe

Önkritikát gyakoroltam és fátylat dobtam a kettővel ezelőtti bejegyzésre. Mindennek van határa, legyen a nagy arcomnak is, ne ugráljak, kilégzés-belégzés.

A tegnapi éjszaka volt az ööö… legchallenging-ebb az elmúlt pár hónapban. Szerintem félóránként ébresztett a mackó, totális kiakadás nem volt, de elég sokat nyígott álmában, hánykolódott, panaszkodott, morgott. Reggelre teljesen ki voltam fáradva, de – anyám híján – nem lehet bevetni a “tessék, az unokád, én visszafekszem”-cselt, úgyhogy indult szépen a nap, reszeltük az almát, örültünk a napsütésnek. Délelőtt kicsit alhattam volna, de addigra már a második kávénál tartottam és inkább heverésztem egy Herta Müllert könyv társaságában (olvastam is 20 oldalt, ezt holnap is megejthetném). Belapátoltam egy nagy adag lazacos-mangoldos krumplit a mackóba, aztán, miután K.-ék beadtak egy utazóágyat meg egy nagy adag játékot, gyorsan (haha) kocsiba vágtuk magunkat és elmentünk Szépvízig. Azt remléltem, hogy békésen sétálunk majd az enyhén havas, verőfényes tájban,  ehelyett szürkeség, hideg és jeges szél fogadott, úgyhogy kb. hét perc volt a séta, a maci végigvisította, ültünk is szépen vissza a kocsiba és leírtunk  inkább egy díszkört a városban meg megnéztük Szentlelket (Szentlélek falut, akkor ez hogy is van helyesen?), amíg a maci aludt. Délután benézett Á. meg T., úgyismint az ifjú pár. Vicces volt látni, hogy mennyire másképp közelítettek a gyermekhez: Á. született tehetséggel lóbálta, csiklandozta, vihogtak, T. meg filmbeillő merevséggel nézegette, tette jobbról balra, épp hogy nem bökdöste bottal. Megnyugtattam, hogy A. is elég tanácstalan volt, hogy mit is lehet a babákkal kezdeni, mielőtt beszélni meg játszani tudnak, aztán, né, milyen jól feltalálta magát. 🙂

A. a nap és hét (vagy tán a hónap) hőse egyébként, mert egyedül kiürítette a koknyhát, indul a csempézés. Kicsit nagyobb akció lesz, mint hittük, mert a munkalappal együtt egy sor csempe is távozott, úgyhogy hirtelen felindulásból eldöntődött, hogy kicseréljük a csempét (vicces ez a többesszám, én nyilván csak szurkolok a keleti végeken), még mindig bújjuk a netet és variálunk hogy akkor metrós vagy sima fehér csempe és mennyire legyen sötét a fúga, és kell-e díszsor. Merthogy holnap már nekiállna a szlovák szomszéd. Nem irigylem most szeretett férjemet. Mondjuk magamat sem irigylem, amilyen éjszakának ez is kinéz. Whish me luck.

Hogyvolt Kolozsváron?

Akkor a szakmázós részéről (mi hogy mint merre változott és erről mit gondolok) most bölcsen hallgatok (pedig). Az 4 előadásból, amit láttam, 1 szuper volt, 3 vagány, 1 meg oké, csak nekem nem jött be igazán. A fesztivál lényege inkább az emberekkel való találkozás volt, az nagyjából működött is. Elmondhatjuk, hogy:
1) az emberek, ha meglátnak, azonnal felvisítanak, hogy hol hagytam a gyereket? Aztán megkérdik, hogy mekkora, aztán a) közlik, hogy belevaló vagyok és hajrá, esetleg sóhajtanak, hogy ők is ezt kellett volna csináják, vagy b) észrevétlenül rándul egyet valamelyik arcizmuk, aztán ügyesen beleszövik a csevejbe, hogy ők kb. hét két évig szoptattak, és ezt EL SEM TUDJÁK KÉPZELNI. (Ami biztos pont így is van, és nem feltétlenül irányomban való kritikaként fogalmazzák meg, csak az ember ilyenkor kényszeresen el kell mondja a saját sztoriját. Who am I kidding, de igen, engem kritizáltak. Egyébként szívük joga, mindenkinek más a gyerekkel való szimbiózis formája és más a lemerültségi szint, én pl. tuti nem csináltam volna meg, ha nem tudom biztosra, hogy a maci jó helyen van és jól, illetve, hogy valszeg az én feltöltődésemből ő is profitál bőségesen.)
2) még mindig mindenki megkérdi, hogy na és mivel foglalkoztam a maci előtt, még mindig nincs kész válaszom, még mindig zavarba jövök ettől.
3) vicces, hogy a téma iránt fogékonyak nagyon számon tartják, hogy lett egy gyerekem, de van, akinek fogalma sem volt. (“Nem is látszik rajtad semmi!” “Köszi, köszi.” Csincsin.) Érdekes, hogy több, szakmájában épp jelentős sikereket elérő, egyelőre gyerektelen csajismerős úgy reagált a hírre, mintha életem főművét tettem volna le az asztalra. (Ööö… végülis…)
4) határozottan éreztem magamon valami eddig ismeretlen türelmetlenséget a szakmázós dolgok kapcsán. Eszembe nem jutott beülni olyan beszélgetésekre, amik nem érdekeltek. Nagyon kevés volt az idő, ezért megválogattam, hogy kire/mire szánok, és kire/mire nem. Rettentően fáraszt a finomkodás, kertelés, udvariaskodás, fölösleges körök. Teljesen elefánt a porcelánboltban-effektust keltettem, mikor néhány ifjú és jólfésült amerikai diák megkérdezte a véleményem egy előadásról, én meg elmondtam (T. őszinte rémületére). Sajnos elfelejtettem, hogy arrafele nem szokás őszinte véleményt nyilvánítani.

A  kedves barátok nagy hányadával sikerült találkozni, beszélgetni, ebédelni, lötyögni és eszmét cserélni, az szuper volt. E.-nél laktam a központban, ami eleve egy élmény: a fantasztikusan nyugodt közeg, az esztétikum, a luxus, hogy napközben bárhányszor fel lehet ugrani átöltözni vagy zuhanyozni vagy bármi. Igaz, hogy az etalon-kutya most a másik gazdánál dekkolt a régi lakásomban, de hát minden nem lehet tökéletes. Ebédeltem Á.-val. Voltunk egy aranyos kézműves-vásárban a másik E. barátnőmmel és a kisfiával. Munkamegbeszéltünk T.-vel és H.-val, több etapban. (Fél napig dolgoztam kb.fölöslegesen a szövegen, mondjuk jól esett, csak azalatt egyéb kolozsvári kalandokra is lehetett volna időt keríteni.) Söröztem és beszélgettem kedves népekkel, munkatársakkal, szakmabeliekkel. Lelki életet éltem rég nem látott kollegákkal. Ebédeltem a Souperben meg a Bulgakovban, a vacsorák rendszerint kimaradtak a sűrű esti program miatt. L. bizniszelt az egyik kedvenc gyerekkönyv illusztrátorommal,úgyhogy vele is kellett találkozni egy utcasarkon és gyorsan megbeszéltük az élet sorsát. Utolsó este átmentem a Tranzit házba a Van… koncertre, amiről lekéstem (mert Nellivel beszélgettünk inkább! szia!), de ott lötyögött a fél Kolozsvár, régnemlátott arcok, félismerősök, mindenki. Aztán írt E., hogy nagy buli van az Atelierben, és ott is múlattuk kicsit az időt, körülöttem ugyanúgy támasztotta a falat Zs. (volt lakótárs), mint a kétezres évek hajnalán, E. meg a mérnök úr ropták, teljesen otthonos volt az egész. Meg még sok kis részlet volt, amitől jó volt minden. Főleg: az a jó ki beágyazódottság, hogy sokan ismernek, örülnek nekem, van miről beszélni, mert ugyanazok a dolgok érdekelnek és foglalkoztatnak és tényleg van közünk egymáshoz. Annyira sűrű volt, hogy nem volt időm betérni a Tabitába, na hát ez is elmond azért egyet s mást. 🙂

Szóval jó volt. Csak A. meg a maci hiányoztak nagyon, de közben éreztem végig azt is, hogy ha ott volnának, akkor sokkal kötöttebb pályákon mozognék, és szerencsére sikerült élvezni az átmeneti szabadságot az állandó vekengés helyett. Bilánc: minden változik, én pláne, már semmiképp nem az volnék Kolozsváron, mint aki voltam, és ez is milyen klafa.

Aztán meg visszamikrobuszoztam, amikor megérkeztem anyám etette a macit (kissé lefáradva, alulértékelte, hogy a kisonokája mennyire kifársztja az embert), ő felnézett, meglátott, vigyorgott, délután sokat ült az ölemben odabújva.  Elképzelhető, hogy kedvel.