Morning has broken

Aztán amikor lejárnak ezek a gyűrődős éjszakák akkor reggel bánom, hogy éjjel ilyen túlérzékeny vagyok (de hát mikor legyen túlérzékeny az ember, ha nem ilyenkor). Hatalmas hó lepi be a kertet, szürke ég, a cinkék (nagyapám mennyit etette őket) már kis nyomokat ugráltak bele a terasz lépcsőjén. Érdekes itt lenni. Gyerekkorom legnyugodtabb emlékeinek helyszíne ez a ház meg a kert és érdekes, hogy olyan erősen jelen van a nagyapám meg nagyanyám szelleme, hogy szinte nem is hiányoznak. Minden tárgy, bútordarab és ágynemű teljesen tele van velük – biztos ezért ragaszkodok ennyire a házhoz, pedig már egy ideje nincs a legjobb formájában. Azért elég megható A.-val kettesben itt lenni, pláne úgy, hogy a gyerekkori kedvenc könyvemből olvas fel lefekvés előtt. (Külön bónusz, hogy 2 házra tőlünk lakik G. és családja, beleértve a 2 éves keresztlányunkat, aki olyan szépen tudja mondani a vékony cérnahangocskáján, hogy „A. hóóó? A. tocsmába.”)

A karácsonyi itthonlevés egy része azzal telt, hogy szoktuk az átalakulóban levő családi dinamikát (én), egy másik része a különböző vidám elfoglaltságokkal (társasozás, sütögetés a családdal) és kocsmázással-bulizással. Izgalmas, a térdem egy, a testembe beépített házsártos vénasszonyként hisztizik ha nem alszok eleget, vagy túl sokat iszok és éjszakázok. Egyszer úszni is voltunk. A béka-úszást finoman próbálgattam, nem volt fájdalmas, de így utólag lehet, hogy korai volt és amiatt is érzékenyebb most. Furcsa, járás közben nem fáj, de az apró mozdulatok (megállni, megindulni, minden kis csavarodás) brutálisak. Volt 3-4 nap, amikor 500-as Novamint vettem be, ilyen nem volt az utolsó műtét óta. Pedig én becsületszavamra arra készültem, hogy január 1-től elfelejtsem, hogy valaha is baj volt a lábammal. Na, jól kipanaszkodtam magam – szerintem Rómában az lesz, hogy szépen, lassan nézelődünk majd, mikor elfáradok leülünk, úgyis gyönyörű lesz minden. Há‘ nem?

Szuper

4.15. Holnap éjjel indulunk Rómába, tehát kimarad egy éjszaka alvás. A lábam nagyon csúnyán csinál a nem alvástól, tehát ma aludni kéne. A. horkol. A nagyszüleim házában alszunk, ahol csak egy szobát fûtünk, nincs hova átvonulni. Rettentôen fáj a fejem és álmos vagyok és épp készülünk meghülni mindketten. Kipróbáltam a vadiúj füldugókat, nem mûködnek. Húztam télisapkát a fájó-fázó fejemre, de szúr. Azt hiszem a karácsonyi hangulat hivatalosan is véget ért (majd beszámolok arról is, mert vagány volt, de most épp az életemet féltem, mert nem akarom a drága római vakációt átszenvedni).

Nekem – és a környezetemnek, haha – az a legnagyobb bünti, ha kialvatlan vagyok. Nem tudom mit csináljak a horkolással, mert az sem segít ha egyre idegesebben kérlelem, hogy hagyja abba. A lökdösôdés segít kb. 2 percig, de az nem elég idô elaludni. Arrrrgh. Meditáció? Séta a havazásban?

Külön szót érdemel egyébként a nagymamám kihúzhatós kanapéja, amin alszunk (avagy próbálunk): nagy rés maradt a fal felôl, a külsô oldalát felpolcoltuk egy zománcbilivel, nagybátyám néhány könyvével és egy stóc dolgozattal.

Már-már ünnepi

Hát itthon vagyunk, sikeresen abszolváltunk máris egy 1 napos kolozsvári kiruccanást (buli csekk, különböző kedves helyek megmutatása A.-nak csekk, a mérnök úrék céges karácsonyi partija csekk, sok ismerőssel összefutás csekk, súlyos másnaposság és a vele járó kacagások csekk, korhelyleves). Mindig ugyanazzal a buszjárattal teszem meg a Vásárhely-Kolozsvár távot, kivétel nélkül mindegyik járaton kerül egy hatalmas rokolyás cigányné, mint virágdísz egy filckalapon, igazából vicces. És mindig ugyanazok a szörnyű kereskedelmi rádióadók üvöltenek és soha nem működnek a kislámpák, pedig vettünk ma könyveket a szuper új kávézóban-könyvesboltban, ahol a fél délutánt eltöltöttük igen jó társaságban. Sajnos nem volt túl sok hely a buszon, ezért nem tudtunk egymás mellett ülni, pedig milyen vagány lett volna, odafele legalábbis jól telt.

Aztán azt is figyelem, hogy sok szempontból eléggé el vagyok kényeztetve azt hiszem. Például nagyon (túl?) érzékenyen reagálok arra, ha úgy veszem észre, hogy a fejem felett döntenek engem is érintő dolgokról. (Az már inkább vicces helyzet volt, amikor a buszsofőr arra nem reagált, amikor én kértem a buszjegyet, arra meg igen, amikor A.) Ha ezek kivételes esetek és feltűnnek, az azt jelenti, hogy alapjáraton jó dolgom van, ugye? Egyébként mindenki jót akar (kivétel a buszsofőr, ő simán csak paraszt volt szerintem), de máris frászom van az esküvőszervezéstől, mert sok ilyen helyzet lesz. Biztos én csinálok valamit rosszul és sokkal több türelem kellene (és kevesebb hiúság, ifjonti düh, mikor jól megaszondják a tutit). Na jó, ezen akkor még dolgozunk.

Holnap folytatjuk a turnét, megvannak a (részben szuper) ajándékok, jő az angyal, juhú. Csak arra kell odafigyeljek, hogy a térdem tényleg keményen benyújtja a számlát 1-1 átbulizott éjszaka után. Meg nem keverni az alkoholos italokat, ez ugye alap, nem tudom miért tűnt jó ötletnek elfogadni a mérnök úrtól a partiindító vodkát.

Egyébként E.-ék kolozsvári lakásában annyi szép tárgy és esztétikum van felhalmozva, hogy A. kapott is egy kisebbecske sokkot (én csak azért nem, mert már sokszor jártam ott) és ki is találta, hogy valamikor importáljuk E.-t egy hétre valamikor magunkhoz, kis házszépítéssel egybekötött kirándulás, nem is volna rossz. Érdekes egyébként az E.-ék lakását meg az újonnan nyílt könyveskávézót (amit egy másik barátnőm dizájnolt) összevetni mindenki máséval – hiába, kell egy kis érzék meg tekintet meg inspiráció. A cuccok nagy része turkálós vagy az ószerről származik, de kell az a bizonyos tekintet, amivel az ember felismeri, hogy mi mivel fog jól mutatni (és ami belőlem némileg hiányzik, sóhaj). Eszembe jutott egy újonnan épített ház, amiben jártam tavaly (egy fiatal orvos pár lakása): látszott, hogy elég sok pénzt öltek a berendezésbe, de olyan szinten volt inspirálatlan, hogy az már szomorú, a hálóban például egyetlen dekoratív elem árválkodott a falon, egy sorozatban gyártott, három részből álló festmény, talán virág – az összbenyomás az volt, hogy egy Altex (?) katalógusban élnek ezek az emberek. Legyen új, viszonylag drága, kész, jó lesz! Mondjuk tény, hogy Romániában nehéz normális bútorokat vásárolni, de nem lehetetlen. Na, elég a kultúrsznobériából, lefekszem mert reggel megyünk tovább.

——

Nem vet fel az írhatnék, 2 nap alatt két halálhír – két korombeli szimpatikus, okos, szép nő. Az egyikük valamennyire közeli is, teljesen letaglózott tegnap a volt osztálytársak levéláradata. A másikuk inkább ismerősök ismerőse, de valahogy számon tartottam, mint sok más ismeretlen ismerőst. Egy gyors lefolyású rákos megbetegedés és egy súlyos közlekedési baleset. Még jó, hogy nem kell azon gondolkozni, melyik az értelmetlenebb. (Mi az, hogy értelmes halál?)

Figyelemelterelés gyanánt tegnap és ma maratoni sétákat tettem meg és összeszedtem a hiányzó ajándékokat. Úgy jött ki, hogy két nap alatt kétszer láttam az alig két hónapost itt ehejt a szomszédban. (Nagyon aranyos, már emberformája van, profin hadonászik a kis ökleivel.) Illetve a Tollwood nevű hatalmas karácsonyi vásárt (amit szintén a Theresienwiese-n rendeznek, szeretik ezek a bajorok a nagyszabású ünnepeket, olybá tűnik). Illetve szétáztam tegnap is és ma is, de hát így jár, aki nem olvassa el rendesen az időjárásjelentést. Sajnos a térdem valamiért nem veszi figyelembe, hogy holnap indulunk és jó lenne, ha csendben maradna, megint előkerült a diclofenac-os krém. A jó hír, hogy csak a térdem fáj, vagyis a hátam-derekam nem, tehát elvileg helyesen járok, csak hát fáj, minden egyes lépéskor, pedig erről már jó rég leszokott.

Ahhoz képest, hogy megfogadtam, hogy nem vásárolok fölösleges ajándékokat, attól tartok hogy becsúszott 1-2. Pedig én igyekeztem, tényleg, mégis lesz fiúkuzin, aki zoknit kap (igen, de szupermeneset!) meg férfirokon, aki mobilkijelző-törlő-szettet (mondjuk kinézem belőle, hogy használja is). Szóval csomagolunk, térdet kenegetek, haláleseteken szomorkodok, ez van most.

Mézes

Nem tudom, milyen kezdő menyecske volnék, ha nem örökíteném meg itt is az első rend mézeskalácsomat. (Még ki sem sültek, már tele volt velük a fb, gyarlóság, menyecske a neved!) Az a helyzet, hogy rendkívül jó élmény volt, kis ráadás, hogy A. is kivette a részét (=kb. fél órán keresztül darálta a szegfűszeget a borsdarálóban), úgyhogy tekinthetjük úgy, hogy néhány mámoros percig együtt sütöttük a mézest, csodás volt. Az 5 tepsinyiből 3 gyönyörű lett,  a többi, khm, marad házi használatra. Kis bónusz, hogy finom is.* (Egyébként a mi családunkban nagymamám volt a mézeskalácskirálynő, a kis kerek bigyók az ő tiszteletére készültek, ez volt a standard mézeskalácsdizájn gyerekkoromban.) Ábra:

Aztán meg különféle vicces tevékenységek zajlottak a lakás szépítgetése céljából. Szerintem szép lett a fehér falas nappali, megállapítottuk, hogy kezd eltűnni a diákszállós jellege. Hát ezek voltak a hétvégén, a karácsonyi vásárt lelógtuk, mehetek újabb kör bevásárlásra és kiosztani a mézeskalácsokat az illetékeseknek. (Meg gyógytornára, amit kivételesen nem várok olyan nagyon, mert túlérzékeny a lábam, gondolom a múltkori ugrálás és ez a hideg-nedves idő így együtt sok neki.) És vehetem meg a buszjegyeket a reptérre, mert pár nap múlve indulunk, juhú.

* A másik bónusz: A. szerint mézeskalácsillatú a felesége.

Mit is mondhatnék

Hát időről időre ez van, hogy éjjel hallgatom A. enyhe horkolását (ami pont arra elég, hogy ne tudjak elaludni, gyakorlott nejeknek/lakótársaknak biztos nem okozna problémát, de én nem bírom megszokni, szerencsére annyira ritka eset, hogy nem is kell*), reggel meg a felső szomszéd bakkecskéi fociznak és kurjongatnak.

Cserébe viszont a tegnapi látogatónk (A. gyerekkori barátja) ezzel lepett meg:

Soha nem jutna eszünkbe ilyet vásárolni (egyébként dizájnerdarab és elég drágán vesztegetik), de azóta is ezen vigyorgunk és nagyon tetszik, meg jól talál a többi bizarr állattal a házban (plusz a felsőszomszéd bakkecskéivel, haha). Mint látszik, festünk, illetve A. nekiesett a maradék sárga falaknak, hamarosan fehér lesz minden, pompás. További szomorú hír viszont, hogy úgy tűnik, tegnap elvesztettem a szuperszonikus télisapkám, bár remélem, előkerül majd a gyógytornás hely mélyéről. Illetve a halasztgatással megint lecsúsztunk egy cucc római szálláshelyről, soha nem tanulok a hibáimból, soha de soha.

Tegnap tettem egy nagyobb kört a városban és elkezdtem beszerezni az ajándékokat, nem vagyok teljesen megelégedve. Viszont lejártam a lábam, ezt úgy kell érteni, hogy a talpam nagyon megfájdult a végére. És a térdem is olyan furcsán viselkedik ezen a héten, fájnak mindenféle inak meg néha járás közben is. Hát nem is tudom, az éjjel nagyon beleéltem magam a gondolatba, hogy én mostmár MINDIG ilyen kis nyomi maradok és SOHA nem leszek fájdalommentes és teljesen önálló stb. – na ezt tudja kihozni az emberből egy álmatlan éjszaka. Aztán persze mégis mély álomba merültem és álmomban fiatal voltam (ezt onnan tudom, hogy karcsú voltam és légies és lobogott a hajam és hódolóim voltak).

* Ezek teljesen menetrendszerű esetek egyébként, tán jobban tenném, ha ilyenkor odakészíteném magamnak az alternatív ágyneműt és átvonulnék a másik szobába ahelyett, hogy az élet igazságtalanságain tépelődjek.

Hurrá

El sem hiszem, hogy végre sikerült ma reggel házon kívül tudni a k**** képviselőfánkokat. Azt is nehéz felfogni, hogy negyedik (negyedik!!!) próbálkozásra lett végre elfogadható a krém, ebből kettő hagyományos tortakrém (szeretett volna lenni), egy főzés nélküli desszertkrém (ami túl savanykás volt), végül egy klasszikus puding lett, rá ipari mennyiségű tejszínhab, málna és áfonya figyelemelterelésképpen, néhányon csokicsíkocskák, porcukor. Azt se bánom, ha folyni fog, amire megeszik délben, örülök, hogy túl vagyunk rajta, kanalazzák ügyesen. Sosem fogjuk megtudni, hogy miért csesződött el mindkét rend tortakrém. A laktózmentes tejre nem jól reagál a pudingpor? A tojásokkal volt valami? Túl hidegek voltak? Túl melegek voltak? Tán a csimbókokban lógó idegeim zavartak be? Spongyát rá – mondanám, ha nem ígértem volna néhány kedves hazainak egy képviselőfánk-tematikájú estet. Reméljük, fogyni fog az alkohol is és kellően tompított érzékekkel kerül sor az eseményre.

A gyönyörű verőfényben mindjárt elindulok az idei év utolsó KG-jére (sajnos a hétfői ugrálás óta még mindig fáj itt-ott, úgyhogy pont jó, hogy ezen a héten 3 KG van), aztán meg spuri a városba, ajándékokat beszerezni, mert hiába van már ez-az (pláne, ha időben küldik), lesz itt még pánikos kapkodás a következő napokban.

Ó, és ezúton is háromszoros éljen O. barátnőmnek, aki rászánta magát egy szociális munkás-képző tanfolyamra 1 országnyira tőlünk. (Én meg asszem karácsonyra mégis meglepem magam egy éves tagsági díjjal a színházas munkákat közvetítő oldalra.)

Bókok minálunk

(Tegnap, a koncert után, mely alkalomra igyekeztem prezentábilissá tenni magam.)
A: – Milyen érdekes a hajad!
Én: – Köszi!
A. – Úgy nézel ki, mint egy kokker spániel!
Én: ….

Álláshirdetés

Etekintve attól, hogy Münchentől messzire lenne és nem vagyok hajlandó több hétre/hónapra itthagyni A.-t (kivétel a kolozsvári munka, mea culpa), jó kis fesztiválos munkáról lenne szó. Ilyeneket kérnek:
– tapasztalatok a kultúrmenedzsment terén – csekk
– magabiztos fellépés – hm, hm, csekk(?)
– nagyfokú terhelhetőség és flexibilitás – hehe, ez régebb volt, reméljük visszajön
– felelősségtudat, önállóság, megbízhatóság stb. stb. – persze, pesze
– barátságos fellépés stresszhelyzetekben is – hahaha
– alapismeretek a klasszikus zene terén – ööö, fogjuk rá
– jó angoltudás, office-ismeretek – csekkcsekk
– B kategóriás hajtási és vezetési gyakorlat – csekk és… szomorú pislogás, mert ez utóbbi nincs.

Na, plusz egy érv amellett, hogy ne sunyizzam el otthon a vezetést… Illetve felmerül a kérdés, hogy nem akarok mégis inkább fagyiárus lenni vagy pultos kisasszony egy edzőteremben, vagy valami nyugisabb munkahelyre aspirálni. De úgy tűnik, titokban hiányzik az adrenalin aka keresem a bajt.

Melyben egyáltalán nem fényezem magam, sőt

A mai nap két dologról marad emlékezetes. Egyrészt, hogy rászántam magam, hogy végre túlesek a képviselőfánk-ügyön (amit már elég rég beígértem az A. kollegáinak, és ami elsőre olyan jól sikerült 2 hete). Kár volt ország-világ előtt kérdkedni a kulináris kunsztjaimmal, mert ez most elég csődös akcióra sikeredett. A krém pl. harmadik nekifutásra sikerült elfogadhatóra, és most is híg kissé, de félek besűrüsíteni, nehogy teljesen összeessen a tojáshab. Délelőtt komplett kabaré zajlott a konyhában, minden ragadt, 5 percenként káromkodtam, délben majd nekiestem a rozés üvegnek bánatomban, de aztán győzött az akaraterő és sütöttem még egy rend fánkot (és lám, lett is néhány, amely felnőtt és nem lyukadt ki az alja). Most itt figyelnek dobozokban és várják, hogy reggel megtömjem, kissé izgulok hogy délire szottyadt kis morzsakupacok lesznek-e, meglátjuk.

Másrészt: ma este eljutottam a Prinzregenthentheater-be(ba?), ahova L. cipelt el a Bayerischer Rundfunk zenekarának előkarácsonyi koncertjére. Kiderült, hogy bérletük van, konkrétan az 1215 és 1217 számozású helyek az övéik, a terem pedig telis tele volt. Jól esett a zene (skandináv zeneszerzők téli-karácsonyi hangulatú művei), bár néhány Walt Disney-s rigmusnál szinte csak a mellettem ülő bácsi hangos dudorászását hallgattam (nagyon lelkes volt és örülök, hogy örült, csak kár, hogy nem volt túl jó a hallása). Szünetekben egy idősebb színésznő skandináv szerzők novelláit olvasta fel, így történt, hogy sok-sok év gondos elkerülés után kénytelen voltam megint meghallgatni A kis gyufaáruslányt, amit utááááálok.

Aztán az is van, hogy tegnap a vécépumpás kaland előtt eléggé meg is tornásztattak, konkrétan az ide-odaugrálást kellett gyakorolni, ami elég nehezen megy. Ma fájt is tőle a térdem: járás közben ugyanaz az irritált izületi fájadalom, ami az oszteotómia előtt volt a standard. Ijesztő, de remélem, hogy csak a landolások impaktja bezgette meg és hamar elmúlik.

(Koncertre készüléskor újfent megállapítottam, hogy sürgősen fogyni kell, de ez ma sem jött össze, mert hol vaníliás krémet kellett nyalogatni, hol szétlyukadt fánkot eltüntetni. Nehéz, na.)