Terveztem írni…

…de a 8.45-kor ígéretesen induló fektetésből végül 00.12 perckor lett elalvás. A babának mármint, a mi szemünk párszor lekoppant már azelőtt. A köztes idő kész kabaré volt. Másképp minden oké, remélem szuper kis karácsonya volt minden nagyon kedves olvasónak, csincsin!

Jól ráhangolódtunk

A múltkori patetikus hangnem után gyorsan tisztáznám, hogy nem estünk mély depresszióba, sőt. Elég vidáman telnek a napok most, hogy mindenkinek sikerült belenyugodni az idei furcsa karácsonyba.

Tegnap meg ma délelőtt A. kivitte a babákat egész délelőttre, hogy alakuljon az ún. karácsonyi minimál-nagytakarítás. Tegnap egyedül rohangáltam a házban körbe, mint egy mérgezett egér, hogy ellapátoljak ezt-azt, ma jött a drága takarítónő és párhuzamosan tüsténkedtünk (full maszkban, külön szobákban és nyitott ablakok mellett – tavaszi idő volt szerencsére). Továbbra is fenntartom, hogy a legjobban befektetett pénz ez a kéthetente 3 óra, majd ha indul a bölcsi újratárgyalhatjuk a gyakoriságot. Pár órán keresztül tényleg egészen jól nézett ki a lakás, ennek nyilván lőttek, de ez, hogy egy kedves ismerőst idézzek, mostmár legalább “tiszta rendetlenség, nem koszos rendetlenség”.

Kajailag: semmi igazán nagy dobást nem tervezek. Vettem ma pár alapanyagot (miután leesett, hogy hétfőig minden zárva lesz), plusz rengeteg zöldség meg saláta jött az élelmiszermentéssel (hatalmas dobozokat kaptak megint a szomszédok, ho-ho-ho!), szóval nem halunk éhen. De semmiképp nem az ünnepi menün lesz a fókusz. Sütöttünk még egy rend linzert, van még kis bejgli, meg kaptunk ajándékba szép mézeseket, amik karácsonyfadísznek is jók lesznek. Anyám sósrúdját sajnálatos módon fel is zabáltuk, mert abból vittünk mindig magunkkal a játszótérre. A karácsonyi dőzsölés már jóideje tart, meg is látszik rajtunk kissé.

Tegnap este becsomagoltuk az ajándékokat, csak egy nagyob ojjektummal nem tudjuk, mi legyen. Holnap a fő mutatvány a fa állítása és díszítése lesz, ahhoz sok szerencsét kívánok magunknak a nagyon aktív mohamanyit illetőleg. Szerintem napközben kicsit még átvesszük a zenei repertoárt J.-vel (már hetek óta nagyon lelkesen ordibálja a Pásztorok pásztorokat meg a Kiskarácsony nagykarácsonyt), ebédelünk és utána kivisszük a babákat sétálni, sunyiban pedig bekészítjük az ajándékokat meg a fát. Gondolom nagy körkapcsolásos családi konferencia is befigyel majd.

Aztán 26.-án majd érkeznek ittalvós bulira Sz.-ék, az lesz az év nagy társasági élménye nekünk. Kacsasült included, ma rendeltem meg! Talán még hó is lesz! Addig is megy a puzzle-ezés J.-vel és az olvasgatás a babával, nagyon cukik, tényleg. Én meg – a változatosság kedvéért – iparkodok a belső őrmesteremet kicsit lenyugtatni és átkapcsolni lazulós üzemmódba.

Advent negyedik vasárnapja

Ma előbányászta A. a karácsonyfadíszeket a pincéből (egy müncheni karácsonyunk volt, közvetlenül J. születése előtt, a szüleim meg a tesóm is itt voltak velünk – az unokaöcsém 3 hónapos volt csak) és megállapítottam, hogy kevés van, cserébe rusnya, mert a nagy hasammal szintén csak az Obiig jutottunk el beszerezni (plusz pár szebb darabot a karácsonyi vásáron a Marienplatzon). Csúcsdíszünk sincs, nekiálltam ma az újszülöttkorból maradt gyapjú-vattából (Heilwolle, zsíros gyapjúszerű vatta, az magyarul micsoda?) angyalkát gyártani. Kicsit amorfak lettek, asszimetrikus szárnyakkal. Az egyik tömzsibb, a feje kicsit szétfolyt, a másik légiesebb, hosszú vékony lábak lógnak ki a ruhája alól. Ott ülnek a kis fehér hangszórón az asztalon, mellettük a kis égősor, amit A. betett egy vázába. Nem rossz látvány, kicsit béna, de azért ünnepélyes, pont mint mi itt ebben az adventi finissben.

A kajamentésből sok mascarpone érkezett, gondolom a szomszédok is tiramisut ettek ezen a hétvégén. Annyira tömény volt meg kemény, mint a vaj, hogy komoly kihívás volt kavarhatóra lazítani az állagát. Finom lett, de kb. két kanállal lehet enni belőle émelygés nélkül, J. mégis betolt egy elég nagy adagot belőle (és még kért volna). Egy kis darabka kirepült a kanaláról az asztalra, önállóan ment letörölni mielőtt nekiállt volna rajzolni. Öklendezett, miközben vonult eldobni a papírt, “Anya, tudod, hogy anergiás vagyok az ételmaradékokra!” Szegény anergiás babám a tiramisu előtt is zabált eléggé, lefekvés után félrenyelt és annyira köhögött, hogy hányt is egy kicsit tőle, nagyon megviselte. A kanapéra feküdt vissza a megrázó élmény után, felpolcoltuk a hátát nagypárnákkal. Hamar megnyugszik, ha ott vagyunk közel, üldögéltünk körülötte a félhomályban (néma laptopozás – így hívtuk ezt tíz éve a Monostoron), pár perc alatt aludt is. Csak egy kis gyerekfej látszott ki a nagy takaró alól. Mostmár néha látja az ember a leendő kamasz arcát is, odalett még egy réteg kisgyerek-puhaság róla.

Visszaaltatok, közben olvasom, hogy több ország beszüntette a légiforgalmat Angliával, mert terjed a vírus egy fertőzékeny mutációja. Potenciális határzárakon kezdek máris izgulni, lehet, hogy mégiscsak rossz döntés volt kihagyni ezt a hazautazást. Közben egy régi fénykép alatt arról megy a társalgás, hogy vajon megváltoztunk-e, én meg a most negyvenéves, kétgyermekes anya barátnőm. Mármint a külsőnk. Felismerne-e az időközben full megkopaszodott kétgyerekes családapa haverunk? Költői kérdés, keresztanyám mégis megválaszolta kedvesen. Ma este sem tornásztam, de talán lesz még időm egy zuhanyzásra két visszaaltatás között.

Pofáraesések napja

Kicsit magamba szálltam a múltkor, hogyaszongya szegény babát hétközben alig visszük játszótérre (mert ha kiviszem délelőtt, akkor semmi másra nem marad idő, J. meg délután már nem hajlandó moccanni, külön kimenés délután nem lehetséges, mert A. még dolgozik olyankor stb. stb.) szóval alig van része mozgásban a friss levegőn. Úgyhogy ma délben, amikor elhoztuk J.-t kivettem a babakocsiból. Először is jól meggyámbászta a karácsonyfát az oviban (note to self: a műanyaggömböket tenni majd az aljára), bandázott kicsit a leendő bölcsis nénikkel, aztán hazafele is gyalog indult el. Nagyon cukin szedi a kis lábait és nagyon jó nézni, hogy fedezi fel a világot, kézzel-lábbal természetesen. De meg kellett állapítanom, hogy ez már egészen új cirkuszi műsorszám lesz mostantól, mert egyel több irányba kell figyelni. Szemmel kell tartani a sztorizgató-száguldozgató J.-t (aki néha két “és azt képzeld el…” közt képes betolatni egy-egy bokorba vagy nekimenni valakinek), tolni kell a babakocsit (amire rá volt akasztva a J. teljes ovis zsákja, mert mindent haza kellett hozni) és lehetőleg életben tartani a babát, aki rettentő sebességgel és önbizalommal, ámde ingadozó léptekkel cirkál összevissza a járdán, a bicikliúton, a bokrokban stb. Vannak emlékeim, hogy milyen készségesen nyújtotta J. a kezét annak idején – anyám mindig mondta is, hogy becsüljem meg a szerencsémet. A mohamanyi ehhez képest elkapja a kezét, odarikkantja, hogy “Nye!” és rohan is tovább. Adott pillanatban aztán, mikor a bicikliútról próbáltam eltéríteni és ő épp fel akart emelni valamit a földről, felborult szegény, mint egy kis virágos overallos kertitörpe. Lement a kulimász a homlokáról meg az orráról, ordított szegényke. Drága baba, kicsit viharvert külleme lett (mégiscsak meg kellett volna csinálni azokat a karácsonyi képeket a hétvégén). Utána a játszótéren is voltunk, ahol a tányérhintának szaladt úgy neki, hogy a lendület elrepítette szegényt, mint valami akciófilmben, huhh, azt is elég rossz volt végignézni.

A mai nap másik fájdalmas pofáraesését az apám és a járványügyi helyzet ambivalens viszonya szülte (hogy egy ilyen gyönyörű képzavarral éljek), ezt inkább nem taglalom, csak próbálom megemészteni. A gyerekek hamar kidőltek, mi épp bevágtunk egy kiló sült gesztenyét, ez segít.

“Csak fejben kicsit elfáradtunk…”

Gondolatban már megírtam pár posztot az elmúlt napokban, de mire idejutok, már oda a lendület. Ez azzal függhet össze, hogy általában estére már keresztbe állnak a szemeim a fáradtságtól. Tegnap speciel nem a fáradtságtól nem láttam, hanem mert kb. átbőgtem a délutánt. (Emlékszem, először tavasszal tört ki belőlem az ún. ugly cry a teraszon, tergetés közben, párhavonta újra kell indítsam a rendszert, úgy tűnik.)

Az van, hogy több hullámban tört ránk a hazamehetnék. Szépen megbeszéltük egymással és magunkkal, hogy ez most sajnos nem fog összejönni, túl stresszes, túl rizikós stb. Aztán legutóbb az újabb lockdown híre adta nekem a sallert, akkora jane austen-i értelem versus érzelem-vitába keveredtem önmagammal (A. is hallgatta szegény, amíg neki is el nem vettem az életkedvét tegnap), hogy a fal adta a másikat. Közben meg nem a lockdown tényével van bajom, sajnos abszolut szükségesnek látom, a lehető legszarabb időzítéssel persze – nem tudom, ezt mért nem lehetett november elején meglépni, gondolom, máshol tartanánk, de mostmár mindegy. Hanem simán csak tele van már a tököm ezzel az egésszel. Imádnám, ha enyhülne már ez a bezártság meg ez az impending doom-hangulat, ha lehetne tervezni és nem csavarodna be lassan mindenki.

Ateizmus ide vagy oda, nekünk a karácsony többé-kevésbé szent, ez lesz az első alkalom, hogy nem a szüleimmel leszek/leszünk. Ezt megemészteni elég kemény. De itt máris teremtjük az ünnepi hangulatot, ma vettünk fát, mindegyre sütünk, J. gyakorolja a karácsonyi énekeket, lesznek ajándékok (nem annyi, mint máskor, de ez nem is baj). Végre van egy hatalmas fényes papírcsillag az ablakunkban, gyönyörű, a gyerekek is imádják. Vittünk tegnap linzert a szomszédoknak, akik mindig ajándékozzák a gyerekeket, L.-ék is kaptak belőle. Komolyan gondolkodom, hogy rendeljünk kacsasültet szentestére a szomszéd fogadóból, hogy ne kelljen majd az ünnepi menüvel baszakodni. Szóval én személy szerint minimálkarácsonyt tervezek, minél kevesebb kulifaktorral – a takarítónő is jön majd 23.-án, hurrá.

Az más kérdés, hogy következik (minimum) egy hónap ovi nélkül, hát az érdekes lesz utazgatás és nagyszülők híján. Kezdhetek gondolkozni újabb programokon a mackónak – most nagyobb kihívás lesz, mert a baba is részt akar venni mindenben (J. meg néha sírva fakad, mikor a húga kitotyog egy-egy rövidre fogott szundi után, mert tudja, hogy akkor nem lehet nyugodtan játszani).

Dö-dö!*

Ma nem mondhatom, hogy semmi nem törént.

Egyrészt sikerült 5 órát aludni, aztán a hajnali derengésben pakolászni**, mert (tádá!) jött a takarítónő 9-re és három órán át sikálta a lakást, amíg én J. haverinával tologattam a lányokat a parkban. Ez a téma majd mindenképp megér pár misét (posztot), mármint hogy miért érzi úgy az ember, hogy teljes csőd az élet minden területén, ha nem képes tisztaságot és rendet tartani a házában. Lényeg a lényeg, nagy kő gurult le a szívemről, hogy átmenetileg ragyog a ház (bár nyilván nem sikerült minden kupacot felszámolni, ahhoz pár nap magányos tevékenyekdésre lenne szükség), aztán a mohamanyi két perc alatt összekent mindent spenóttal és gyorsan lerámolt pár polcot, csak a miheztarátst végett.

Másrészt ma elkezdődött az, amitől rettegtem már jó ideje: a baba két közepesen komoly balesetet is összehozott. Először a cipőtartó szekrény éles sarkát fejelte le nagy lendülettel (a sarokvédőt már rég letépte széles vigyorok közepette), lett a homlokára egy szabályos lyuk. Pánikosan hívtuk az anyámékat egy kis konzultációért de mondták, hogy ez csak zúzódásnak tűnik, nyugi, elmúlik. Este pedig a földön heverő apjára mászott épp fel és amikor meghallotta, hogy belépek a házba, annyira gyorsan próbált elémjönni, hogy valahogy fejreesett a nagy sietésben. Hatalmas sírás lett, az orra vére is eleredt kicsit. Öt perccel később már ráhangászott és bulizott, de minket jól leamortizálnak érzelmileg ezek az ügyek. Kicsi babám, sokszor penderül neki az ajtófélfának is a nagy lendülettől, amivel közlekedik. Fel kell vértezzem valahogy a gyenge anyai szívemet, kemény idők következnek azt hiszem.

*Ezt a hangutánzó szót használja a baba, mikor megkérdezzük, hogy beütötte-e valamijét.
**Tegnapelőtt készítettem J.-vel egy miniinterjút. Már egy ideje terveztem megörökíteni a hangját, meg a válaszokra is kíváncsi voltam (egy haverom posztolta ki a saját kislányával készült interjúcskát, onnan vettem a kérdéseket). Az egyik kérdés az volt, hogy “Mit csinál anya egész nap?” J. rávágta: “Mosogat és pakol.”

Vasárnapi ebédünk

A.: “Szerintem ez simán benne van a top 10-ben életem leglepattantabb étkezései között.”
Én: “Komoly? Szerintem luxus, még nem hűlt ki, csend van és nyugalom, nem kell senkit etetni…”

A kocsiban ültünk hazafele a félórás közös sétáról Sz.-ékkel (a gyerekek fociztak, mi kicsit dumáltunk és jól lefagytunk). Útközben vettünk pizzát, de a babák bealudtak, úgyhogy úgy döntöttünk, megesszük a kocsiban. Az ablakok szépen bepárásodtak, a kocsit beterítette a kajaszag, került egy guriga WC-papír is a zsíros kezünknek. Szerintem csak azért elégedetlenkedett, mert a kormányra kellett rátegye a pizzás dobozt.

A húsleves ma fog megfőni. Megérte egyébként, jó volt kimozdulni és látni más arcokat végre. Szerdától megint szükségállapot, szigorítások stb.

Mikulás!

A tegnap úgy felzaklatódtam több síkon is (nincs kedvem kifejteni, érik a jelszavasítás azt hiszem), hogy ma is egész nap kattogott az agyam. Horror éjszaka volt, egész éjjel nyüstölő fogzó babával, reggel nehezen tértem magamhoz. A trutyi hideg miatt elmaradtak a kint levős-barátkozós programpontok, a közös családi kiruccanásról (két fokban, szitáló esőben, ordító babával) A. gyengéden hazatessékelt, annyira kész voltam. Itthon szert tettem egy fél porszívózásnyi meg némi főzési előnyre, de már hozták is haza a dedet, aki nem bírt kint megnyugodni – következett kb. másfél óra aktív altatás, oh joy. Volt ma egy olyan kisérlet, hogy a fiúk főzzenek (mert én meg altatok), derekasan el is jutottak az első művelet feléig, aztán inkább átvettem, hogy meglegyünk délután fél 4-re. De a lelkesedés (avagy hajlandóság) már méltányolandó, vannak kósza ábrándjaim közös családi főzésekről, állandó konyhai ügyelet újraosztásáról stb.

A nap fénypontja persze a Mikulás volt, illetve J. cuki készülődése egész nap. A kedves szomszédnéni a földszintről már délután beadott egy pakkot (magyarázkodhattam J.-nek), a szembeszomszéd szintén kikérte a gyerekek cipőit az ajtó elé, holnap reggelre várható a szénhidrát-túladagolás. Vártuk A.-t haza a boltból, közben a mackó vízfestékkel festett egy szimpatikus Mikulást, a baba is vadul rajzolt, de főleg a zsírkrétákat potyogtatta le kitartóan az etetőszék asztalkájáról. Meghallhattunk egy-két karácsonyi dalt is, hogy ráhangolódjunk az ünnepi témákra, J. pedig nagyon komoly arccal közölte velem, hogy “Anya, egyesek szerint karácsonykor nem az angyal jön, hanem a Jézuska!” A házi Mikulásunk főleg J.-nek hozott mindenfélét, Mancs őrjáratos alsónadrágokat például (uniszex szabás, mint utólag észrevettük, hm), meg tűzoltós bojtos sapkát (pont olyat, amilyet rajzolt a Mikuláshoz írt levélben, micsoda mázli!), focis Pixi-könyvet. A baba főleg a mandarinoknak örvendezett, harapta is héjastól, mikor nem voltunk résen. Aztán a bojtos sapkát pakolta a fejére elégedetten, nagyon cuki volt.

Szóval újabb meghitt, falnak menős, aranyosságokkal és szeretetteljes részletekkel teli, de ingerültségben és kétségbeesett fáradtságban sem szűkölködő szombat volt.

Eliramlik az élet

Nem teljesen értem, hová tűnt el az elmúlt kb. tíz hónap, de itt tartunk, tegnap jelenésünk volt a bölcsis beszoktatás kapcsán az oviban, öt hét múlva mehet is a baba*. (Az ovi meg a bölcsi ugyanaz az intézmény, két ajtó választja el majd egymástól a dedeket – egyszerre vihetjük, hozhatjuk, ilyen szempontból másfél év luxus következik.) Előtte való nap menetrendszerűen lecsapott rám a bűntudat: hát milyen anya az ilyen, minek sürgetni az elválást, hát mi más dolgom van… stb. stb. Egészen ismerős lemez a J. bölcsis karrierje kezdetéről. De az az igazság, hogy szerintem szuperül fogja érezni magát ott (is) a mohamanyi. Amíg a bölcsis nénivel beszélgettem, ügyesen felfedezte a terepet, mindenre felmászott, mindent megfogdosott, kinyitott, vigyorgott, elváláskor nagy puszikat dobált. Itthon is egy kis explorer lett, egészen megsértődik, ha segíteni akar az ember valamiben. Tegnap felmászott a fellépőre és kezet mosott a fürdőben a kagylónál, mikor észrevette, hogy az ajtóban állok, akkor egy kecses kézmozdulattal szembecsukta velem az ajtót. Szóval gyanús nekem, hogy inkább nekünk kell megemészteni a dolgot, a kezdeti nehézségek után ő – reméljük – jól ellesz a többi gyerekkel. Gondolom, jót fog tenni neki a sok célirányos és fejlesztő játék meg figyelem, mi az idő egy részében mégiscsak multitaszkolunk (főleg én kapkodok folyton, mert egyidejűleg kell óvónéninek meg konyhásnéninek meg házvezetőnőnek lenni, az altatások is kiiktatnak elég hosszas időkre, azalatt csúszik minden más). Néha tépelődgetek, hogy nem kellett volna-e mégis bébiszitteres vagy tagesmutteres megoldáson gondolkozni, de ha már az ölünkbe hullott a bölcsihely és ennyire egyszerűnek igérkezik a logisztika, akkor szerintem nem állunk neki variálni.

Amit viszont rendesen meg kell gyászoljak, az a boldog-nyugis gyes-időszak, aminek jelentős hányadát mégiscsak ellopta a k. vírus. Kb. februártól ugyanis beállt a szükségállapot: van ovi, nincs ovi, határzárak, izgalmak, nagyszülőktől távol levés, home office a vele járó feszkóval és mindennapos konyhásnéniséggel, szóval kicsit kisebb intenzitással merítkeztünk(tem) meg a babás élvezkedésben, mint szerettem volna. Másrészt viszont jó is volt az intenzív együttlevés, A. végig jelen volt. Még van kis idő ráhangolódni arra, hogy lépük a következő szintre. Lesz megint minimális idő magamhoz térni, összekapni magam, a házat, az életünket. Remélem, utazhatunk is előbb-utóbb és pótoljuk a kimaradt nagyszülős együttléteket. Aztán állhatok neki munkát keresni, na az remek lesz, hogy Mását idézzem. 🙂

*Akkorra másfél éves lesz, szóval egyre kevésbé baba, hüpp… J. három hónappal volt nagyobb, amikor közösségbe került, hm.

Köszönetlista

Örök hála Molnár Ilonkának, amiért általa megismerhettem a Nem akarok beszólni, de… elnevezésű zseniális instagram-feedet.

Szintén köszönet illeti S. J.-t, amiért ma, hosszú idő óta először, igazán tartalmas (néhol nyerítésbe torkolló) szórakozást nyújtott a Facebook meg a magyar hírportálok olvasgatása.

(Visszaosontam, hogy két külön bekezdést csináljak belőle, méltatlan volna Milonkát az ereszmászó illetékessel egy bekezdésben emlegetni.)

////

Later edit: ma (december 17-én) esett le, hogy becsületes nevük Nemakarokbeleszolni, mea culpa.