Ügyek

Megint az lett, hogy észrevétlenül összegyűlt pár kisebb szakmai ügy amit adminisztrálni kell, előadásokat kellene nézni, párhuzamosan több dolgot kellene olvasni és írni, illetve izgalmas fesztiválos munkácskák is kinéznek, ezeknek csak szurkolni lehet egyelőre. Mindez persze örömteli, az nem örömteli, hogy ilyen lassan haladok velük. Kaptam múlt héten egy hanganyagot: tavaly ilyenkor meghívtak egy szemináriumra hogy meséljek a diákoknak a munkámról, ez a beszélgetés lett rögzítve. Belehallgattam és irtó furcsa volt, őszintén szólva meglepett, hogy ez az illető milyen koherensen beszél, nem tudom, ma sikerülne-e neki…

Meg az is van, hogy van pár blog, amit jó rég óta olvasok (mondjuk 7-8 éve) és kicsit olyan, mintha ismerném az íróikat – erről nyilván szó sincs, tudom, hogy gondosan megkonstruált felületek, de azért izgalmas látni, hogy ki milyen hangot üt meg, mennyit tesz közzé magáról. Ezek a privát szappanoperáim ha úgy tetszik, tényleg izgalmas életutakat olvas az ember. És már sokadszorra fordul elő, hogy valaki bejelent egy válást vagy szakítást (nem alkalmi pasikról vagy nőkre kell gondolni, általában vannak közös gyerekek is a képben) és hirtelen azon kapom magam, hogy szomorkodok egy kicsit ezeridegenek sorsa fölött. Hejj, internet, te csodás!

Eseménytelen nyári hétvége

Pénteken találkoztam L.-val (ő meg a férje az anyámék generációja, náluk laktunk nyáron abban a két hétben, amikor épp albérletek között voltunk), egy közeli téren találkoztunk és csak egyetlen hely volt alkalmas teraszozásra, az  is egy hatalmas útkereszteződés mellett, de azért sikerült nagy nehezen. Mesélte, milyen nagy rohanásban vannak ők is meg a gyerekeik is, vicces hogy pár utcával idébb én milyen párhuzamos univerzumban élek. Este itt volt P. (a felesége meg kisfia egy hét múlva érkezik, juhú!), főztem egy “hare krishna” fedőnévre hallgató spenótos curry-t, beszélgettünk és számomra érthetetlen módon egy kis pálinkázás is volt, nahát.

Akkora nyár lett, hogy az valami fantasztikus. Szombaton kiléptünk a Westparkba, ahol egyébként is komoly népsűrűség van hétvégenként, de a jó idő miatt most még többen voltak, erőst kell figyelni, mikor az ember kerülgeti a népeket. Ma pedig az Isar partjára kirándultunk biciklivel (pokróc, tablé, szendvics, folyóban lehűtött sör) és nagy volt a boldogság hogy lehet végre napon fenteregni, bár úgy elfáradtam a túrába, hogy csak pihegek egy ideje.

A térdem pedig csütörtök óta be van dagadva és nem esik túl jól a járás, de 5 nap múlva vizsgálat és ha lehet, akkor április közepére kérek egy időpontot fémet kivenni, juhú. Most az a mantra, hogy legyek túl rajta minél hamarabb.

—–

És a Föld óráját (így hívják?) is megültük, én bőgtem szomorkodtam a sötétben, A. vigasztalt, aztán megnéztük a 8 és 1/2 c. filmet, ami zseniális (több Fellinit kéne nézni).

“Ma reggel felébredtem, megpillantottam a sok fényt, a tavaszt…”

Dolgok, amik miatt nagyon-nagyon jó lesz egészséges(ebb) lenni:

– táncolás. Már nem is tudom, mikor buliztam át egy éjszakát, vagy táncoltam több órát egyhuzamban. Illetve de, főleg 2012 nyarán,  de az nem volt igazi szökdösés.

– szaladás. Egyébként utálok szaladni, de amióta nem tudok, néha vágyok rá. Azt hiszem, sosem lesz magától értetődő mostmár az ilyen típusú komplex mozgás, vagyis nagyon fogom értékelni, amikor megint képes leszek rá. Persze itt nem félmaratonra kell gondolni, hanem arra, hogy el kell kapni a villamost, vagy a túlsó szobában maradt a telefon és cseng.

– járás fájdalom nélkül. Automatikus, könnyed, folyékony mozdulatok, amelyeken nem kell hosszasan gondolkozni. Úgy sétálni, hogy közben másra is tudjak figyelni.

– teherbírás. Ne legyen gond 2 teli bevásárlózacskót gyalog felvinni a valahányadik emeletre, ne kelljen egyenként venni a lépcsőket és kapaszkodni, mintha az életem függne tőle.

– kirándulás és utazás általában. De jó lesz, amikor nem csak két pont között kell valahogy kibírni két lábon, hanem lehet rendesen tudni mászkálni és spontánkodni. Szívesen felmásznék valami hegyre pl. most, hogy nem tudok.

S akkor ez csak a lista eleje. Hujjj, de jó lesz.

Ledaráltak engemet a színház világnapján

A mai gyógytornán először kerültem a “sef”, vagyis a tulajdonos,egy kb. 40 éves férfi keze alá és hát nem volt semmi ez a kis egyórás edzés, azóta is csak lihegek és fekszek a kanapén. Egy adott pillanatban bekérezkedett nézni a sebhelyes karú gyógytornásznő is, úgy tűnik kuriózum vagyok. Szóval jól megdolgoztatott és megszakértett a pasi, vaskezekkel tartotta a kontrát a ropogó lábamnak. Amikor kitapogatta a fémett felszakadt belőle egy joviális: “Boááá! Hát ez hatalmas!” Végre én is büszkélkedhetek valamivel! Megkérdeztem, hogy ezek az újfajta fájdalmak szerinte mivel függnek össze, és azt mondja, úgy látja, egy elég nagy részéért a fém a felelős, el is magyarázta hogy hol milyen idegeket nyom, sajnos csak a felét értettem. A lényeg, hogy szerinte is mindenképp jobban megy majd a torna meg az élet, miután kiveszik majd, de addig is szorgoskodni kell tovább, hogy erősödjön a lábam. (Egyébként a torna intenzitását kb. azon lehet lemérni, hogy az igazán alapos előzetes tisztálkodás, dezodorizálás stb. ellenére kb. 5 percen belül annyira izzadtam, mint egy kamionsofőr egy szép augusztusi délutánon. Csodás érzés volt így karlengetős gyakorlatokat végezni.)

S miközben ma mindenki hevesen ünnepelte a színházat ezen a világnapon, én megpróbáltam elkészíteni életem első humuszát, ami állagban mondjuk kicsit jobban hasonlított egy paszulykrémlevesre, de kicsire nem adunk, legközelebb majd még jobb lesz. És sütöttem hozzá fasírtot (most lerben, szerintem izgalmas hogy eljutottam a múltkori olajban tocsogás másik végletéig, ezek szárazak és laposak voltak, dizájnerfasírt, nem egyéb!) meg arab kenyeret és összevágtam mindenféle zöldséget és boldogan bezabáltam. És faxoltam is. Micsoda eseménydús nap, egyszerűen fantasztikus!

—-

És mivel olyan fáradt vagyok, hogy a rendes könyv kiesne a kezemből, ezt nézegetem már fél órája, nagyon izgalmas.

Meg hát

Megjött a blackroll, a nap nagyrészét azon töltöttem. Megvettem a repjegyet a szüleimnek, lesz egy kis vizit május végén, örvendezünk.  Megpróbáltam nem  nagyon elszomorodni, miután délelőtt feltúrtam a külső hardom és végignéztem, hogy milyen aktív életem volt nem is olyan régen. Megvádolt a drága uram, hogy a kedvenc szürke felsőjét a pincében felejthettem, mert egy ideje nem látta már. Megbocsátottam neki. Megdöbbentem  ismét,  hogy minimális akcióval micsoda kupit lehet csinálni a konyhában. Megfogadtam, hogy holnap találok valami faxolós helyet, hogy túl legyek a jegyigénylésen, ha már kiválasztottam, hogy mire szeretnék menni. Megígértem magamnak, hogy ma olvasok sokat, ez még hátra van.

Vonalkás

– Amikor arról szoktam fantáziálni, hogy egy párhuzamos életemben valami hasznos szakmát tanultam volna ki (kutyafodrász, festő-mázoló, manikűrös stb.), akkor mostanában a gyógytornászok jutnak eszembe. Hát milyen vagány szakma az, ahol minden nap sok-sok emberen segítesz azonnali feed backkel, mégsem kell feltétlenül beleőszülj a stresszbe, mint az orvos kollégák. Szegény gyógytornászok nagy része azt hiszem  pszichológusként is fungál, gondolom végtelen türelem és empátia szükséges az ilyen betegekhez, mint pl. én, hehe. (Ma végignéztem, ahogy egy ősbajor néni rögtönzött egy nagyjelenetet torna közben, egy ideig úgy tűnt, hogy mentőt kell hívni neki. A gyógytornász csaj pedig csodálatra méltó nyugalommal és profizmussal kezelte a helyzetet.) Rajongok a gyógytornászaimért, de tényleg. Igaz, hogy mostanig szinte kivétel nélkül profi szakemberekkel találkoztam és nagyon szimpatikus emberekkel.* Puszifelhőőő!

– Sorsát senki el nem kerülheti. Az asztalunk a konyhával szemben van, ha itt ül az ember (és csukva a konyhaajtó), akkor nem lehet rálátni egyik ablakra sem. Szóval üldögéltem, és amikor rájöttem, hogy indulni kell, a meglepetés erejével hatott a kint tomboló hóvihar. Már túl késő volt nem biciklivel menni, hát elharcoltam magam a gyógytornás helyig.  Alig láttam a hópelyhektől, rendesen átáztam és lefagytam, gondolom ennél közelebb egy darabig nem fogok kerülni az extrémsportokhoz.

–  Az egyik legnagyobb fáradás mostanában (végülis nemcsak mostanában), hogy minden adandó alkalommal megkérdik, hogy pontosan hol és HOGY fáj a térdem. És ilyenkor mindig hosszas tépelődés következik, mert meglepően nehéz megállapítani, hogy pontosan mi fáj és hol. Fogalmam sincs, hogy ami fáj az a fém környéke vagy a porc, vagy épp meghúzódott az ínszalag és az sugárzik az izmokba stb., hogy igazából szúró vagy hasogató vagy konstans fájdalom – a változók száma kb. végtelen. Külön csavar németül előadni az egészet. Mondjuk jövő pénteken lesz a következő orvosi vizsgálat és azt hiszem bepillantanak majd a térd belsejébe is, legalább lesznek viszonylag kézzelfogható dolgok, pl. látnak-e gyulladást vagy sem. Ma egyébként felemás nap volt, továbbra is túlérzékeny és viszonylag instabil az egész térdem, szóval egy helyben toporgás van pár napja. De az idő is szar, erre kenem és akkor türelmesebb vagyok kicsit.

– Egy időben a vajtartókra voltunk rákattanva és ebayes vadászat zajlott (ahhoz képest a meglévőt nem értékeljük eléggé), egy ideje pedig talpas tortatartóra vágyok, meg üvegkancsóra, amiben normálisan lehet tárolni a limonádét. Úgyhogy gondolkozok, hogy talán megejthetnék egy IKEÁs kirándulást holnap, bár ott is kell gyalogolni jó bőven.

* Off: a kolozsvári (román) gyógytornász csaj, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, nemrég Anthony-nak nevezte el a kisfiát. Ööö…

Meanwhile

Hóvihar, téli este

Azért jó ez a felület, mert alaposan kipanaszkodom magam és már oda is lesz a bú fele legalább. Ma délután kis hezitálás után mégis inkább villamossal-metróval indultam meg (pedig már szinte egy hónapja csak biciklizek, tiszta spórlás, kácsinggg!), egy másik városrészbe indultam meg két macskás gyűrűért (csodás példányok, fotóigénylést a szerkesztőségbe várunk) és jó döntés volt nem biciklivel menni, mert visszafele már tombolt a hóvihar. Vicces, hogy kb. 3 napon belül bemutatkozott mind a 4 évszak, de minek ezen lamentálni. Ha már így alakult, akkor kedélyes téli este, ruccolasaláta céklával és grillezett kecskesajttal, finom barnakenyér a bajor pékektől, vörösbor, Simpsons, idill. Zenei háttér: ez, örvendetes kultúrhír: Visky Ábel on the rise (merthogy ügyes és megérdemli az ajnárt, szorítok neki). Meg visszajött Cs. barátnőm “Spanyolból” s nagyon remélem hogy meglátogat. És Á. barátom (akit tíz éve ismerek még a berlini hőskorból és azóta is ott él és pompás karriert futott be és irtó büszke vagyok rá) visszaért Kolozsvárról és remélem nagyon alapos élménybeszámolót tart majd.

A lábam jobban, holnap lesz KG meg KKG is (vagyis manuális kezelés meg edzés gépekkel), úgyhogy remélem magához tér kicsit.

Neither, nor

Szombat óta lopakodok a házban  – ezt úgy kell elképzelni, hogy fura testhelyzeteket felvéve haladok nagyon óvatosan, a lábam pl. nem tudom rendesen kinyújtani, a térdem látványosan instabil, csípőm jő-menyen, visszatért a derékfájás stb. Úgyhogy ennyit a rekordsétáról, nem biztos, hogy megérte. Azt hiszem megint eljött a Nurofen ideje egy kicsit csökkenteni a gyulladást. Egyébként a fém környékéről fura helyekre átsugárzik a fájdalom, visszatért a műtét utáni nem-érzés vagy félreérzés a sípcsontom felső felében és a lábszáram külső felén. Meg ami még kellemetlen: egyre jobban érzem, hogy a combom és vádlim izmai nincsenek jól (reggel egy jó alapos vádligörcsre ébredtem), mostmár nagyon várom a blackrollt.

Szóval ilyen szépen indul a hét. Legalább jól eszembe jutott, hogy miért nem indultam még mindig meg “a világba”, hát ezért, mert messzire még nem jutok. A hidegfront pedig kitett magáért, tegnap este havazott is egy kört, úgyhogy itthon maradtunk és henyéltünk sütöttem egy almás pitét (ami van még hova fejlődjön, de így elsőre nem volt rossz). A kezdeti bárgyúság után azért izgalmas lett a Maeterlinck-darab is, már csak a leendő rendezőt kellene meggyőzni, hogy érdemes túllépni a “szép kis mese”-szinten.

Volt a napokban otthon egy izgalmas színházas hétvégi projekt, ahol egy csomó ismerős és ismeretlen szakmabéli networkingolt, én pedig csak sasoltam ahogy a világ mindenféle tájáról összegyűlt kollégák és barátok barátkoznak a virtuáliában, siránkoztam is egy kicsit A.-nak a szomorú sorsomról, mármint hogy az élet huss, húz el mellettem amíg én itt totyogok. Mostanában egyre jobban megvisel ez a köztes dolog, vagyis hogy ott nem vagyok már, ez elég egyértelmű (elég jól kivehető, hogy milyen ütemben felejtődök el az otthoniak számára), de itt sem vagyok még. Persze az ittlevésen kellene dolgozni, mert az ember legyen ott, a hol van, nem-e? De pl. nem nagyon nézzük a híreket (az otthoni, sőt magyarországi hírportálokat viszont igen, legalábbis én), galád módon nem mentük el szavazni a helyhatósági választásokon, és a facebook csupa otthoni emberekről és dolgokról ír, szóval az itt is-ott is helyett most inkább egy itt sem-ott sem van. Külön szégyenfolt, hogy alig járok színházba és nem vagyok annyira képben a kulturális eseményekkel, mint ejsze kéne. Na de bőszen tervezem, hogy javítok majd ezen…

Hét eleji sirámainkat hallották.

(PS. na árnyaljam kicsit a képet, aztán gyorsan nekiálltam mosni, mosogatni, kiporszívóztam a házat, szkájpoltam, leveleztem, ügyintéztem, mindjárt ebéd, teregetés, torna, aztán indulok a városba. Bónusz: a mosogatógép ajtaját jól rácsaptam a sípcsontomra, konkrétan a fémre. Egy kicsit csillagokat láttam és szépen belilult, de azt hiszem nem vészes.)

Kimenő, szimbolizmus

A sétálós program keretében ma eljutottam az Olympiaparkba, szép és hatalmas és kötelező turistalátványosság, de azt hiszem nem ez lesz a kedvenc a parkok közül. A toronyba nem másztunk fel, és mindegyre leültünk, de így is olyan sokat sétáltam, amennyit már nagyon régen nem. A bejárat előtti parkolóban bolhapiac volt, ott is elkódorogtunk  egy órácskát, vettem pl. 50 centért egy kis diszkógömböt. (Hogy élhettünk mostanig diszkógömb nélkül? Rejtély. Egyéb vásárfiák: 3 kis fonott tálka, egy zacskó alma, egy adag sós popcorn, amit régóta kívántam.) A lábam elég jól bírta a strapát, aztán a végkimerülés előtt gyorsan hazaindultunk. Kipróbáltuk P.-vel a lakásunkhoz legközelebb levő sörkertet és kiderült hogy viszonylag olcsó és kellemes hely, bár képviselteti magát a kötelező bajor giccs, egy kis andalító német smúz-poppal megfejelve. De finom volt a sörük és jól elbeszélgettünk mialatt A. itthon nézte a focimeccset. Aztán hazajöttünk, megebédeltünk, kicsit elüldögéltünk és P. hazaindult. Hát ez volt a mai kimenő, délutánra már jó hideg lett és esett, úgyhogy azt hiszem ennyi volt a jövés-menésből erre a hétre.

Este meg nekiálltam egy Maeterlinck-darabnak, hát hm. Olvastam egy ilyet, hogy Szerb Antal szerint “A szecessziós édeskésség, túlzó finomkodás, felesleges lelki élet Maeterlinckben olyan arányokat ölt, hogy olvasása közben néha azt hisszük, egy Maeterlinck-paródiát olvasunk”. Van benne valami.