Lógó nyelvű single parenting

Először vagyunk kettesben J.-vel több, mint két napig. Konkrétan péntek reggeltől hétfő délig, már túl is vagyunk a felén. A. osztálytalálkozóra ment, mivel kevés a szabadnapom, egyszer csak kitaláltam, hgoy menjen nélkülünk, csak később jöttem rá, hogy pénteken meg hétfőn a bölcsi is zárva, aucs. Na de legalább az idő jó. Tegnap reggel még esett, úgyhogy a közlekedési múzeummal indítottunk, aztán este nagy bandázás volt a szomszédokkal, ami sörkertezésbe és csevapos vacsorába torkollott. Mára az állatkert volt betervezve, aztán a spontán “kicsit bicikliznek a gyerekek a ház körül”-ből este hatalmas túra kerekedett a parkban. Jó volt, de a babák felváltva akadtak ki hazafele, én meg asszem napszúrást kaptam az állatkertben, szóval nagy volt az öröm, mikor este fél tízre hazaértünk és 11-re el is aludt a mackó.

Meg kell állapítanom, hogy most viszonylag könnyű J.-vel. Elmondja, mit szeretne, nem kell cipelni a fenekét, minden érdekli, általában vidám. Persze kiakad olykor (például reggel, mikor kénytelen volt levetni a pisis pizsamát – én galád nem engedtem azt sem, hogy visszavegye később, durva), de ha van türelmem elvárni, amíg elmúlik a roham (bő fél órákban kell gondolkozni), akkor minden ok.* Élvezte az állatkertet, a jövés-menést, jól eszik, az alvása kicsit nyekereg még mindig, de na. Mindent összevetve egy cuki és drága vidám kisgyerek. És meg kell a szívnek hasadni, hogy micsoda barátságban vannak a szomszéd kislánnyal. 🙂

Azon kaptam  magam ma, hogy tépelődök a munkán, konkrétan a főnöknőn. Azt hittem, én már túl vagyok azon, hogy a főnökeim szar kommunikációs szkilljei miatt emésztem magam, szóval ezen túl kéne lendülni, megtenni mindent ami rajtam áll, figyelni a jó részére, a többit elengedni.

On a different note: voltak nekem mindenféle ábrándjaim, hogy miket csinálok majd, amíg J. alszik, hátööö… semmit nem csinálok, volt egy kis boldog semmittevés, de nagyjából zombulás van, meg alvás, megyek is. (Kár, hogy nincs fitbitem, számolhatta volna a mai lépéseket meg kilométereket.)

*Ilyenkor kell felrúgni a jólétet egy újszülöttel, tudom, lassan túl nagy lesz a korkülönbség, de még nem csaptunk a lovak közé, pedig vénülök, persze persze.

Röviden a mai napról

6.57-kor J. ébresztett, még szerencse, mert órát nem állítottam be végül (WTF?). Fél 8-kor már indultam is, szerencsére J. jókedvű volt és nem volt nagyjelenet amikor mennem kellett. Háromnegyedkor találkoztunk a kolleginával és biciklivel indultunk egy potenciális partnerszervezethez helyszínelni. 30 km-t bicikliztem összesen, ez azért több, mint a napi 9, amihez szokva vagyok. Gyönyörű volt a táj, a folyó zöld, a fák zúgtak, a nap sütött, de hűvösebb volt, pontjó. Visszafele megebédeltünk egy sörkertben, visszatekertünk, kicsit még beszélgettünk, belenéztem az egyik kiállításanyagba és már indulhattam is J.-ért. Hálistennek délután is jókedvű volt a mackó (nagyjából, 1-2 kiakadás volt azért), áthívtam a szomszéd kislányt és 2.5 órát játszodtak, J. csak a végére akadt ki csúnyán. Azért ez szuper. Most pedig úgy érzem magam, mint aki egész nap az ablakon kidugott fejjel nézelődött egy száguldó kocsiban. Plusz letekert 30 km-t. És holnap is bemegyek, előkészíteni pár dolgot hétfőre, illegálisan fordítgatni, meg órákat gyűjteni, mert a pénteket ki kell majd vennem (bölcsiszünet, ahhh). Valahogy erre a hétvégére minden ismerős találkát akart velünk, pedig én tényleg csak arra vágynék, hogy feküdjek és pihegjek és valaki takarítsa ki a házat.

Gyorsan, gyorsan

Voltunk Magyarországon családi esküvőn, szuper volt, csak leamortizálódtunk és nem pihentünk kicsit sem. De a családos rész miatt megérte (meg a buli sem volt semmi!) Megnéztem a lakást is, jó volt.

Jó lenne írni majd a kollegákról is, izgalmas arcok.

Elvállaltam egy fordítást, gondoltam, lesz időm maszekolni is. Közben lett jópár új határidő, szóval csúszni fog, már látom.

J. teljesen új szintet lépett a hisztiben. Ma csak bámultam, hogy van ilyen. Sajnos ezzel egyidejűleg az én mélyizom-fájásaim (comb-fenék-hát) is szintet kezdenek lépni, gyanús nekem, hogy összefügg a sok bicikliutánfutós úttal.

Tegnap először beszéltem németül, mikrofonba, kb. nyolcvan ember előtt. Oké, nagyjából olvastam, de akkor is.” Egyébként nincs nagy eufória a munkahely körül, bár ma például képzésen voltunk (én persze le kellett lépjek hamarabb a bölcsi miatt, de na), holnap reggel az ifjú és tettrekész kolleginával biciklizünk úgy egy órát délre és megnézünk egy fafeldolgozó műhelyt egy szigeten, talán kollaborálunk majd velük. Persze pont holnap 11 fok lesz, na nembaj.

Érdekesek vagyunk

Elkaptam magam, hogy a magyarországi hosszú hétvégére való készülődésben kicsit arra is készülök, hogy megpihenek majd, MERTHOGY OTT LESZ AZ ANYÁM. Ez persze vicces, mert 1) teljesen máshol fogunk lakni és nagyjából külön programunk lesz, 2) ott lesz a másik unokája is (és a tesómék persze leszervezik magunkak a kimenőket időben, nem mintha nekünk esélyünk is lenne ilyesmire, több okból is*), 3) apámnak “leszakadt a farcsuka”, komoly fájdalomcsillapítókat kap, reméljük, jobban lesz, de ez azért tud adni egy alaphangulatot. Szóval nem, nem fog az anyám ráérni arra, hogy én kikapcsolódjak, de nem is baj. Jó lesz, eseménydús lesz meg fárasztó, aztán ha visszajövünk, esünk is bele a munkahétbe.

J. mostanában úgy dacol, hogy pl. csak ő kapcsolhatja fel a fürdőszoba villanyát, ha én kapcsolom fel, lekapcsolja, hogy újra megnyomhassa a gombot. Ugyanez a kézmosáskor: ha én engedem meg a csapot, akkor elzáraj, újra megengedi stb. Ma szintet lépett: lefekvés előtti simikor is határozottan lecsapta a kezem az arcáról, aztán megfogta és megint rátette. Mit is mondhatnék. 🙂

Egyébként az történt, hogy szép csendesen feladtam az egyik elvemet: hogy tanuljon meg önállóan elaludni. Annyira lefáradtam a fejőszékeken üldögéléstől a kiságy mellett, amíg nemhogy nem pihentem, de teljesen elgémberedtem és egyre idegesebben vártam, hogy mehessek ki mosogatni vagy elpakolni vagy mittudomén, miközben J. egyre hosszabbakat balhézott, hogy egyszercsak átálltam arra, hogy leüljek a kiságy mellé és a rácson keresztül simizzem, vagy simán csak eldőljek mellette a szőnyegen. Sokkal hamarabb elaludt így, én sem idegeskedtem. Most pedig, hogy nincs már a rácsos ágy oldala fenn, simán a kiságy mellé heveredek, kis simi, aztán viszonylag hamar és békésen elalszik (az éjszakák is nyugodtabbak kicsit, mondjuk ezt el is vártam a mindjárt 2.5 évestől), néha én is félálomban fekszem egy ideig. Belegondoltam, hogy mindjárt megnő és már most is alig van alkalom ölelgetni, örüljek, amíg igényli a közelségemet, egyébként meg én is megnyugszom tőle, szóval nem látom értelmét a kínlódásnak. Mondjuk szuper volna, ha ugyanez A.-val is menne, na de ezen majd dolgozunk.

*egyrészt apósoméknál fogunk lakni a világ kék metró végén, másrészt J. nagyon nem hajlandó elaludni nélkülem, és most nincs is kedvem forszírozni a dolgot.

Itt az idő, kell menjek írni egy vonalkást*

Na, hol is kezdjem?

– Végül az A. anyukája egész jól belejött a délutáni műszakba. Június eleje óta már fél 3-ig van J., szóval picit rövidebbek a délutánok, de egyelőre nem visel meg senkit túlságosan.

– Kevesebb kimenő meg kettesben eltöltött idő volt A.-val, mint reméltem, mert az anyóslátogatás második felében vagy én jöttem mentem (színházba pl. meg barátnőzni, ahh de jó is volt), aztán hétvégén nagy közös programok voltak: városban flangálás és cipővásárlás anyósomnak (egy kis extra stresszel az A. részéről, de aztán lenyugodott, mikor eljutott a szuper technos-fényes kiállításra), másnap nagy kirándulás a Schliersee-hez, ami tényleg gyönyörű volt meg tartalmas, meg J. is jött velünk. Elég sok mindent elintéztem végülis amíg itt volt, mindent nem lehet. Az meg más kérdés, hogy a ház eléggé leamortizálódott, mert én ugye elég keveset voltam itthon, anyósom meg főleg unokázott (meg főzött meg porszívózott néha, meg teregetett párszor). Na de más műfaj, mint amikor anyám van itt. Én is más műfaj vagyok, az is tény. (Nem lennék a saját menyem azt hiszem.) De a lényeg, hogy sokat voltunk együtt, sokat játszott J.-vel (akinek teljesen beindult a beszélőkéje, biztos emiatt a boost miatt is), kicsit látott a környékből is. Szegény jó fáradtan mehetett haza.

– Két hétig nyaralt a főnöknő, leírhatatlan lazaság volt az irodában. Ennek ezért hátrányai is vannak, feladatok híján volt, aki nagyon befrusztrálódott. Én speciel még mindig abban a fázisban vagyok, hogy örülök minden kis lehetőségnek, ötletelési alkalomnak, tájékozódási ürügynek. Viszont mostmár elég tisztán látszik, hogy mitől frusztráltak a többiek (az állandó alkalmazottak is), a belső konfliktusok, a főnöknő fura interperszonális kapcsolatai meg kommunikációs stílusa, mindenféle külső válságszituk stb. Én teljesen más univerzum vagyok, ez már egyértelmű. Például továbbra is tapsikálni tudok örömömben, hogy fizetnek azért, hogy nekem izgalmas dolgoknak olvassak utána. Plusz intenzív németkurzuson vagyok nap, mint nap. (Áhh, mikor fogok én magabiztosan német maileket írogatni…

– A nagy nehezen nullára feltornázott óraszámot közelebbről megint szét fogom cseszni, mert sehogysem sikerült elcserélni a J. szemészeti vizsgájának időpontját (a heti gyűlés kellős közepébe trafál bele, meg az egész napéba, mert ebédre bevinni a mackót a bölcsibe szintén vicces). Másnap pedig hamarabb le kell lépnem, mert vonattal megyünk Pestre és 1 után indulunk is (áhh, csomagolás, nagy buli lesz).

– Voltam tegnap egy Kádár Annamária-előadáson, hogyaszongya: gyermekek önbecsülése, reziliencia-növelés, vagy valami hasonló. Gondoltam, nem árthat, a háromgyerekes friss ismerősnő ajánlotta (akitől a Kippkoppot is kölcsönkaptuk), a 25 eurós belépőtől kicsit meresztgettem a szemeimet, de na, egy próbát megér, gondoltam. Kicsit sűrűn meg standuposan nyomta, de nagyon tartalmas volt, azóta is azon gondolkozom, meg ma már kicsit oda is figyeltem egy-két dologra a játszótéren. Például a túlféltés meg a “nem megmondtam”-retorika helyett tényleg célszerűbb a bátorítás, esetleges negatív élmények újramesélése, közös feldolgozása stb. Ennek kapcsán: páratlan pillanat volt, amikor J. felmászott a hajó alakú csúszda tetejére, fel a parancsnoki hídra (ami egy icipici emelvény), tekergette a kormányt, nyomott egy kakát (egyébként nagyon ritka, amikor nem itthon megy ez a műsor, de ez most így alakult, a környező anyukák szaporán szaglászták a gyereküket, hát ilyen volt a széljárás épp), aztán nyafizott egy kört, hogy nem tud lejönni. De lám, mégis lejött, szuper, nem?

– Tegnap két szimpatikus magyar nőt is megismertem a háromgyerekes ismerős által. Idősebbek, végtelenül kedvesek, épp rendeltük volna a vacsorát, mikor A. jelezte, hogy mégsem vicces a spontán egyedül fektetés, úgyhogy bevágtam a deci rozét és loholtam haza a hüppögő gyermekhez. El kéne kezdjük a nélkülem fektetést is, asszem. Egyébként levettük a rácsos ágy oldalát, már vagy egy hete így alszik és minden ok. Nekem is szuperkényelmes, hogy nem kell hajlongani. Egyetlen feltűnő dolog, hogy mindjárt kinövi. 🙂 Másik mérföldkő: leszokott a tejporról, az A. tejhabosítójában melegítjük neki pikkpakk a tejet lefekvéskor meg felkeléskor. A bölcsiben jól viselkedik, állítólag nagyon aktívan dumálgat a többi gyerekkel, a nénikkel meg csak suttog, drága babám. A szomszéd kislánnyal továbbra is irtó nagy a szerelem, nagy futóbicis akciók voltak (mer az is megy már), E. végtelenül aranyosan gondoskodik róla (=tömi finom falatokkal és boldogan nézi, hogy J. habzsol), egy élmény nézni őket együtt.

– J. egyre színesebben fejezi ki magát. Megálltam séta közben és rámszólt, hogy “mámá tobább!” – nem tudom, mikor tanulta. Hangyás játszótéren: “Baba lába hanja”. A saját nevét is kezdi használni, nagy áhítattal mondja. Nagy műgönddal kiszedeget 1-2 hajszálat a szájából és közli velem: “Szajhál.” Azon kívül, hogy mindegyre lemennek az akaratos-hisztis-kiakadós lemezek, teljesen bűbáj gyermek.

– Kicsit jobbak az éjszakák (vagyis 2-3 felkelésnél vagyunk), de nyúzottan meg fájósan ébredünk, kialvatlanok vagyunk. Ezen a héten kicsit behozhatunk a lemaradásból, de Pestre is készülni kell, ahh. Pl. esküvős szerkót kell összekapni három személyre, hurrá! Ma nagyon operatívak voltunk, fél 8-kor már indult a fektetés (előzőleg szétáztam a gyógytornára menet – mer megint kezelik a hátam, ó kéj, ó mámor), 9 után már aludt, pedig kint még világos volt. Utána még kényelmesen megvacsoráztunk meg iszogattunk kis bort, most meg itt csesszük az időt, hogy holnap ismét nyafogva-rohanva ébredjünk… Na megyek is.

*A. kedvenc, örökzöld viccének poénja: itt az idő, kell menjek fejni