Izgatott várakozás

A nagy dilemma (miért dagad és fáj a lábam nagyobb terhelésre?) úgy oldódott meg, ahogy az várható volt a kedves szüleim örökzöld vicce alapján (nyomásra fáj? akkor ne nyomja). Szóval kicsit visszavettem a  járkálást és elővettem megint a mankókat, máris megszűnt a hátfájás. Tegnap adminisztratív ügyek miatt a kórházban jártam és bepróbálkoztam egy spontán vizsgálatra is, de semmi esély nem volt, mert ezren ültek a váróban (plusz egy túlméretezett karácsonyfa). De mostmár jobban néz ki, úgyhogy mondogatom magamnak hogy nincs semmi baj, tornászok, óvatosan jövök-megyek.

Holnap reggel indulunk haza. Megjött a Kindle, ezt hozta nekem az Angyal, lesz amivel játszani az úton. Most meg 3 fele kéne jönni-menni, de ehelyett csomagolok és várom a DHL-lest, aki várhatóan akkor érkezik majd, amikor lemegyek a pincébe a mosott ruhákért. (Vajon ugyanaz a futár jön, aki a múltkor azt kurjongatta az ajtónk előtt h “Vaaaai, futuți puuula moooorți mă-siiii…!”?)

Keep calm

Ezt olvastam és egy ideje edzek a “mikor gyógyulsz már meg?”-típusú kérdésekre, és az jutott eszembe hogy ez kicsit érvényes az én lábamra is: hullámok vannak, visszaesések, soktényezős és kicsit kiszámíthatatlan a folyamat, nincs egy szépen felfele ívelő grafikon ami megmutatná, hogy január 15.-én épp hol fogok tartani. És még az sincs, akihez hasonlítgassam magam, ahány láb annyi törés, háhá.

A napokban megint volt egy busongó hullám, a gyógytornász ingatja a fejét, szerinte már nem kellene ennyire fájjon meg van valami furcsa biccenés járáskor amit lehet hogy az okoz, hogy a jobb lábam tényleg rövidebb lett picit mint a bal. Vegyek fél centis sarok-alátétet és próbáljam ki. De azért ne pánikoljak.

(Meg eszembe jutott egy volt kolleganőm, aki tavaly cigiszünet – ő  cigizett – közben végignézte, hogy bukdácsolok át az udvaron és amikor odaértem, akkor nagyon sajnálkozó arccal közölte, hogy ez igen szarul néz ki, és csináljak valamit, mert még így fogok maradni. Jó, hogy nem volt kéznél egy péklapát.)

Sétáltam telefonnal a kezemmel

Ezeket láttam máma:

Image

meg ezt:

Image

Persze megy a karácsonyozás is javában, emitt épp gyúródnak a kolbászos standnál:

Image

Csenevész fácska a Marienplatzon:

Image

De a nap fénypontja ez a naptár volt (bajor szitokszavak és káromkodások naptára):

Image

(Hogy Á. barátnőmet idézzem: “Mennyi helyre legény egy rakáson!”)

Llewyn Davis mentén

Tegnap megnéztük az „Inside Llewyn Davis”-t. Ez volt az első itteni moziélmény, egy fáin kis művész(?)moziban, el voltam ragadtatva rendesen, még a fél óra reklám sem törte meg a lelkesedést. Egyébként mind a ketten nagy Cohen testvérek-rajongók vagyunk és ez is tetszett, bár sokkal szomorúbb volt, mint amire számítottam. Hányodó/hányattatott sorsú művészt hogyismondjam, láttam már vaegyet. Nagy ritkán velem is előfordult hogy csak improvizált és rövid távú terveim voltak (esetleg, hogy nem volt rendes télikabátom, vagy télen folyton beázott a cipőm és gyűlöltem a vizes zoknikat), de szerencsére nem ez a legmeghatározóbb élményem a letűnt ifjúságomból. 🙂 Valahogy mégis az ilyen típusú figurák lengték be a környezetemet tíz-tizenöt évvel ezelőtt, színisek, bölcsészek, elkallódott tehetségek, nem is csoda az én pályaválasztásom mellett ugyebár.

Erről aztán eszembe jutott az eddigi munkahelyem és a hozzá fűződő ööö… ambivalens viszonyom. Gondolom nem vagyok az egyetlen, aki sokáig dolgozott egy intézménynél és ügyes kis Stockholm-szindrómát fejlesztett ki magának. Amikor felajánlották azt a munkát épp frissen diplomáztam (a tojáshéj még a seggemen stb.) és akkora megtiszteltetésként éltem meg, hogy eszembe sem jutott nem elfogadni. Közben a józan eszem súgott, hogy rabszolgamunka lesz, nem kellene még lekötni magam stb. de annyira hízelgő volt az ajánlat, és olyan kis sznob voltam (és az mondjuk látszott, hogy izgalmas munkák is lesznek bőven), hát elvállaltam boldogan. Snitt, mondjuk 5. évvel később: lestrapált, savanyú irodista vagyok, teljesen hozzászoktam a napi harcokhoz, lelki terrorok színes palettájához. Nyakam állandóan behúzva, panaszkodok és várom a következő sallert. Azért voltak jó oldalai is, megvannak a szépségei annak, ha tehetséges meg inspirált népekkel van lehetősége az embernek jó dolgokat létrehozni és imádtam a turnékat, a fesztiválokat, az előadásokat, amelyekben dolgoztam (bár mindegyikbe tönkremegy az ember, de ez már másik történet). Hogyha hagytak nyugodtan dolgozni, akkor izgalmas dolgokat találtunk ki és szerintem nem végeztünk rossz munkát, szóval lehetett volna belőle ideális munkahely, ha kicsit egészségesebb a légkör, kicsit kevesebb az alázósdi. Most, hogy kikerültem belőle, hol irigykedve, hol sajnálkozva lesem az internet innenső feléről, hogy nélkülem is megy az élet tovább, az utódok bőszen aratják a babérokat vagy épp feltörlik velük az előszobát (ezt persze csak sejtem, igazából remélem, hogy mégsem).

Tanulság: sok bajom van ezzel a lábtöréssel, de az egy nagy pozitívum, hogy rászántam magam miatta, hogy otthagyjam az Intézményt. Attól persze még AZ intézmény marad, minden hibájával együtt ápolom és védem, szorítok neki meg hiányoznak az emberek. Az viszont egészen fantasztikus, hogy nincs már a mindennapos gyomorgörcs.

Mültikülti

Ma leesett, hogy a “török negyed” (törökökön kívűl rengeteg az arab, de mindenféle kelet-európai nációk is) a Hauptbahnhof közvetlen közelében van, tehát nagyon könnyen megközelíthető metróval is, merthogy eddig csak biciklivel jártam arrafele. A zöldfűszereket (menta, petrezselyem, bazsalikom) az ottani szüpermarketekben szoktam beszerezni, és ma este nagy főzés volt, úgyhogy délután elugortam egy rövid körútra. Mindig ledöbbent, hogy milyen kis önálló, nyüzsgő világba csöppen az ember, minden pár fokkal színesebb és hangosabb, mint a város többi részén. A boltban hatalmas tömeg volt, egy adott pillanatban egy nagyon kicsi gyermek állt meg előttem, felnézett rám és határozott mozdulattal a kosaramba dobott egy csomag datolyát, ráhagytam 🙂 Nagyon nagy népsűrűség volt az utcán is, és minden második ember cigizett, nyeltem a füstöt miközben próbáltam kisakkozni hogy hol is vagyok. Egy adott pillanatban el is tévedtem, álltam a kezemben a sok cuccal, tudtam hogy ott van valahol nagyon közel az állomás, csak nem tudtam rájönni, hogy melyik irányban, mert semmilyen támpontom nem volt. (Valahogy így képzelem el New Yorkot is.)

Aztán szörnyű iramban elkezdtünk főzni (főleg én): búcsúvacsora lett a Münchenből hamarosan elköltöző barátok tiszteletére, leves és bonyolult főfogás, limonádé. E. barátnőm volt oly kedves és mailen navigált az izgalmasabb recepteknél. Hát komoly műfaj a dinnerparty, mit mondjak. 🙂 S ez még nem az emelt szint volt, mármint a szószos-desszertes, gyertyafényes, kiöltözős.

Nagyjából beszereztem a hazavivendő dolgokat, a hátralevőket neten rendelgetjük és izgulunk, hogy ideérnek-e időben. A multikultiról jutott eszembe, hogy valamelyik nap az Odeonsplatz metroállomásában láttam egy táblát, amin minden o és u betűt gondosan kijavítottak ö-re meg ü-re: Ödeönsplatz, tetszett. (Szinte olyan jó, mint az Özil göl.)

3 hónap

Az éjjel azt álmodtam, hogy szaladok és közben azon gondolkozok hogy nahát, milyen rég szaladtam utoljára. Emellett még álmodtam néhány kalandfilmet és telenovellát, de azok nem voltak ilyen érdekesek. Ma 3 hónapja műtöttek, a horror szerelmeseinek itt egy kis illusztráció.

Ahol tartok, amit már tudok:
–  járni botok nélkül, viszonylag egyenesen. Nagyban függ az izmok kondijától az, hogy épp mennyire tartom egyenesen a lábam. Egy kicsit sajnos himbálózik a csípőm járás közben, de ezen tudatosan próbálok változtatni, még mielőtt elfajul a hátfájás. Több órát is gond nélkül kibírok 2 lábon, persze egy idő után elfárad (a bal lábam is), ha túlzásba viszem akkor estére dagad csúnyán.
–  házban tenni-venni, szinte mindent. A felmosást mondjuk kerülöm, mert sokat kellene hajlongani meg nyomást kifejteni, azt hagyom A.-ra. De mostmár nem kell 10 percenként lerogyjak a kisszékre főzés köben, porszívózás sem gond.
– cipekedni is csak módjával, és csak hátizsákban. A hardcore bevásárlást szintén nem én végzem.
–  sietni, na jó, sietgetni.
– metrón/buszon/villamoson állva közlekedni. Persze még kapaszkodok veszettül, de már nincs konstans pánik, hogy egy hirtelen féknél elrepülök. A lökdösődős helyzeteket is kerülöm (amíg mankóvál jár az ember, persze sokkal jobban figyelnek rá, anélkül nem értik, hogy miért nem ugrálok félre ha valaki épp nekem akar jönni).
– lépcsőn járogatni – mármint két lábbal, nem egyesével véve a lépcsőket. Teljes súly alatt hajlítani azért még nem tudom, úgyhogy a mozdulatot mindig korlátba kapaszkodva fejezem be. Próbálom elkerülni a lépcsőn ugrándozva közlekedést, amit másfél évig műveltem.

A torna persze megy tovább. Szerintem legalább 3 hónap lesz ugyanebben az iramban, amíg normalizálódik a járásom, visszatér a stabilitás. A szaladásra, táncra nem is merek gondolni, de hátha nyárig lesz némi javulás 🙂 Tegnap vadásztam magamnak egy steppert, amit valaki elajándékozott. Azt hiszem még korai, de hamarosan jól fog jönni. Nem akarom elkiabálni, de mintha a fájdalom is enyhülne lassan. Laaaaassssaaaaan.

A nagy verespatakos kesergés és örvendezés után tegnap megint teljesen elképedtem a szuperimmunitásos ügyön, úgy tűnik mindig van lefele. Mennyivel szórakoztatóbbak a magyarországi hírek!

Egy kis családon belüli erőszak

Azt hiszem, ez egy közepesen gyanús vidéknek számít ahol mi lakunk, rengeteg a külföldi (mondjuk Münchenben eleve sok mindenhol), a postaládák alapján a lakók fele bevándorló, beleértve a szenilis házmestert és minket is, háhá. Viszonylag vékonyak a falak, echte panel-hangulat van, például a felső szomszéd két hiperaktív gyereke néha órákon át nyargal a házban. De ez önmagában nem túl zavaró, senkivel nincs semmi bajunk. Csak az alattunk lakók szoktak néha olyan intenzitású üvöltözésbe kezdeni, hogy az ember elgondolkozik, vajon korai-e kihívni a rendőrséget. Nagyon kicsi gyerekük is van, úgyhogy kórusban szokott kiabálni a pasi, visítani a nő és bőgni a baba, plusz egy-két tompa puffanás, és máris szárnyalhat a fantázia, hogy vajon mennyire durva a helyzet. Körülbelül hetente megy ez a műsor. Még sosem találkoztam velük szemtől szembe.

Láb: jól, bár tegnap megint túlzásba estem és rekord sokat (2-3 óra) gyalogoltam mankó nélkül, estére eléggé protestált. Ma kicsit visszaveszem a tempót.

Mereng (szája sarkáról csokit letöröl)

Én eddig teljes meggyőződéssel hajtogattam, hogy haza kell majd költözni, mert én biza magyarul tudok a legjobban dolgozni, és különben is ott a család meg a barátok és az ismerős helyek stb. De ami most ott zajlik (mármint a tágabb értelemben vett otthonban: Verespatak, Pungești), az annyira elkeserítő, hogy tényleg elgondolkozik az ember hogy jó ötlet-e visszamenni oda, ahol apróért eladogatják az országot. Eddig Kolozsvár volt az első számú opciónk, de ha a szomszédságban beindul a ciánalapú kitermelés (gondolom román mérnökök gondos kezeire bízva, na bravó!) akkor egyből át kell gondolni.

A nagy busongás miatt arra vetemedtem, hogy sütöttem egy sütés nélküli nyers csokitortát, inkább nem is mentegetőzök. 🙂  És a lefolyó is lefolyik. Na inkább tornászok egy kicsit aztán nyakamba veszem a várost.

Suvixolunk

Egy kicsit alámerültünk a háztartás gyönyörűségeiben. Eldugult a konyhai lefolyó, 2 napja kísérletezünk a spéci ecélból vásárolt vegyszerrel, A. szét is szedte már a lefolyót de semmi eredmény. Tegnap aztán erőt vettem magamon és becsengettem a kb. 80 éves, zavaros tekintetű házmesterhez és kézzel-lábbal (okostelefonnal) elmagyaráztam, hogy melyik célezközre volna szükség, de nem volt neki. Úgyhogy most megyek és vásárolok egy búvárdugattyút, aminek külön szépsége, hogy németül csak egy betű választ el a disznókolomptól. Reméljük, hogy nem kell szerelőt hívni és elbontani a fél konyhát. 

A másik ügy: a csempék közti fúga penészedik a fürdőben. A fürdőszobának nincs saját ablaka, nem is csoda, hogy gond van a levegőzésével. Az internet szerint ecettel és szódabikarbónával kell sikálni, rajta vagyunk az ügyön.

Szombaton találkoztunk A. volt kollegájával aki vicceseket mesélt a müncheni tapasztalatairól, konkrétan az itteni szülőtársadalomról. Szerinte ő meg a felesége kuriózumnak számítanak amiért harmincas éveik elején már van két gyerekük, az a normális, hogy a jól sziutált késő 30-asok észbe kapnak és utolsó percben letermelik a gyerek(ek)et, aztán versenyt-mintaszülősködnek egymással, például kisebb vagyonokat költenek a tematikus szülinapi zsúrokra meg ilyesmi. De nem emiatt lépnek le, hanem mert úgy látják, hogy egy gyerekkel a nagyvárosi logisztika simán megoldható, kettővel viszont már sokkal nehezebb. (Egyébként a pasi felmondott a cégnél és egy ideje főállású apuka, bár miután elköltöznek ismét dolgozni fog majd.)

Ma lejárt az utolsó gyógytorna, kell szereznem küldőcédulát a következő adagra, mert van még hova fejlődni. (És note to self: nem éccakázunk, nem mulatérozunk, ha mégis akkor utána nem nyekergünk.)