Vonalkás a mai napról

Itt van anyám. Máris van új frizurája a mackónak, a konyhám ragyog, mindenki pihent pihentebb, mint volt, de azért jó sok mindent csinálunk, ma például:

  • reggel kicsit tovább alhattam, köszi köszi!
  • délelőtt A. elment befizetni az illetéket az állampolgársághoz, mi anyámmal sétáltattuk J.-t és bevásároltunk
  • sütöttem gyorsan fasírtot, összedobtam egy salátát, mert elvileg megint nekiszökök a 90 naposnak (de csak a könnyített verziónak, nem vagyok mazochista) és anyám is velem tart 😀
  • ebéd után itthagytam az altatandó gyermeket, elmentem végre a Waxing Paradies fantázianévre hallgató helyre, drogériába, gyóccertárba (vettem levendulás olajkát, mostmár a talpmasszázs is be van vetve a J. alvásügyeibe), vettem magamnak egy fekete félcsizmát, elmentem a talpbetétért amit két hete írt fel az ortopéd, emlékszünk, amikor alig bírtam járni. Pont így volt ez elképzelve, hogy mire kiveszem, már jól lesz a lábam, köszi!
  • átjött a szomszédkislány, visibálva-kacagva rohangáltak a gyerekek húsz percet, de aztán sajnos…
  • mentünk vissza az optikába, ami egy csőd volt. Még felpróbálni sem nagyon akarta a keretet, a nő szerint ennek így nincs értelme, mert nem tudná beállítni, szóval gyakoroljunk itthon a napszemüveggel. Hát nem tudom, hogy lesz, de csődnek érzem magam ezen a fronton (is).
  • aztán elnyargaltam megnézni az első fesztiválos előadást, ami kemény volt. Milo Rau általában tudja, hogy milyen gombokat kell megnyomogatni a nézőben ahhoz, hogy ne csak az intellektuális-esztétikai szint működjön, de érzelmileg és beakasszon hasson a matéria, hát most is bejött neki rendesen. De csak egy kicsit bőgtem.
  • Ezalatt itthon J. párszor felvetette, hogy “mámmá?” de viszonylag rendben lement a fektetés, én meg már előre izgulok, hogy szerdán sem én fektetek (mert kocsmázás készül a csíki lányokkal), csütörtökön sem (mert színház lesz megint) és péntek-szombaton sem (mert elvileg lelépünk A.-val, hova vajon?).

Fejlemények

Nem tudom mi ez a lappangó szar betegség, de remélem megvolt a mélypont tegnap, amikor J. kidőlt, én pedig vastagon öltözve vacogtam két takaró alatt és sírdogáltam. Aztán beláttam, hogy nem fogok elaludni, inkább bevettem egy ibut és helyrepofoztam magam mire felébredt a mackó, aztán nekivágtunk a délutánnak és lenyomtunk egy nagyobbacska beszerzőkörutat. Ez volt az első alkalom, hogy babakocsi nélkül indultunk meg, utánfutóban vittem, aztán szépen gyalogosan jártuk be a Tchibót, a péket (ott már előre vigyorgott a perecnek), a hentest, a DM-met (rohant indiánüvöltéssel a játéksaroknak, aztán tologatta aranyosan a kiskosarat, csak kellett figyeljek, mert le is akart rámolni egyúttal pár polcot), a Rewében pedig először ültettem be nagy bevásárlókocsiba, elég jól ment az is. Itthon aztán totális kiakadást rendezett le a ház mögötti kis udvaron, konkrétan az utolsó tíz méteren, mert ő akarta hozni a tejport, de nem bírta. Ilyen típusú kiborulásokból van egyébként napi 4-5. Plusz új szokása, hogy szorongatja vadul a fogait, aztán sír keservesen, teljesen ijesztő, nem értem mi ez. Aranyosan énekelgeti néha, hogy “náj, náj, náj” – ez a nein nein nein lehet vagy a nem nem nem, fogalmam sincs. Meg gyakorolja azt, hogy “szia”, szuperaranyos. És az apja nevét szokta dalolászni altatás közben (A. egyszer be is rohant, azt hitte, tényleg szólítja, hih).

Az éjszaka viszont megint megdöntöttünk valami negatív rekordot, kb. másfél óránként sírt fel J. becsületesen. Hajnalban már nyöszörögtem a fáradtságtól és azon gondolkoztam, hogy vajon mi kéne történjen ahhoz, hogy A. azt mondja, inkább éjszakázik ő egy darabig. (Mondjuk ha elájulnék. Vagy ha balesetet okoznék. Esetleg a szomszéd ajtaját feszegetném a kulcsommal. You tell me.) Úgyhogy reggel azzal kezdtük, hogy megígértettem vele, jövő héten, a szabadnapjaiből párat arra áldoz majd, hogy csak ő kel fel J.-hez, hátha kicsit leszokik rólam. Reggel a bölcsis gondozónőtől is megkérdeztem, szerinte mennyire volna durva ha épp a beszoktatás ideje alatt állnánk neki az éjszakák spártai megreformálálsának – szerinte bátran neki lehet szökni, kezdjük azzal, hogy beteszem mellé az üveget, hogy éjjel önállóan igyon (az előbb kipróbáltam, príma malackodás lett belőle seperc alatt), aztán azt is, hogy csak az apja keljen hozzá. Hát lássuk.

Egyébként a reggeli nyűglődés alapján tartottam a mai beszoktatós műsortól is, pláne mert az udvarra mentek és már heves “mámmá-mámmá”-val indult a dolog, amíg ott voltam nagyjából csüngtött rajtam a mackó. Lett is nagy bömbi, mikor leléptem húsz perc után, kb. a személyzeti szobáig hallottam még, ültem ott aztán nagy megkövült y szívvel, merengtem rajta, hogy micsoda rettentő személy vagyok, aztán egyszer csak bejött valaki és mellékesen megjegyezte, hogy J. jól van, játszik és vidám. Na ekkor bőgtem el magam, mint a záporeső. Amikor érte mentem egy kislánnyal tologatott egy autót, vigyorgott nekem, fogta a kezem, utána is teljesen vidám volt, evett meg szocializálódott a szerdai anyukás-babás reggelin, minden ok volt. Leesett az állam.

A délutáni műsorunk pedig (az ébredés utáni egyórás rejtélyes ordítás letudása után) az volt, hogy elközlekedtünk egy bevásárlóközpontba szemüvegkeretet próbálni az időszakosan bandzsa macinak. Úgy tűnik kerek, Harry Potteres kis keret lesz (a sérő és a homlokon levő jel is megvannak, úgyhogy teljes az összkép), megnézem magunkat, hogy győzzük majd meg, hogy hordja is… J. összemalackodta a ruháit egy kis paradicsomszósszal, elkunyizott egy kislánytól egy lufit, az apjával tévedésből összetörtek egy Playmobilos autót, aztán “lengyelesen távoztak”, már jöhettünk is haza.

És csak hogy a saját dolgaimról is legyen szó: megkaptam a fesztiváljegyeket, kb. elterveztem, hogy melyik estéken nem leszek itt, aztán lássuk, mi lesz belőle. Megérkezett az új, zöld nadrágom, már 4 db. elfogadható nadrágot váltogathatok, háh! Elszopogattam az összes torokgyógyszert, most szenvedek kissé. Láttam szimpatikus álláskiírást, de tuti nem volnék elég kvalifikált. Na jól van, mehetek mosogatni, mindjárt indul az ifjú sziréna.

Kicsit megtelt

Ma eleve úgy mentünk, hogy nyűgös volt J. (hétvégén láza volt meg be is pöttyösösdött az oltástól), én is nyűgös voltam, mert mindenem fáj és halálosan fáradt vagyok, továbbá 8 fok van. Szóval nem voltak túl jó kártyáink, és tényleg nem vette jól az elválást a gyermek, konkrétan bőgött fél órát, aztán jobbnak látták, ha inkább hazajövünk.

Nem tudom, csak képzelődök-e, de úgy tűnik, hogy azon kívül, hogy J. hisztis és dacos és feszegeti a határainkat és nagyon akar, de nem tudja mit stb. – szóval a standard csomagon kívül azt is látni vélem, hogy nem boldog, nem kiegyensúlyozott baba. Nem tudom, lehetne-e az, ha az anyja ennyire lepattant, fáradt és frusztrált. (Nem mindig, de mindegyre.) Engem már napok óta kerülget valami furcsa, fáj a torkom, a fejem, az ízületeim (és “belém állt az isiász”, de nagyon) és hiába van receptem gyógytornára, ha egyszerűen nem jutok el (de még oda sem, hogy telefonáljak nekik időpontért). Továbbá hiába tudom, hogy vigyázni kéne magamra, tornászni, eljutni úszni, meg ilyenek, de teljesen esélytelen (miért is?). És akkor ugyanoda lyukadunk ki: nem lesz ebből self care meg felszusszanás meg testi-lelki jólét, ha csak a robot van, de csak akkor lesz az előző, ha elmegyek dolgozni és kikeresem rá a pénzt, mert, tudjuk mért. Erős bennem a gyanú, hogy miközben gürcölök majd a másik váltásban, akkor inkább a túlélés fog foglalkoztatni, és nem a self care. Tehát valami mindig csúszik majd és gyanítom hogy én, az én személyes jólétem, feltöltődésem, egyensúlyba kerülésem lesz az, ami sosem lesz prioritás, szóval nem is tudom, hogy kéne én házilag és sutyiban renováljam magam, nulla pénzből és szabadidőből természetesen, úgy, hogy közben nem nagyon alszom éjjel.

Úgyhogy most kb. ez van: rossz anyja vagyok a mackónak, mert nem tudom megnyugtatni és nem tudom a megoldást a konstans nyűgésre, rossz és telhetetlen és hisztis stb. feleség vagyok (a trehányt ne is mondjam), társadalmilag nulla vagyok (és ez még a szép része, mert jönnek majd a pofáraesések, mikor megpróbálok elhelyezkedni), és akkor ezek csak a funkcióim, mert hogy én hol vagyok mindeközben, na az a rejtély.

Dióhéjban a mai napról

Este 11-kor feküdtünk (taps!), J. a 9 órás fektetés után ébredt fél 2-kor, fél 3-kor, 4-kor, aztán háromnegyed 7-kor végleg, hiába igyekeztem meggyőzni, hogy alhat szinte egy órácskát. Egy ideig még nyöszörögve görnyedtem a rácsos ágy szélén, mert szédültem a fáradtságtól, aztán A. győzködte, hogy aludjon, aztán kivette, a maci megkaparintott egy biciklis lámpát, piros fényeket lézerezett az előszoba plafonjára és azt kiabálta, hogy “húúú!”

Reggel 8-ra már kiemelkedően jól álltunk: J. reggelizett (virslit, mert nem akartam kockáztatni, hogy megint éhesen megy és a bölcsiben esik le a cukra), én már kávéztam, felöltöztem relatív decensen (van egy vicces puha, fehér pulcsim, hatalmas fekete mókussal az elején), szolid sminkben (!!!) mert nagy napra készültünk, épp belenéztem a tükörbe mikor nagy placcsanást hallottam: J. beledobta a telefonom a budiba, oké.

Az előző napokon a kertben volt a beszoktatós óra (9-10-ig, egyelőre ennyit vagyunk ott), és a végére nyafizós lett a maci, úgyhogy ma, az első “elválás” (így hívják, micsinájjak) alkalmából inkább bent maradtunk. J. még két fiúval szuperül játszott a kiskonyhában, olvasgattak, golyókkal gurigáztak. 9.50-kor szóltam neki, hogy most kicsit elmegyek, de jövök mindjárt érte, krokodillkönnyekre és kétségbeesett üvöltésre számítottam, de a gyermek csak egy unott pillantást eresztett meg és pakolta tovább a filczöldséget a játékmikróba, úgyhogy mehettem is. Sajnos a személyzeti szoba helyett az irodában ültem ki a tíz percet, ezt később diszkréten szóvá is tették, kérhettem az elnézést, de tényleg nem tudtam, hova kéne mennem. Lényeg a lényeg: a mackó ezen is túl van, kicsit hosszasan kellett győzködni, hogy menjünk, jövünk holnap is.

Aztán gyalog eltoltam a babás-mamás helyre, ahol a szerdai reggelik mennek, ott örültek nekünk, én reggeliztem és napirendre kerültem a többiek életével, J. ügyesen eljátszott, nem volt semmi ordibálás, hiszti, rajtam csüngés.

14.15-re kellett visszamenni a szemészhez, aki augusztusban azt mondta, hogy szemüveget, de most azonnal! és abba egyeztünk, hogy jobb, ha jön velünk A. is, úgyhogy úgy időzítettük, hogy a déli alvása alatt tologattam a metró környékén, A. eljött a cégtől ebéd után és kimetróztunk az isten háta mögé jó messzire. Elég számottevő a különbség, ha stresszhelyzetekben ott van ő is, szerintem egy várótermezős, szemcseppes-vizsgálatos kaland bőven nevezhető stresszhelyzetnek. Ez van, nála nyugodtabb marad, gondolom, mert A. sokkal nyugodtabb nálam. Az ún. Orthopistin (alias ortopista néni) közölte velünk, hogy a mackó a kancsalság lehető legjobb formáját választotta (köszi!), mert van térlátása, a doktornő szerint viszont továbbra is szemüveg kell, de izibe, a tapaszokat hagyjuk a fenébe (augusztusban még mást mondott, de mindegy). A jó hír, hogy van esély, hogy kinövi. Persze arra is, hogy szemüveges marad. Meg arra is, hogy majd műteni kell. Szuper, hogy együtt mentünk és nem kell majd utólag egymás győzködni arról, hogy akkor kinek higgyünk, közben meg tényleg megnézetném más itteni orvossal is (már csak azért is, mert fura, hogy a szemtapaszok kapcsán teljesen mást mondott nyáron), csak valahogy sosem jutok oda, hogy időpontot kérjek, shame on me. Az volt a terv, hogy A. a délutánt is kiveszi és csapunk valami szuper programot a vénasszonyok nyara tiszteletére, de aztán leesett, hogy J.-nek nem túl jó az erős fény, én pedig fáradt vagyok és fáj mindenem, úgyhogy A. inkább dolgozott még egy kicsit, én meg itthon hajkurásztam a felpörgött gyermeket félkómásan.

Nem tudom mi van, fáj a fülem, az ízületeim, a fejem, állandóan kóválygok és fáradt vagyok. Nem, nem vagyok terhes, csak azt hiszem kiütött a szar éjszakák, a korán kelés és a kellemes hajnali séták bölcsibe trappolások akkumulálódása.

Még csak annyit, hogy utolsó erőmet összekapargatva sütöttem vacsorára megint parmezános paníros cukkinit, rizzsel ettük és J. nagyon nyammogta, de a lényeg nem is ez, hanem hogy teljesen rákattant a murkos-céklás-almás salátánkra, asszem lejárt az az etap, amikor csak kenyeret evett. Most az a para, hogy mintha hirtelen megint két számot nőtt volna a lába, és hiába tároztunk be 22-es őszi-téli cipőkből, mert gyanús, hogy egyből 23-asra vált, illetve huszonfok van és a félcipői mind 21-esek, ahh.

Nem, nem véletlen, hogy a saját ügyeimről egy szó sem esik, a saját ügyem jelenleg az, hogy bírjam a strapát, az is bőven elég most, minden más csúszik. De mit sírok, holnap kerek 20 percet ülök majd a bölcsi személyzeti szobájában, hát az alatt mennyi mindent lehet csinálni!

Vonlkás

  • Gyöngyörű ősz van, verőfény, kék ég, huszonfok. Csak kicsit félelmetes, főállásban gyönyörű.
  • A bölcsi második és harmadik napja is szuper volt, aztán pénteken hiába értünk oda lelkesen és elvárásokkal teli, a gondozónő aznap nem tudott menni, úgyhogy minket is hazaküldtek, J. szegény elég csalódott volt. Hazajövés helyett elugrottunk a nyuszidoktorhoz két elmaradt oltásra.
  • Eljutottam rendes ortopédhoz is a lábammal. Nem lehet teljesen kizárni a törést, mert bár a röntgen nem mutatja, ez a típusú törés (“Stressfraktur” avagy “Marschfraktur”) csak utólag szokott megmutatkozni. Felírt egy bokaszorítót és megtapaszozta a lábfejemet, máris kicsit jobban megy a járás. Egyúttal felírt ortopéd talpbetétet is, tegnap voltam mintát adni, két hét múlva meglesz. (Mondjuk nagyon remélem, hogy két hét múlva én már el is felejtettem ezt a sztorit, de hát kitudja, ezt se hittem volna, hogy mindjárt egy hónap elteltével még mindig fáj.)
  • Már jó pár napja 9-kor fekszik a mackó, s mintha kicsit javultak volna az éjszakák. Sajnos tegnap elszóltam magam, úgyhogy az éjszaka megint nagy menet volt. És sajnos épp a tegnap este tartottuk meg az abszolut ritkaságszámba menő mozizó esténket A.-val (megnéztük az Arrival-t, hm) és szaporán ürítgettem a söröspoharakat, hát ez nem jött össze túl jól.
  • Ennek közvetlen folyamánya, hogy reggelre meg voltam halva, úgyhogy galádul aludtam még másfél órát, amíg A. gardírozta kint a gyermeket (pizsomafelsőben és télikabátban, zokniban focizott, mikor kitámolyogtam 😀 ), holnap majd úgy intézem, hogy ő aludjon tovább reggel.
  • Rákészültem lelkileg egy kis tejkaramellás desszertre, már meg is vettem a sürített tejet hozzá. Apropo, még csak másfél kilót híztam vissza a hatból, na de ha így folytatom…
  • Tegnap ismét elmentünk a Hirschgartenbe, ahol J. szarvasokat és őzikéket nézegethetett kedvére, etetni nem merte őket.
  • Mindjárt kezdődik a fesztivál, amiről írnom is kéne meg egyéb szakmai ügyeket is folytatni rajta, ehhez képest csak most kaptam észbe és kértem jegyeket. Elvileg kapok, mert kedvesek, de kiválogatni is egy évszázad, plusz belegondolni, hogy majd hány este hiányzok majd itthonról, hm.
  • J. ma megint vadul szabotálta a déli alvást, végül hordozóban dőlt ki délután háromkor (nagyokat hüppögött, aztán felkínáltam neki egy kis kemény pereckét, azt jól megfogta és végre elaludt, azt hiszem még mindig szorongatja). Megyek, felköltöm, hátha még elkapjuk a parkot napvilág.

Klisé klisé hátán – bölcsis vannyogás vol. 524

Teljesen elérzékenyültem attól, hogy összepakoltam egy adag váltóruhát a tegnap. Mostantól a gyermeket megosztjuk másokkal is. A felelősséget is, a kontrollt is. Lemondok arról a privilégiumról, hogy a nap 24 órájában vele legyek.

Az anyai lelkem azt nyígja, hogy szégyen és gyalázat, hogy nem bírtam egyedül zöld ágra vergődni itthon a mackóval 18 éves koráig minimum ovikezdésig, ezért most kilököm a zord és nagybetűs életbe, holott a vak is látja, hogy félős, icipici, puha baba és nem való neki még a közösség.

A józan ész tárgyilagosan vállonveregeti a nyígó anyai lelket és még egyszer türelmesen elmondja neki, hogy szuper lesz J.-nek, szeretni fogják, hamar megszokja és jót fog tenni neki a gyerektársaság, a változatos program és az is, hogy az anyja nem lesz egy frusztrált, lefáradt, otthonkás perszóna (vagy kitudja).

Már csak az alvása kéne beálljon, de több forrásból hallottam, hogy vannak gyerekek, akik 2 éves korukra kezdenek rendesen aludni. Na hát azt a pár hónapot mostmárk kibírjuk valahogy. Mondjuk őszintén remélem, hogy nem az 5 éves korukig szarul alvó gyerekek táborát gazdagítja például…

Üzenem az érdeklődőknek

Miután éjszaka még sunyiban összeraktam a pakkot és kellőképp meghatódtam ruhaválogatás közben (megosztjuk mostantól mással is a mackót, ójaj), J. volt oly kedves és csak párszor riasztott, szóval viszonylag nyugis éjszakánk volt és fél 8-kor már fásliztam a lábam iziben. 8 előtt kávét főztem, ébresztettem, A.-val intézték a toalettjét, én felöltöztettem, A. lapátolt a szájába egy kevés reggelit, meghatott fénykép, aztán rohantunk, hogy odaérjünk 9-re. Az út 25 perc tömegközlekedve, kb. ugyanannyi gyalog, de ha hideg van meg fáj az ember lába, akkor nem ragaszkodik a gyalogláshoz (pláne mert akkor be is alszik a ded).

A nő továbbra is szimpi: van két gyereke, fiatal, nagydarab, mosolygós. J. először csak a képzeletbeli szoknyámon csüngve nézelődött, de aztán felkeltették az érdeklődését a kisautók, szuper hídrendszerek, golyós játékok, szóval egy idő után viszonylag felszabadultan rohangált nínónínózva, csak néha jött oda rámmászni kicsit és lopni az almadarabkákból. Most csak hárman voltunk a teremben, holnap már gyerekek is jönnek be, aztán fokozatosan ő is kimerészkedhet. Optimista vagyok, mert amikor kijöttünk, azonnal ment játszani a többi gyerekkel, fogdosta a kis színes bütyüszöket, méregették egymást, adogatták egymásnak a játékokat. Kicsit megsértődött, amiért hazajöttünk, hazafele kellett egy nagyot játszóterezzünk a parkban. 🙂

Dobpergés bölcsiileg, további szívások alvásfronton

Megint nevetségesen keveset aludtunk mostanában, mert minden erőnkkel azzal voltunk, hogy jókor aludjon J. és lehetőleg mi is pihenjünk a hétvége alatt – ööö… Hát a J. alvása teljesen összevissza (vasárnap például kihagyta a déli alvást, este 8-kor kidőlt, aztán egész éjjel nyafogott), mi meg cserébe laposkúszásban vonszoljuk magunkat. Vessünk magunkra, megnéztünk 2 Simpsonst is valamelyik nap, ezt a luxust! Kicsit azért elméláztam, hogy az A.-ék kisfia már 7-kor ágyban van. Micsoda életük lehet… (és gondolom éjjel is jobban alszanak, mint mi.)

Na de a lényeg: holnap 9-kor jelenésünk van a bölcsiben és én úgy izgulok, mintha én kezdeném. Vajon kell vinni a teljes pakkot? Ruhák, pelenka, esőcuccok, sapka… Remélem nem, mert nincs meg minden (pl. pót-kispárna). Reggel odatelefonálok, megkérdem, mi a policy. Ma reggel a nyuszidoktornál gyerekorvosnál kezdtünk, ahol a fiatal Jogi Löw adott igazolást, meg receptet D vitaminra és tanácsokat az alvás kapcsán. Szerinte 2-3 éjszakai ébredés volna a normális, a kulcselem a plüssállat, amivel meg kéne vigasztalja magát nélkülem is, illetve meg kéne próbálni nem kivenni, csak megnyugtatni valahogy, hogy megvagyunk. (A joker meg persze az együttalvás, ami nekünk viszont nagyon nem vált be, sóhaj.) Esedékes volna még egy oltás, ezzel mondjuk meglepett, nem is kértem egyből, mert J. már nagyon nyűgös volt, utólag pedig bánom (mert 1 hét múlva lázasodhat be tőle és csak egészségesen kaphatja meg), de mostmár ez van. Még bejelentkezhetek a napokban.

Ma egész nap kint voltunk, reggel az orvostól és DM-ből hazafele J. bealudt hazafele az utolsó 100 méteren, aztán kihagyta a déli alvást (pedig én teljesen kinyúltam, ő meg csak pörgött és olvasgatott kurjongatva az ölömben). Délután, amikor már nagyon rombolt, kimentünk játszóterezni, pedig esős volt és hideg, de hát mire való a nyakig gumicsizmás-esővédős szerkó? Elsántikáltam vele a boltba, játszótérre, lelki szemeim előtt már láttam a mai 8-as fektetést is, erre elaludt, miközben épp letoltam a pár lépcsőfokon a babakocsi tárhelyéhez, döbbenet. Úgyhogy persze 10-kor aludt el, én mosogattam fél órát, most meg itt ülök, mikor holnap korán kelünk, hát ki érti ezt?

Na de a jó hír (a bölcsi mellett): hosszas sakkozás után kitaláltuk, hogy mikor jöjjön az anyám! Lesz kis szabadidő, tehermentesedés, talán kettesben lelépés is, who knows. Ja és a hétvége egyik fénypontja az volt, hogy megint elvittük J.-t a közlekedési múzeumba. Azt az izgatott “húúúú”-zást meg “úúúú”-zást, kurjongatást és rohangálást! A mutatóujja végig akcióban volt (mert heveny mutogatások közepette szaladgált ide-oda), mindent meg kellett tapenyoljon, imádta, tényleg. Jó műsor, fel kell még kutassak pár ilyet, mert hosszú lesz a tél.

Future planning

Elvárások: rendes hozzájárulás a családi kasszához, hasznos tagja lenni a társadalomnak, nem leépülni és megbolondulni a hosszúra nyúló itthonülés miatt.

Mérlegeljünk, mik az opciók:

  1. Keresni valami fürmölős munkát, jó esetben találok is valamit nagy nehezen, ami nem teljes norma eleinte és elviselik, hogy néha hiányzok a beteg gyerek miatt. Prognózis: irodizmus, szedentarista agyhalál, de fix fizetés, néha merengés a kihagyott lehetőségek és világmegváltás fölött. Mottó: “csak csendesen, szépen.”
  2. Erőltetni tovább a szakmázós vonalat. Prognózis: hosszas frusztráló és felőrölő keresgélés, nulla bevétel, sok önszorgalmi meló, aztán a) semmi sehol b) összejön valami szakmailag izgi, de nullszaldós, c) csoda történik, fantasztikus könyöklésről ambícióról, önfegyelemről teszek tanubizonyságot és teljesen leszokok az alvásról meg a szabadidőről és magánéletről, aztán a sok melónak meglesz az eredménye, elismerés, ok fizetés hepiend. De valószínűbb az a) variáns, ezért a mottó: “hősi halál.”
  3. Utánanézek, hogy ki mit kezdett magával az én helyzetemben és kitalálok valamit. Mármint új szakmát, gyorstalpalót, átképzést, vállalkozást, bármit, amiben flexibilitást ad és nem hagyományos 9-5 irodai munka. Prognózis: nagy lendület, kemény pofáraesés, úszás az ár ellen, sok tanulás, kudarc*/lassú belerázódás, még több kemény meló, útkeresés, stb. Ez a legértelmesebb, egyben legijesztőbb megoldás. De legalább kicsit izgat. Már csak az kellene, ha sok szuper előképet lássak ilyen téren. (Azért van néhány, ami fantasztikus.)

*és akkor vissza az 1-es verzióhoz, végülis mit veszítek? Ja, pár év jövedelmet, ok.

Arrgh

Piciny bosszúságok lajstroma:

  • Internetszolgáltatót cseréltünk. A. elégedett vele, nekem vagy nem megy egyáltalán sem a laptopon, sem a telefonomon, vagy megy, de iszonyú lassú. A hálószobának csak bizonyos pontjain van jel. (Mondjuk onnan egyébként is ildomos volna kitiltanni a gépeket.)
  • 3 órát tartott a délutáni altatás, közben J. olyan tempóban rohangált és rombolt a házban, hogy csak pislogtam. Sántán különösen érdekes kihívás a rendfenntartás.
  • Számoltam, ötször ébredtem az éjszaka, és ez még nem is számított rossz eredménynek. Mind az ötször akkurátos “Mámmá!”-val jelezte a ded, hogy menjek, de kurva gyosan, hol a kispárna csúszott el, hol szomjas volt, hol csak a társaságomra vágyott, hurrá.
  • Amire J. felébred (átalussza a játszóházat és csak remélni tudom, hogy elérünk a piacra) odalesz a jóidő, következik 4-5 nap eső, csodás lesz.

Jól van, hagyom a káoszt, megyek ledőlök.