Hőség, türelmetlenkedés

Hát gondolhattam volna, hogy korai beleélni magam a Hebamme prognózisába*. Azóta sehol semmi, néha egy-egy kósza fájás, de semmi komoly, pedig már igazán készen állunk (vagy azt hisszük). Mindegy, legalább tegnap megvolt a szuper grillparti B. kuzinoméknál. J. pancsolt a kis felfújható medencében, mi degeszre ettük magunkat, beszélgettünk, jól esett. Közben 35 fokok vannak, úgyhogy ma például ki sem mentünk a házból, csak pihegünk egyik szobából a másikra.

Mintha eldőlt volna a név (az én fejemben legalábbis), holnaptól talán érkezik a hidegfront, szóval reménykedek “tolább”.

*merthogy azt mondta szerda este, hogy 2-3 ujjnyira tágultam és szerinte még a héten meglesz a baba.

Pancsi

Hosszas hezitálás után tegnap végül mégis a strandolás mellett döntöttünk. Segítségünkre volt ebben a cirka 35 fok és a Hebamme – aki szerint nem kell annyit parázni, menjek, lógassam a lábam, jó lesz. A google nem volt a segítségemre, mindenféle hülye infot meg az ellenkezőjét is megtaláltam a potenciális rizikókról, de mostmár mindegy.

Tegnap jeles nap volt egyébként, délelőtt indult J.-nek az úgynevezett ovi-projekt. Heti egyszer a nagy gyerekeket felkészítik az ovis életre, kellett vinni hátizsákot, ivókulacsot, uzsis dobozt, fehér pólót. Délben elég lelkesen mesélte az izgalmakat (plusz nagyon részletesen leadta, hogy volt a vizipisztolyos csata a teraszon, meg kell zabálni), végignéztem, ahogy az egyik havere tévedésből összepisili a kisfürdőt (elvileg ugye nem kukkolhatnak a szülők, de J. ragaszkodott hozzá, hogy ott álljak az ajtóban, a kisfiú meg úgy tűnik, még nem uralja az ülve pisilés mesterségét), aztán útra keltünk. Az állatkert melletti hatalmas szabadtéri strandra mentünk, ami megnevezését tekintve Naturbad, egy fokkal bizalomgerjesztőbb tehát, mint a városi strandok. Hezitáltam, hogy belemenjek-e egyáltalán, de aztán hamar eldőlt az ügy, mert a fokozatosan mélyülő medencében labdázás közben elég hamar derékig ért a víz végül. De ha már így alakult, legalább jól kiélveztük: főleg J., akit alig lehetett kiráncigálni a vízből. Szegény anyósom nagyon be volt fogva, én néha megpróbáltam elspurizni heverészni egy kicsit. Stílszerűen mondhatnám kimaxoltuk a hapzsidőzsit (csokis muffintól fagyiig, szalmakrumplitól jeges kávén át radlerig), de pl. egy sima úszás nekem már nem jött össze. Találkoztunk viszont bölcsis ismerősökkel, volt kis tapétaváltás, plusz a lényeg: J. nagyon élvezte. (Az más kérdés, hogy mostantól minden nap a strandot követeli majd, hm…)

A hazaút viszont rettentően elhúzódott, 9-re sikerült beesni a lakásba. J. sajnos amúgy sem akar lefeküdni amíg világos van, szóval katasztrofálisan későn szokott elaludni. Én cserébe dőltem fel, elkezdett nagyon nyilallni egy pontban a keresztcsontom, aztán egyre erősebb medencetájéki nyomást éreztem, úgyhogy elalvás előtt a Hebamménak írogattam és gondolkoztam, hogy mit kell még behanyigálni a csomagba, ha éjszaka indul meg a szülés. Aztán aludtunk, mint akit kupán csaptak… Reggel alig bírtunk kimászni az ágyból. Elvittem J.-t, hazafele vettem egy hátizsák gyümölcsöt, azóta heverek a hűvösön (beszéltem apámmal meg H. barátnőmmel), felfújtam J.-nek a szomszédoktól örökölt kültéri babamedencét. Délután hoz egy haverina még egy adag babacuccot, elvisz egy adag kinőtt ruhát a saját fiának, illetve jön J. barátnőm takarítani (hurrá), főleg ha a maci engedi majd és nem kap ki mindent a kezéből. Lássuk, hogy sikerül összehozni a programot, remélhetőleg nem kap senki hőgutát. Este azért rámnéz a Hebamme, lássuk tágulok-e már. Holnap meg már itt lesz anyám, asszem a gyeplő szülésileg be lesz dobva részemről.

Eperszínű felhőágy

Most, hogy megvan a kórházi pakkom (és eszembe jutott, hogy mikkel foglalkoztam J. születése előtt: málnalevél tea és gátmasszázs, hm…), elkértem Cs.-től ismét a hipnoszülős könyvet. A múltkor is nagyjából csak az előszót olvastam el, az viszont segített. Belelapoztam, és ez a mondat jött szembe velem: “…képzeld el, ahogy fél méter magasságban békésen pihensz egy eperszínű felhőágyon”. Ööö, oké. Egyébként valami légzési technikákat akartam keresni, bár úgy emlékszem, a múltkor nem jutottam oda, hogy kipróbálhattam volna az elméleti tudást.

Egyébként van egy kis para, mert jövő hét közepére 35 fok is lehet én meg tényleg elkezdtem dagadni (kezem-lábam mármint, illetve kitudja). A hasam nagy, feszül, húz és viszket. A hétvége kellemesen hűvös volt, de holnaptól kezdődik a verkli meg a kánikula megint, na lássuk, hogy lesz. Még 4 nap és itt lesz anyám – akkor majd leállok a magnéziummal terveim szerint és átadom magam a sorsnak.

Elnéztünk ma egy kis parkos hepajra (aka. Kultúrák fesztiválja), J. főleg focizni akart, de azért fagyiztunk, meg ettünk (mért eszek csípőset meg cukrosat, ha tudom, hogy éjszaka a sav miatt nem fogok tudni aludni – rejtély!) meg hallgattuk az élőzenét. Kb. ennyi akció volt a nagyon hosszú hétvégén – hiába na, ha két szemi-invalidus is van a családban, akkor nincs hova nyüstölni. A. lába azért gyógyulgat, holnap már készül dolgozni is. J. meg lefekvéskor közölte, hogy “Nem szeretek mindig a babákba menni…”* – helló, hétfő!

*Rajtaragadt a bölcsire a “babáknál” megnevezés, J. szerint ő a “babákba” jár, micsinájjunk.

Miben más?

Mármint ez a terhesség az előzőnél.

A legegyértelműbb különbség, hogy tizedannyit sem pihenek most, mint J.-vel annak idején. Ami jó (volt): sokkal kevesebbet aggódtam (bár az elején persze nagyon sasoltam minden intőnek vélt jelet). A másik nagy különbség a méret volt: kb. a 8. hét után már muszáj volt elővenni a terhesnadrágokat és eléggé nagy kihívás volt takargatni a hasamat a 12. hétig. (Emlékszem, hogy a novemberi munkaeseményen az egyik művésznő alaposan végigmért, aztán mondta, hogy ja, engem nem is kínál pezsgővel – hát ez volt kb. a 7. héten?) Ebből kifolyólag aztán sokkal hamarább jöttek a kényelmetlenségek: a kifulladás, a rosszul alvás, kényelmetlen lett az ülés, fáradékony lettem stb. Állandó kísérőm lett a fáin kis gomba (hurrá…..), amitől valszeg csak a szoptatás abbahagyása után fogok megszabadulni, mondja az orvosom. Sokkal kevésbé kíméltem magam most, egyrészt mert J. mellett lehetetlen, másrészt mert a munka-bölcsi-háztartás háromság diktálta a tempót rendesen. Most meg, hogy eljött a “pihenés ideje”, hajtépve próbálom utolérni magam a rendezgetéssel és helycsinálással (aka fészekrakás), illetve a sima hétköznapok is pont elég megterhelőek így, hogy A. nagyjából kiesett a képletből.* Jó, a stresszesebb periódusokban (28. hét, aztán múlt héten, amikor A. lázas volt) elég brutális jóslófájásaim voltak, ilyen J.-vel nem volt, szerencse, hogy nem fajult el. Ennek kapcsán aztán tépelődtem olykor, hogy amit épp érzek, az normális, vagy már rég kóros – ezek elég új jelenségek voltak, bár simán lehet, hogy csak elfelejtettem sokmindent az előző terhesség óta. Ami rejtély: ugyanannyi kiló vagyok most, mint J.-vel ezen a héten, pedig akkor kerek tízzel kevesebbről indultam. Október óta 3 kilót híztam, mostanában még fogytam is – a hőségre kenem. Remélem a gyermek attól még jól van odabent. A hátfájás sem olyan brutális most, mint J.-vel (bár még felfejlődhet, de van még hátra pár alkalom gyógytorna is szerencsére). A kezeim-lábaim sem dagadnak olyan vészesen (még, bár ebből még simán kijuthat), igaz, a karikagyűrűmet már elég jó rég levettem. A hasam továbbra is csíktalan egyelőre, mintha a ráncaim is ügyesen feltöltötték volna a hormonok. Másképp meg hát öregebb vagyok szinte 4 évvel, úgyhogy szerussztok ősz hajszálak, narancsbőrök itt-ott, de ez mind nem lényeg, lényeg, hogy még pár nap, és nem számít koraszülöttnek a ded, ha meg talál érkezni. Már csak a nevet kell eldöntsük.

Mivel jó eséllyel ez az utolsó terhességem, máris nosztalgiázok. Én tényleg imádom ezt az állapotot, nyafi ide vagy oda. Már most érzem, hogy kevesebbet mocorog a baba (mert egyre kevesebb a helye) és szomorkodok néha, mert azért milyen meghitt és szép időszak ez. Plusz: J. most annyira ragaszkodó, dare I say it: anyás, emiatt külön aggódok, hogy nem készítettük fel eléggé a változásokra. Holnap van az utolsó napunk hármasban – hétfőn jön anyósom, aztán az anyám, aki itt is marad. És ma van a hatodik házassági évfordulónk is, nahát!

*Jó, iparkodik meg ügyeskedik hasznossá tenni magát, már pár lépést mankó nélkül is megtesz, de eltart ez még. Remélem, hogy szülésig rohamosan javul a szitu, különben, hm…

Zajlik

S azt akkor nem is írtam, hogy A. a műtét harmadnapján milyen pompásan belázasodott. 39 fölé is cökött a láza egy adott pillanatban, priznicelgettem éjjel serényen, közben meg gondolkoztam, hogy bár elég erősek a jóslófájások, de mégsem tudnék most bemenni a kórházba (ha annyira komolyra fordulna a helyzet), mert az alvó 3 évest meg a lázas bicebócát nem ér itthagyni. Aztán túlvészeltük az éjszakát, meg a következő napot, és amire jött anyám (péntek) már egész tűrhetően volt a kedves férjem. Következett pár nap pihi, mert anyám megint ringispílezett egy élsportolót megszégyenítő tempóban. Kicsit meglepődtünk, hogy J. ezúttal nem akar csak úgy lazán elmenni vele kettesben játszóterezni vagy focizni – hát csüng rajtam rendesen, mit mondjak. Kirándulgattunk is (a starnbergi tó partán kifogtunk egy afrofesztivált, volt ott élet, de J. főleg focizgatott), voltunk a gyerekfesztiválon, amelynek a szervezőivel Berlinbe kirándultam februárban, elvittük J.-t a fogászatra (minden ok). Tudtam sokat aludni és heverni, erőt gyűjteni a mostani 5 napra, amíg anyósom ide nem ér, hogy átvegye a stafétát. Szerencsére A. már sokkal jobban van, segített a gyógytorna is. (Egy élmény lehetett nézni minket, ahogy kb. negyed óra alatt tettünk meg egy 5o méteres távot a villamosmegállótól a gyógytornás helyig, én a hatalmas hasammal, A. a túl kicsi mankókkal (azóta hoztam neki nagyot is).

Tegnap este a honleányokkal találkoztunk röviden, aztán anyám ma már repült is a nővéremhez. Reggel J. a következőket rendelte délire: “Ana, de ma gyere hamar. Siess, szaladj, így tedd a lábad: előre-hátra! előre-hátra!” “De ana, délben mikor jösz értem, vegyünk perecet!” “De ana, délben hozd a robotomat.” “De ana, délben menjünk haza szobabiciklivel!” (Kapott egy szuper láthatósági mellényt M. haverétől, kisvakondos!)

Közben meg a kórházba is bejelentkeztem, beszereztünk még ezt-azt, de a lista végtelen. Ellenben: mostmár kimosva-összefogva a babakelengye, sikerült A. pulcsii-ingei körül kiszelektálni egy nagy adagot (felkészülnek a cipők, please, please…), a hűtőm tele kajával és épp megsült a töltött tök. Már csak a délutánon kell valahogy átesni, lássuk hány hisztiroham tarkítja majd?

Sport (+csőd)

Szombaton tónál voltunk és vikingeket nézegettünk, vasárnap fellibegőztünk egy hegytetőre és áztattuk a lábunkat a Tegernseeben (pont a rehás hellyel szemben!). Persze egy-két hisztiroham volt, hogy ne unatkozzunk, de összességében jól telt. Aztán hétfőre már alig bírtam aludni a nagy izgalomban és sakkozásban, hogy is centizzem ki az időt. Végül minden jól alakult: reggel elvittem J.-t, onnan egyből mentem a klinikára, hogy lássam, honnan kell majd összeszedni A.-t, aztán haza főzni és az itthonhagyott mankókért, aztán vissza J.-ért a bölcsibe, aztán J.-t tologatva (hogy aludjon, mert alvás előtt kellett elvigyem, hogy odaérjünk időben), a mankókkal egyensúlyozva elbuszoztunk A.-ért, aki már ült a váróban (és csak kicsit volt kába). Hívtak nekünk taxit, gyorsan kivettem az A. gyógyszerét, bepakoltuk a babakocsit és J.-t a taxiba, hazajöttünk, itthon indult az élet. A. viszonylag hamar jól lett (irigykedtem is, bezzeg én napokig kész voltam a műtétek után), én próbáltam ugrálni, ellátni mindenkit enni- és innivalóval, aztán elmentünk bevásárolni és a játszótérre, utána vacsora, viszonylag hamar lefekvés. Este megveregettem a vállam gondolatban, hogy minden milyen prímán ment (és megúsztam én is nagyobb görcsök nélkül).

Reggelre aztán jött a számla: J. ugyan egy nyekk nélkül aludt, de reggel fél órán át hiába költögettem. Utána indult az ordibálós-hisztizős “nem akarok”-műsor. Komolyan fontolgattam, hogy ne is vigyük bölcsibe, mert ma már 12-kor zárnak (szakszernéztemvezeti gyűlés, yeah!), aztán néztem, hogy akkor meg megtanulja, hogy elég egy kis műsor és nem viszem bölcsibe. Szóval a másfél órás cirkusz után megfogtam és a továbbra is óbágató gyermeket elvittem szépen a bölcsibe, hazanyargaltam, kicsi pihi, mosás, porszívó, max. egy hajmosás ha belefér, aztán indulhatok vissza érte és találhatom ki, hogy a babakocsiban altatom-e (egy padon, a 3o fokban), vagy hazahozom és itt felköltöm (mert nem tudjuk ölben felhozni), tehát valszeg nem alszik tovább. 4-re a fodrászhoz van időpontunk.

Másképp jól vagyunk, érdekes preview ez, hogy milyenek leszünk majd morcos-nyögős nyugdíjasoknak. Csak ezt a borzalmas, kezelhetetlen hisztit kéne valahogy megoldani.

Na jó, rohanok is tovább.

Kiegészítés: és tegnap még csokipudingot is főztünk.
És ma pedig délután (a hazaút a bölcsiből csak féligmeddig volt horror, utána sikerült gyorsan elaltatni) még letudtuk a fodrászt és a játszóteret, kénytelen voltam focizni, aztán itthon vacsorakészítés, kaja, mosogatás- konyhaelrámolás és ruhabeszedés-rakodás amíg a fiúk játszottak, aztán esti tisztálkodás, mehetek mindjárt fekteteni. A derekam mostmár jelzi hogy elég lesz, köszöni, kíváncsi vagyok, a hasam be fog-e jelezni – hátha nem.

On the bright side: szuper nyári frizurája lett a mackónak és nem volt igazán vészes hiszti (ok, a reggeli elég magasra tette a jércét). Kíváncsi vagyok a holnapi napra is, reggel a szemésznél kezdünk. (De legalább 3-ig a bölcsiben lesz J., hurrá. Lefárasztottak a rövid napok.)