I’m fine, we’re fine…

Egyre jobban hiányzanak az emberi kapcsolatok. Ez most ilyen hatványozottan hátrányos szitu, egyrészt a gyes-szindróma az alap (nincs szakmai életem, úgyhogy nagyjából a szűk családdal érintkezem orrvérzésig – nem panaszképpen, kedvelem őket), másrészt a k. járvány (mi sem kezdeményezünk sok találkát és mások sem, az elmaradt családi banzájokról és jövésmenésekről nem is beszélve). De amikor lecsap ez a hiány és elgondolom, hogy mondjuk mennyire szuper lenne csak úgy spontán összeülni tetszőleges barátnőmmel és összecsapni az egykorú gyerekeinket, hasonló érdeklődési körű pasiinkat stb. és eltölteni együtt egy kedd délutánt vagy hosszú hétvégét, akkor nagyon elgondolkozom, hogy minek kellett világgá jönni. Nyilván jól meg tudjuk magyarázni magunknak a miérteket. (Anyagi biztonság, általános normalitás, működő egészségügy – így kapásból.) És azt is tudom, hogy most – akár a járványtól függetlenül is – hasonlóan egyedül vannak a kisgyerekes barátnőim is. Külön csavar, hogy hiába epekedünk az egymás társasága/tanácsai/értő füle után, de alig bírunk leszervezni egy 2 perces telefonálást egymással, annyira ki van centizve mindenkinek az ideje. Na de egyre gyanúsabb, hogy ez nem ok, ez nem lehet természetes állapot, valamit tenni kell.

Vonalkás

  • Hirtelen november vége lett. A hálóban egyszercsak meghallottam az ismerős surrogást – megy a fűtés! Ma 7 fok volt és hideg eső, csak a kiskertekig jutottunk, egyébként itthon fetrengtünk és zabáltunk (mert ha hideg van, akkor sütni kell, világos).
  • Ezer év óta először kaptam megint munkaajánlatot. Lenne kedvem végre ismét szövegekkel szöszölni, adaptálgatni, elmélyülni (még akkor is, ha itteni viszonylatban nevetségesen kevés pénzt kapnék érte), de ez szigorúan a nem létező szabadidőmből mehetne le. És még ha vállalnám is (és A. is megigérné, hogy nem csesztet érte), lebeg a fejünk felett az ovi bezárásának demoklészi kardja. Ha netán beüt a krach és nekem önszántamból vállalt határidők miatt is idegeskedni kell, akkor az csőd. Hétfőig még meggondolom.
  • Kezd nagyon elfajulni az asztmám. Sajnos végérvényesen kifogyott a Ventolin, az a szer, amit a háziorvos felírt helyette, nem segít (és anyám szerint egyáltalán nem arra való – anyám ugye a kezelőorvosom, csak kicsit távol van per pillanat). Jó lenne végre elmenni egy rendes kivizsgálásra, szerezni itteni kezelőorvost. Az allergia ellein szereket persze most nem is szedem a szoptatás miatt – plusz egy érv, tudom, tudom…
  • Most ott tartok, hogy nappal nem nagyon ajánlgatom neki és amint szép lesz az idő, inkább kint altatom majd, hogy kicsit próbáljon elvonatkoztatni a termékkapcsolástól. Az esti altatás meg az éjszakák lesznek az érdekesek.
  • Jövő héten felkerekedünk és elautózunk egy másik városba, ahol a helyi szakemberek megnézik a mackó foltját és valszeg sor kerül az eltávolító műtét első etapjára is. Be vagyunk szarva kissé, hiába tudjuk racionálisan, hogy ez a jó döntés. Külön nyomaszt a logisztikai része – szállást találtam viszonylag közel, de nem tudom, hogy mi a protokoll: a megbeszélésre hány felnőtt mehet be, a babát szabad-e vinni, vagy inkább csak egyikünk lehet jelen? Mindenképp kell még egy kört telefonáljunk tisztázni ezeket. J.-t meg próbáljuk szelíden felkészíteni, egyelőre a kilátásba helyezett ajándékokra fókuszál. Ez egyébként klasszikusan olyan dolog, amitől szülőként rettegek – vajon könnyen átesik rajta, vagy traumaként éli meg? Fogunk tudni segíteni megnyugtatni? Mennyire lesz fájdalmas a gyógyulás? Milyen lelkülettel megy(ünk) majd vissza a következő műtétre?
  • A cicó egyre magabiztosabban lépeget. Most arra szakosodott, hogy 3-4 lépésnyire tőlünk feláll és hatalmas vigyorok közepette odatotyog (kezeit az égnek emeli persze és nagyon komoly pofit vág hozzá) aztán bezuhan az ölünkbe. Nagyon büszke magára. Néha odabújik és nyomja a buksiját puszira, máskor a vállamat cuppogtatja lelkesen. Meg kell zabálni.
  • Sajnos a kedvenc gyereknevelős podcastjaim szünetelnek, úgyhogy mostanában sok Armchair Expertet hallgattam. Jó, egyik-másik celeb interjúja uncsi, de mindegyre vannak nagyon izgalmas és informatív beszélgetések, mosogatáshoz perfekt. A fickó stílusa mindig idegesítő volt enyhén, de az utóbbi időben extra nyomulósnak meg narcisztikusnak tűnt, hát nem kiderült, hogy a 16 éves józanságát büszkén hangoztató ürge sutyiban ismét rákapott a szerre (fájdalomcsillapítókra konkrétan) és végig be volt állva? Érdekes esettanulmány, mindenképp szimpatikus, hogy felvállalta a dolgot, kíváncsi vagyok, hogy tudja folytatni ezután.
  • Esténként mostanában A. Lázár Ervin meséket olvas J.-nek. Már befejezték a Berzsián és Didekit (ezt kicsit irigyeltem, én nem olvastam sajnos és most is csak részleteket kaptam el) és most a Négyszögletű Kerek Erdőnél tartanak, ami nagy kedvencem. Szerintem kicsit magas még J.-nek de nagyon élvezi és mi is. Lázár Ervin forever!

Melyben a gyógytornász tanácsokat ad

Sajnos túl fáradt vagyok írni, pedig érdekes dolgok történnek már megint. Az egyik, hogy a gyógytornász (középkorú nő) szelíden rámszólt, hogy mostmár igazán leállhatnék a szoptatással, mielőtt a testem még jobban szétesik. A babáért ne aggódjak szerinte, mondta. Ekkor én a földön feküdtem egy törülközőn és az oldalsó hasizmaimat próbáltam dolgoztatni, a baba, akiért nem kell aggódni, pedig épp a hátamra próbált felmászni és lelkesen kurjongatott hozzá – muszáj volt magammal vigyem, mert A.-nak gyűlése volt.* Azóta ezen gondolkozom, tárgyalásokat folytatok magammal és próbálom elképzelni, mi lehetne a jó forgatókönyv, mert hát eléggé ragaszkodó fajta lett mostanában a mohamanyi.

Ugyanez a nő, mikor lejárt a szessön, szorgalmazni kezdte, hogy sétáljak már el a központban levő szexshopba, beszerezni xy terméket – nyilván a gyógytorna szempontjából ajánlja, én azért elég jót derültem, mikor elképzeltem, hogy betolom a babakocsit és keresgélek a polcok között. Prűd-e vagyok? Nem baj, még kinőhetem így 40 fele.

*Note to self: ezt máskor lehetőleg elkerülni, mert lehetetlenség figyelni bármire, ha rajtam csüng egy nyígó gyermek.

Mint az a bizonyos Heidi-mém…

…mikor danolászva pörög a hegyekben – hát kb. így éreztem én magam ma délben, mikor elment a takarítónő. 17 eurós órabér, két óra munka (szerencsére eléggé járt a keze és nem nagy a lakás), most lehetne érvelni minden irányba, hogy luxus-e és honnan kellene kigazdálkodni az időt erre (az alvásomból? a szoptatással töltött időből? kb. ezek vannak) de ez most a legjobb befektetésnek tűnik.

Ettől még ki vagyok nyúlva, mert reggel 8 óta pörgök (elpakolás, hogy a takarítónő hozzáférjen a felületekhez, sétáltatás – sajnos egyből ébred, ahogy leülök -, ebédfőzés, teregetés) és már mehetek is J.-ért. Nem baj, indul a laza családi délutáni program, aztán majd pihenek mikor egyetemre mennek.

Vajon

észrevenném-e egyáltalán, ha már elkaptam volna a vírust, vagy fel sem tűnne? A krónikus kialvatlanság sok érdekes dolgot művel velem (velünk). Mindent meg tudunk magyarázni, ami akár szimptóma is lehetne. Ha fáj a torkunk: hát persze, hideg szél fútt a tegnap, sálam nem volt. Ég a szemem? Erős volt a nap. Ha az ízületeink fájnak (és fájnak, de szerencsére felváltva és nem minden egyszerre), akkor természetesen a baba a hibás, akit egész nap hurcolászunk. Fejfájás? Még szép, egyhuzamban nem aludtam többet kb. két óránál tavaly nyár óta. Fulladás, köhécselés? Indul az asztmaszezon, min csodálkozom.

(Mindeközben: Á. barátnőm szegény otthon izgul, mert a közvetlen kollégájáról kiderült, hogy pozitív. Onnan fogott gyanút az illető, hogy valami gond lehet, hogy fájt a feje egy kicsit. Are you kidding me?)

Szóval ha ingyér dobnának utánam egy antitesttesztet, lehet megcsináltatnám. Addig is, próbálok még jobban figyelni és óvatosodni.

Vonalkás (avagy bulletpointos, kösz új wordpress)

  • Nincs energiám írni. Pedig sokminden történik.
  • Ma átlépte az 50-es értéket München, erről az oviban értesültem hazahozáskor. Az ajtó mellett kifüggesztettek egy levelet a városvezetéstől: nyugi, szülők, marad egyelőre a sárga kód, majd szólunk. A bölcsis kishaver csoporttársa (meg az egyik óvónő, aki náluk is megfordult) viszont pozitív, ő karanténban van. Mi meg 6 napja fociztunk vele ugye.
  • Kicsit lehűlt az idő, kivételesen nem is bánom, mert megint kezdett abnormális lenni az “örök nyár”-hangulat. A napok már rövidebbek, nem tudjuk úgy kihasználni a délutánokat, ahogy szeretnénk.
  • J. teljesen kivirult az ovitól. Kiegyensúlyozott és sokkal vidámabb, energikusabb. Rengeteget rajzol, két napja egy olyan gyönyörű családi portrét rajzolt rólunk, hogy majd elájultam. Nagyon vicces, én vagyok a közepén (és akkora vagyok rajta, mint A. hihi – irl van köztünk majd fél méter szintkülönbség), a többiek jobbra tőlem, a lap szélére a baba is felfért. A szemeink színe mind stimmelnek, nekem két karika jelzi a melleimet, A.-nak meg nagyon vicces szőrös lábakat rajzolt. Gyönyörű, tényleg!
  • A baba meg kislány lett, kész. Mostmár csak egyedül ehet, az evőeszközt kicsavarja a kezemből. Ma először szerepjátékozott velünk, ő is oltotta a játéktüzet a játéktömlővel és mondta hozzá, hogy “sss” és vigyorgott nagyokat. Aztán meg a Montessori-torony egyik elemét kínálgatta nekünk játékvillára szúrva és mondogatta hozzá boldogan, hogy “nyammnyamm”! A.-val megállapítottuk, hogy mostmár végérvényesen két gyerekünk van, nem csak másfél.
  • Egészsen úgy fest, hogy J.-n az én vonásaim dominálnak, a kisbabán meg az apjáé (meg az én apámé, whaaat?). Vicces.
  • A. csak 80%-ban dolgozik most. Egyrészt szuper, hogy szabadabbak a délutánjai. Másrészt eszembe jutott, hogy mi fárasztott le a tavasszal (a nyilvánvaló stresszen kívül mármint): a munkanapjai intenzitásának kiszámíthatatlansága. Sosem tudom, hogy belefér-e, hogy a baba odamászik hozzá és felkérezkedik az ölébe, vagy hogy zajongás van a háttérben. Elővigyázatosságból én persze egész nap stresszelem magam, hogy legyen csend és nyugalom, úgyhogy sokszor minden más csúszik.
  • Ma oviból hazafele utolsó percben aludt el a baba. Nem akartam egyből felkölteni, úgyhogy J. feljött és én a hátsó udvarban üldögéltem és őriztem az álmát. Így történt meg, hogy sikerült együltömben 50 (!) oldalt elolvasni a Tompa Andrea-regényből. A ritmust még nem sikerült rendesen felvenni, de alámerültem egy egybefüggő részben és hát csodálatos volt. Alig várom, hogy több időm legyen olvasni. Tompa Andrea írásait meg külön szeretem és az is nagyon szimpatikus, hogy áll ki a számára fontos dolgok mellett. Azt hiszem, ő az egyik leghitelesebb ember, akit ismerek (és életem egyik legjobb pályaválasztási tanácsát is tőle kaptam, csak úgy mellesleg).
  • Ma elég operatívan összecsaptam az ebédet (karfiolleves és töltött cukkini rizzsel), A. eléggé dicsérte és aztán bevallotta, hogy hosszas célozgatásaim nem hiábavalóak, néha már elgondolkozik azon, hogy talán ő is elkezdhetne főzni. “Csak tudod nézem azt a könyvet (Jamie Oliver 15 perces ételek) és arra gondolok, hogy nekem az 5 perces ételekkel kellene kezdeni, mert ezek biztos 2-3 órásak lennének.” Áhháhá. Bevallottam neki, hogy tíz éve még nem tudtam főzni és én is ledöbbentem és megrémültem, mikor nem is olyan régen leesett nekem, hogy mennyi munka és energia minden egyes nap legyártani több étkezésnyi menüt 3-4 embernek. Nagyon remélem, hogy megtalálja azt az 5 perces receptgyűjteményt (pláne, ha majd újra dolgozok).

Here Goes

Boldog iskolakezdős képeket látok mindenfele, ami kicsit abszurdnak tűnik annak fényében, hogy itt városszerte haza is küldtek 30 (más források szerint 50) ovis-sulis csoportot. Nyilván, addig örüljünk ennek a piciny normalitásnak, amíg van… Eddig azt hittem, hamarább lép át a város testületileg a piros zónába, mint hogy az oviban pozitív esetek bukkanjanak fel, de lehet, hogy mégis ez utóbbi lesz, mert mára valahogy zuhantak a számok (ez is fura egyébként, talán a hétvége teszi), ellenben délben felhívott a bölcsis haver anyukája, hogy őket már haza is küldték, mert a szomszéd csoportban volt eset, az övékben meg épp tesztelődik a kontaktszemély. Mi szombaton még vígan bandáztunk velük, szóval…

Meanwhile mi sem húztuk le a rolót, találkoztunk tegnap is emberekkel, ma is strandon voltunk (a babák úgy bealudtak a kocsiban, hogy csak felváltva mentünk be A.-val úszni). Az ember vigyáz ahogy tud, de ha emberek közt vagy, akkor csak oda-odahajol valaki futólag, diszkréten elkiabál melletted, lekrákog stb. Persze ez mind smafu ahhoz képest, hogy a gyerekek közösségbe járnak. Szóval passz, nem tudom, hogy lehet ebből jól kijönni. Én is tízpercenként ingadozok a két véglet között, vagyis a) gyorsan kivenni a mackót, elbarikádozni magunkat a világtól, várjuk az oltást és csendesen megbolondulunk és kész és b) éljünk annyira óvatosan amennyire csak lehet, de ne mondjunk le a minimális emberi kontaktusokról és J. legyen minél tovább gyerekek között.

Ha világbéke nincs is, ez a para most garantáltan összeköt minden szülőt.

Rinya következik

Fú, leírnám, hogy minden napunk olyan, mint egy extrém sport-maraton, előző este fejben rákészülünk, okos dolgokat mantrázunk egymásnak, aztán csak úszunk az árral (inkább: az ár ellen), harcolunk a túlélésért, este meg beesünk a célvonalba (helyesebben: vánszorgunk, órákon keresztül), este 11 fele pedig kimerülten pislogunk egymásra és ahhoz is túl fáradtak vagyunk, hogy megveregessük a saját vállunkat. Az esti relax amúgy úgy néz ki, hogy fülelünk veszettül, hogy mikor melyik gyerekhez kell szökni (általában én kell ugráljak a babához), aztán indul az éjszakai műszak (ami szintén nekem az eseménytelibb), szóval teljes, felhőtlen kikapcsolódás az elmúlt hetekben részemről egyszer volt, amikor egy délután aludtam kb. fél órát, amíg A. játszott a gyerekekkel.

Közben meg vannak hihetetlen szép és meghitt dolgok és pillanatok. A babák általában nagyon drágák egymással, reggel újabban mennek egymáshoz szomszédolni ébredés után és nagy hancúrozás van. Vagy valamelyik este mi is ott gyúródtunk a J. szobájában a matracon, amíg A. felolvasott neki a Berzsián és Didekiből, az is szuper élmény (csak bepörgött tőle mindkettő persze, J. végül ugrálva kiabálta, hogy “pizsomás bulii!”). Az ifjú manyi ma mondta ki először tisztán, hogy “Mamma” (a “Baba” már megy neki, azt mindig suttogja, übercuki), meg rájöttünk, hogy a labdára következetesen azt mondja, hogy “Gó” – hát a sok foci miatt, persze. Mindenre felmászik, mindenről megpróbál fejre esni. Ma lépett hármat úgy, hogy észre sem vette. J. meg nagyos és ügyes (mikor épp nem durcás és hisztis és nem ordibál), ma egyszercsak kért egy portörlőt és port törölt a szobájában. Hazafele meg kiszólt az utánfutóból, hogy itthon majd fog egy papírlapot és megtanul rá betűket írni, aztán itthon neki is állt és elég ügyesen elkezdett rajzolni rá mindenféle betűket. Megint feltöltöttem egy adag rajzát a családdal meg közeli barátokkal megosztott albumba. Nem is annyira azért, mert “egy zseni ez a gyerek”, hanem, hogy ne kallódjanak el, mert szerintem gyönyörűek. Most elkezdett embereket is rajzolni, focistákat, rendőröket nagy tányérsapkákkal.

Egyébként meg neki kell álljunk elbeszélgetni vele alapdolgokról (pl. hogy és milyen mértékben működik a demokrácia egy családon belül), mert hirtelen leesett, hogy számára egyáltalán nem egyértelmű, hogy pl. szót kell fogadni a szüleinek. Ennek egyrészt örülök, mert mégiscsak jó a kritikus gondolkodás meg azt sem szeretném, ha autoriter pöcsök lennénk a szemében, másrészt persze kicsit előnytelen, amikor fontos helyzetekben nem hallgat ránk és fel sem fogja, hogy miért nincs rendben megütni velünk egy bizonyos hangot és feleselni összevissza. Fun times.

Impending Doom

Van egy jópofa, színes kódrendszer az oviban (meg a bajor tanügyben úgy általában, ha jól értem), hogyaszongya, ha alacsony az esetszám a városban, akkor zöld üzemmódban minden a régi, ha kezdenek elszállni a számok, akkor sárga üzemmód – bizonyos restrikciók lépnek érvénybe (itt tartunk most). Sajnos minden jel arra mutat, hogy a következő határt napokon belül át fogjuk lépni, úgyhogy következik a piros üzemmód, értsd: ovi bezár, gyerekek mehetnek (vissza a balettbe) haza ugrálni. Mindezek fényében tegnap még itthon tartottuk az enyhén köhögő-taknyoló mackót (na jó, nem épp itthon, elkirándultunk a Sylvenstein-See-hez, ha már jó volt az idő), de ma reggel emberfeletti önuralomról tettünk tanubizonyságot és kirángattuk magunkat, meg J.-t is az ágyból, hogy legalább ma, meg holnap menjen oviba, mert a hétfő szerintem már eléggé kétséges.

Hát így múlik itt az idő: kirándulgatunk, tollasozgatunk a piac mellett, kiélvezzük A. maradék szabadnapjait, de közben már vadul konganak a harangok a fejünkben (az enyémben mindenképp). Már egy ideje azon gondolkozom, hogy milyen játékokat, könyveket, alternatív ovis tanmeneteket (haha), informatív, de ízléses és korban illő rajzfilmeket kellene jó előre beszerezni, hogy legyen valami kis arzenálunk majd, amikor J. az első itthoni nap kb. harmadik órájában majd kiakad az unalomtól. Talán mégiscsak az lenne a legjobb alapozás, ha azon nyomban nekiállnék meditálni és kicsit gyúrnék a saját idegrendszerem stabilizására.

Meanwhile:
– a mohamanyi szinte jár: megragadja az ujjunkat és hétmyérföldes léptekkel halad mindenfele. Már egész stabilan és sokáig áll, közben vigyorog, mint egy kis kertitörpe. Tegnapelőtt lefejelte a sörkert padjának a vas lábát, lett egy nagy lila csík a homloka közepére, szegény babám…
– podcastokat hallgatok a szülői túlféltésről (izgalmas volt meg informatív) meg a gyerekek alvásáról (ezt még végig kell hallgassam)
– fut a fejemben a lista, hogy miket kellene elintézni, mielőtt jön a következő lockdown: pl. szemöldökszedetés (így 9 hónap elteltével), még 1-2 úszás, ha az idő megengedi.
– talán nem függetlenül a katasztrófafilmbe illő hangulattól, rengeteget kiabálok sajnos. Alacsony a toleranciaszintem, pláne ha J. ordít (reggeltől estig, de tényleg, üvöltve kommunikál, aztán még rátesz pár lapáttal, ha úgy érzi, valami sérelem érte) és ha A. cukkolja az eleve ordító J.-t.
– az egyik gyógytornára kértem időpontot, kellene recept. A másik (a durván fájó nyakamra, vállamra) még csak terv – a recept is meg az időpontok is. De az orvosi ügyek talán zajlanak majd tovább. Köztük a macki első tübingeni időpontja, sejehaj…
– az unokaöcsémnek szülinapja lesz, gondolkozom, hogy mi legyen az Amazonos ajándék – micsoda idők.

3 (azaz hánom)*

Ennyi napot járt J. oviba, mielőtt kitaró panaszkodás után végül csak belenéztünk a torkába és majd hanyatt vágódtunk a rengeteg aftától és pirosságtól. Herpangina, mondja a helyettes nyuszi bácsi, “könnyű nyári vírus”. Rá két napra már mindkét gyerek taknyol, néha lázaskák, J. már elkezdte a köhögést is. A baba meg persze nem bír elaludni a takonytól, úgyhogy az éjjel én is alig aludtam. Let the fun times begin.

*Fájdalom, de egy ideje J. már r-rel mondja a hármat