Tényleg fáj a hülyeség

Már másodszor csináltam azt, hogy a hosszas és fájdalommentes járás sikerén felbátorodva megpróbálok váltott lábbal felfele menni a lépcsőn – végülis megérdemlem az azonnali fájdalmat az oldalszalagban, hát aki hülye, az hülye. (Csak azt remélem, hogy nem okoztam semmilyen maradandó károsodást.)

Ma elég sok mindent csináltam, szobabiciklitől kezdve tornán keresztül hardcore takarításig, aztán bementem a központba gyorsan megvenni 1-2 hiánycikket. Nem is volt baj a lépcsős incidensig… Most pedig heverek a kupi közepén, az egész szoba tele van a ruháinkkal, hát érdekes akció lesz ez mostantól az indulásig. Jobb is, ha gyűjtöm még egy kicsit az erőt.

Fodrászat

Van velünk szemben egy fodrászat, A. oda jár és azóta nem lutri a nyiratkozás, úgyhogy egyszercsak én is felbátorodtam és elmentem hozzájuk (de erről már írtam, azt hiszem), ma ismét ott voltam. Két török nő működteti a helyet: a tulaj, aki ügyesen nyírta A.-t és én is meg voltam elégedve vele, meg egy másik, akit ma először láttam. A tulajdonosnőtől kérdeztem még a múltkor, hogy tud-e kozmetikát a közelben – ajánlott is egyet (ami nem működik egyébként és azóta sem találtam mást, ezt valahogy elbénáztam), de mondta, hogy a kolleganője is szokott szemöldököt szedni, “cérnával is”. Nekem még sosem szedték a szemöldököm cérnával és kicsit idegenkedek az ügytől, mert nem szeretem ha a szemem előtt nyulkálnak (ezt egyébként a Buñuel-es filmklub számlájára írom, örök trauma a holdas jelenet, ííí). A. aztán azt is kifejtette, hogy ennek a másik nőnek rajzolt/tetovált, hogy kevéssé PC legyek, kurvás szemöldökei vannak, és nem biztos, hogy rá szeretném bízni magam. Ma a saját szemeimmel láttam, hogy mire gondolt és inkább hallgattam is az ügyről a már-már baglyos jelleget öltő szemöldökeim alatt, miközben nyírtak.

A  két nő egymással félig németül, félig törökül beszélt. Amikor valami izgalmas téma került sorra, akkor gondosan törökre váltottak. Nagyon szórakoztató volt különféle tükrökben figyelni a kettejük közt zajló nonverbális kommunikációt, a sokatmondó tekinteteket, jól irányzott miniatűr mozdulatokat, mint egy rajzfilm, tényleg. Kb. egykorúak lehetnek, de úgy látom, a tulajdonosnő az anyafigura, úgy láttam épp a másik nő problémáját próbálták megoldani nagyon intenzíven. Két nyisszantás között a tulajdonosnő kivételesen németül ennyit mondott: “Én az ilyesmit mindig megérzem…”, a másik nő meg tovább ült a szemközti kanapén, a szemeit meresztgetve, drámai pillanatok voltak ezek, kérem. 

Más: a tegnapi vagánykodás után ma persze be-bejelzett a térdem, úgyhogy ma kíméltem. Főleg az inak fájdogálnak, de párszor éreztem az oldalszalagot is – nem tudom, ettől mért pánikolok be annyira, a gyógytornásznő szerint teljesen normális, hogy érzékeny. Szerencsére A. néha felhívja a figyelmem arra, hogy még csak 5 napja járok ortézis nélkül, második nap rengeteget jártam, és tegnap végigálltam-táncoltam egy koncertet, szóval van javulás, sőt, csak javulás van, nyugodjak le, türelem. Közben nekiálltunk csomagolni, fél órán keresztül intéztem az onlájn check in-t meg a buszjegyfoglalást és valamiért estére előkerültek a szakmázós emberek is és mindenki akart valamit, szóval elkezdődött az utazós stressz, éljen.

Mélázós

Furcsa, hogy megállt az idő nekem tavaly júliusban. A nem túl sok barátomból kevéssel tartom a kapcsolatot rendszeresen, van egy külső kör, akik előtt mintha szégyelleném, hogy “nem történik semmi” külső mércével mérve. Ha most lenne a tízéves találkozó, szerintem a hülye fejemmel azon is elgondolkoznék, hogy van-e kedvem elmenni, pedig a miénk tényleg nem a rongyrázásról szólt (főleg miután az egyik fiú osztálytársam, akiből régész lett, így kezdte a mondandóját, hogy “miután kezet fogtam a szegénységgel…” és milyen jó, hogy elmentem). Most viszont megint kezd lecsapni ez a nagyon szánalmas frász, hogy mit fognak gondolni rólam az otthoniak, amikor egyébként jogosan és teljes jóindulattal megkérdik, hogy hogy vagyok és mit csinálok itt? Micsoda hülyeség ez mégis, vajon mennyit kell még vénüljek és mi kell történjen velem ahhoz, hogy ezen túljussak? Érdekes csapda ez egyébként, mert nyilván minél jobban rágörcsölök erre, annál jobban elszigetelem magam a külvilágtól és annál nagyobb a görcs stb., pedig rettenetesen hiányoznak az emberek, meg persze az is, aki voltam otthon, a sok idegeskedéssel meg aktivitással meg elvágyódással együtt.

Aztán vannak az ilyen pillanatok, amilyen ez az egész hétvége volt, és elég pár lépés hátra, máris nagyon rendben van minden. Illetve a tökéletes nullaponton vagyok: van A., van (egyre inkább) egészség és jólét és mindenféle esélyek, hát mi kell még?

Ömleng

Tegnap reggel 7-kor keltem és nagyon megtornásztattak, aztán 4 órát járkáltam szinte szünet nélkül és vásároltam egy ruhát, amire nincs feltétlenül szükségem, viszont gyönyörű, és annyira hihetetlen volt, hogy a talpam meg a hátam előbb fáradt el, mint a térdem, teljesen euforikus állapotban, vigyorogva jöttem-mentem, aztán itthon még szobabicikliztem amíg A. hazaért a céges eseményről, ma pedig izomlázam volt és kicsit fájt, de lényegében jól van a térdem és még erősödött is, tehát tényleg alakul, délután pedig palacsintát ettünk az L.-ék kertjében, este pedig tüzijáték volt, de mi nem láttunk semmit, csak hallottuk a robbanásokat és a fények visszaverődéseit láttuk a többi épület ablakain, hát ez van most, nyár, ragadunk, minden vagány.

Járás – csekk, egyéb közlekedési eszközök – hm

Tegnap kipróbáltam a lábam “hosszúban”: elmentem a boltig, ami egy villamosmegálló volt és 250 méter gyaloglás oda, ugyanannyi vissza (szemi-cipekedve), egész jól ment. Ma pedig tornán már rendesen jártam a futópadon és szobabicikliztem teljes lábhajlítással. Kipróbáltunk pár egyszerűbb gyakorlatot, egy részük már megy, a többi majd szép fokozatosan. A legfontosabb most, hogy minden nap járjak, hogy szokja a térdem a hajlást. Mindent összevetve nagy a boldogság: napról napra javul a helyzet, látom, érzem, sallala!

Úgyhogy jöhet a soron következő idegeskedés. Konkrétan: az utazásunk napján 8.30-kor van időpontom a 6  hetes kontrollra, 9.50-kor pedig indul a buszunk a reptér fele. Sajnos nem lehet előre röntgent készíttetni (pedig azzal simán spóroltam volna legalább 20 percet), úgyhogy marad a körömrágás és gyorsan szereznünk kell egy alternatív megoldást a reptérre való kijutásra, ha lekéssük a buszt. Igen, tudom, tanuljunk már meg rendesen vezetni és vegyünk egy kocsit. Addig is, regisztráltam az Uber nevű carsharing programra, de úgy látom elég drága lenne. Marad a kuncsorgás, hátha valamelyik ismerős ráér és kivisz… hétköznap, reggel, hm.

Valahogy így

Kész, átállítottuk az ortézist SEHÁNY fokra, tehát hajlik mostmár teljesen és nem rögzítem le egyenes pozícióban járás közben sem. Kicsit járkáltam a házban tegnap nélüle is, nagyon izgalmas és bizonytalan érzés – ha felteszem, akkor az ortézis ad egy kis tartást, bátrabban lépek rá, úgyhogy a nagyobb túrákra még marad néhány napig. Ha nem figyelek oda, akkor persze azonnal nekiállok megint merev lábbal jönni-menni, egyelőre minden lépésnél tudatosan kell hajlítsam a térdem. A kattogás megvan még, de mintha kicsit enyhült volna a feszülés, éljen.

Az első ortézis nélkül eltöltött éjszakát pedig ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a szökött, csíkos ruhás rab több napi menekülés után véletlenül egy jószívű kovács tanyáján húzza meg magát, a kovács pedig nemhogy nem hívja a rendőrt (pedig ezzel lehet, hogy pluszpontot szerezne a nála és végre nem csesztetné többet a kovács iszákos és hetente kocsmai verekedésekbe keveredő öccsét, Johnny-t), hanem hajlandó jófejségből megszabadítani a rabot a béklyótól. Ráadásul a kovács szemrevaló felesége hoz a szegény szerencsétlennek egy kis friss kalácsot és egy bögre kakaót! Igen, körülbelül ilyen érzés volt.

Olyan, mint a biciklizés

Én biciklizni is kb. háromszor tanultam meg* (és hosszú kihagyások után még mindig időbe telik, amíg belelendülök), kanasztázni annyiszor tanulok meg, ahányszor játszunk, úgyhogy nem is olyan meglepő, hogy két és fél év alatt épp NEGYEDSZER tanulok járni, illetve 31 év alatt ötödször, háhá.

Most az van, hogy óvatosan próbálok megtenni pár lépést ortézis nélkül (persze nagyon ügyelve hogy landoláskor már egyenes legyen a térdem) és szokni, hogy amikor épp a jó lábamon van a súly, akkor be is hajlítsam a térdem lépés közben.  Ez pedig kihívás, mert még fájdalmas minden egyes hajlítás, tehát minden lépés. De gondolom a gyakorlattal majd hozzászoknak az inak és izmok a strapához. Ami kicsit aggaszt, az a feszülés és kattogás minden egyes lépéskor, de nagyon remélem, hogy ez is csak ideiglenes. Illetve van egy nagyon furcsa gyakorlat amit ajánlottak: lefele nyomni a térdkalácsom, majd a combizmokat újra megfeszítve felhúzni – ez elvileg használ a feszülés ellen, gyakorlatilag pedig borzasztó kellemetlen.

Egyébként ezek a mostaniak mind új és más típusú hm, nem is fájdalmak, hanem inkább kellemetlenségek – a műtét előtti nagyon erős nyomás (amit a fém okozott) teljesen eltűnt, juhú! A belső szalag feszülését is csak nagyon enyhén érzem már. Szóval nagyon remélem, hogy ez, ami most van, hamar múlik és akkor tényleg ugrálhatok a domboldalon gyors lesz a javulás.

Irtó furcsa érzés egyébként amikor az ember megpróbál járni, és rájön, hogy teljesen elfelejtette, hogy a talp melyik részére mennyi súlyt kell helyeznie. Emlékszem, amikor az első műtét után kb. 4 hónappal F., a kolozsvári gyógytornásznő odatett megtenni az első lépést mankó nélkül, konkrétan lehetetlennek tűnt, leizzadtam, kitágult az idő, stb. Most azért sokkal jobb a helyzet.

* És egyesek szerint még mindig nem tudok, de no hard feelings, legalább nem kell izgulni, hogy összetöröm magam a nagy száguldozásban.

Sajnálattal közöljük

Megjött az első rendes, becsületes visszautasítás – őszintén szólva meglepett volna, ha felvettek volna (praktikum egy világhírű intézménynél, gondolom rengetegen jelentkeztek), de legalább vették a fáradságot és válaszoltak. Dicséretükre legyen szólva, azt is odaírták a levél végére, hogy ne hagyjam magam elbátortalanítani. Charming! Továbbra sincsenek illúzióim, de ha látok nagyjából megfelelő állásajánlatokat, azért küldözgetem a CV-m, mert legalább esélyt mégiscsak adjak magamnak ugyebár.

Tegnap aztán addig szurkoltunk a világbajnokoknak, amíg a fejem is belefájdult, éjjel 1 körül pedig rájöttem, hogy reggel 8-ra kell mennem tornászni. Úgyhogy 5 órát aludtam és kicsit szédülök, de tudom, hogy amint az ágy közelébe kerülök, a) a százéves házmesterünk azonnal rájön, hogy reggel egy kis területen elfelejtette lenyírni a füvet és visszapattan a fűnyíró-kisautóra*, b) felhangzik az ütvefúró zaja a villamossíneknél, c) a szomszéd folytatja a lakásfelújítást (egy órája szünetel) vagy d) hazaérnek a felső szomszéd fiai és gyorsan reprodukálják a döntő legnagyobb helyzeteit.

A lábam viszont pár napja mintha jobban lenne – van egy kis ropogás nyújtáskor és még mindig gémberedik és feszülget, de már messze nem olyan vészes, mint volt.

* Ábra:
konnerth

Új! Most linkekkel!

Tegnap elcipeltem A.-t moziba (ez volt a harmadik közös kimoccanásunk az elmúlt 5 hétben, egyszer eltolt a háziorvosig, egyszer meg a kocsmába, szóval időszerű volt már). A Finding Vivian Maier c. dokfilmet néztük amire rá voltam izgulva egy ideje és tetszett mindkettőnknek: a nő gyönyörűen fényképezett és izgalmas a sztori is. Ugyanabban a moziban épp játszanak egy másik dokumentumfilmet, amit talán tavaly láttam a TIFF-en és tetszett (meg ki is készített persze). Ezekről pedig eszembe jutott a másik kedvenc év elejéről az, és hogy a legtöbb film, könyv meg színházi előadás ami igazán tetszett mostanában mind (ön)életrajzi ihletésű, vagy legalábbis nagyon személyes hangvételű volt. A három futó munkaprojekt* között is az most a legizgalmasabb, amelyik a legkevésbé irodalmi, illetve a leginkább dokumentarista jellegű.

Kinéztem egy másik dokumentumfilmet is, szerintem ez lesz a következő mozizás tárgy: egy tanyán élő és dolgozó német parasztasszonyról szól, kicsit félek a meredek tájszólástól, de mindenképp izgalmas.

Egyébként meg 5 nap van még hátra, repesve várom, hogy végre lekerüljön az ortézis (most látom, hogy elvileg vízálló, de sosem zuhanyoztam benne, nem hiszem hogy kellemes lenne ha vizesen hordja az ember).

Meg sütögettem is kicsit mostanában, semmi bonyolult, csak muffin meg quiche, de talán visszatér belém a háziasszony előbbutóbb. Kicsit reméltem, hogy házon kívül nézzük ma este a döntőt. Való igaz, hogy nem sok esély van arra, hogy elkapjunk még egy VB-döntőt Németországban és biztos nagy élmény lenne tömegben nézni. Sajnos az idő szar lesz és a kocsmákban már nincs hely, úgyhogy valószínüleg mégis itthonról fülelünk majd (én), hátha lesz kis ujjongás/óbégatás az utcában.

Továbbra is túlérzékeny vagyok és mindennap  szomorkodok egy kicsit szomorú sorsom felett, de igyekszek inkább arra koncentrálni, hogy 2 hét múlva már otthon leszünk és mennyi mindent lehet majd csinálni, és utána itt lesz T. és az is milyen klafa lesz, aztán meg nyaralunk és…

* Egy kőszínházi előadás (ez a legbiztosabb), egy független produkció (remélem összekaparja rá a pénzt az illetékes) és egy saját projekt (amiből akkor lesz valami, amikor végre lesz asztalra letehető szövegverzió).